A Caracalla Thermái előtt

A Caracalla Thermái előtt szerző: Giosuè Carducci, fordító: Babits Mihály

Áventinust köd fedi, Caeliust is
nedves szél leng a halovány sikságon
távol bús albán hegyek állnak, hóval
födve fehéren.

Hamvas fürtjein felemelve fátylát
zöldruhás britt nő lapoz a könyvében
e romok után, melyek im dacolnak
éggel, idővel.

Folyton, sűrüen, feketén, károgva
hullámló hollócsapatok kerengnek
a két fal körül, melyek óriássá
dacba merednek.

„Vénült gigászpár – haragosan szólnak
a jósló hollók – minek álltok égnek?”
S olykor új szél hoz komolyabb harangszót
a Lateránból.

Egy járókelő, köpenyét felhajtva
dús szakálla közt fütyörészve halkan
fel sem nézve megy tova. – Láz, e helynek
istene, hívlak.

Hogyha kedves volt neked az anyáknak
síró nagy szeme s fiaik lecsukló
halovány fején kiterített karjuk,
téged imádó;

hogyha kedves volt a Palátiumban
régi oltárod (mikor ős Evander
halmát nyalta még Tiberis, s esténként
alkonyi fényben

az Aventinus s Capitólium közt
Róma Quadrátát hazatérő quiris
látta még s egy lassu saturni verset
mormoga halkan);

Láz, ó hallgass rám. Az uj embereknek
kicsinyes hadát tova üzd el innen;
szent e borzadály, hol az ős istennő,
Róma, leszunnyadt.

Dús fejét magas Palatinra hajtja;
Caelius felé kiteríti karját;
s Appius tág útja mögött nagy válla
messze feszül ki.