A bűvös vadász
| A bűvös vadász szerző: Mihai Eminescu, fordító: Brán Lőrinc |
— Blanka lányom, jól tudod, kegy
Tiltott szerelem szült téged,
Azért fogadalmat tettem:
A zárdában töltőd élted.
Krisztusnak lész menyasszonya,
Felöltőd az <3 ruháját,
Itt hagyod az álnok népet,
Itt hagyod a világ zaját!
— Kedves atyám, e világot,
Ki megunta, hagyja itten,
De ón boldog vagyok benne,
Hisz itt olyan kedves minden.
Táncz és zene árnyas erdő,
Ezekbe szerettem belé,
Nem a zárda bús lakába,
Sirva gondolnék ki felé!
— Már kimondtam és igy lészen,
Elutazol holnap reggel,
Hosszú útig rövid idő :
Készülődni rögtön menj cl!
Mintha eszét szedné össze,
Homlokához kap a lányka,
Azután mint erűit megyén,
Megyen, rohan, meg nem állva.
Fehér lova, az a kedves
Kantározva várja régen,
Gyorsan fel ül s megint niegyen
Az erdőbe messze, mélyen.
Bokrok közül jő az este,
Illat terül szerteszéjjel,
Ég azúrján csillag sereg,
Lent a földön néma éjel.
Mig elér a vén hársfához,
Addig megyen, addig halad,
Melynek földig érő lombja
Rejtve tart egy bűvös tavat.
Vadászkiirt szól néma éjben,
Andalítva vizmorajtól,
Erősebben, erősebben,
Közelebb és közelebb szól.
Oda hagyja rejtett helyét
A kis patak elbűvölve,
Fent a hegyen a magasban
Őrt áll az éj' királynője.
Mint varázstól rezzen a lány
S nézi hosszan, csodálkozón,
Hogy egy ifjú áll mellette
Éjfekete habzó lovon.
Szemkáprázat, tünemény ez ?
Hisz ez való! — nézi a lány —
Kalapjában hársfa virág,
Ezüst kiirt van az oldalán.
A lány földre süti szemét,
— Soká elmerengve nézett —
Szivét megszállta valami
Édes fájó csodás érzet.
És az ifjú közelebb jő
S csókot kér, de csakis egyet,
Szemét behunyja a lányka
Azt a szép nagy csillagszemet.
Eltaszitja félkezével,
De érzi, hogy ölbe van már,
Keblét — szivét úgy szorítja
Kimondhatlan érzelem ár.
Kiáltana, mégsem teszi,
Ifja vállán pihen feje,
És a lánynak bíbor ajkát
Elborítja csóközöne.
Dédelgette s beszélt neki,
És a lányka, arczát rejtve
Mindenre oly félve felel.
Hangja édes s olyan gyenge,
Egymás melleit lovagolnak,
Nem ügyelnek senkire már,
Egymásra néz vágyó szemök,
S összejön két csillagsugár.
És ők mennek, folyton mennek,
Nyájas völgyen, szakadáson,
Vadászkürt szól néma éjben
Oly édesen, olyan vágyón.
Szelíd hangja szétterül a
Csendes völgyen, hűs vadonba’
Távolabb és távolabb szól,
Hangja halk és olyan tompa.
Fent a hegyen, a magasban
Őrt áll az éj királynője,
Rejtek helyét odahagyja
A kis patak elbűvölte. —