A farkas és a sovány kutya
A kisded pontyot hajdanán,
bár prédikált, papolt a gyönge,
halásza mégis megsütötte.
Elmondtam akkor én: kevéske néha tán
a „van”, de biztosabb a „lesz”-nél,
s bolond ki erre rá nem eszmél.
Halászunk ésszel élt: bölcs volt a ponty s derék:
hogy mentse életét, mindenki rúgkapálna.
S az akkori histórián ma
el-eltűnődve még, kicsit bővítenék.
Egy farkas – oly bolond, amily eszes halász az, –
egy ebre lelt s bár húsa száraz,
ráront, hogy elvigye. „Csak csont és szőr vagyok”, –
nyöszörg az eb – „ez hús ilyen Kegyelmes Úrnak?
ha vár, majd szőröm felragyog
s kövér leszek, nagy csontok hullnak
elém, mert pompás lagzi lesz,
a gazdám egyetlen lányát épp férjhez adja.”
A vad hisz néki s futni hagyja.
S néhány nap múltán, hogy mi lesz
jobb hús-e már az eb, – gondolja, megtekinti;
a fickó benn a házban ül
s kiszól a sűrü rács mögül:
„Megyek barátom, várj, megyek, sőt még a kinti
házőrző is jön tán velem,
egy pillanat! megkérdezem.”
A házőrző az oly hatalmas egy kuvasz volt,
hogy a farkassal félvállról harcolt.
„A házőrzőnek üdv, a névjegyem hagyom” –
szól farkasunk s lohol. Mester módjára nyargalt;
de nem volt még elég tapasztalt:
a farkas kontár volt szakmájában nagyon.