A dalnok (Tompa Mihály)
| A dalnok szerző: Tompa Mihály |
Az énekes lantot ragadva:
A bűvös dal zendűle fent;
A homályból sugár lövelt fel,
S ujult, mi feledésbe ment.
A régi nagyság, ősdicsőség
Nyert énekén frisebb zománcot,
A szívvel, a könnyel, mosollyal,
- Hajtogatván - enyelegve játszott.
A csüggedés éjjére hozta
A reménység szép hajnalát;
Megénekelte a szerelmet,
Az ifju szív édes baját.
Meg a tavaszt, mely völgyet, halmot
Virágos, zöld palástba von;
S a fülmilét, melynek dalától
Zendűl, vidúl a mély vadon.
S melyet titkon, hajnalderűben
A jóltevő menny hullatott:
- Melyben egész tündér világ van -
Dicsőité a harmatot.
Majd megszakadt a húr, az élet;
S ki eget vert láng-szellemével:
Ott fekszik a hideg rögek közt,
Sorban a köznap emberével.
Hazája már-is elfeledte,
El a dicsőség, szerelem;
Alacsony a sír, a madárnak
Kedvesebb fenn a bérceken.
De a tavasz pazar kezekkel
Virágit sirhantjába oltja;
S hantján örök hűség fényében
Ég harmatcseppek milliója.