A gyűrű és a kendő
I.
Élt egyszer egy hős királyfi,
Olyan büszke, szép, királyi,
Mint erdőnek szálfenyője
Hegynek ormán, fent a légbe'.
Hű babája, kedves párja
Egy falusi kis leányka;
Megigéző, bűvös lénye
Minden ember szemefénye,
Arca szépség és a teste
Oly hajlékony, olyan lenge,
Mint a rétek kis virága
Fénytündöklő napsugárba'.
Mikor aztán az ifjúnak
Érkezett egy parancsolat,
Hogy hadba kell szállni rögvest,
A királyfi bánatos lett
És emígyen szókat ejtett:
- "Édes lelkem, drága párom,
Ím, gyűrűmet néked ádom,
És ha látod rozsda-fedve,
Hű szeretőd halva fekve".
Lány szemének könnye hullik,
S ajka ilyen szókra nyílik:
- "Selyemkendőm vidd magaddal!
Széle húzva színarannyal.
Ha az arany rajt megolvad
Sirassál meg, szegény holtat!"
II.
Lóra pattant, útnak indult.
Visszanézni meg nem fordult,
Míg el nem ért éjszakára
Táborához éjtanyára.
Tűzre gyújtott - hűs az éjjel -,
Kebléhez nyúlt jobb kezével,
Ránézett a keszkenőre,
S megdobbant a szíve tőle!
- "Jó harcosok, hű vitézek,
Benneteket arra kérlek:
Üljetek csak megnyugodva!
Nem megyek én vészbe, bajba,
Azért állok útra készen,
Mert most jutott észbe nékem,
Hogy szükség van pallosomra,
Mit felejték kastélyomba,
Ráhajítva egy asztalra."
Vágtatott a zúgó széllel,
S szembe ment épp egy vitézzel.
Így köszönte rája szépen:
Sok szerencsét, jó vitézem!
Mi hír van ott, merre jártál?"
- "Hogy mi hír van, miért kivánnál
Tudni arról? Jaj lesz néked,
Ha meghallod - menten véged!
Ördög szálla bősz atyádra:
Országunkat összejárta,
Míg kedvesed megtalálta
- Tengyűrűdről ismert rája -,
És őt egy mély tóba hányta."
- "Nos, vitézem, lovacskámat
Vezesd haza és atyámnak,
Hogyha kérdi: merre járok,
Mondd meg, hogy mély tóba szállok
Felkeresni szép kedvesem,
Akit forrón, hőn szerettem!"
III.
Atyja erre rémhírével
Tóhoz ment el ország-néppel.
Tónak vizét elvezette.
S kit keresett, ott meglelte,
Mind a kettőt földön fekve,
Egymást tartva átölelve...
Arcuk szép volt, derült, mintha
Nem halott, de élő volna.
Az ősz király bánta tettét!
Selyem ágyba téve testét
Mindkettőnek elvitette
S templomában eltemette.
Reménységét országának
Oltárába templomának,
A leányt meg szentélyében
Építették falba szépen.
Ám az ifjú nem maradt ott;
Mint fenyőfa feltámadott,
Büszke törzse messze felnőtt,
Lombos ága illatos, zöld.
És a lányka hűs sírjából
Szint' előjött, űzve vágytól,
Ifjú hősét feltalálni,
Szemtől szembe újra látni.
Vadszőlő lett őbelőle,
Felfutott a templomkőre,
Ráfonódott a fenyőre
S úgy maradtak mindörökre.