A feredés (1803)
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Ni, szemeim! idenézzetek!
Ni, a rózsabokor hirtelen
Mint megrezzent ott a vízszélen:
Ni, szemeim! idenézzetek.
Ni, mint megbillentenek
Levelei s ágai,
Tövisse s virágai
Hogy öszveverődtenek.
Illatozó bíborának
Pompái elszóródának:
Némelyek, ím, elterűltek
A dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengő
És játszadozva kerengő
Zefíreknek szárnyain.
Ni, ni, most vigyázzatok!
De fényetek hogy rezeg pislogva,
Hol öszvevonúl, hol dűlyed,
Most repes kacér pattanással forogva,
Majd rettenve vak gödrébe sűlyed:
Tán biz istent láttatok?
Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik:
Nyissátok meg ablaktokat!
A rózsákon általfénylenek
Sokkal szebb rózsái,
Pirosló orcái
Melyek titeket megigéztenek.
Ah, boldog rózsafa!
Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!
Ti pedig, szemeim, ti lesve vigyázzatok,
Mit akar ott az a ti szép nimfátok?
Ni, ni, ruháit levetette,
S a rózsa tövére tette
Maga indúl: most már nézzetek!
A nézés istene legyen véletek!
Ahol megy! ah, mely isteni képnek kell lenni,
Mely hátúl is ennyi gráciákkal kezd jelenni?
Vajha láthatnátok, mely szép
A halhatatlan kép!
Ah, fordúlj erre, szép istenné!
Egek! micsoda! jaj, szemeim, mit láttok?
Mint reszkettek?
Mint meredtek?
Mint fellobbanátok?
Már kipattannátok,
S tán golyóbiskátok
A nézés tövéből kivenné?
Ah, mit látok? irgalmas egek!
Ah! én kincsem! Alig pihegek!
Visszanézett az én galambom, visszanézett!
S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, mint dobog szívem belől!
Ah, mint olvadok mindenfelől!
Isten! egek! jaj, elfogyok!
Ne hagyjatok! mindjárt lerogyok.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, őtet, őtet láttam ott!
Ahol megy! jaj, mit látok mezítelen!
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
S szerelemtársaimmá lesznek íly hirtelen.
De csalódom. Ti láttok testén
Valamely leplet de mely ritka
Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
S mely lebeg meztelen Évám édenén!
E csalódás játszodtat-e titeket,
Vagy csakugyan látjátok ezeket?
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
Fényes szárai,
Márvány combjai,
Amelyeket főhajtva
És utána sóhajtva
Csókolnak magok
A szép virágok. -
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!
Nézd a vékony patyolat
Vigály felhője alatt
A szerelmes zefírek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
Némelyik szép lábára tekergőzik,
Egyik kies mellye alá rejtőzik,
Másik márvány oldalára könyököl:
Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
Vajha én most, vajha zefír lennék,
Én is a legszebbik helyre mennék.
De látjátok, már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet,
A hízelkedő habok hozzá mint tódúlnak,
S farkok-csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen.
Már szárait,
Már térdeit,
Már combjait,
Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok:
Ah, távozzatok, ocsmány habok!
Ha feljebb viszitek vizeteket,
Menten öszvegázollak benneteket.
Óh, már megőltetek!
Szerelemtárssá lettetek.
Óh, már alig látom szép mellyét,
Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
Vajha én most, vajha egy hab lennék,
Én is szerelmes testén pihennék.