A csárda elégiája
| A csárda elégiája szerző: Ady Endre |
Ime a csárda elégiája, melyet tudós Péter bátyám szivességéből irok le ide:
Péter bátyám, földim és atyámfia, azt magyarázta egyszer nekem sokáig, hogy a régi Partium: legváltozatlanabb szöglete a világnak. Kínában is meg-megujul az ember, a lélek, a világ, de például a Szilágyság némely falvában az emberek ma is úgy élnek, mint hatszáz esztendő előtt. Hiába jött a jobbágyfölszabadítás, a vonat, a szó-röpítő drót, Amerika, a szocialista agitátor, ezek a falvak nem is csodálkoznának, ha hirtelen hatszáz év előtt élnének ujra.
- Csak a csárda haldoklik, a csárda elmúlik, az útszéli csárda - sóhajtotta Péter bácsi, aki pedig nem volt ostoba imádója az elmult időknek. - A csárdát sajnálom - sóhajtotta Péter bátyám - a Szilágyság csárdáit különösképpen sajnálom - erősítette. - Tudod, a Szilágyságban hagyomány szerint nemes urak voltak a csárdások, persze csak hét szilvások, de nemes urak mégis, akik azután erre a mesterségre adták magukat, azok okvetlenül különös, nem mindennapi emberek voltak, valakik.
És némán tünődött el, emlékezett, borongott percekig Péter bátyám s én próbáltam lelkének hangtalan röpködésében vele lenni. Csakugyan, a haldokló csárdán kívül micsoda kiáltja oda Vérvölgy vagy Bikác faluk népének, hogy Wright vagy Zeppelin röpül? Azaz, a csárda se kiáltja ezt, a pusztuló csárda, mely romladozva nem érti, hogy miért kell éppen neki eltünnie? E földön, ahol mindennek szabad kicsi változással fönnmaradnia még jobbágynak is, ha a neve cseléd vagy zsellér.
- A Bach-korszakban még voltak olyan csárdák, amelyek mellett földalatti istállók voltak a lopott lovak számára. És az erdőket sem irtották ki a csárdák körül és az se volt rossz dolog, hogy az élet nem volt olyan drága, mint ma. Nem szeretem ezt a ti nagy ujféle árszabásotokat az életről: jó, jó az élet, de nem olyan megfizethetetlen kincs, mint ti állitjátok.
- Különben - beszélte Péter bácsi, az én tudós Péter bátyám - én azért sajnálom a csárdát, mert meghagyta az életemet. Diák voltam s Enyedre akartak vinni a kollégiumba, szekérrel persze s az apám is jött velem. Az első éjszakát még otthon, a Szilágyságban kellett tölteni s mi elhatároztuk, hogy meghálunk a "Fekete Nap"-nál. A Fekete Nap gazdája régi ismerőse volt az apámnak, nemzetes úr, birtokos ember, Kürtessy Ábris. Augusztus második felében jártunk erősen, amikor az ősz már megmutatja magát ezeken az erdős tájakon. Hiszen tudod, hogy sehol olyan korai, hosszú és szép ősz nincs, mint a Királyhágó védett, lapos vagy dombos környékén. Afféle leányos természetü kölyök voltam, akinél könnyen ment a pityergés, az oknélküli bánat, ha ilyen szép ősz fogta körül. Pedig nem voltam anyás, nem féltem a kollégiumtól, a latintól, görögtől, filozófiától, sőt Enyeden már beleszerelmesedtem egy professzoromnak a leányába. Szóval, legény voltam, de bolondosan ellágyuló, így ősszel különösen, mikor döcögött a szekér velem Enyed felé.
- Nekem és a fiamnak vacsorát és szobát, a kocsisomnak vacsorát, a lovaknak ólat kérek, Kürtessy uram - mondta az apám a nagy, hangos köszöntgetés után.
Az öreg Kürtessy odavolt a szívességtől, messziről-messziről valamiképpen rokonunk is volt. Pompás, hatalmas, ősz szakállú ember, ki innen, az útszéli csárdából töméntelen pénzt tudott küldeni a fiának Bécsbe. A fiú Bécsben élt, úrfi volt a javából, a császárt szolgálta s finom színésznőknek tette a szépet. Az öreg Kürtessyről rossz hírek keringtek, de baja nem támadt soha s általában neve, tisztes szakálla, jó képe népszerűvé tették az öreget. Egy legenda szerint az erdélyi és rokonságos nemes embernek sohse tudott, sohse akart ártani. Igen, a borvásárló lengyelektől, az örmény kupecektől, hintós mágnásoktól, módos oláhoktól elvette, amit el lehetett venni.
És most hadd beszéljek én tovább Péter bátyám helyett, mert a történet érdekes s az érdekes történeteket szereti elrabolni az ember.
Tizenegy óráig poharaztak együtt az öreg Kürtessy Ábris, Péter bátyámnak az apja és Péter, aki akkor még csak Peti volt. Az öreg Kürtessynek nagyon jó kedve volt, megveregette a Peti vállát, a mostani Péter bácsi vállát.
- No fiú, hát mi lesz belőlünk, ügyvéd, pap, beamter, professzor vagy micsoda? Nem elég az a kis birtok, hivatal kell, rang kell egy magyar úri embernek s ez mind semmi, ilyen kicsi állás. Nézz rám, öcsém, én végzett teológus vagyok, ügyvéd is lehetnék, s inkább lettem korcsmáros, hát tanulj ebből, öcsém.
Gyönyörű éjszaka volt, Peti és az apja kimentek az udvarra, szóltak a kocsisnak, megnézték a lovakat. Aztán bementek a szobájukba, pazar, dunnás két ágy várt reájuk, egy kicsit forgolódtak, nyögtek s elaludtak. Körülbelül éjfél után egy óra lehetett, mikor megverte valaki az ablakot s kétségbeesve ordította be:
- Tekintetes úr, baj van, elvitték a lovakat!
Apa és fiú felriadtak s ugyanekkor két, fekete posztóval eltakart arcu ember lökte be az ajtót.
- Adjátok ide minden pénzeteket, vagy a kutya issza föl a véreteket - ordította az egyik.
Peti, Péter bátyám, aki nagyon ébren volt, megelőzte az apját s megnézte jól a két haramiát. S ekkor észrevett a posztó alól kicsüngő ősz szakállból annyit, amennyi elég volt.
- Ábris bácsi, ugyan ne tréfáljon, kár volt bennünket, utas embereket, ilyen rossz tréfáért fölébreszteni.
A másik, fekete posztóval betakart arcu ember veszedelmes kézi ágyút rántott elő, de Ábris úr kiverte a kezéből. Súgott neki valamit Ábris úr s ez az ember dohogva kihúzódott a szobából. A Peti apja utána akart rohanni, de Kürtessy Ábris erős kezü ember volt s vállon ragadta.
- Csak semmi harag, kedves öcsémuram, hanem örüljön inkább, hogy ilyen bátor fia van. Te meg, öcsém, sohse tömd a fejedet, légy te katona, veszedelmes legény vagy.
A kocsis bekiáltott az ablakon, de most már sokkal vidámabb hangon:
- Tekintetes úr, visszahozták a lovakat!
Az öreg Kürtessy jóéjszakát kivánt, mintha mi sem történt volna s korán reggel önmaga is segitett fölkészülnünk s elindulnunk.
- Meg ne sértsen, öcsémuram azzal, hogy fizetni akar, nincs semmi fizetnivaló, úri ember volt úri ember vendége.
- Két vagy három év mulva, mikor utóljára mentünk az apámmal Enyedre - fejezte be a történetét Péter bátyám - már nem élt az öreg Kürtessy. Halála után megtalálták a földalatti istállót s a pince mellett leltek vagy tiz-tizenöt csontvázat. Ha jól utána néznek, bizonyosan többet is, de hát nem csináltak az egészből nagy dolgot. Ábris úr nagy vagyont hagyott a fiára, aki talán még ma is él. S én pedig, ha a Szilágyságban járok, mindig bánatos leszek, ha csárdaromot látok. Milyen olcsó volt akkor az élet s milyen kevés gyávaságon mult, hogy most már régen nem por vagyok az Ábris úr kriptájában.