A hűség diadalma (Vörösmarty Mihály)/Első ének
Csendesen, és egyedűl áll a zengő liget alján
Dombynak, a híres hősnek hajléka. Egyetlen
Lánya, ki fennmaradott, a szép Jola rejtezik itt most
Volt dajkájával. Gárdon jár néha, midőn a
Rettegető harcok nem híják küzdeni, hozzá.
Mostan is a szomorú termekből félve kiszökvén
Rá vár a szép lány, és csendes halmai térén
Tévedez. Indúl, és léptét elakasztja koronként;
Mert se megállva, se menve helyét nem tudja találni.
Hallgat, haj! de gyanús zaj kezd emelődni szivéből:
Sejtő keblének dobogása elűzi nyugalmát.
Menne; de a szerelem kíséri, ha utnak eredvén
Hagyja helyét, szerelem tüzesíti, ha vesztegel: égnek
Arcai, s majd panaszos hanggá nevelődik az érzés.
Nyomd el az érzelmet csillagszemü árva leányka,
Nézzed, amott közelít a völgynek délszaki táján
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője.
A fiatal napként jő hozzád fényben, erőben.
Néz a lány, meglátja hivét, s örvendeni készűl,
Néz jobban, s meglátja nehéz kelevéze acélját
Égre kelő gőgben villámlani pajzsa rezével;
A csengő kardot, s lobogóval büszke sisakját.
Látja s szelíd örömét bú kezdi borítani: képén
A gyönyörű rózsák halovány színekben enyésznek.
Menjen-e? kétségek tiltják megiramlani lábát.
Álljon-e? a kitörő vágyás nem hagyja nyugonni.
Megy mégis remegő lépéssel Gárdon elejbe.
Érkezik a hős is csillogva, zörögve vasában.
Harc, szerelem forrnak keblében, s lángra lobogván
Őt villám sebesen hajtják ösvénye simáján.
Már itt van, s döngő paizsát a fűre bocsátván
S mellétűzvén a kelevézt, ölelésre sietnek
Karjai, s ajkáról "Jola" hangzik lágyan ömölve;
Az pedig aggodalom hangján így zengi keservét;
"O bajnok, a szerelmesnek miért
Kellett ma ily sokáig várnia?
Miért van, hogy e gyilkos nehéz vasat
Villogni látom, o Gárdon, miért
A kardot, a gerelyt, és döngő paizsodat?"
Szólna tovább; de hevült ajakát a bajnok ajakkal
Nyomván csókjai közt némuló csendre pirítja,
S a most is remegőt gyengéden kebelére simítván,
Lelke nehéz gondját ily sajnos szókra fakasztja:
"Nagy baj marasztott, nagy baj vár reánk,
Csillagszemű leánya Dombynak.
Vér festi a zajos Dunát; magyar
Vér omlik a mezőnek sikjain.
Ah a pogány had mindent eltipor.
Nem volt, ki védje a szegény hazát,
Nem volt, ki visszaverje dölfösen
Dölfös keletnek ocsmány fattyait.
Dúl mindenütt az undok szörnyeteg,
Pusztít, öl, éget, népeket rabol,
És a barommal hajtja Nándorig.
Emlőiről a csüggedő anyának
A kisdedet letépi vad keze,
Hah, s hölgyeinkből rút fertő leszen!
Nem, így tovább nem dulja honnomat.
Irtóztató boszúval várja már
E vérszopókat a magyar sereg.
Elhagylak én is egy kissé Jola.
O lányka, fájdalommal hagylak el;
De új örömmel térek majd öledbe
A csendesült hazának völgyiből."
Igy Gárdon; de Jolát félelmes gondok epesztik.
A lefutó könnyet meg nem tarthatja, s szivének
Mélyéből szakadozva kitör a gyenge sohajtás.
Bús zokogási után végtére im e szavat ejti:
"Jaj! látom, így is, úgy is vesztek én.
Ha itt maradsz, ha mégy, elvesztelek:
Ah a pogány had mindenütt elér.
Nagy száma megdönt ott, ha szembeszállsz,
Eldúl ölemből itt is; menj tehát
O bajnok, a dicsőség utjain.
Legyen csapásod a halálmezőn,
Mint a sebes villámé, rettenet
S ezer veszély népünk rablóinak.
De vidd magaddal bús Jolád szivét;
Az árva lány eseng, o Gárdon, itt
E gyenge mell, nézd oly könnyen nyilik,
Vidd véremet gőzölgő kardodon,
Rémítve vidd az ádázok közé
És csepjeit pogány vér tengerével
Enyhítsd keserved szüntetésire,
Hogy majd ha rettentő boszúd után
A durva nép lerontott tégedet,
Itt förtelem ne érjen engemet.
O mert ki lesz, ha itthagysz, gyámolom?
E puszta földön mely táj rejthet el,
És rab legyen Gárdonnak kedvese?"
Ekkép szóltában nem mosták könnyei arcát:
A hideg elszánás minden félelmit elölte,
S most, mint a szomorú sírdomb, úgy álla, nyugodtan.
De hősét szilaj érzelmek tüzesítik; erében
Harcra, boszúra buzog minden csep vére, s Joláját
Sajnálván, biztos gőggel harsogva beszél most,
Hogy bátorságot, s bizodalmat hagyna szivének.
"Nem, nem leszen rab Gárdon kedvese.
Ég, föld tanúim! rab te nem leszesz.
Előbb homályba dől a hold fele,
Társát harapva porba száll előbb,
S sírt rág magának a veszett pogány,
Mint rab legyen Gárdonnak kedvese."
És most rettentő karjával emelgeti pajzsát,
S a kelevézt, s rándultában cseng a ragyogó kard.
Nem szünik ő a gyenge leányt biztatni azonban.
"O tűzszemű leánya Dombynak,
Szüntesd meg a gyötrő kétségeket.
Eljő megént, hidd, a te Gárdonod,
Fény, és dicsőség lesznek társai,
Ha majd ölébe int téged megént.
Vágtunkra megcsonkúl a vad sereg,
És mély sebekkel tántorog haza,
Hogy martalékot ördögként leső
Fajának elhullott bajtársiról
Irtózva hallandó bús hirt vigyen.
Ezernyi hős kar vág most ellene
A csordanépnek. Elpusztúlt javok,
Bús hölgyeik, s a drága kisdedek
Lévén eszökben, úgy bolyonganak,
Mint a hegyekre zúgó fellegek,
Melyekben a villám lobog, s dörög.
Ezek között fog Gárdon küzdeni
A szép hazáért, s éretted Jolám;
Ezekkel önt a holdra bús homályt,
Mihelyt viadalra csendűl a paizs,
És a halálnak kürte megrivad...
Nyugatra néz majd a pogány anya,
Megáll az agg Dunának szélein,
Hogy lássa jőni távozott fiát,
S meglátja a fejetlen gyermeket,
Véres habokban uszni csendesen,
S rémülve néz föl tájaink felé,
Kisírt szemekkel bujdosik saját
Földén, halál kísérvén lépteit...
Bizzál leány, bizzál: megtérek én."
Szól, s rivadoz már a tábornak kürte keletről,
S rézfényes paizsok rettentő dombora csendűl;
Andor is, a hősnek bátor szivü régi lovásza
Hozza sebességgel kontytipró Csillagot. Ekkor
Ámbátor bizodalmat adott Gárdon szava néki,
A lány megdöbbent mégis, szomorodva tekintvén
Bogláros szerszámi között a büszke futóra.
A harcot kereső pedig elválásra sietvén,
Végső csókjai közt forrón megölelte Joláját
A lobbant szerelemnek erős, és tiszta hevével.
És indultában legutolsó szózata ez volt:
"Jolám, édes Jolám, Isten veled!"
Melyre az aggódó lánynak nem volt szava mindjárt.
A szakadó szívből szomorú hang jött ki törötten.
Álmából mégis fölijedvén végre, midőn már
Délcegen ült Gárdon nyeregében, imígy nyöge hozzá:
"Isten veled Gárdon, ah Isten veled!"
S még egyszer nyulván hószín karjával utána,
Mintha szivét, lelkét elvinné bajnoka: teste
Bálványként állott szeretett tárgyára meredten.
Vérzett keble az elsietőnek is, ennyi nyomorban
Hagyván a kedvest; de parancsol az ölni hivó kürt.
Megy: dobogó szívét paizsának alája takarja.
Az vérzik mégis, s haj! fog még vérzeni jobban.
Csillag, urát hátán érezvén, pajkosan ugrál:
Megrendűl a föld rohanó lábának alatta,
Mint mikor a terhes mennykő ráhullik egünkből.
Gárdon, hogy hamarább jusson bajtársaihoz, egyre
Sarkantyuzza lovát, s most mint a fergeteg úgy megy,
A levegőt gyors mentében csattogva hasítván.
Elmaradoz szaporán fa, bokor csemetével utána,
S rettenetes fölségében már eltünik a hős.
Hát a tűzszemü lányt mely gyötrő gondok epesztik?
Szíve nehéz sebeit megbirja-e asszonyi keble?
Néz ő Gárdon után, s szomorú sejtései szünvén,
Látja az elsiető daliát rémséges erőben,
Mely diadalra reményt adván enyhíti keservét.
Látja, miként rohan a völgyön, hogy vágtat előre,
Mint a veszedelem zivatarnak szárnyain állva,
Mely vad bércekről sima térnek ereszti haragját.
S most nekibátorodottan imígy kezd szólni magában:
"Vezessen a szerelmek angyala,
O bajnok, a halál csatáiban.
Vágtodra dőljön porba napkelet:
S szélledjen el hazámnak tériről;
S te térj megént ölembe, Gárdonom,
A csendesűlt hazának völgyiből."
Monda, s reá mosolyog kiderült arcával az ég is,
Amint bizva nyiló szemeit magasabbra emelvén
Esdekel a szép lány, s nyugtot vesz az élet urától.
Igy siet a lemenő napként búcsúi keservben
Csendesen háza felé hű dajkájának ölébe.
Ám csak légy te nyugodt: megtér diadalmas erővel
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője;
Megtér ő; de te hol leszesz? Ah, magzatja vitézlő
Dombynak, a nagy üdőt át nem láthatja halandó.
Hordja kevély fiait földünk, e hű anya, hátán,
S hullanak ők, mikoron megrendűl néha dühében.
Oh s hány ártalmat rejt tágas gyomra, s ki tudja,
Rejti-e még, vagy már szabados rontásnak ereszti.
Sokszor csak lappang a sátán szülte gonoszság,
Haj! de kitör hamar, és nyomorú sírt ás az örömnek.
| A hűség diadalma Első ének | Második ének→ |