100. szonett
Hol vagy, muzsám, hogy zengni rég felejtéd
Minek hatalmadat köszönheted?
Fényt vesztni fényed’ aljas tárgyra ejtéd?
Méltatlanokról zeng talán heved?
Jőj, feledékeny, vissza, s édes ének
Pótolja vétkes mulasztásodat;
Mondj éneket, tetszőt az ő fülének,
Ki dalra néked tárgyat s lelket ad.
Jer, engedetlen múzsa, s nézz reája,
Az édes arczon látsz-e már redőt?
S ha látsz: légy a hanyatlás szatirája
És ostorozd a romboló időt.
Tartsd meg szerettem’ hírben a jövőnek,
Igy gátolod kaszáját az időnek.