A lap feldolgozottságának foka

A hűség diadalma (Vörösmarty Mihály)/Második ének

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Első énekA hűség diadalma
szerző: Vörösmarty Mihály
Második ének
Harmadik ének →

Gárdon előszáguld a hosszú völgyi homályból,
S vért kereső szeminek most egy domb sikja nyilik meg.
Vége az égbe merűl, közepén nincs semmi is élő,
Nincs fa, hogy a pihenőt hüvös árnyékába fogadja,
Nincs barlang, s füveit földig perzselte verőfény.
Pusztán, és szigorún áll a harcdulta terűlet,
Hajdan szép vetemény, most táplálója vadaknak.
A dögevő madarak seregenként szállanak erre,
Csonttal tengődő rókák, éh farkasok, és az
Éji sötétségben tévelygő sanda bagoly nép.
Néz a hős. Bajtársai már eltüntek előle.
Hogy késett, szégyenli nagyon, s fájlalja kivált, hogy
Izmos karja alatt nem dől meg Ázsia népe.
Melle dagad, tüzes arca pirúl, láng üt ki szeméből:
Zúg, csikorog, s paizsán iszonyút zördítve hevében,
Mint a bűnre boszús Isten nyila, elrohan utján.
Vágtat ugyan nehezen, de közel hozzája lovásza,
S mint másod zivatar, lassúbb zajgással iramlik.
     Már a déli nap is kezd hajlani: távol azonban
Nagy por emelkedik, a csatatért környékzi setéten.
Mint mikor éjszakról, délről tolakodva rohannak
A ködök, és bús felhővé szaporodnak az égen,
S már nem látni napot: megnémúl a zaj alatta;
De fenn összecsap a zivatar, zúg, és dörög egyre.
A szakadó felhőt gyors villám tépi, zavarja.
Úgy a porban döng, csattog, ropog a nagy erőszak
S néha kivillámlik szélről a kardok acéla.
Félretekint mostan, s ekkép szól a szemes Andor:
     "Uram, vigyázzunk, por kereng amott.
     Tán szemre vett a küzködő pogány."
S a forgó szélként közelít már porba merülve
Négy török, és a többi közül egy bátran előáll,
Megszegi a porkört, gerelyét Gárdonra hagyítván.
Döng ennél a pajzs; de lekoccan róla rezegve
A hitvány lövedék, s most ő is emelgeti karját
S már súlyos kelevéze hegyén kifeszíti helyéből
A dühödő kontyost. Fetreng az, nyög, jajog, ordít.
Rátapod a pajkos Csillag, s gőzölgve kiomló
Vérével keserű lelkét a porba tiporja.
Annál ádázabb a többi: dagályos erővel
Szúr és sujt, hogy az elhunytért hamar állja boszúját.
A nyilak, és kopiák vetekedve suhognak, utánok
Cseng a kard, és dulni siet három kar egy ellen.
Ekkor urához tér hű Andor, s megszegi harcát.
Egy zordon törököt pofon érint kardja hegyével,
Ezt, mikor ellene jő, engedvén félre csavarja,
Hogy vad társaival több kárt ne tehessen urában.
A kettő nem csökken ezáltal. Tépne, harapna
Mérgében; de sebet vesz csak, soha vissza nem adhat.
Gárdon sujt, és ront; minden vágása sebet váj.
A kontyos vigyorog; de legördűl most feje, s undok
Káromló ajakán elhalnak az átoki hangok.
A végső, ki boszús szemmel láthatta elestét
Társainak, most, hogy maga volt, elnyomta boszúját,
S mert maga nem bízott, mentségét bizta lovára.
Ámde alig fordúl, a győzőt érzi nyomában,
Érzi hideg kardját oldalt kebelébe merülni:
Jobbja lehullik most, s a rongyos törzsök utána.
Andor is elvégzé jól vagdalkozva vitáját.
S most nyargaltában e szókat hallja urától:
     "Itt végezénk, de ott, hah, ott az éj,
     Az életoltó rettentő vad éj.
     A zajra visszazúg ég, és pokol.
     Porfellegekben tévelyg a halál,
     És vér patakban omlik a mezőn,
     S még kétes a harc... Árpád nemzete,
     Elszunnyadott-e benned a boszú,
     Vagy hasztalan hullottak a tömött
     Rabló csoportra bús villámaid?
     Hah napkelet! mi szörnyűk népeid:
     Pusztán hagyák honn a nagy téreket,
     Hogy itt özönnel nyomják a Magyart.
     De vesszenek! pokolra vesszenek.
     Uj népeket látok tolongani:
     Tengerbirók! irtózatos leend
     Hullámitoknak a szabad Duna.
     Utánam Andor, még jókor megyünk."
Jókor ugyan; mert még nem hajlik az ütközet: állnak
Mint a nagy partok gátjától közbeszorított
Tenger, mely majd égre dagad, majd poklig alászáll.
Állnak: erő, szégyen nem hagyja futni az élőt.
Hősi tehetséggel zabolátlan zordon özön küzd:
Majd minden Magyarért tíz kontyos dől le porába,
S minden eső törököt tíz s még több vált föl azonnal.
Mégis mit tennél zabolátlan, zordon özön te?
Lelketlen sokaság mit tennél gyáva kezeddel
Bús haragos Magyarink sorbontó kardja ellen?
A magyar, ahány, annyi vitéz. Szabadon dobog a szív
Paizsa alatt, s jól tudja miért ví, tudja miért hal.
A török ellenben jött, mert hajtotta Agája,
Hajták a Bégek, s akará a vad Basa: jöttek;
Mert kellett. Iszonyú uraik dörgése riasztá
Őket harcra. Szaladnának; de parancsol az önkény,
S a szaladó katonát szörnyű romlással ijeszti.
Így áll a sokaság, s dől, mint a rét füve, melyet
Görbe kaszájával metsz a tér puszta lakója.
De ti Agák, Bégek, mely hegy szült títeket? Emlőt
Mely tigris nyujtott haragos szátokba? Kemények
S durvábbak, mint tengernek szirtjei, álltok,
S a döntő Magyar is megakad, ha belétek ütődik.
Itt küzd, vérengző karral megölelve Tinódit
Mustafa, s a jeles őszt már majd elnyomja temérdek
Testével; de kifejtődik most kardot emelvén
Gyors öregünk, s vassal csapkodja az ellene omlót.
Fegyvert néz amaz is; mert kardja kiromla kezéből;
És most karja közűl kicsuszott a nagyra törő hős,
Fölragad egy tompult kelevézt; két kézzel üt, és sujt.
Megdől a nagy sulynak alatta Tinódi; de csengő
Tarka sisakjában nincsen sérelme fejének.
Mustafa sujt ismét, s a vastag bükfa kitörvén
Markából, fegyver nélkűl áll második izben.
Nem késik szégyen, s méreg gyujtotta hevében
Ősz daliánk. Mint a lenyomott hab, emelkedik ujra,
S ámbár nem marad el dühös ellensége, ugyancsak
Talpra kel ő mégis, s végigveri Mustafa keblét:
Ingadoz, azt hinnéd, ilyen vágásra az ember.
Ez meg sem rendűl; de sebét érezve szivében,
Dúl, fúl és ordít, s körmit ragadásra mereszti.
Most szabadon döfi már mellét a gyorskezü bajnok,
Melyre amaz nem győzi tovább fenntartani testét:
Torka hörög; rút vérrel elegy lélekzete fullad.
Lábai reszketnek szörnyű terhöknek alatta.
Dől, mint a szakadó hegynek sziklája, robogva
még jobbját nyujtván elhuzza magával az élőt.
Igy fetreng vérben, porban. Győzője fölötte
Váltig erőlködik, és kardját torkába meríti.
Elhal az ádáz Bég, s a győző talpra siet már.
Ekkor nyargal elő a gyors Jancsár Aga, Arszlán,
Látja az elhullót fetrengeni vére tavában,
Látja emelt fővel bátrabban kelni Tinódit,
S gyáva boszú támad lelkében az ősz magyar ellen.
Az még föl sem kelt, ez már átdöfte vasával.
Mintha bizony más ezt nem tudná tenni kivűled
Arszlán, messze zajos tengernek vad fia, aki
A rohanó szeleket szilajabb rohanással előzöd
És kitörő fényként szoktál a közre bevágni,
Most fene mérgedben hitvány vágással elégszel?
Méltó volt, hogy szembekerülj vele, s mérjed erődet,
S durva, te hátulról alacsony diadalra törekvél.
Elhullt a nagy öreg szomorú népének előtte.
Hah de ki irja le most harcát a büszke magyarnak
S elbúsult iszonyú képét a vészes üdőben?
Mintha világ fordúláskor csikorogva, dörögve
Látnál csillagokat földünkre szakadni az égből,
Úgy villog s vág fegyvere. Száz környékzi Tinódit,
Száz környékzi az álnok Agát, s romlással ijeszti.
Az noha fél, mégsem láttat félelmet előttök.
     Népei, és kiket a megholt Bég karja vezérlett,
Mint a nyáj, melynek távol van pásztora, futnak,
A számos falkát egynéhány bús magyar űzi.
Néz Arszlán, s iszonyú szikrát hány mérge szeméből.
Arra ereszti lovát, gyilkos keze arra törekszik.
Visz sok ütést, sokat ád; de sebes rohanása kimenti.
Népeihez vágtat; utját az ijedtnek elállja;
Káromol, és biztat; rémít, és ösztönöz: ekkép
A szaladók megfordulnak, s heves uj csata támad.
Így ered a hullám széltől hajtatva futásnak;
Ámde megállapodik, ha az agg szirt megtöri árját,
És ahonnan jött, oda hempelyg vissza zajogva.
     Balról vad Ferhát száguldoz lomha tevéjén.
Félemlő hadait még csak maga hajtja előre.
Hősnek nem vélnéd; mert inkább terme latornak.
Rettenetes nagy test, orjások nemzete: borzas
Rőt haja, mint a tüskebokor szétszórva verődik
Izmos vállaihoz: ajakáról ritka szakál lóg:
Vérrel szikrázik rémítő két szeme fénye.
Nem tömi markát kard: otromba dorongot emelget,
Melyen markolatig vér gőzölg mocskos özönnel.
Ettől kapta sebét a bátor Falvi fiastól,
Itt a győzni szokott Fegyverneki élete elhunyt.
Ez sujtá le Bakót, s Kutasit megnyomta lovával,
Téged sem mentett, haragos Boda, a gyakorolt kéz,
Sem száz sebhelyeid, melyekhez győzve jutottál.
A teve embereken tipródik lomha nyomokkal.
Nem nézhetve tovább romlását a magyar, indúl
S a barmot jobbról, balról szurdalja keményen.
Az bőg, és rogy; urát kínjában földre teríti.
Ferhát nem csökken, valamint völgyekbe menőnek
Bokrosodó lombbal föltünnek az erdei nagy fák,
Úgy üti föl porlepte fejét, s botjával utat tör.
Igy dulván mindent leterít. Csattognak előtte,
És csattognak utána vitézink kardjai: büszkén,
Gőgös, emelt fővel rohan ő, és semmire sem hajt.
Példáján indúl, s ellentáll népe merészen.
Változik a csatazaj: ki előbb futtában ijedve,
Hátán vitt vágást, most homlokot ád az ütőnek,
S vagdalkozva tolong... De mi zörren az éjszaki részen?
A nyugvásnak eredt nap tér-e ki pályahelyéből,
Vagy villámait a haragos menny fellege ontja?
Hah mint döng, ropog ott, mint villog, s mennydörög egyre.
A harc bús fia dől, százanként dőlnek utána
Társai, és remegő lábbal hátrálnak az élők.
Út nyilik: a jancsár két félről hullva, rakásra
Hal, s dult testével feleit jajdulva takarja.
Nem villám sujt ott, nem nap tér vissza helyéből,
Nemzetem ifjai ők: maradékid, párducos Árpád,
S hőseidé, kik támadaton diadalra születtek.
A jancsár csapat állt éjszakának küzdve tömötten,
S ellene már lassú bajt vítt a számafogyott nép,
Kit vezetőjétől Arszlán megfoszta orozva,
S ím rézpajzsaikat vervén rémítve lecsapnak
A heverő dombról Pannon tüzes ifjai. Égszín
Zászlójok lapján felhőből látszik eredni
A sas, mely szárnyát terjesztvén, körme meresztve
Villámos szájjal rémes fölségben omol le.
Szél volt, mely a sas gőgjét kapkodva emelvén,
A remegő félhold beesett képére dagasztá...
A fiatal dandár ily jellel kezdi vitáját,
És noha számos nép tengerként ellene zúdúl,
Nem csökkennek ezek, s útat vág kardjaik éle.
Innen Erős, és onnan Abár csattogva rohanván
A sűrű rendet három külön ágra szakasztják.
Nyomban száguldoz Rontó, Bús, Éneki, Zoltán
S két szálas testvér, serdűlő ikrei Gábnak.
Gárdon vágtat most haragos dultában előre,
Karja serény tettel pótolja ki elmaradását.
Csengő fegyvereit máris vér festi; taszít, dönt,
És a közbeszorult népet megtolja vasával.
Nékirohan Mehemet, falak ostromlója, dühödten:
Ámde alig rándúl, dárdáját gőggel emelvén,
Gárdontól jobbik karján mély vágatot érez,
Melyre az elhajlik; majd mellét furja meg a vas,
S jajdúló ajakán fájdalmas lelke kireppen.
Nékirohan Zalih is; de alig vág pajzsa rezére,
Homloka szétrepedez Gárdon karjának alatta.
Igy vész el Kursid, s fia, Záid, s a szeles Achmet,
Kit Gárdon, mikor ez balról közelebbre vonulván
Karját megsérté, paizsával vert le lováról.
Ekkép nyomja meg a vad özönt, mely hullani látván
Legbátrabbjait is, valamint sziklához ütődött
Hullám, visszaremeg, s egymást a földre sodorja.
A szilaj ifjútól még sincs békével: öl, űz ez;
Rettenetes képén a rontás bús tüze lángol,
Karja halált csattant, rohanását rémek előzik.
Nyomban jő vele Komp, s Ámek fia, Zombor, Emőke,
A borzas Nándor, s Nyilak első bajnoka, Csáti,
S még más száz ifjú mind bátor, s válogatott nép;
Mert a dandárból legtöbben eredtek utána.
Ő ezeket buzdítgatván, hogy közbeszorított
Honnosihoz nyujthassa kezét, a tömve iramló
Eljajdult Törököt mérgében szörnyen emészti,
Mely, vasa élétől, két részen dőlve halomra,
A lefolyó vérnek partként gátolja futását.
     Nyughatik ily szörnyű esetére vitézinek Arszlán?
Ez mihelyest népét megfordíthatta, Tinódin
Mustafa vesztéért végképen akarta boszúját
Tölteni; de közben tarták hű bajnoki a hőst.
Hasztalanúl vágott Arszlán tízszerte közikbe,
Tízszer visszaverék, s paizsokkal födve szünetlen
A bágyadt öreget mentették minden ütéstől.
Arszlán ezen csapatot környékezi teljes erővel.
Ostroma majd jobbról, majd balról sürgeti őket.
S villámként majd itt, majd ott cseng kardja fejökre.
Futnak ezenközben réműlt jancsárai vissza.
Halvány arcaikon szomorú hír, s félelem árad.
     Jő legelőbb is Abár pusztító karral utánok,
A leterültek vérében gázolva lovával:
Pajzsa törött immár, repedés is tárja sisakját;
De mellében erősen ver bátor szive, s ádáz
Vad heve nem hűl a megnyilt mentő vas alatt is;
Mert mindent elszór villongó karja, s halált vág
A vele küzdőkön, kik megfordulni merészek
Néha, s reá csapván haladását gátlani törnek.
Arszlán, vágyainak tárgyát már szinte elérvén,
A szomorú zajból népének sejti veszélyét.
Most hát arra nyomúl. Gyors szürke lovának alatta
Nyögnek az elhullott szaladók. Ezt látva, miként a
Kölykeveszett tigris, vért óhajt ontani vérért.
Fogcsikorítva kiáltja Abárt, s kétszerte serényebb
Dúlással szór el mindent, hogy elejbe kerüljön.
Messze kerengett már a győző bajnoki ifjú.
Ösvényén inség, haldoklás nyögtek utána.
Most, hogy bátrabbat látott küzdésre rohanni,
A félénk sereget hagyván, csak az ellen ügyekszik,
S jobb viadalra siet sarkantyút adva lovának.
Érkezik, és sujtó karját már érezi Arszlán.
Mint a fénysugarak csillognak kardjaik, és a
Mérges ütések alatt sisak, és pajzs csöngve bomolván
Bús pillangókkal töltik helyit a viadalnak.
Szégyenl késni Abár. Karját fölrántja, s előbbre
Ugratván töstént, Arszlán tetemére halált mér,
Már száll a nagy ütés iszonyú suhogással, azonban
Hátraszökik szaporán ravasz ellensége, s elejbe
Tartja vasát; de az is lenyomúl a sulynak alatta,
S igy kiterűlt bal vállához rést enged Abárnak,
Aki halált nem ugyan, de sebet vág rajta, dühödve,
Hogy még küzdeni kell, s véget rohanása nem ére.
Most uj méreggel kettőzteti kardja csapásit,
S bármint szabdal amaz, bármint gerjeszti haragját,
S változtatja helyét, majd vágást óva magától,
Majd támadva: sehol sincsen menedéke: sebet kap
Oldala, és égő fájdalmat csusztat erébe.
Vad szive szégyennel, kinnal megtelve feszíti
Mellét: dühre hevűl minden csep vére, s imígyen
Kezd tünekedni: "ha már el kell is vesznem, ugyancsak
Seb nélkül nem győz" s ím jobban ugorva lovával
Visszacsapó karral hárítja csapásit Abárnak,
Majd rozzant paizsát széttördeli, s míg amaz ismét
Helyre verődni siet, emez eldarabolja sisakját,
S jobbra huzódva megént, valamintha ezernyi
Karral birna, boszús dultában szurja Abárnak
Mellét, s oldalait. Vész a réműletes ifjú:
Kardja feszítve szorúl markába; de szíve sebéből
Vérözön omlik alá, s vele omlik az életi szépség.
Barna szemölde alatt az erő szikrája elalszik;
Arca vidámságát halovány szín rejti: rebeg, hűl
Ajka, s bezáródván szomorún elhallgat örökre.
Szánja az elhullót Zoltán, s keseredve ragadja
Görbe vasát: de kitér Arszlán, s fölfogja helyette
Vérző mellében Karam a magyar éles ütését;
Ez pedig Arszlánnak kardjától érezi vesztét.
A büszkült Aga már nem tartván semmi veszélytől
Megcsökkent Magyarink seregét öldökli, zavarja,
Vissza is állítná szaladó csordáit: azonban
Nyersebben cseng a gőzölgő fegyverek éle;
A nyilak, és gerelyek szanaszét sűrűdve lökődnek:
Rémséges ropogás kél a csata tompa zajából,
S mintha világbomlást, s mennydörgést hozna magában,
Jő iszonyú képpel Gárdon, búsultan Abárért,
Most jő a raboló népnek csattogva verője.
Melyik kar merjen, mely bajnok vágni feléje,
Hogy futtát gátolja, midőn megzörgeti paizsát,
S égre szegűlt karral rettent villámi hatalma?
Ellene kelni ki mer, mikoron délceg lova hátán
Földrendítve rohan, s testén nagy fegyvere villog?
Mint a zápor elől, melyet hirdetni rohannak
A zuhogó szelek, ugy tisztúl el minden előle:
Csak távolról peng a gyávák lomha kezében
Ellene hajlós íj, s százak kopiái suhognak.
     Látja hatalmában Gárdont közelíteni Arszlán.
Látja, s felejti dühét, s kérdés most támad először
Lelkében, mire szánja magát? Mig lelke tünődik,
Vesztegel. Ámde Abár torlója közelget azonban,
Ibrahim, és Ali áll egyedűl még ellene bátran;
Arszlánhoz pedig így szól egy meghitte buzogva:
     "Rémséges Arszlán, mit vársz, vesztegelsz?
     A büszke szittyát látod ellened
     Zudulni, s még nem is mozdúl kezed.
     Vagy gyenge, félsz? Arszlán, te félsz, remegsz?
     A nagy Próféta csak bátort segít."
     "Hah! hát segítsen téged is kígyó,
     Mivel merész vagy; most ugyan vasat nyelsz."
Igy szól a vad Aga, s gerjesztőjének azonnal
Jobb válaszképen kardját torkába meríti,
Melyre az elszunnyad buzdításával örökre.
A tehetetlenség így végzeti gyáva bosszúját.
Most veszi észre magát Arszlán, s szégyen tömi keblét:
Ibrahim, és Ali, ő szemlélvén, harcra hevülve
Vínak, erősen ugyan, de különb, s egyenetlen erővel.
Ibrahim erre bukik karját elvesztve, amarra
Bús Alinak feje száll, s tajtékzó méne tiporja
Porba hevert ajakát a bátor régi vitéznek.
     A szégyen, s kedvelteinek romlása hevíti
Ismét a vad Agát, s most már nem látja halálát,
S régi dühén kívűl nincs más érzése szivének.
Harcra siet, s mint a tűz, mely nem elégli helyét már,
S a házak tetején zabolátlan lángokat indít,
Gerjedezéseivel nem birva imígy rohan Arszlán.
Kardja vakon hadaráz, s szilajon vág Gárdon elejbe,
S majd paizsán dönget, majd csattog barna sisakján,
Gyakrabban mégis levegőt ver vesztes ütéssel
És a győzni szokott nagy erőt keseredve fogyasztja.
Másképpen villog Gárdonnak győztös acéla,
Mely kezeit, s mellét ellenségének emésztvén
Vért áraszt, s a sír hangján csördűl meg előtte.
Már szétbomladozott Arszlánnak vérte; sisakja
Mocskos címével földön hever: égeti testét
A sok seb, s nyiladozva, fogyó erejének utat tár.
Ekközben látván jancsárit visszanyomulni,
Összeszedé erejét elbúsultában utolszor
Terhes vágását Gárdon derekára eresztvén.
Csillag megszökkent; de urát nem menti szökése:
A páncélt s belső szövevényt átjárja pogány vas,
És testét, noha csak gyengén karcolva, hasítja.
Ellenben Arszlán szörnyű bajtársa kezétől
Már tele van sebbel... Most Gárdon teljes erőből
Sujtja vasát, mely a törököt jól homlokon éri,
Sujt ismét, és a vad fej darabokra szakadván,
Mint kopasz ormokon a villám rontotta fa, úgy áll
Büszke nyakán: ezelőtt népének lélekadója,
Most dult rongyaival szomorító váza, keserve.
Összerogy, és kiket eltapodott, most szunnyad azokkal.
     Árpád nemzete, mily rettentők a te csatáid
Pusztult telkeiden! Vérengző vagy diadalban,
Vérengző veszedelmidben. Nincs, ami lenyomja
Fölséges fejedet, noha sok seb vérezi gyakran.
Ki számlálja el a maradéknak tettidet, izmos
Döntei, és Kelevér? mely szó mondhatja ki, mit tett
Népetek a sokaság ellen, míg nem jöve új nép,
Arszlán, s mérgesedett jancsárai dultak erősen,
Most pedig állhatatos szivvel Ferhátra rohantok.
A szörnyűre, ki százakat öl maga, s ezreket elszór.
     Csillagi a beborult magyar égnek, nemzetes ifjak,
Kardotok is rettentő volt a bús hadi zajban,
És a jó véget ti adátok az ütközeteknek.
A búgondos Erős keserült mérgében eredvén
Harcra, nehéz karral vág tétova, s elfogy az élet,
Ahova vág: menten nincs semmi előtte; repednek
A paizsok, sisakok megnyilnak, vért bomol: omlik
A vér minden részre, s halál nyög enyészetes útján.
Ekkép járja tekervényes pályáit ijesztő
Líbia táján a vadat űző bojtos oroszlán:
Dől, mikor ő száguld, hajlik, törik a fiatal fa.
Így itt elfutnak, vagy földre terülnek Erősnek
Utján a nyomorult Törökök, s immár oda vág be,
Hol Ferhát példája szerént még délcegen állott
S vítt Ómár serege. Hány nyil nem pattanik itt rá,
Hány kard csördűl meg, s vetekedve suhantja csapását;
De lohad a zivatar, mihelyest közelítve kivillog
A deli hős, s hadakat zabolázó karja fölötlik.
Általa vész Kaiman, ki szaladva kerülte halálát.
Mechmet melle likad. Handszának vékonya vérzik,
S hasztalanúl emel ez dárdát, mert ujra seb éri,
Melyre lefordulván elhal, s a bátorodott hős
Már Handszára fogá kardját, mikor ellene rándult
Ferhát, s bal vállát hátulról sujtva letörte
S majd kifeszűlt derekát elzuzta baromnyi erővel.
Így állott hada helyre megént, s mikor éktelen arccal
Elfordult a hős, s lassan lehanyatla lováról:
Zajt üte a vad öröm, s gúnyolva nevette halálát.
Medve nehézséggel lépett cammogva előre
Ferhát, s harsányan kezdé hirdetni dagályát:
     "Gyáváknak üldözői, a szives
     Vitéz előtt lehulló vak legyek,
     Nem vágtok át a renden többen is?
     Nincs kedvetek tiporni a futót,
     Hogy a merésszel szembeszálljatok?
     Port rágatok, kutyák, port véletek."
Hallja emerre jövén rút káromlásit Emőke.
Hallgat, haj, szomorú érzése nem engedi szólni;
De rémítőleg villog markában acéla,
S szivre ható választ siet adni az álnok ölőnek.
S Ferhát már vérzik, Ferhát ki ezeknek előtte
Csak idegen vérrel volt fertőztetve, ma vérzik,
A zordon nem is érzi sebét, s mig Emőke csapást mér,
A rettentő bot száll nagy mellére suhogva.
Tompán döng a mell, s rontóját visszataszítja,
Haj! de szorultában pihegő lélekzete elfogy,
S a fölemelt haragos kéz nem végezheti harcát.
Fut minden részről hősinktől visszaveretve
A makacs ellenség. Egyedűl Ferhátnak ijesztő
Népei küzdenek a diadalnak karjai ellen.
A szaladásnak eredt népet nem kergeti Gárdon,
S így szól nyomba jövő hű szolgájára tekintvén:
     "Futót tiporjak én is? Nem tovább.
     Más kardot adj: add ősim fegyverét.
     Add a nehéz nagy dombú pajzsot is.
     Amarra zúg a bús halál szava,
     Amarra jajdúl a haló vitéz.
     Haj honnosim, ti vesztek, nyögtök ott!"
Ezt mondván a nagy kardot markába szorítja,
S balján barna deres paizsát emelinti: setéten
Fogja az el testét válltól térdéig eresztve,
A réz foglalatú perem önt csak körbe világot:
Ilyen az ég köde is, ha borong a bús nap alatta:
Éj van tág közepén; de verőfény környözi szélét.
     Gárdon megy: nyög terhe alatt izmos lova, mégis,
Amint tajtékzó száját zabolája vezérli,
Elviszi délcegen a küzdő törököknek elejbe.
Nem készül ő most ezeret, noha tudna, halálba
Dönteni: téged néz Ferhát, sok ezernyi között is
Csak téged keres ő, s im egész csapat állja el utját,
Ordít Ómárnak porlepte porontya, s ki dárdát
Sujt, ki nyilat lődöz, ki bosszúsan kardot emelget.
Döng már rézperemű paizsának dombora: rendűl
A sisak, és iszonyú hangján a veszedelemnek
Messze visítva kicseng fülsértő harci zörejjel.
     Vág legelől Tajgon, vele küzd tusakodva rohanván,
A fene Ábulabud, s nagy sorral többen utána,
És mellette, kiket biztat, gyujt szóval, erővel.
A széles pallos Gárdon markában ijesztve
Csattog szerte, s hatalmasan ötlik előre.
Egy vágása beront sisakot, bőrt, csontot: elesnek
A fölelemelt karok, és fejek; omlanak egyre
A bezuzott paizsok, fegyver, ló, ember alatta.
Igy oszlat csapatot. Vesznek, vagy futnak előtte
A megdult népek. S már fogcsikorítva kerűli
Karját Ábulabud, hátrál már Tajgon is önként.
Gárdon nyomban van rémítő zajjal: amannak
Testét vállától mellig megnyitja; ez, amint
Visszafut, elhullott társit tipratva lovával,
Megbukik, és köztök nyög, jajgat szára szegetten.
A többit neki szánt erejének karjai szórják.
E köz romlásból zaj kél, mely búsan omol szét
A viadal mezején, valamint, ha ropogva, dörögve
Villám jár a fellegeken, gyors hangja betölti
A zavaros levegőt, s pokol, ég, föld visszadörögnek.
S most az egyik részről botját fölfogva közelget
Ferhát: rázza fejét, s inait küzdésre feszíti;
Más részről rezegő fegyverben Gárdon iramlik.
Ettől bátorodást is, amattól népe boszút vár.
A zivatart viselő fuvalomként zugva, zörögve
Vágtat ez, ámde mihelyt Ferhátot látja feléje
Jőni dorongjával, hogy egyenlő lenne csatájok,
Szállani készülvén így szól a szembejövőhöz:
     "Hah medve várj, majd földön mérkezünk.
     Lovam ne nyerjen hírt elesteden."
Melyre, alig várván végét, így válaszol a vad:
     "Szállsz úgy-e? Szállj csak, hogy nagyot ne essél,
     Ha nyers botomban megkoccan fejed,
     Jer majd segítek szállni, rest kutya!"
Ekkép dörmögvén agyarogva ereszti le botját
A sok harcon erős állású lóra, s fejet zúz.
Megszédültében szomorún rogy Csillag urával.
Gárdon kengyeliből mérgedve ragadja ki lábát
S mint lova lassan ereszkedik, ő is térdire csuklik.
S ámbár késedelem nélkül fölegyengeti lábát,
Másodszor suhog el Ferhátnak botja fölötte.
Döng a barna paizs, mint a sír, melyen ijedve,
Gyászra hajolt lábbal bolyg a búbánatos élő;
Ám Gárdon rendítetlen kel alatta helyéből,
S lángkézzel markolja vasát. Nem nyugszik azonban
A szilaj ellenség, s még egyszer döngeti pajzsát,
Mely többé ki nem állja csapását: hull reze, horpad
Dombora, bőre szakad, s bomlik rongyokra foszolva.
Rettentő sujtás; de utolsó volt kezeidből,
O Ferhát, most rád az enyészet karja csapódik.
A fiatal bajnok paizsát elvetve, pirongó
Szégyennel szegi égre kezét, s valamintha azoknak
Villámától venne erőt, úgy vágja ijesztő
Képét Ferhátnak, hogy homloktól ajakáig
Meghasad, és torkát vérével itatva befojtja.
Ferhát földre zuhan, lelkét nyökkenve kiadván.
A leterült tölgyként hever itt botjával, előtte
Népének, mely most búsan néz vissza; sohajtoz,
S futva fut a delelő napnak; de nem éri világát,
Éjbe, halálba borúl, s zsákmányin halva terűl el.
Ellenben véres diadalnak fénye vezérli
Árpád hős fiait, s örömének tölti hazáját.
Fölriad a szomorú Karpát, és büszke tetővel
Verdesi fellegeit, hogy oszoljanak a magyar égről.

Első ének A hűség diadalma Második ének Harmadik ének