A boldog utódhoz

A boldog utódhoz szerző: Somlyó Zoltán

Alázkodó, vak tisztelettel
mártom meg tintámban a tollam,
rádhagyni, boldogfi: utódom,
hogy itt, e Pesten én mi voltam.

Mikorra jössz, már oly nyugodt lesz,
s oly vértelen, unott e város;
elmossa múlt, dal, csillogó név,
miktől a líra vad, betyáros.

És hangodon, mely sosem új már,
s mit csak magad vélsz magadénak:
le fogsz majd engem kicsinyelni
méltatlan, satnya maradéknak!

Nincs tisztelet az ifjuságban,
így van ma is, így lesz örökké.
A költőket az epigon-raj,
s nem életük teszi öreggé!

De kell, hogy víztiszta üveggel
láss engemet, fáradt apádat!
Ki rímet, hangot, eszmekört
ünnepi köntösként terád ad.

E versbe kell, hogy tükrét lássad
elkényszerült szegény szemednek;
amely csak vissza néz, előre
sugárai sosem merednek.

S a benned élő senyvedésnek,
üres, erőtlen akaratnak.
Miket az évek föltüzelnek
s bús gyorsasággal learatnak.

Igen, munkása voltam egykor
ama fehér és boldog útnak,
hol lábaid biztos tudattal
bátran, felszabadulva futnak.

Kvarccal kiraktam, hengereltem
entestemmel, hogy síma légyen.
S átadtuk néked: agy, sziv és vér
és világszabadság, mi négyen!

Járj rajta vígan, fütyörészve
és idvezülj könnyű porában.
S adj hálát!... Vagy irígyelj érte,
hogy én születtem meg korábban!