A csodák
szerző: Szini Gyula
Az amerikai "Bum-Bum" nevű látványosság egyik sátra belülről. Hosszú, terített asztal, rengeteg beafsteak és egyéb hideg sült egy darabban, nagy kerek sajtok ezüstpapirosban stb. Mikor a függöny felgördül, cirkuszi zene szűrődik be, elmosódva, messzibbről.
A steward (belép, refrént dúdolva): "I have got rings on my fingers"...
(Desszert-tányérokat oszt el a terítékekhez és kisvártatva belép az igazgató)
Az igazgató (frakk, fehér nyakkendő, glaszé-kesztyű, cirkuszi elegancia, egyébként csinos, szálas fiatalember).
(Odakinn épp vége az előadásnak. A külső zene lassankint elhallgat)
A steward: Vége, hála istennek. Kész is vagyok a terítéssel.
Az igazgató: A közönség még nem oszlott el.
A steward: A monstrumoknál maradnak a legtovább.
Az igazgató: Ne mondja mindig, hogy "a monstrumok". Tudhatná, hogy milyen érzékeny emberek ezek, és éppen őket várjuk ide estebédre!
A steward: Azelőtt a műlovarokhoz voltam beosztva és ott csak úgy emlegették őket, hogy "a monstrumok".
Az igazgató: Más ház, más szokás. Akasztott ember házában nem helyes kötélről beszélni.
A steward: De hát hogy is híjjam őket másképp?
Az igazgató: Nevezze őket "a csodák"-nak... "A csoda urak"... Különben ez se jó. Senki sem szeret "csoda" lenni, amikor ebédel.
A steward: Bizony nehéz nekik olyan nevet találni, hogy ne sértse őket.
Az igazgató: Hát ne adjon nekik nevet. Beszéljen csak róluk, mint "a mi embereink"-ről.
A steward: Elvégre ők is emberek. "A mi embereink".
Az igazgató (mosolyogva): Épp úgy megeszik a maga főztjét, mint mások.
A steward: Nem panaszkodhatom. Nagyon kedves emberek. Eleinte ugyan nehéz volt hozzájuk szoknom...
Az igazgató: Ugyan! és miért?
A steward: Azt sem tudtam hirtelenében, mit főzzek nekik. Az oroszlánfejű emberről azt hittem, hogy nem lesz neki elég egy rendes emberre való porció.
Az igazgató: Hahaha! És hogy a szakállas asszony csak hajszállal szereti a levest?
A steward: Olyan ostoba nem vagyok! De a csontváz-emberrel igazán meg voltam akadva. Csak úgy zörögtek szegénynek a csontjai és nem lettem volna szakács, ha legalább életében egyszer jól meg nem szerettem volna tömni, hogy éhen ne haljon. De tudtam, hogy nem szabad.
Az igazgató: Abba ugyan akár gombócokat gyömöszölhet. Nem fog soha meghízni, ez a természete.
A steward: Azon is törtem a fejem, mekkora adagra számít a néma óriás meg a pici Liliputi hercegnő. Bele kellett tanulnom az életmódjukba.
Az igazgató (fölhajtja a sátor függönyajtaját):... Milyen szép ez a lemenő nap. Valahányszor látom, mindig afféle kóbor cigánynak érzem magam, akihez csak a nap marad hű, meg a hold.
A steward: Mióta utazik, Mr. Rowland a társulattal?
Az igazgató: Öt éves korom óta.
A steward: Akkor bizonyára bejárta már az egész világot?
Az igazgató: Tízszer is. Nem is merek rá gondolni, hogy már hány városban voltam. Egy időben felírtam őket, de aztán abbahagytam.
A steward: Én csak egy év óta utazgatok, de már szívesen mennék vissza New Yorkba.
Az igazgató: Én is ott születtem, de azért New York utcáin épp úgy eltévednék mint ebben a... a hogyishíjják... (kimutat)... beletörik a nyelvem ennek a városnak a nevébe. Ezt a várost csak úgy fogom emlegetni, hogy itt szeretett bele az oroszlánfejű ember a szakállas asszonyba.
Cirkuszi szolga (belép, néhány felöltővel a karján, leteszi őket egy székre és gyorsan el):
A steward: Jönnek... a csodák.
Az igazgató (kijavítva): A mi embereink!
(A monstrumok bevonulnak. Fáradt, éhes emberek, akik örülnek, hogy végre nem bámulják őket, nem kell egy helyben ülniök, hanem gyorsan hozzáláthatnak az evéshez. És sorban jönnek: A csontváz-ember. Az oroszlánfejű ember, aki udvariasan fölemeli a sátor függönyét egy hölgy előtt, aki nem más, mint a szakállas asszony. A szakállas asszony estélyi selyemruhában van, bajuszát és szakállát selyemtakaró fedi, mint néhol a keleti asszonyokét, akiknek csak a szemük és orruk látszik ki. A liliputi hercegnő és utána a néma óriás. Elhelyezkednek az asztal körül)
Az Oroszlánfejű ember (az igazgatóhoz): Ma megérdemeltük az ebédet, Mr. Rowland. (A steward kimegy)
Az igazgató: Csakugyan. Ennyi embert már rég nem láttam a sátrukban, és az a por, amit fölvertek!
A csontváz-ember. Ünnepnap van és szép idő. Ezért özönlött ide az egész város.
Az igazgató: És mindenki főként önökre kíváncsi. (A szakállas nőhöz) Milyen pompás színben van, miss Betsy. Szerelmes tudnék lenni magába...
A szakállas asszony (rendkívül kedves, egyszerű modorú leány): Ha nem volna szakállam. (Nevet)
Az igazgató: Bocsánat, nem ezt akartam mondani. Szerelmes tudnék lenni, ha maga viszont szeretne engem.
A szakállas asszony (finoman): És tudna engem szeretni szakállal?
Az igazgató (hízelegve): Miért ne szeretném azt, ami önt... világhírűvé tette?
Liliputi hercegnő (cérna hangon): Ha én férfi volnék, feltétlenül beleszeretnék miss Betsybe.
Az igazgató (a Liliputi-kisasszonyhoz): És ha nekem még egy szívem volna, a másikat odaadnám önnek, madame.
Liliputi hercegnő: A másikat? Köszönöm, az udvariasságból nem kérek. Nekem csak egy szív kell, egyetlenegy embernek a teljes szíve (nevetve), még ha olyan pici is, mint amilyen én vagyok.
A néma óriás (nagy megelégedéssel nevet és ümmög).
A szakállas asszony: Ilyen csapodár maga, Mr. Rowland? Már egy másik szívre gondol, amit másnak adhat?
Az igazgató: Hangsúlyoztam, hogy az elsőt csakis önnek adnám... De bocsánat, itt hozzák a levest. Jó étvágyat kívánok mindnyájuknak.
A szakállas asszony: Köszönjük, Mr. Rowland. (Az igazgató el)
A steward: Karfiol leves, hölgyeim és uraim.
Az oroszlánfejű: Ó, pompás. Ez a legkedvesebb levesem.
A szakállas asszony: Nekem is.
(A steward a levest, amelyet a pincér hozott be, amerikai szokás szerint maga osztja szét. A jelenlevők hozzálátnak az evéshez)
A csontvázas: Ezen a vidéken ilyenkor már van karfiol?
A steward: Nem idevaló termés. (El)
A szakállas asszony (az óriáshoz): Segítsen már Madamenak, nem látja, hogy nem éri el a vizes palackot.
Liliputi hercegnő: De elérem, nem olyan kurta a karom.
A néma óriás (megfogja a palackot, valamit dünnyög és maga önt az apró Madame poharába).
A szakállas asszony: Csak azért figyelmeztettem Orlov urat, mert nem tudja a szemét levenni önről, Madame. Még az udvariasságot is elfelejti.
Liliputi hercegnő: Jó, jó, csak tréfálkozzanak rajtunk.
A szakállas asszony: Nem veszi rossz néven, Madame?
Liliputi hercegnő: Dehogy. Egy kis tréfáért még nem orrolok meg. Ha nem nevetnénk, miért is élnénk a világon?
A szakállas nő: Nem tudom, én föltűnőnek találom, hogy Mr. Rowland sohasem ebédel velünk. Mintha szándékosan el akarná kerülni a társaságunkat.
A csontvázas: Nagyon egyszerű a dolog, nem tud hozzánk szokni.
Az oroszlánfejű: Az emberek a legjobb akarattal sem tudnak úgy ránk tekinteni, mint más emberre. (A hölgyek felé) Kivéve természetesen a hölgyeket... És nem tudom, hogy nem vagyunk-e mi csakugyan egészen más emberek?
A szakállas nő: Magam is gyakran azt hiszem, Meyer úr. Az emberek mind olyan különösen, idegenkedve néznek ránk, mintha valami csodavilágból jöttünk volna és nem emberi anya szült volna bennünket.
Az oroszlánfejű: Ennek egy kissé magunk is okai vagyunk. Ha én például rendszeresen borotválkoznám, az emberek nem is sejtenék, hogy én vagyok az a világhírű oroszlánfejű ember.
A szakállas asszony: Bocsásson meg, Olivarez, de ez nincs egészen így. Próbálja más nő úgy megnöveszteni a szakállát, mint én. Egyetlen vagyok az egész világon. Belőlem csak egy van, sok millió és millió ember közül és erre büszke vagyok.
Az oroszlánfejű: Maga elragadó, kedves, finom, kivételes nő, akit a természet nem megtréfálni, hanem kitüntetni akart.
A szakállas asszony: És lássa, az emberek mégis szánakoztak rajtam. Már a világ legkülönbözőbb nyelvén is megértem, amit a látogatók mondani szoktak rólam: "Milyen szép, milyen kedves, kár, hogy szakálla van!"
Az oroszlánfejű: Eh, az emberek ostobák.
A csontvázas: Annyira ostobák, hogy mindig érzem velük szemben a kivételességünket. A természetnek valamely rejtélyes szándéka elevenedett meg bennünk. A mi csodánk is a természet közös nagy forrásából fakad, mint például a művészi vagy írói lángész.
Az oroszlánfejű: Az emberek azonban nemcsak csodálnak, hanem - más szót nem tudok rá - talán utálnak is minket.
A szakállas asszony: Ne higgye azt, Olivarez. Maga túlságosan érzékeny és csak nemrég szokta meg, hogy az ostoba, babonás emberek bambán bámulnak magára.
Az oroszlánfejű: A bambák már egyáltalában nem bántanak. Inkább a tudósok ejtenek kétségbe. A múltkor egy ilyen professzor úr, aki jól tudja, hogy az én esetem nem más mint "hypertrichosis", bőhajúság, azt kérdezte tőlem, hogy vajon az anyám... oh, nem lehet elmondani az ilyen bőszítő ostobaságot!
A szakállas nő: Ne törődjék velük, Olivarez.
Az oroszlánfejű: De mit szóljak az idegenekhez, mikor az igazgatónk, Mr. Rowland is titokban utál minket... Ugyanaz a Rowland, aki mindig olyan feltűnően udvarol magának... és akit maga olyan szívesen meghallgat...
A szakállas nő: Már megint féltékenykedik, Olivarez! Tudja, hogy azt nem szeretem. Maga féltékeny volt (a csontváz-emberre mutat) Meyer úrra is, míg ki nem derült, hogy nős. Maga féltékeny (nevetve) még az annámi összenőtt ikrekre is. (A steward visszajön)
A csontváz-ember (a stewardhoz): Jó ma a bélszín.
A steward: Örülök, hogy ízlik. Erről jut eszembe, hogy ma megszaporodunk.
Oroszlánfejű: Mi az, hogy megszaporodunk?
A steward: Az annámi ikrek is itt fognak ebédelni. Mindjárt itt lesznek.
Oroszlánfejű: Mi? Az annámi ikrek? Hiszen az borzasztó!
A csontváz-ember: Mi van ezen borzasztó?
Oroszlánfejű: Én nem eszem két olyan emberrel egy asztalnál, akiknek közös gyomruk van. Az annámi ikrek egyenek ott, ahol eddig ettek. (Dühösen feláll) Mi mindent nem akarna még tőlünk az igazgatóság! Inkább itt hagyom az egész intézetet.
A csontvázas: De gondold meg, barátom, hogy az annámi ikrek is... emberek.
Oroszlánfejű: Embereknek épp oly emberek, mint mi... de mint művészek, mint artisták?... Ezt a különbséget érezni kell!
A steward: Az annámi ikrek nagyon unatkoznak egyedül...
Oroszlánfejű: De hiszen ketten vannak!
A steward: A igazgató úr tehát elrendelte, hogy mától fogva ők is itt ebédeljenek.
Oroszlánfejű: Anélkül, hogy az igazgatóság előbb megkérdezett volna minket!...
(Az összenőtt ikrek megjelennek)
Az annámi ikrek (egyszerre): Jó napot! (Egyszerre meghajolnak, egyszerre indulnak el a helyükre és egyszerre ülnek le. Esetlenül, szorongva néznek körül.)
A steward (előzékenyen hozzájuk): Karfiol-levest parancsolnak?
Az annámi ikrek (egymásra néznek, rövid tűnődés után egyszerre): Kérünk karfiol-levest. (A steward el).
A szakállas asszony (az ikrekhez): Az urak ezentúl velünk fognak ebédelni?
Az annámi ikrek (egyszerre): Az igazgató úr megengedte.
Oroszlánfejű: Bocsánat, uraim, de az igazgató úr nem rendelkezhetik afelől, hogy mi kikkel ebédeljünk. És önök helyesebben tették volna, ha előbb minket kérdeztek volna meg. Csodálom, hogy erre nem jöttek rá maguktól, holott ketten vannak, uraim.
A szakállas asszony (az ikrekhez): Mi szívesen látjuk önöket az igazgató úr engedélye nélkül is, hiszen kollegák vagyunk.
(A steward megjelenik két tányér karfiol-levessel és az ikrek elé állítja őket)
A steward (sótartót tesz eléjük): Sót parancsolnak?
Az annámi ikrek (egyszerre): Köszönjük. (Mind a kettő kezébe veszi a kanalat, az egyik az egyetlen jobbkezével, a másik a balkezével, egyszerre és azonos mozdulatokkal szürcsölik a levest)
Az oroszlánfejű (a szakállas nőhöz halkan): Nézze, nézze... a szerencsétleneket.
A szakállas nő (halkan): És ezekre volt maga féltékeny?
Az oroszlánfejű: Nem... én Mr. Rowland igazgatóra vagyok féltékeny... Maga nagyon nézi őt!
A szakállas nő: Én!... Hiszen én (nagyon halkan) gyűlölöm őt... És csak addig maradok itt, míg sok-sok pénzt nem szerzek... míg meg nem valósíthatom az álmomat... az álmunkat s...
Az oroszlánfejű: A mi szép álmunkat!... A gazdagságot, függetlenséget.
A szakállas nő: Amikor majd nem kell többé föllépnünk... otthon ebédelhetünk.
Az oroszlánfejű: És mindennap borotválkozhatom!
A szakállas nő (elmerengve): És mindennap borotválkozhatom...
(Csöndesen megfogják egymás kezét)