A bujálkodás
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
A Kleist prózái közül
Boldogságnak tarthatni az emberi nemzetre nézve, hogy a benne elhalmozott bűnök közűl sokkal közönségesebb a gyönyörűségekre való hajlandóság, mint a nagyravágyás és a pénz¬nek szerelme: úgyhogy száz bujálkodókat (akiknek fő hajlandóságok a gyönyörködés) lehet addig találni, míg tíz nagyravágyót és egy fösvényt, akiknek t. i. fő indúlatjok a becsűletvadá¬szás, és a pénzkuporás. A fukarság annyira ellenkezik a társasággal és az Egésznek hármóniá¬jával s boldogságával, hogy az emberek vagy felette nyomorúltak volnának, vagy utóljára (felteszem, hogy a nemzés által tovább is szaporodnának) ki kellene nékik a világból fogyni, ha még többen volnának közöttök a zsobrákok. Irígység, gyűlölség, áskálódás, üldözés, álnok¬ság, csalárdság, tolvajkodás és végre öldöklés és vérontás - ezek tennék akkor gyilkoló bar¬lang¬gá e világot; és ekkor tűrhetőbb volna a kietlenben, csupa kígyók és skorpiók, oroszlá¬nyok és tigrisek, mintsem emberek közt lakni. - A nagyravágyás pedig minemű inségeknek szerzője, nem szűkség megmutatni. Aki a világnak történetiben egy kevéssé jártas, úgy találja, hogy a hatalmas birodalmaknak leomlását, a közönséges nyomorúságot és a milliomnyi embereknek vérek kiöntését ez az indúlat okozta.
Azomban a kis gonosz is csak mindég gonosz marad, és a gyönyörűségeknek mód nélkűl való szerelme sohasem tagadja meg a maga bűn természetét, és szintúgy nem kevés rossznak szo¬kott eszköze lenni. Ha azt meg nem gondoljuk is, hogy minden mesterségek és tudományok rossz lábon állanának, hogyha a főldet csupán ollyan gyönyörűség fiai laknák, akik minden szoros munkát gyűlölvén, a kényes életet pedig mód nélkűl szeretvén, nemsokára mindazt, valami az élet módját könnyebbíti, sőt ami annak fentartására elmúlhatatlanul szűkséges, semmivé tennék; csak ezt a kérdést teszem fel, hogy van-é azoknál boldogtalanabb ember, akik a kellemetes érzéseknél, s a legfelsőbb gyönyörűségnél egyebet nem áhítnak, nem keresnek? - Mert mihelyt a kellemetes érzések előlök elenyésznek, azonnal szomorúságba és bús kedvbe borúlnak. És hogy is ne oszlanának el azok őelőlök egyszeribe, holott rend szerént csak a heves és zivatar gyönyörűségekre áhítoznak, amellyek az egész lelket megrázzák, és egyszerre minden érzőinakat általjárnak; az ártatlan gyönyörűségeket pedig gyáváknak és ízetleneknek tartják? Kínos nyavalyák, a test és elme erejének megfogyatkozása, a becsűletnek, jó hírnek, és jószágnak elvesztése, sőt sokszor egész familiáknak megbukása - ezek az elmaradhatatlan következései az ő kicsapongásoknak. Akkor osztán isten néktek, kellemetes érzések! Nyughatatlanság, aggódás és kétségbeesés szállott a ti helyetekbe, ezek lepték meg a bujálkodónak lelkét, aki már most kétszerte szerencsétlenebb, minél kevésbé volt ezekhez az ő boldogságának ellenségihez, hozzászokva.─
Igaz ugyan, hogy az ember gyönyörűségre van rendelve, mert a jó Teremtő szeretetből hívott ki minket a semmiségből. De hát ez a gyönyörködés feslettségben áll-e? vagy abban, hogy testünket pincévé, életünket szakadatlan tivornyává tégyük? nem találhatni ártatlanabb gyönyörűségekre s örömökre? Az értelmes barátokkal való társalkodás sokkal többféle módon múlattat, és bennünket bor és játék nélkül is örömbe meríthet. Igaz barátokra pedig ki-ki szert tehet, ha azoknak bírására érdemes, és maga is tud igaz barát lenni. Ezenfeljűl a természetnek és mesterségnek tágas országai ezer szabados múlatságokkal kínálkoznak.
─ „Ni (így szól Wieland), a természet integet ránk. Kibeszéllhetetlen vídámsággal lehelli ki a megelégedést. Ni, a csendes ég hogy tekint alá a hársfáknak társaságos gallyain keresztűl! Minden csak örömöt kiált, s a vígságra hídogál.” ─ Miérettünk párolognak a virágok, miértünk csörög a kígyódzó patak a lombos fáknak homályos boltja alatt, melly a madarak énekétől zengedez. A mezőknek és pázsitoknak tarka virágos leplei miérettünk tündöklenek, miértünk festi a nap a támadati eget arannyal és bíbor színnel. Minden, ahová szemünket, ahová gondolatinkat fordítjuk, minden bétölti lelkünket örömmel és elragadtatással. Hát a mesterségek mennyi gyönyörködtetést szolgáltatnak! Melly széles mezejét nyitják ki előttünk a kies fog¬lalatos¬sá¬goknak! Mink nemcsak a goromba érzésekre, hanem a gondolkodásra és munkára is vagyunk alkotva; és egyedűl a szorgalmatosság és az értelmes cselekedetek adják meg nékünk a valódi és állandó elmecsendességet. A munkát és a virtust gyakorló ember mondhatja el igazságosan, s ő viheti végbe azt, amit Franciaországnak a régense, amaz esméretes Orleáni herceg mon¬dott vala: „Az égnek legkisebb adományán is örvendeni kívánok, s kívánom azt a pályát, mellyet meg kell futnom, virágokkal béhinteni.”
Meg nem állhatom, hogy a következendő levelet, mellyet a minapában vettem, ezen alkal¬ma¬tossággal ne közöljem.
Kedves Úr!
Magamnak is szintúgy szívemen feküvén az emberi nemzetnek java, mint az Úrnak, hanem olly módon nem adódhatván céljaimnak mindenekkel való közlésére; bátorko¬dom az Urat azoknak végrehajtására megkeresni. Én ugyan szívesen igyekeztem holmi üvegszemeknek, fehér és piros kencséreknek, egyes és kettős mellyeknek készítésével az emberi nemnek szolgalatjára lenni: de az a sok kontár, az a sok majmolója az én mes¬terségemnek, azt okozta, hogy az én portékáimnak ára szembetűnőképpen alászállott. Mostanában egy találmány ötlött az eszembe, amellyből mind a világnak, mind a ma¬gam erszényének sok szép hasznot ígérhetek. Ugyanis láttam itt a mi városunkban, hogy sok ember, mind férfi, mind asszony, orratlanúl őgyeleg, azért is néminemű orrokat kezdtem könnyű fából készíteni, amellyeket doróttal a boldog emlékezetű húsorrhoz hozzácsinálok és hasonló színre meg is festek; úgyhogy sok ember csegéjjével is állíta¬ná, hogy ismét a régi orr nőtt ki. Hogy ez a találmány becses és hasznos, azt az Úr maga is általlátja, s reménylem, nem tagadja meg azt a szívességét, hogy hathatós ajánlása által ezt az én orrfábrikámat kelendőségbe fogja hozni. Hiszen mostmár ki-ki úgy hor¬doz¬hatja megint az orrát, amint magának tetszik: amit eddig sok ember nem cseleked¬he¬tett; és ezután senkinek sem lesz az ábrázatja ollyan pökedelem, mint eddig volt sokaké. Egynémelly ember, akit egynémelly bujaság az orrától megfosztott vala, kicsúfoltatott emiatt egy bizonyos bujálkodótól - egy részegestől! Én mostmár ennek a kicsúfoltnak, illendő áron, visszaszerzettem a becsűletét, és az ő kicsúfolója - ama kézzel-lábbal termett, nagy boroshordó - a világért sem adná, ha ő ollyan szép ábrázatú lehetne. Kérem hát az Urat, adja tudtára ezt a világnak, és jutalmaztassa meg az által az én talentomomat: mellyet az Úr tartozik is megtenni, ha az Úr valósággal az, aminek magát kiadja. Mondja meg az Úr nékiek azt is, hogy nemcsak az orrokvesztett emberek vásárolhatnak nálam, hanem azok is, akik tartanak tőle, hogy orrok nélkűl találnak maradni, igen jól tesznek, ha ezt a magok számára jó eleve bészerzendik. Így az a nye¬reségek lesz benne, hogy a mostani orrokhoz képest veszem le a modelt, és hogy a néhai sasorr helyett tömpe orrot nem teszek fel. Maradok az Úrnak kész köteles szolgája
Nikolas Postiche,
galantéria-fábrikás.
P. S. Tudja az Úr, hogy egy gonosz nyavalya adott alkalmatosságot a parókák felta¬lálására; s azonban mégis ollyan nagyon módiba jöttek, hogy én hallottam, mikor sok nagy városban valakinek dícséretére így szólottak: „Ez jeles személy, ő parókát is visel, és néki minden jól áll.” Ha az Úr a dolognak emberűl utánalát, reménylem, hogy noha az én találmányomra még gonoszabb nyavalya szolgáltatott okot, mégis idővel mi¬nálunk is meghalljuk hogy: „Ez jeles személy, ő vendégorrat is visel, és néki minden jól áll.”