A föld szétosztása
Imé a föld, tiétek! így kiáltott
Zeusz az embereknek. Itthagyok
örök hűbérbe most mindent tirátok, —
de testvérként osztozzatok!
És mind siet s szerez mind két marokra,
már osztozik serényen ifju s vén.
A pórt kalász csábítja s szénaboglya,
az úr vadászgat erdején.
Kalmár csűrében eltünt árpa, búza,
az óbor meg apátúr kincse lett,
ügyes királyé lett a híd, az utca,
s így szólt: enyém a jó tized.
S az osztozásnak már a végin voltak,
mikor a költő jő s rájuk talál, —
ó jaj, de addig mindent szertehordtak,
s mindennek volt gazdája már!
Imé, hát én, csak én maradtam árva,
s kisemmizett, a leghívebb fiad?
És Zeusz trónjához borúl s kiáltva
kiált a mellőzés miatt.
Elálmodoztál, szólt az isten, — máshol,
perelsz most, jöttél volna hát elébb!
Hol voltál költő, mondd, az osztozáskor?
S felelt az: nálad voltam épp.
Tündöklő orcád néztem s lelkesültem
eged zengő összhangján, — megbocsásd
a szellemnek, hogy íly megrészegülten
elkéste itt az osztozást.
Most mit tegyek? mereng Zeusz sötéten, —
a föld szétosztva; nem enyém ma már.
Akarsz-e hát egemben élni vélem?
Akármikor jössz, téged nyitva vár.