A bűnösök
szerző: Kazinczy Ferenc
Nem mérsékli soha
Kedvét a halandó.
Akár öröm érte,
Akár csapás,
Az állhatatlan
Szűk vagy tág határán,
Itt is, amott is,
Mindig túl lebeg.
Mosolygva pillant
Rá a vak szerencse,
S pulya társai
Csudálva nézik
A ragyogót;
Akkor isten ő!
Akkor ő az isten!
De ha sarkba rugá
A Változó,
S tündér pillogását
Pulya társai
Többé nem csudálják;
Ő, s egyedül ő,
Boldogtalan.
Ha tudatlan újjal
A békateknő húrjairól
Egy magányos hangot
Pattanthata le;
Ő Majának
Legkedveltebb gyermeke;
O a nagy Heracles,
Ha sár-gulacsával
A csiripoló
Verébserget
Szét űzheté;
S botja bogácsfőt
Verhete le.
Gyönyörködéssel
Nézi a bohó nemet
Zeüs, az ősz szakállu;
Gyönyörködéssel
Emlékezik,
Mint nyargala hajdan,
Még kisded isten,
Amalthéa_körűl
A szökellő gödölyén,
S hogy verte földhöz
A horgas-türkű bakot,
Mint később az elfajult
Tellus magzatait;
S visszasohajtozik
Gyermeki boldog
Napjaiba.
Így múlatja magát
A cselédit szerető atya,
Midőn ezek
Kártya-váraikat
Szintén az égig felviszik;
S örűlnek, hogy a nagy
Munka közel van
Már-már a tetőhez;
S egy gyenge lebel,
Vagy társaiknak vásottsága,
Az újabb Bábelt
Összelohasztja.
De nem így, midőn
A vétkes halandó
Az égieknek
Asztalaikhoz
Tolja magát,
S nectarjoktól
Elittasitva
Istenekbe kap,
És istenekhez
Hasonlatos
Nagy földiekbe.
Akkoron Zeüs,
A gonoszt utáló,
A kérlelhetetlen
Szent Nemesist
Az esztelenre küldi ki.
S az hatalmas karral
A sötét Erebus
Mély üregébe
Sujtja a kevélyt;
Hol az ádáz
Eumenídek
A tiszteletlent
Skorpiókkal ostorozzák,
S az éh keselyű
Tépdeli máját
A sikoltozónak.
Ah, a sikoltozás
Nem szelidíti meg
A gonoszt-utálót!
Nem a hajthatatlan
Három királyt
A földek alatt!
Boldog az, a ki
Néki szabott
Szűk vagy tág határán
Soha túl nem lép,
És istenekhez
Nem mérkezik.
A Zeüs keselyűi
Még éhezik
A kajánok máját;
Még a sokfejű eb
Szomjúzza véreiket.