A húszéves Pesti Futár
szerző: Szini Gyula
Van némi anakronizmus abban, hogy a «Futár» most jubilál: az a Futár, amely a liberális sajtószabadság és esküdtszék idején mint plusz jelentkezett. Teljes sajtószabadság sohase volt és talán nem is lesz: az aranyszabadság idején is, emlékszünk, hatóságilag üldözték a Futárt, különösen egy miniszter, akit érzékeny oldalán talált.
Nádas mindenesetre olyan gyakorlati tapasztalatokat szerzett húsz év alatt a «sajtószabadság» elméletéről, hogy már Plátó vagy Bernard Shaw se mondhatna neki olyat, amin magában belül ne mosolyogna. Betiltotta a kommün és a «kurzus» elején se volt szabad megjelennie. Az egyoldalú világnézetek idején mindig baj van a sajtószabadsággal. Kívánatos volna, hogy a Futár újabb húsz éve megint az annyira lenézett liberalizmus jegyében zajlana le: a kontradiktórikus eljárás, amely talán a liberalizmus leglényegesebb tulajdonsága, mindenesetre jobban kedvez a sajtószabadságnak, mint a mai világáramlat, amelyet a «vagy Lenin- vagy Macchiavelli»-gondolkodás jellemez.
Húsz év és negyvennyolc író ─ akik közt a legjobb tollúak csaknem kivétel nélkül szerepelnek: mindenesetre érdekes seregszemle és mialatt az ember a jubiláris számot olvasgatja, egy csomó olyan észrevétele vagy megfigyelése támad, amelyet a régi Pesti Futárban sem lehetett volna megírni. Itt tehát csak azok a megjegyzések következnek, amelyek a nyomdafestéket megtűrik.
Az emberek ilyen jubiláris számban többnyire felöltik az ünnepies szmókingot és ha több-kevesebb epe fel is gyűlt bennök az évek folyamán, legfeljebb egy kis finom oldalvágást kockáztatnak meg a jubilánssal szemben. Így abban az épületes látványban van részük, hogy Nádas galériájában olyanok is megszólalnak, akiket a Futár igen sokszor, de legalább is egyszer megcsipkedett. Húsz év alatt könnyű ellenségekből egy egész hadsereget szerezni!
És a nyulak most ünneplik a vadászt vidám koccintással: a nyulak is élnek és a vadász is megmaradt! Sőt a nyulak most vígabban élnek, mint a vadász, akinek nem szabad «éles»-sel lőnie.
Végeredményben talán minden «igazmondás» társasjáték. Hacsak egy ember ad nekem igazat: saját magam, akkor elvesztettem a játszmát, nem mondtam igazat. Csak őrültek vagy lángelmék mennek neki ezzel az egy szavazattal a falnak ─ a közvéleménynek vagy a tilalomfának.
Az igazmondásnak van azonban egy fajtája, amely a mű-őrültséggel rokon és ha Londonban Bernard Shawnak hívják, Nádas Sándornak nem kellene szégyelnie, ha őt Budapest Bernard Shawjának hívnák. A gondolatszabadság (vagy talán inkább: lehetőség) Magyarországon mindig ─ nemcsak most ─ abban az arányban volt meg, ami Bernard Shaw szabadsága és Nádas szabadsága közt van és volt.
A nyilatkozók Fackel-Krausst, Alfred Kerrt, Hardent és Braun Sándort emlegetik, mint Nádas szellemi apjait. Mily elementáris tévedés! A nevezett urak, de még Shakespeare se tudott volna az Erzsébet-körut számára lapot csinálni, Braun Sándor? Álmodozó lovag volt, csak a hitelezőivel szemben használta a «Futár» hangját és «A Nap» minden pajkos parittyáját a «fiúk», Nádas, Kemény Simon, Gábor Andor lőtték ki.
Nádas önmagát szülte nem is csodaképpen, hanem egyszerűen azért, mert vérbeli, izig, utolsó porcikájáig ujságíró: a pillanat kérész-zsenije. Néhányan a nyilatkozatukban most mint vérbeli írót fedezik föl Nádast.
A mai világban, amikor a riport egyre közelebb jut a regényhez ─ az úti riport és exotikus regény közt Párisban például már elenyészett a határ ─ amikor a «szürrealizmus» szinte követeli az élettel egy ritmusú irodalmat: Nádas kétségtelenül az első magyar szürrealista író... ennek az irodalomnak minden erényével és hibájával. Jóval megelőzte a «Montparno» mai ifjúságát, vagy legalábbis a riportázson alapuló irodalmi regényt.
Ezzel a megállapításommal csak Elek Artúr érdekesen őszinte kritikája van szöges ellentétben: «Nem tudom, hogy jól ítélem-e meg, de a magyar sajtó hangjának általános eldurvulásában, köz- és magánügyekben emberremenő kíméletlen tárgyalásában a Pesti Futár példájának hatását látom» ─ írja Elek. A jubilánsban volt annyi merészség és öntudat, hogy ezt a mondatot is kiadta. De erre talán szüksége is volt, mert a nyilatkozatok zöme csak ezt a témát variálja: «Ez a Nádas alapjában véve jó szívű fiú, aki a légynek se tud véteni.» Erre pedig nem lehet a Pesti Futár újabb húsz évét alapítani.
A szigorúság mindenesetre váratlan oldalról éri Nádast: Elek Artúrt talán még gondolatban sem bántotta soha, csak tisztelettel nézhetett fel a lélek ez arisztokratájára. Szögesebb ellentétet, mint Elek és Nádas, nehéz volna kitalálni. Elek finom, szinte idő és térfeletti klasszicizmusa ─ a szónak legnemesebb és örök érvényű értelmében ─ és az erzsébetköruti artikulátlan zaj, amelyet Nádas hangszerelt a Pesti Futár szakszofónján: ez az ellentét magyarázza meg a leginkább, amit én Nádas szürrealizmusa alatt értek. Az egyik párisi festményen, amely utcát ábrázolt felülnézetben, egy valódi, uraságoktól levetett cigaretta volt a képbe beleillesztve. Ez a szürrealizmus van meg Nádas írásaiban: a cigaretta valóban ott füstölög hőse szájában, amelyből a nyál csurog, miközben szívja a fogát. De húsz évvel ezelőtt sejtette volna-e Nádas, hogy a Pesti Futárból ─ esztétikai programm lesz? Nem, ehhez egy világháború vascsizmája kellett, amely letiport minden lelki finomságot, amely Anatole France megállapítása szerint úgyis csak vékony, törékeny máz a vérszomjas agyag-gólemen ─ az emberen.
Csakugyan az ember úgy pofonvágta a saját ideáljait, hogy csak még most is támolyognak tőle... a tömeg ma kineveti őket, mint a részeg embereket... És Nádas szakszofónista, aki egy kicsit mindig a tömeg talpa alá trombitált, azért «jó fiú, alapjában véve», mert tudja, hogy Wagner, Beethoven, a csillagok mégis elérhetetlenül magasan ragyognak, mégis csak ez az igazság szép és szakszofónján néha felbúg ez a nosztalgia a jobb és nemesebb iránt...
Az Elek-Nádas-féle ellentét egyébként rávezeti az embert önkénytelenül arra, hogy a Pesti Futár jubiláris számának mind a negyvennyolc íróján végigmenjen. Az «őszinteség» orgánuma lévén a téma, mindenki többé-kevésbé beleesett az őszinteség csapdájába. Vagy talán az egésznek megvilágítása olyan, hogy még a legóvatosabb és legkörültekintőbb nyilatkozat is elárulja szerzőjét, ha mással nem, épp az óvatosságával.
Mily érdekes megfigyelés, hogy negyvennyolc ember milyen különféleképpen reagált arra, amikor bezörgettek a hátsó titkos kis ajtaján, amelynek neve: «őszinteség». Az egyik büszke arra, hogy őszinte ember; a másik zavart és alázatos lesz; a harmadik valami huncutságon töri a fejét, hogy rajta ne kapják őszinteségen. De mindegyik irigyli Nádast, hogy legalább havonta kétszer őszinte lehet. Akik írni tudnak, itt is brilliánsan kivágják magukat és akik élni tudnak, itt is elárulják stílusuk szürkeségével vagy pongyolaságával, hogy nem esztétikai javakért őszültek meg. Minden írás vízcsöppjében benn van az egész ember. Pompás mulatság volt, szinte meg akarnám köszönni Nádasnak, hogy alkalmat adott rá: az élet bábjátéka mindig lenyügöző látvány, még ha negyvennyolc nyilatkozat maszkján át is vonul fantómszerűen.