A lap feldolgozottságának foka

A Pantheon-asszony vonatja

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Pantheon-asszony vonatja
szerző: Ady Endre

Nagyon együgyü, vidéki, irodalmi muri láttatta meg az először az asszonyt Sármással s nem lett volna nagy dolog ezt a találkozást elfeledni. Abban a városban azuttal előkelő titulus bibendit akartak és találtak, Sármást lehivták, hogy felolvasson s jól megfizettek érte. Az asszony az első sorban ült, Sármás észre is vette, pláne az alispán, egy író-nagyapa emlékétől megbomlott, vén gyermek, figyelmeztette rá:

- Barátom, ilyen asszonyt nem találsz talán egész Magyarországon sem, ez a világ legnagyobb iróit ismeri. Személyesen, a teringettét, mert sokat utazik s akire úgy néz, mint most rád, az ember a talpán, valaki.

És keserű, irigy sóhajjal nézte, hol Sármást, hol az asszonyt a vén gyermek, aki Jósika regényeit dolgozgatta át szabadon. Sármás a felolvasás után, az ünnepi vacsora előtt, titokban így szólt a gimnáziumi önképzőkörök alispáni képviselőjéhez:

- Én evvel az asszonnyal nem akarok megismerkedni, én ezt a fajtát utálom s ha muszáj volna bemutatkoznom neki, előbb megszököm innen.

Hiába volt az író-alispán úr minden sopánkodása, fogása, így történt, de csak az asszony segítségével. Az asszony, aki könnyesre bámulta a szemét Sármáson, a felolvasás után az urával együtt eltünt. Reggel Sármás sok virágot kapott, ami különösen azért bosszantotta, mert arra az asszonyra volt gyanuja. Az az asszony pedig gondoskodott, hogy Sármás még sokszor bosszankodjék és nyugtalankodjék miatta.

Látta egyszer Velencében, egyszer a Tátrában, párszor Budapesten az asszonyt Sármás. Előkelő, diszkrét maradt az asszony, semmiképpen se viselkedett úgy, mint azok a nők, akiknek passziójuk, hogy hires emberekbe belekössenek. De valami széditő csökönyösséget jelentett mégis ez a hol itt, hol ott találkozás s az asszony egész viselkedése.

Sármást ez a sejthető csökönyösség komoly dühbe hozta, bár nem merte volna magának bevallani, miért. Sármásról azt tartották, hogy meglehetősen szereti a nőket s tud a számukra elég időt is juttatni. Ő magával is elhitette ezt olykor s komikusan tetszelgett az asszony-igéző és az asszony-igázó nagy szerepben. Ősi ellenség - mondogatta, mintha valamelyik regényhősével mondatná - pusztitani kell, nem szabad kimélni.

Általában azonban Sármás is sokkal többször volt zsákmány, mint zsákmányoló. Rest is volt, hiú és asszonyos természetü, de a munka is lekötötte. Jobb szemü barátai tudták róla, hogy könnyebben meghódítható sok könnyü asszonynál. Egyszer egy fátyolos novellában asszonyolvasóit avval szédítette, hogy Ostendében egy királyi hercegnőt szöktetett el egész Párisig. Ugyanakkor volt ez, mikor halálosan kellett rettegnie egy kis furcsa boltosleánytól. A leány véletlenül éppen Sármásba botlott egy jókedvü délutánján és Sármás alig tudott később túladni rajta.

Azóta pláne szerette, ha látják az ő unott, minden szerelmi jóval jóllakottságot mutató tartózkodását. Ez időben afféle belső kicserélődés kínos élvezeteit is élvezte Sármás, mely íróféle embereknél egy-egy új, öregedő lelendülés. Sokat vádolta magát, mult eseteit, életét, mert fogyott a szándéka és az ereje és hosszabban telt már az idő.

Ugy találta, hogy az ő életéből hiányzott az igazi gyöngédség, a finom én-ápolás, az elegendő önmagába zárkózás. Nagyon sok ál-alakot csinált a maga valódi lényéből, darabos, de jó anyagu alakjából. Egy kicsit kaszinóember is akart lenni, ami fölcseperedett magyar irót ma is mindig erősen lelkesit. Kifelé viszont a mesterség, a kenyér érdekében lármáznia is kellett, amit becsületesebb talentummal is drágán fizet meg az ember a végén. Szóval úr is akart lenni, demagóg is, cigány is s legkevesebbszer volt ember és művész, ami mégis csak a legillendőbb lett volna.

Az asszony pedig, akinek közbe neve is lett: Pantheon-asszony, kilépett a hallgató csökönyösségből. Egyszer, hogy, hogy nem, Sármás csak azt vette észre, hogy muszáj előtte meghajolni, ott volt előtte. Az asszony nagyszerüen kikutatta, hol lehet legkönnyebben megtalálnia Sármást. Meghódította azt a családot, ahova Sármás leggyakrabban szeretett félórai pihenésekre ellátogatni. Ezt a pihentető familiát Sármás azután bosszúból elrugta magától, de nem rúghatta el az asszony ismeretségét.

Leveleket kezdett írni az asszony Sármásnak és Sármás dühöngött, de a levelek mégis csak érdekelték. Azok a dolgok is érdekelték, amiket most már akaratlanul is muszáj volt megtudnia az asszonyról. Az asszony gazdag, különös, nincs még harminc éves, sokat olvas, sokat utazik. Az ura nem fiatal, volt katonatiszt, falusi gazda, kamarás, kedves, vidám úr. Szereti a felesége kedvéért a híres embereket, kiváltképpen az írókat, akiktől ő persze egy sort sem olvas. Őszi vadászataikon mindig van egy-egy új fogás: francia, német vagy angol híresség. Az már titokban nagyon imponált Sármásnak, hogy Pantheon-asszonynak aligha volt még magyar írókegyeltje.

Az asszony pedig - erről is pontos értesüléseket kapott Sármás -, alapjában kifogástalan asszony volt. Dehogy is lehetett úgy közeledni hozzá, mint például a gyönge vagy ostoba asszonyokhoz. Neki, ennek az asszonynak, egyetlen, tudatosan ápolt szenvedélye volt: az író, neves élők. És mivel ezeket egy valamirevaló asszony éppen az asszonyságával foghatja meg legkönnyebben, ő a maga elég kivánatos asszonyságát kellő alkalmakkor lelkifurdalás nélkül serpenyőbe dobta.

Pantheon-asszony, - Sármás nevezte így el, - Pantheon-asszony ez az asszony, ismételte sokszor magában. Egyre többször, mert egyre sürüebben kellett az asszonyra gondolnia és szerette volna, ha megszabadult volna már tőle. Mégis csak utálatos asszony, akinek az az ambiciója, hogy a szívébe raktározza megfeledkezett óraikban azokat, akik esetleg haláluk után egy márvány-Pantheonban is összekerülhetnének. Mégis csak utálatos volna - gondolta tovább a dolgot - ha nem volna bennem ezúttal elég büszkeség. Éppen eleget vétkeztem önmagam, a magam értéke, a magam talentuma ellen... Most azt jelentené ez a gyöngeség, hogy végleg nem hiszek már magamban s Pantheon-asszony által kívánnám megmutatni, hogy jogot tartok valamiféle Pantheonhoz.

Sármás levelet kapott az asszonytól s ugyanegy időben meleg, hívó levelet az asszony urától. Sármás haragudott, küzködött, szenvedett, de kimentette magát, nem ment el. Egy hét mulva Sármáshoz beállított az asszony, feltünően igény nélkül ruhában, tekintetben, szóban. Pedig csupa számítás volt a ruhája színe, a bátortalan arcpirja, a szerelmes hallgatagsága.

- Tudtam, hogy nem fog eljönni hozzánk, azt is tudtam, hogy erre én fogok eljönni magához. Pedig az uramat is megbántotta, ki nagyon tiszteli magát. Az uram eddig vaktában szerette, elfogadta azokat, akiket én szerettem. Most maga miatt nem akarja meghívni Dancsayt, akinek most új könyve jelent meg. Maga is szereti Dancsayt, ugy-e hogy nincs nála érdekesebb ember az ujak között.

- Bestia, - szerette volna ordítani Sármás s megfogni az asszony finom, szép, fehér nyakát. De már elállt a lélegzete s már úgy érezte, hogy a fiatal Dancsay erőszakos lába az ő hátán tapos. Egy lépés talán s Dancsay már túllépett, az ő feje fölé. Hiszen ennek az asszonynak, be kell vallani, gondolta, csodálatos ösztöne van. És még eddig igazán Pantheon-asszony volt, aki nagyszerüen megválogatta, kivel áll szóba. Már nagyon meghódolt, kedveskedő volt s talán még több is lett volna, ha nem fél a nevetségességtől. De az asszony nem is úgy állott most előtte s ő bizonyosan megjárja, hacsak a kezét megcsókolná. És Pantheon-asszony nem is maradt hosszú beszélgetésre s bánatosan, finoman mosolyogva távozott. Sármás, mintha valami megbabonázta volna, úgy érezte, mintha egy nagy, szent kérdés kapott volna e percben az asszony távozó mozdulatával keserű, eltemető választ.

Másnap levelet várt az asszonytól, harmadnap, egy hétig, hiába. Dolgozni nem tudott, mindent, amit eddig csinált, haszontalannak, semminek látott. Az emberek arcán is mintha ezt olvasta volna: alapjában sohse voltál senki és nem vagy senki. Már ő írt volna az asszonynak, már könyörgött volna alázatosan. Ezt se lehetett tenni: hátha már ott van Dancsay az asszony oldalán s már mindennek vége.

Két hét mulva egy rövid levél jön, Pantheon-asszony ismert irása: "Átutazom szombaton Budapesten, külföldre megyek, véletlenül beülhet - vonatomba." Sikoltva, mint egy hisztériás asszony, szeretett volna örülni ennek az örömnek Sármás. És szombaton úgy röpült el Pantheon-asszony vonatával, mintha az a megváltásba és örökkévalóságba vinné.