A lap feldolgozottságának foka

A Farkas-hát legendája

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Farkas-hát legendája
szerző: Ady Endre

Hát jött egy drágabundás úr, Bécsből vagy talán még messzebbről, karácsony és Szilveszter napja között és égtől-földig már három nap óta csupa hó volt a világ és délben azt hitték, hogy éjszaka van. Fekete szakállas úr volt, sok pénze lehetett, szaladt valakitől, vagy szaladt valakihez és azt mondta, neki szánkó kell, gyors lovak, akármi pénzt nem sajnál, de nagyon siet. Akkor még nem kígyózott be a hegyek közé a vasút s híre járt, hogy a Farkas-háton egy istenadta lovas embert lovastul fölvacsoráztak a farkasok s mégis azt is mondta Berg úr, aki kocsikat tartott a városban, hogy jól van. És azt mondta, hogy Kovács Máté az ő legjobb kocsisa, hanem ne adjon neki sok borravalót az úr, mert szomorú ember s három vendéglő is kínálkozik a hegyek között. Akkor délben nem volt tűz a Kovács Máté kemencéjében, az asztalon nem volt étel és Kovács Máté egy ismeretlen, valami messze helyről kerülhetett parasztlegényt talált beszélgetésben Kovács Máténéval. Lármázott, de nem ütötte meg sem az asszonyt, sem a legényt, egészen elrekedt a hangja, pálinkát hozott magának s ivott, miközben a beszögezett, befagyott ablakocskán iparkodott hasztalanul kibámulni. Ekkor jött a drágabundás úr és Berg úr, a gazda, készen volt már a szánkó, három ló befogva, Kovács Máténak csak föl kellett ülni az első ülésbe és hajrá. Estefelé már összetapadtan, fehér dunyhákkal dagadtan szakadt a hó; soha még nem volt azóta sem ilyen ítélet-idő és másnap reggel törött szánkóval, tépett szerszámmal, kocsis nélkül, mint három elszabadult, megvadult ördög, nyargalt haza a három fekete ló. Kovács Máté kiesett a szánkóból a Farkas-háton, de a farkasok megszánták s nem kellett csonka testtel elföldelni, mikor három hét mulva a hó alatt megtalálták, olyan ép egész volt, mintha aludt volna csak. Ezeket Kovács Terka tudta mind, mert ő már tíz esztendős, eszes leány volt ebben az időben s nagyon sokszor mesélte el a dolgot az öccsének, Kovács Lajosnak, ennek a kis anyámasszony-katonájának. Ez a történet elmondódott a Lajos fiúnak csikorgó télen, forró kánikulában, a leány mindig egyformán, néha-néha szinte vidáman mesélte s csak azért haragudott, mert a fiú behunyta a szemét. Így hallgatta behunyt szemmel, leányos, fehér arcán pedig ott táncolt a rémület; fázott, kezeivel csapkodott, mintha a havat verné le magáról, nyögött s a történet végén nagy-nagy sírásban megenyhült.

- Jaj, jaj, Terka mama, - s mindig meg bámulta a nénjét, aki öt évvel volt idősebb nála s aki ezt a történetet úgy mondta el, mintha olvasókönyvből tanulta volna az iskolában. Ők itt maradtak ketten a városban, minden héten, vagy minden két héten látták egymást, együtt sétáltak is olykor s keserű, igaztalan szavakkal bántották a világot és az embereket. Pedig őket szeretően melengette a világ, amikor az anyjuk elszökött s elment bizonyára ahhoz az idegen legényhez, akit Kovács Máté nála talált, mielőtt bevágtatott volna az átkozott fekete szakállas úrral a fehér hegyek közé.

- Terka mama, meg fogom keresni az anyánkat, - mondogatta nagy, lenyomott fájdalommal s fenyegető fahangon néha a fiú a leánynak.

Kicsi, úrias, leányos, gyönge, fehérarcú legényke volt, akit egy derék borbélymester vett magához, nyilván egy kis üzleti számítással és előrelátással. És most már tizenhétéves lett idestova az érzékeny Lajos, már fölszabadulásra várt a műhelyben, ahol pláne sok-sok úriasság ragadt reá. Negyedik vagy ötödik utcában lakott a leány, Terka, Terka mama, akit pedig ravaszul egy vaksi varróasszony fogadott leányául annak idején. S a leány az ő hamar érkezett, asszonyos érettségével, megbántott, szomorú, de cinikus kis lelkével anya helyett anyja lett az ő gyámoltalan öccsének. Beszélt neki az apjáról, aki fölült a szánkó első ülésére a fekete szakállas úrral s belenyargalt a farkasos, fagyos halálba az asszony miatt, az ő édesanyjuk miatt. De az mindig megremegtette Terkát, ha az öccse azzal fenyegette, hogy megkeresi az édesanyjukat, aki elszökött volt a maga legényével. Mit akar az édesanyánktól, - töprengett haragosan Terka -, az édesanyánktól, aki talán meg is halt már és ha él, akkor igaza van? Csak nem maradhatott volna velünk a hideg, kenyértelen vacokban, mikor nekünk is sokkal jobban és jobbat tett, mikor elment? Ám Terka kissé elfogult is volt ez időben, mert járt utána valaki, ha a műhelyből jött, vagy ment. Hiszen jártak már utána öt-hat év óta magukat kellegető ifjú vagy öreg úrfiak, de most olyan valaki járt utána, aki egy kicsit megtébolyította Terkát. És a Lajos fiú az utolsó hónapokban csak érezte, mert nem volt értelmes, komoly logikás fiú, hogy őt veszedelem fenyegeti. Ő nem igen emlékezhetett anyjára, de nem is kellett nagyon emlékeznie, mert a nénikéje jó kis anya volt, frissebb, pajtásibb, melegebb egy igazi anyánál. És a kis borbély-fiú sokat sírt egy naptól fogva, mikor neki már majdnem Terka mamája se volt, nem volt anyja senki. Pedig még csak érezte, hogy Terkát, Terka mamát elveszíti, csak érezte, hogy olyas veszedelem jön, mint a fekete szakállas úr, az a hideg délután, a hózivatar, a Farkas-hát, a halál, az elárvulás.

- Hát el kell menni, - vélte a Lajos fiú, amikor az inasságból fölszabadult, - el kell menni, meg fogom keresni az anyámat, mert én nem tudok anya nélkül élni. Ez a Terka mama talán holnap, vagy holnapután cserbehagy, elhagy engem valamiért, nem tudom, miért, de az igazi anyám visszafogad.

Nagyon nyugtalan és figyelmetlen volt Terka, de azért megkérdezte az öccsét, holott láthatólag túl volt már az önzetlenül szerető éveken. Most már Terka mama nem is mesélt a szörnyű, havas, szánkós napról, szórakozott volt, fehér, sápadt és valami titkot rejtegető.

- Terka mama, meg fogom keresni az anyánkat, - mondogatta most már még nagyobb fenyegetéssel és a nénje nyugtalanságától még nyugtalanabbul a Lajos fiú.

- Ne menj, fiacskám, keress pénzt szép ruhára s eredj a leányok közé, mert ez a legfontosabb, Lajos, a leányok, a nők.

S azután a Lajos fiú egyedül maradt, egyedül gondolhatta végig, mit tegyen, mit csináljon, mert szegény, különös fiú volt ő, gyönge értelmü, de nagyon-nagyon szerető. És neki nő kellett, anya, mert még éretlen, gyönge s gyáva volt; az anya kellett, nagyon kellett, mielőtt még más jöhetne. Vagy olyan ember volt, - óh, szegény kis borbélyinas, - aki talán később is, ha nőre talál, az édesanyját keresi szeretőben és feleségben.

Három vármegyén gyalogolt keresztül szökve, nagyon megzavarodottan a Lajos fiú, hogy anyát és asszonyt keressen, Terka mama helyett az igazit.

Nagyon nyomorult, messze faluban nagynehezen eligazitották a kis kóbor borbély-legényt, aki talált egy nagyon levert, piszkos, szegény asszonyt. Ezt az asszonyt naponként megverte az ura, de ő azért nyugodtan vénült, rongyosodott, piszkolódott s kétségbeesve meresztette a szemét a megkerült fiúra. De gondolt valamit s anyáskodva kérdezősködött, mennyi pénzt keres hetenként s küldhetne-e valamit, mert az ő nyomorult ura, akit elhagyni nem akar, még téli bujkára se ad elég pénzt. A jövő, barnuló alkonyaton megszökött az anyjától, akit nem tudott megtalálni s elindult vissza Terka mamához a leányos, szegény kis Lajos fiú. Ugy-ugy érezte, mint soha senki, hogy anya kell, asszony kell, gyámolító kell, mert máskülönben jön a tél és a halál, jön a szakállas ember.

Mikor visszaérkezett szökve, szomorúan, félig halottan a Lajos fiú, szomjasan, szerelmesen kereste a nénjét, a Terka mamát. Terka már akkor elment valakivel, Terka nem akart mártir lenni és a Lajos fiú nekiindult a Farkas-hátnak, ahol az asszony elhagyta férfiak elpusztulnak, mint a kutyák.