A fekete pásztor
szerző: Szini Gyula
Pásztor ősei még fehér báránykákat, juhokat legeltettek. Neki a bodor, fekete füstfellegekre kellett vigyáznia, amelyek mint sötét nyájak gomolyogtak a vonat után. A fehér pásztorok ivadékából füstös fekete pásztor lett.
De azért a csillagokat éppúgy szerette nézni, mint ősei. Éjszakánkint, mikor holdfényes némaságban hallgatott a róna, ott ült a vasúti őrház előtt, és pásztorsípján furulyázott. Tanulta-e a nótákat, vagy maga csinálta-e, azt maga sem tudta.
Ilyenkor álmodozott. Névtelen nagy érzésekkel telt meg a lelke, vágyott csillagmagasságra, és a sínpár, amely a holdvilágban ezüstösen tündökölt, olyan volt előtte, mintha messze túl felszöknék a sziporkázó, mélázó világok, fények miriádjai közé.
Ritkán egy-egy vonat robogott el előtte, mintha vasszárnyával mérhetetlen szeleket csapdosna. Ilyenkor piros lámpásával kiállt a háza elé, be-bepillantott a kivilágított ablakokba, hol furcsa emberek magukba mélyedve bóbiskoltak. Egy-egy cifrább, piros bélű kocsiban olykor egy-egy tündér nyújtózkodott egyedül álmában, amely ismeretlen országokba, ismeretlen célok felé röpítette. A zakatoló vonat azonban sohasem állt meg a kis kalyiba előtt, hanem méltóságosan vitte tovább a maga kis világát. A füstös pásztor szemében ez volt a nagyvilág, amelyet csak ablaküvegeken át ismert.
Egy éjszaka megint felcsillant a vonat piros szeme, amely élesebb, mint ember szeme, mert mindjárt észreveszi, ha egy icipici kis őrházból nem kacsint vissza egy-egy piros kis szem.
Meglóbálta a lámpását, amely vígan keringett körbe mindaddig, míg a vonat el nem robogott. Akkor magára maradt, és még egy kicsit körülnézett az éjszakában, amelyben lassankint elveszett a vonat halkuló zakatolása.
Egyszerre valami gyászos sóhajtás, halk nyögés hangzott fel egy bokorból. Összerezzent. A hang olyan volt, mint egy sebzett madáré, de annál is erősebb, szívszorongatóbb.
A hang felé sietett, és egyszerre észrevette, hogy a bokorból valami fehérség villan elő.
- Egy ember... egy nő... leesett a vonatról.
Ezek a gondolatok cikáztak át gyorsan az agyán, mikor rávilágított a fehér testre. Maga mellé tette a lámpáját, és felölelte a fehér ruhás nőt. Egy sápadt, lehunyt szemű fiatal leányarc tűnt eléje. Szőke haja ki volt bomolva, és ajka előtt, amely lihegett, halkan táncolt a sóhajtások szelére.
Ölbe vette a leányt, és bevitte a kis őrházba, ahol hirtelen nem akadt elég puha dolog, ahova a csupa csipke, csupa hab, fodor, szinte csupa cukor termetet letegye. A leány ájulva feküdt az ágyon. Ecettel dörzsölte a homlokát, mire lassankint magához tért, és nehéz, árnyas pillái alól szinte egy zafír fénye szökött ki.
- Nem vagyok összetörve? - ez volt első kérdése. - Leestem a vonatról.
Megtapogatta magát. Nyújtózkodott, és mivel mi bajt sem érzett, csaknem ujjongó hangon kérte:
- Vizet!
Néhány kortyot nyelt, és nyomban elaludt. A pásztor csak egyenletes lélegzését hallotta már néhány perc múlva.
Nem volt lelke felébreszteni.
Egész éjjel virrasztott, hogy a leány első hívására megjelenhessen. Csak pitymallatkor nyomta el kissé az álom.
Madárszóval ébredt a nap. Egy-egy élesebb fütty költögette a félig álmos csivogókat. Az éjszaka, a titokzatos varázsló szemlátomást szökött nyugat felé, és futásában elszórta kérészéletű gyémántjait.
Nagy szívdobogásra ébredt föl a füstös pásztor. Olyan szépet álmodott, hogy szinte megdöbbent tőle: szegény embernek koldusgyáva az álma is.
"Alszik" - szólt magában, amint a csöpp ablakon át meglátta a párna csücskét, amely hódombjában aranyat rejtegetett. Egy szürke veréb, amely enni járt az ablakfiókra, megkopogtatta az üveget.
- Hess! - szólt rá, s a madár elrepült. Csöndes, tiszta volt a levegő, a pásztor hallgatózott: halk lélegzés nesze szűrődött ki az ablakon, halk zümmögés, mint a pókhálóba akadt szúnyogé, vagy mint a kisgyermeké. Egy pillangó, csalóka színérzésével, rászállt a pásztor kék zubbonyára. Ekkor vette észre, hogy még a tegnapi ruha van rajta.
Jó szerencséje, hogy ünneplője és tiszta gyolcsa künn volt a ládában a pitvarban. Gyorsan felöltötte a rojtos üngöt, a vasárnapi köntöst, a tükrös csizmát, és babonából - bár erősen röstellte a dolgot - az arcát megfürösztötte reggeli harmatban. Kezét, recés-ráncos barna kezét már homokkal mosta tiszta kútvizében. Sietett, hogy meg ne lepjék.
És aztán méhdöngicsélés, darázsdongás közepett bokrétát szedett mezei virágból, a rozmaringot pedig ki nem felejtette volna a fél világért sem.
- Kérem - szólalt meg hirtelen egy gyönge hang a háta mögött.
Gyorsan megfordult, és úgy zakatolt a szíve, hogy elfelejtett jó reggelt köszönni.
- Kérem - szólt a leány kissé szégyellősen -, hol lehetne itt megmosakodni?
Virágos, habos, csipkés dereka a nyaka körül szabad volt.
- Mindjárt merek a kútból, szolgálatjára - szólt a legény, és csaknem elkábulva szaladt a kúthoz. Hozta a vizet, és alázatosan mondta: - Elkerülök majd a rétre, addig a kisasszony bátran mosakodhatik.
- Nem szükséges, csak a kezem és az arcom mártom be.
És mindjárt ott a vödörből megfecskendezte sápadt arcát, nagy szemét, amelyre pillája barna árnyékot vetett. Kezével lubickolt a vízben, és gyöngyöket feccsentett szét a napsugárban. Megnedvesítette az ajkát, és mosolyogva kérdezte:
- Szép vagyok-e?
- Ist... - szólt a legény, de lenyelte a szót, mert érezte, hogy imádság vagy káromkodás lett volna belőle. És a leány még egyszer ránézett, a szemével rátűzött, mint a nap, úgyhogy a pásztor összerázkódott, mint a galamb, mikor turbékol.
- Nem tetszem magának? - incselkedett a leány, és a legény csak kétségbeesett mozdulattal tudott felelni, mint a néma. - De azért ad nekem enni? - mosolygott tovább a leány. - Éhes vagyok, mint a farkas.
A pásztor néma hálát adott az Istennek, hogy kedvét, sőt étvágyát is visszaadta a boldogtalannak.
- Szerény viskómban - hebegte - csak tejjel élünk. Ha a kisasszony meg nem vetné, lelkemből adnám.
- Én is tejet szoktam inni, nem csokoládét - mondta a leány olyan hangon, amit népszínművekben tanult meg. Mert színésznő volt.
Ami tejszín csak volt az éléstárban, azt a pásztor beleöntötte egy porceláncsuporba, aminek arany volt a szegélye, és amit a vásárban vett díszül az asztalra. A leány nyalakodott, mint a macska, és tejfeles lett a piros szája széle.
- Jaj de szép itt! - tört ki belőle önkéntelenül, és körülnézett a nagy, tiszta rónán. Leült a padkára, amely a kis hófehér, kenyérsütésszagú őrház előtt volt. Fölötte akáclomb tartott ernyőt, mozdulatlanul is vidám leveleiből. - Jaj de szép a háza - szólt újra a leány, amint észrevette, hogy folyondár fut fel a falára.
- Rossz vityilló - szerénykedett a legény.
- És ez micsoda szép virág itt? - mutatott a kis kertre, amely néhány négyszögöl volt.
- Ez csak olyan bab. Virágzik.
- Epret nem lehet itt enni? - kérdezte a leány, és jókedvvel lóbálta a lábát, amely keresztbe volt téve és fehér topánba volt bújtatva.
- Epret - szólt a legény - hozok mindjárt. Itt van a kis erdőben - és már szaladni akart.
- Nincs az messze?
- Órányira - felelte a legény, bár tudta, hogy legalább két órába kerül, míg odaér.
- Akkor maradjon. Mit csinálok én itt addig?... Maga nélkül...
És a pásztor úgy érezte, mintha mesében, álomban gázolna, és a hangok fátyolon keresztül érkeznének feléje. De nyomban megjött a világossága, amikor arra gondolt, hogy mit adhatna még enni tündér vendégének... Oldalas szalonna, tojás, sonka volt az éléstárban, de ki tudja, mit eszik az ilyen idegen madár? Elő sem mert velük hozakodni.
- Falatka kenyeret kaphatnék? - kérdezte a színésznő.
- Kalácsom is van! - ujjongott fel a legény, és csodálkozott, hogy hamarább nem jutott eszébe az omlós, szegfűszeges kalács.
Piros nyelű, jó kis turi bicskájával szegte meg a kalácsot, amelyből mohó, édes, ínyet csiklandó illat áradt ki.
A leány majszolta a kalácsot, és közben lehunyta a szemét, mint a macska, mikor dorombol. Ilyenkor annál inkább ragyogott vérpiros ajka, és kivillant gyöngyfoga, amely az omlós kalácsba mélyedt. A színésznő szinte belefáradt az evésbe, és utána széles jóérzéssel tárta szét gömbölyű karját.
- Szereti a szép dalt? - kérdezte a pásztortól.
- Szeretem - felelte az őszintén. - Olykor magam is furulyázok.
- Kísérjen - kapott a szavába a leány. A pásztor meghökkent, nem tudta, hogy mire értse a kísérést, és csaknem öntudatlanul felelte rá:
- Akár mindhalálig!
Röstellte a kicsusszant szót, azt hitte, hogy rosszul hangzik, pedig a leány olyasmit gondolt magában, hogy: "Lám, ezek a parasztlegények!..."
- Hát hozza ki a furulyáját - szólt a leány, hogy a pásztor nem mozdult.
- Vagy úgy, a furulyámat - eszmélt fel a legény, és beszaladt a szobába érte. Még arra is érkezése volt, hogy odabenn gyorsan megcsókolja... a habos párnát.
- Ismeri ezt a nótát? - kérdezte a leány, amint a pásztor kijött. - Furulyázom estelente ablakod alatt...
Honnan ismerte volna a legény? Olyan nóta volt, amit a gérokkos szalonharamiák írnak zongorára, négy kézre. A leány azért elénekelte, a pásztor pedig áhítattal hallgatta a szavakat, amelyeket értett, és amelyekről mégis azt hitte, hogy másképp kell érteni, az urak módjára.
- Tetszik? - kérdezte végül a leány, és be sem várta a feleletet. - Persze maguk szebbeket tudnak itt falun!
- Csak olyan közönségeset - felelte a legény.
- Énekeljen egyet.
- Nem arra való a hangom. Inkább majd elfurulyázom, szolgálatjára.
A leánynak feltűnt a "szolgálatjára" szó, amelyet a pásztor alázatosan hozzábiggyesztett minden mondatához.
- Ne mondja ezt nekem. Nem vagyok én kegyelmes asszony. Én csak színésznő vagyok.
Színésznő... A pásztor ajka nyitva maradt a szóra, mint a mesét hallgató gyermeké. Színésznő. Hallott már erről, mint a griffmadárról, a tápióról, a sellőről, Óperenciáról és messzi-messzi csodálatos országokról, hol az emberek aranyfügét szednek a fáról. Színház. Ez az ő szemében a gazdag emberek tündérvilága volt. Színésznő. Hogy húsból és vérből valók, honnan sejthette volna? Katonaviselt emberek tódítottak neki a színházról, és a beszédjüket úgy hallgatta, mint a fonóbeli regéket. Kevés hittel, nagy gyönyörűséggel.
- Nem voltam még színházban - mondta búsan, hogy a szíve szinte sírt belé.
- Nem volt színházban! - csodálkozott a leány, aki már tízéves korában gyantás talpú cipőben tipegett az apja hegedűjére. Kissé felkapta a szoknyáját, hogy megnézze fehér topánjait, és elkezdte:
- Mesélek magának a színházról.
Nem mese volt ez, hanem maga a káprázat. A leánynak előbb meg kellett magyaráznia, hogy mi a színpad, mi a színfal, mi a súgó, mi a nézőtér. A pásztor úgy érezte, mintha aranykulccsal nyitogatták volna előtte a kakaslábon forgó vár titkait. Testetlen gondolatok, gyönyörűségek ölelgették, pedig a leány már egész színpaddá varázsolta át a kis őrház udvarát. Az ajtó és az akácfa volt a háttér, a legénynek le kellett ülnie szemben a kerítéssel, azazhogy a nézőtérrel.
- Most kezdődik az előadás - szólt a leány a tanító komolyságával és a mámoros ember bőbeszédűségével, mert ittas volt a napfénytől, a kék égtől és áhítatos közönségétől.
Játszott, dalolt, táncolt, és közben mosolyogva pillantott a pásztorra, aki keresztben álló szemmel, magából kikelt arccal leste, szívta magába minden hangfodrát, mozdulatainak minden gömbölyűségét. Még a fémes szárnyú kakas is, amely ott lábatlankodott előtte, olyan volt a szemében, mintha "színész" volna, egyszóval csuda!
- Én vagyok a királykisasszony! - kiáltotta a leány, és kipirulva állt az udvar közepébe. Gügyögő, ábrándos dalba fogott, és közben úgy illegette magát, mint csitri leány korában. - És udvarolnak nekem a hercegek, a grófok és a bárók.
A pipacsok körös-körül hajbókoltak a gyönge szélben...
És egyszerre sárkányszuszogással, vércsevijjogással feléjük kanyarodott a vonat. A füstös pásztornak még csak annyi ideje volt, hogy kihozza gyorsan a piros zászlót, és lobogtassa a szörnyeteg elé, amely méltóságos megvetéssel robogott el a pici, jelentéktelen viskó előtt.
- A vonat nem áll meg itt? - kérdezte a leány.
- Sosem áll meg - felelte a pásztor. - Ez csak olyan őrház.
- Hogy megyek én haza?
A legény elfordult, mert könny szökött a szemébe, és érdes hangon, amelyet sírás fojtogatott, szólt:
- Órányira van az állomás. Ha akarja, elviszem szekéren. De csak estefelé indul a vonat...
És gyűlölettel nézett a száguldó gőzös után, amely már csak pici pont volt a szemhatáron...
A gyönyörűségnek nem akart vége szakadni egész nap. A leány megtanult csirkét etetni, libát tömni, az ásót pici lábával mélyen be tudta nyomni. Még arra is vállalkozott, hogy ebédet főzzön. De nem nagyon értett hozzá.
Kozmás is lett a mártásuk, mert a pásztor nagyon sokáig nézte, mint kavarja a leány fehér, szinte gyöngyházfényű kezével. A fiú leölt egy tyúkot, és mikor annak nyakából kibuggyant a vér, a leány - maga sem tudta; miért - elkezdett kacagni.
Ebédhez ültek, és a leány úgy viselkedett az asztalnál, mint a vásott gyerek. Felkapott egy csirkecombot, és elkezdett vele táncolni. És a bort - a hűvös verem arannyal cseppfolyó italát - úgy itta, mintha benne született volna.
Ebéd után kimentek a rétre. A dús fűbe úgy belesüppedt a leány, hogy csak az orra hegye látszott ki. A pásztor csonkafűzből venyigét tépett le, és koszorút font reá tarka virágból. A leány feltette a koszorút a fejére, és olyan volt benne, mint egy szőke, csitri-futri parasztlány, akiből egyszerre - köd előttem, köd utánam - királykisasszony lett.
- A koszorút elviszem emlékül - szólt a leány, mikor az est árnyai szálltak le körös-körül. Minden árnyékkal borúsabb lett a pásztor szíve.
"Bár leszakadna körülöttünk az ég - ez volt titkos, istenkáromló vágya -, hogy soha el ne mehetne innen!" De a leány sürgette a hazamenést. A pásztornak még a faluba kellett szaladnia szekérért, és hozzá még sietnie kellett abban, amiről legjobban szerette volna, ha elmúlik róla.
- Nincs még késő? - kérdezte a leány a pásztortól, amint a szekérrel az őrház mögé hajtott, az országútra. A pásztor szomorúan látta, hogy a színésznő azalatt már egészen felöltözködött.
- Nincs - felelte szűkszavúan, mert különben sírva kellett volna fakadnia. Minden szó nehezen esett már neki, és szíve melegségét csak abba tudta beleönteni, hogy a szekérbe bundából, gyapotkendőből puha fészket rakott idegen madara, búcsúzó madara részére.
- Mehetünk? - kérdezte a leány.
A pásztor szó nélkül felült a szekérre, és mélyen a könnyes szemébe vágta a kalapját, mikor a lovak közé csapott.
- Majd ha egyszer bejön a városba, keressen föl - mondta a leány, aki e pillanatban megérezte, hogy mi bántja a legényt. Egy pillanatra elmosolyodott, amit a fiú nem vehetett észre, mert háttal ült feléje. De nyomban megsajnálta a pásztort, és tűnődött rajta, hogyan legyen hálás az irányában. Hiszen nemcsak megmentette, hanem visszaszerezte a jókedvét.
Az egész úton csacsogott, virgonckodott, nevetett, hogy elűzze a legény borúját. Mikor pedig megérkeztek az állomásra, ahol az emberek már türelmetlenül várták a vonatot, az épület egy borongó zugában, hol szomorú, szürke málhák voltak felhalmozva, gyorsan megölelte és megcsókolta a legényt.
- Rossz leány vagyok én - suttogta. - Nem ilyen derék legényhez való vagyok. Felejts el! Isten veled!
A legény feje szinte élettelenül hanyatlott a vállára, és perzselő, végtelenbe nyúló csókot nyomott az ajkára... Megbizsergett a leány vére, de már föl kellett szöknie a vonatra, amely prüszkölt, és dübörögve fenyegetőzött a síneken. Az ablakból még utoljára ránézett a pásztorra, és igazi könnyel telt meg a szeme. A vonat piros sárkányszeme kigyulladt, rángás vonult végig vasbordáin, és vitte, vitte magával a legszebb martalékot.
A pásztor mereven állt ott. Így állt tíz évig mindig mereven a vasszörnyeteg láttára, amelynek halálos ellensége volt, és amelyet szolgálnia kellett. Még tíz évig. Akkor eltemették.