39. szonett
Dicséretid’, illőn, hogy’ zenghetem,
Ki enmagamnak jobbik része vagy csak?
Az öndicséret mit használ nekem?
S mi mást teszek, ha téged magasztallak?
Éljünk külön, jobb lesz, s ez egy szivet,
Ez egybe forrt szerelmet vágjuk ketté:
Hadd adhassam meg, a mi a tied,
Mit e világon csak te érdemeltél!
Oh távollét, mi kín volnál, ha nem te
Adnád, gyönyörre, im e bús alkalmat:
Időm szerelmi gonddal töltenem be
(Gondot, időt ez édesen megcsalhat!)
S meg nem tanítnál egyet párrá tennem:
Dicsérve őt itt, a ki távol innen!