A dél

A Wikiforrásból
A dél
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

Felállott már a nap a dél hév pontjára,
  Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
  Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepélly cserfák alá mennek,
  Híves árnyékjokban lihegve pihennek.
A madárkák csüngnek a híves lombokról.
  Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
  Oltja szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
  Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás apró méhek dongnak,
  Széjjel az illatos réteken zsibongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
  Zeng a zörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
  Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcskő ugrál pattanó lábain
  A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
  A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is
  Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némelly enyelgő zefirek játszanak,
  Mellyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
  Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, ó, nyájas fuvallatok, jertek,
  Kik az ambróziás rózsák közt hevertek
Bújjatok ki bársony ágyából, bújjatok.
  Elbágyadt kebelem piheg utánatok;
Szedjetek mennyei illatot, szedjetek,
  E vídám gesztenye alá úgy jőjjetek.