A Parthenon szobraira
A lelkem fél; az elmúlás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész, —
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissít szél, hogy addig éljek én,
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, — tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap.