A bűvös vadász
— Blanka lányom, jól tudod, kegy
Tiltott szerelem szült téged,
Azért fogadalmat tettem:
A zárdában töltőd élted.
Krisztusnak lész menyasszonya,
Felöltőd az ő ruháját,
Itt hagyod az álnok népet,
Itt hagyod a világ zaját!
— Kedves atyám, e világot,
Ki megunta, hagyja itten,
De ón boldog vagyok benne,
Hisz itt olyan kedves minden.
Táncz és zene árnyas erdő,
Ezekbe szerettem belé,
Nem a zárda bús lakába,
Sírva gondolnék ki felé!
— Már kimondtam és így lészen,
Elutazol holnap reggel,
Hosszú útig rövid idő :
Készülődni rögtön menj cl!
Mintha eszét szedné össze,
Homlokához kap a lányka,
Azután mint őrült megyén,
Megyen, rohan, meg nem állva.
Fehér lova, az a kedves
Kantározva várja régen,
Gyorsan fel ül s megint megyen
Az erdőbe messze, mélyen.
Bokrok közül jő az este,
Illat terül szerteszéjjel,
Ég azúrján csillag sereg,
Lent a földön néma éjel.
Míg elér a vén hársfához,
Addig megyen, addig halad,
Melynek földig érő lombja
Rejtve tart egy bűvös tavat.
Vadászkürt szól néma éjben,
Andalítva vízmorajtól,
Erősebben, erősebben,
Közelebb és közelebb szól.
Oda hagyja rejtett helyét
A kis patak elbűvölve,
Fent a hegyen a magasban
Őrt áll az éj királynője.
Mint varázstól rezzen a lány
S nézi hosszan, csodálkozón,
Hogy egy ifjú áll mellette
Éjfekete habzó lovon.
Szemkáprázat, tünemény ez ?
Hisz ez való! — nézi a lány —
Kalapjában hársfa virág,
Ezüst kürt van az oldalán.
A lány földre süti szemét,
— Soká elmerengve nézett —
Szívét megszállta valami
Édes fájó csodás érzet.
És az ifjú közelebb jő
S csókot kér, de csakis egyet,
Szemét behunyja a lányka
Azt a szép nagy csillagszemet.
Eltaszítja félkezével,
De érzi, hogy ölbe van már,
Keblét — szívét úgy szorítja
Kimondhatlan érzelem ár.
Kiáltana, mégsem teszi,
Ifja vállán pihen feje,
És a lánynak bíbor ajkát
Elborítja csóközöne.
Dédelgette s beszélt neki,
És a lányka, arczát rejtve
Mindenre oly félve felel.
Hangja édes s olyan gyenge,
Egymás melleit lovagolnak,
Nem ügyelnek senkire már,
Egymásra néz vágyó szemök,
S összejön két csillagsugár.
És ők mennek, folyton mennek,
Nyájas völgyen, szakadáson,
Vadászkürt szól néma éjben
Oly édesen, olyan vágyón.
Szelíd hangja szétterül a
Csendes völgyen, hűs vadonba’
Távolabb és távolabb szól,
Hangja halk és olyan tompa.
Fent a hegyen, a magasban
Őrt áll az éj királynője,
Rejtek helyét odahagyja
A kis patak elbűvölte. —