127. szonett
A barna nem volt szép a régieknek,
S ha volt, nem hordozá a »szép« nevet,
Mig mostan ép az tetszik mindeneknek,
S a szőke, megvetésnek tárgya lett.
Mert a mióta minden kéz teremt,
S a rútnak ál szint kölcsönöz müvészet:
A tiszta szépség megszűnt lenni szent,
S a hódolás iránta elenyészett.
Hollósetét az én lánykám szeme,
S talán az olyanért van telve gyászszal,
Ki rút ugyan s mégis van kelleme,
Mert festi a teremtést csalfa mázzal.
De gyászáról mindenki ajaka
Ezt vallja csak: ez a szépség maga.