A Bernstein-ügy
szerző: Szini Gyula
A drámaíró Bernstein ellen való tüntetésből az esztétikust az a kérdés érdekli leginkább, hogy jó darab-e az az „Aprés-moi”, amelyet az „Action Française” emberei leszorítottak a Comédie műsorából.
A politikust viszont az teszi kíváncsivá, hogy ebben a "cause célébre"-ben vajon a nacionalizmus győzött-e vagy a „Dreyfusardok” ligája. A két kérdésnek egyszerre való megoldása ─ voltaképp azonban megkerülése ─ pedig abban a tiltakozásban van, amelyet Párizs írói és művészi köreiből százan meg százan aláírtak.
Ezek egyszerűen tiltakoztak „az előadás szabadsága” nevében az ellen, hogy egy színműnek az előadását politikai frakciók megakadályozhassák. Ezt az óvatos és „objektív” nyilatkozatot olyanok is alá merték írni, akik éppenséggel nem állnak „dreyfusard” hírében.
Ami az első kérdést illeti, a francia kritikusok nem tudnak megegyezni az „Aprés-moi” értékében. Vannak, akik remekműnek tartják, mások viszont gyöngének mondják és kárhoztatják érte a Comédie Française-t, hogy előadta. Annyit azonban még az „objektívek” is koncedálnak, hogy Bernstein külföldön nagy sikerrel reprezentálja a modern francia drámát; A „Tolvaj”-jal, a „Baccarat”-val (La Rafale), a „Sámson”-nal diadalútja volt európai és amerikai színpadokon. Elismerik, hogy érti a darabírás titkát, sőt, hogy a „Kerülő út”-ban (Le Détour) még irodalmi, vagyis kényesebb igényeket is kielégített. Legkevésbé van elfelejtve „Izrael” című darabja, amelyben a Donnay „Visszatérés Jeruzsálemből” című színművével szállt polémiába.
Ezek a darabok még a mi közönségünknek is élénk emlékezetében lehetnek. Csaknem mindegyiket valami merész bravúr jellemezte, amivel Bernstein az első pillanattól fogva az utolsóig hatalmába kerítette a nézőt, aki lélegzetét visszafojtva figyelte, hogyan alakul, fejlődik, feszül és végül megoldódik a bonyodalom. Nevezzék ezt technikai vagy egyéb erénynek, de kétségkívül erény és minden képmutatás nélkül meg lehet állapítani, hogy az ilyen szerzőnek minden darabján kapva kapnak az igazgatók.
A Bernstein darabjai igazi „grande machine”-ok voltak, amelyek a nézők idegszálait szisztematikusan és mesteri ügyességgel feszítették a végsőkig. Az embernek az előadás közben eszébe sem jutott, hogy a szerzőnek nézetei, észrevételei, álláspontjai vannak. Itt-ott egy-egy mondat, egy-egy helyzet vagy szentencia elárulta, hogy Bernstein modern, analitikus és szkeptikus fej; ennélfogva tehát hajlik arra a „nihilizmus”-ra, amelyet a modern gondolkodás két főbűne közül a legnagyobbnak tartanak. De úgy látszott, hogy hirtelenségében már odáig jutott, hogy semmiféle eszmét nem vesz komolyan és a színházban nem katedrát, nem apostoli széket lát, hanem egy illúzióvilágot, amelyben az akció, a mozgás, a tűzként elharapódzó érdeklődés a fő, és ez felejteti el leginkább a nézővel, hogy festett kulisszákkal áll szemben.
Amint Bernstein erről az útjáról letért és az „Izrael”-ben polemizálni kezdett, többé már nem járt olyan hetyke biztonsággal, semmibevevéssel. Ezek után természetesen érdekes volna tudni, hogy amikor a „Théatre Française” kissé ünnepis moličre-i és racine-i tekintélye lebegett előtte, milyen darabot írt. A hagyomány úgy kívánja, hogy a francia író ilyenkor tompítsa kissé a személyi „accent”-ját, mérsékelje túlzásait, és általában frakkban, fehér kesztyűben, kegyeletes meghatottsággal jelenjen meg a nagy, utolérhetetlen lángelmék csarnokában.
Mennél nagyobb a lelkében a tisztelet az irodalom iránt, annál inkább hat rá az a gondolat, hogy abban a Házban kerül színre, ahová a francia nemzet legnagyobbjainak emléke fűződik. Bernsteint, a nagy Boulevard színházainak hősét, aki egy kicsit az írók akarata ellenére került az „arrivé”-k közé, nyilván izgathatta a föladat, hogy most tekintélyek és írók számára írjon.
Nem olvastam még el a darabot. Egyes kritikákból azonban azt látom, hogy Bernstein itt-ott benne felejtett a darabjában egy-egy mondatot, amit a Comédie-ben nem hallanak szívesen vagy nem akarnak megérteni. A tüntetések hevében is akadtak figyelmes fülek, amelyek elkapták az ilyen mondatot:
─ Becstelen az, akinek egy tiltott (illicite) cselekedete nem sikerül.
A Comédie szigorú etikája szerint azonban becstelen az is, akinek egy tiltott cselekedete sikerül. Kevesen fogják kiolvasni ebből a mondatból azt, amit jelenteni akar, az emberi etika gúnyos kritikáját, hanem azzal a keresetlen egyszerűséggel, ami az etika lovagjait jellemzi, ki fogják jelenteni, hogy így csak egy katonaszökevény beszélhet. Ezzel aztán szerencsésen benn is vagyunk a politika nyílt tengerében, „alto mare”-jában.
Gyakran észrevettem Bernstein darabjaiban, hogy igaza van, de nem fogalmaz mindig elég szerencsésen. Például nagyon szerencsétlenül írta meg azt a levelet, amelyben Urbain Gohier-nak bizalmasan megvallotta, hogy ifjúságának egy meggondolatlan antimilitarista pillanatában Brüsszelbe szökött, miután néhány hónapig viselte a köztársaság kabátját.
A nacionalizmus ügye általában rosszul áll Európában. Londonban egyre a német invázió ördögét kell a falra festeni, Berlinben a francia reváns rémét kell átlag minden öt évben felidézni, Párizsban pedig efféle Bernstein-afférekkel kell szítani a hazaszeretet lángját. Egy kis flottaszaporítást, egy kis létszámemelést mindig csalhatatlanul megelőz egy kis háborús hír vagy egy kis hazafias tüntetés, nacionalista éra. A modern ember kissé már kezd cinikus és gyanakvó lenni, amikor pénzt akarnak tőle, de még mindig meg lehet ijeszteni.
Az ember ezek után meglepetve konstatálja, hogy azoknak a harcias uraknak, akik Léon Daudet vezérletével a Comédie közelében lévő kávéházakból intézték a színházbeli és utcai attakokat, pompás orruk volt. Megszimatolták, hogy Briand után nemcsak a nála „radikálisabb” Monis következik, hanem Delcassé is, a reváns eszméjének régi bajnoka. Delcassé tengerészeti miniszter lett és ebből, akárki meglássa, flottaszaporítás lesz
Így vérzik el szegény Bernstein darabja azon az apropón, hogy Franciaország szaporítani akarja a Dreadnoughtok számát. Léon Daudet és társai, akik nyilván jártasabbak a politika kulisszái közt, mint Bernstein, annyira biztosra vették ezt a tengerészeti pluszkiadást, hogy amikor az új Monis-kormány kiküldte a katonáit ellenük, ők puskákkal szemben kitűzték ─ a francia trikolórt.
Az egynapos miniszterelnök ettől a bizarr látványtól, hogy francia katonák a francia trikolórra lőnek, úgy megrémült, hogy rohant a telefonhoz Claretie Jules-ért. Claretie pedig rohant Bernstein után, aki azonban sehogyan sem akart engedni. Akkor aztán a Comédie nagy írói, Lavedan, Capus, sőt még a nemzeti Rostand is kapacitálták Bernsteint, hogy vonja vissza a darabját, kárpótlásul pedig megígérték, hogy elégtételt szereznek neki. Azt a se hideg-se meleg tiltakozást, amelyet a legdivatosabb és legkényesebb nevek is aláírtak.
Egy pillanatig megint a Dreyfus-pör égzengése viharzott el Párizs fölött, de förgetes útjában megállította ─ egy kis trikolór. Aztán ne tekintsenek az emberek ilyen háromszínű zászlószövetre mint valami csodatévő ereklyére!
Nem hiszem, hogy Bernstein egyik darabjának a megírásánál is érezhette volna azt az izgatottságot, azt a villamosfeszültséget, mint amelyet azon a napon átélt, amikor Claretie sürgősen kereste. Mint mikor egy könnyű pille két nagy zúgó malomkerék közé kerül... még egy pillanat és elsodorja a halál szele... ilyesféle érzés futhatott át a "Rafale" íróján, aki már annyiszor fölajzotta a nézők idegeit.
Még jó neki, hogy nem járt rosszabbul. A zsebében ott van legalább egy partecédula a legjobb nevekkel. A reklámot is köszöni, de bizonyára már elég volt neki ebből a fajtából. Aki Cytherébe indul, aligha akar az Ördögszigetre jutni.