A föld szétosztása

A föld szétosztása szerző: Friedrich Schiller, fordító: Radnóti Miklós

Imé a föld, tiétek! így kiáltott
       Zeusz az embereknek. Itthagyok
örök hűbérbe most mindent tirátok, —
       de testvérként osztozzatok!

És mind siet s szerez mind két marokra,
       már osztozik serényen ifju s vén.
A pórt kalász csábítja s szénaboglya,
       az úr vadászgat erdején.

Kalmár csűrében eltünt árpa, búza,
       az óbor meg apátúr kincse lett,
ügyes királyé lett a híd, az utca,
       s így szólt: enyém a jó tized.

S az osztozásnak már a végin voltak,
       mikor a költő jő s rájuk talál, —
ó jaj, de addig mindent szertehordtak,
       s mindennek volt gazdája már!

Imé, hát én, csak én maradtam árva,
       s kisemmizett, a leghívebb fiad?
És Zeusz trónjához borúl s kiáltva
       kiált a mellőzés miatt.

Elálmodoztál, szólt az isten, — máshol,
       perelsz most, jöttél volna hát elébb!
Hol voltál költő, mondd, az osztozáskor?
       S felelt az: nálad voltam épp.

Tündöklő orcád néztem s lelkesültem
       eged zengő összhangján, — megbocsásd
a szellemnek, hogy íly megrészegülten
       elkéste itt az osztozást.

Most mit tegyek? mereng Zeusz sötéten, —
       a föld szétosztva; nem enyém ma már.
Akarsz-e hát egemben élni vélem?
       Akármikor jössz, téged nyitva vár.