A Tavasznak alkonyata
szerző: Ady Endre
Tavasznak alkonyata vagyok én most,
Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek
Utólszor akarják simogattatni,
Akiket szeretek
Olyan enyhes, vihartalan ma minden,
Olyan ölelni szitott a karom,
Hogy imádattal tudna átfogódni
Egy csuf ravatalon.
Lezsáklyázott arcok jönnek elébem,
Kérdezgetik, szabadulni szabad?
És megszabadulnak szemek, hó-arcok,
Ajkak, fehér nyakak.
És megszabaditok mindenkit én ma,
Kacagjon a bukott Nap, aki lát:
Simogatni és szeretni való, im,
Most az egész világ.
Amit csak adakoza e dus Élet,
Könnyel nyugtázom és ma mind tudom
S amit megtagadott, az nem is kell már
Itt a keresztuton.
Ami nem jött el avagy ami rossz volt,
Most távol tőlem hadd maradjanak,
Rossz fők, rossz költők, rossz barátok, rossz nők,
Vivát, mulassanak.
Most látom csak, hogy mindenkit szerettem,
Kit szerettem, bántottam, ki csak él:
Kissé tulságos jámbor volt az eszköz,
De jó, szép volt a cél.
Büneit és küzdéseit másoknak
Ugy szerettem, akár a magamét
S dölyfös, szép gesztusokra áldást bőven
Adnék, ha volna még.
Minden szépségnek, búnak és romlásnak
Ős zenéjét ma is kihallgatom,
De ma hozzáadom kritika nélkül
Lelkemet szabadon.
Tavasznak alkonya vagyok én most,
Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek
Utolszor akarják simogattatni,
Akiket szeretek.
(Ma és utolsó órámig mindenkit szeretek, ámen).