A Hafíz sírhalma
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Egy
Sírászi barna hőlgyek,
Kökényszemű leányok,
Őltözzetek selyembe,
És kebletek fejérét
Rózsákkal ékesítvén,
Karikába font karokkal
Zengjétek e dalocskát
Hafíz halomja mellett:
„Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.”
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Tőlts bort, leányka, tőlts bort;
Kedvellem a piros bort,
Mely a sírászi hegynek
Boldog kövén tenyészik.
Nincs több bor e világon,
Nincs több ehez hasonló;
Setét ez és aranyszín,
Szívem kinyílik ettől,
Öröm pezseg szememben,
Boldog vagyok, s alélva
Simúlok édesemnek
A szeghajú legénynek
Ölébe és elalszom.
Felébredek, leánykák,
Ittam; de mégsem érzek
Az én fejembe terhet.
Zengjétek, óh leánykák,
Ez égi bor hatalmát,
És tőltsetek Hafíznak
Sírjára is belőle
A tarka rózsa közzé,
Az ő danái vígak,
Örömhozók, erősek,
Szerelmeket lehellők,
Mint a bor, a piros bor.
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Most nyílnak a virágok:
A rózsa, mint királyné;
Űl tarka trónusában,
S a nárcisok körűlte
Fenn-állva udvarolnak.
Tulipántok és kükörcsök
S jácintusok borúlnak
Királyi zsámolyára:
S a szép tavasz felette
Kék kárpitot lobogtat.
Viríts becses ligetke,
Viríts ezer virággal,
S felhőzd bé illatoddal
A jó Hafíz halomját!
Ti pedig, piros leányok,
Jertek begyezni rózsát
A jó Hafíz gyepéről,
Kinek égi lelke nyájas,
Mint rózsa; s drága híre,
Mint rózsaszag, kiterjedt
Szívünkre és hazánkra.
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
A zőld bokorba hallom
A filmilét danolni,
Hallgassatok, leánykák!
Most andalogva lejtőz,
Majd felfelé cikornyáz,
Majd harsog és ledörmög,
Kanyarog, siet, rezeg, nyújt.
Be hathatós! be vídám!
Be gyenge és szerelmes!
Ah! így danolgatott ő,
A kellemes poéta,
Ki e halomba nyugszik.
De lelke e dalok közt
Édes lebágyadással
Szállott el a vidékről
Éden leányi közzé:
Miként eme madárka,
Mely már alélva hullt le
A rózsa szép ölébe.
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Légy idvez, óh, poéták
S bőlcsek hazája, Sírász!
Ellepte a te híred
A napkelet vidékét
S a főldövezte tengert.
Mert a te kőfalad közt
Óltára áll az észnek:
És citromerdeidben
Száz verselők danolnak.
Kiknek szavára zengnek
Az ispaháni tornyok,
A Tigris és az Indus.
De mék tud énekelni
Sírász szülötti közzűl
Úgy, mint ez a mi dallónk,
Ki e halomba nyugszik?
Rakjátok, óh poéták,
Koszorútokat Hafíznak
Sírjára s énekéből
Tanúljatok közöttünk
Danolni és szeretni.
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Szép szűzek ám az ozman
Anyáknak a szülötti;
Mégis Georgiának
Karcsú leányit inkább
Veszi s becsűli Stambul.
Cirkassziát az észak
Rózsái ékesítik,
S a barna szép arabnét
A déli nap csudálja.
Bogárszeműek a te
Lyánkáid, óh Szamarkánd!
És rózsaszínnel ékes,
Óh Kásmir, a te hőlgyed!
De egész Kelet határán
Csak Persiába nőnek
S a büszke Persiában
Csak Fárs kies vidékén
S a fársi tartományban
Csak a sírászi főldön
Legszebb szemek, karocskák
És szájak, arcok, emlők,
Nyájas leányi szívek,
Világcsudálta szűzek.
És óh, Hafíz! tenéked,
Ím, e dicső leányok
Jöttek köszönni dallod.
Ily ritka főldi nimfák
Táncolnak, énekelnek
Sírod halomja mellett,
A legdelibb leányok,
Legszebbek a világon!
Mind
Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.
Egy
Mit érzek! a virágok
Bimbóikon kinéznek,
Habosan terűl az illat,
A fellegek szaladnak,
Belőlök a szelíd nap
Mosolyog derűlt egünkre.
A filmilék zenegnek,
S egy szellet a rózsának
Bimbóiból kilendűl:
Mit, ah, mit érzek! édes
E szellet ihletése!
Óh szent öröm! szerelmek!
Megelégedés nyomási!
Te vagy, te vagy Hafíznak
Árnyéka! csendes árnyék,
Te lebegteted hajunkat!
Űljünk le sírja mellett
A mirtusos ligetben,
Űljünk le, szép leányok!
Ti barna, kondor ifjak!
Kik a narancsberekből
Most szálltok e halomhoz!
Óh, jó időbe jöttök!
Megnyílva olvadoznak
Hő szíveink reátok.
„S te útazó! ki a szép
Váras felé igyekszel,
Ne térj odább Hafíznak
Fűlepte sírja mellől!”