„Csúnya és ártalmas dolog…”

„Csúnya és ártalmas dolog,
hogy a felkelő nap
rád süt és te még tétlenül
heversz ágyadban”

[Szent Ambrus]
szerző: Szép Ernő

Az ing, melyet kikészítettem éjjel,
Az asztalon fekszik, fehéren,
Fehéren, ájúltan, fagyottan.
Virító gombok benne szerteszéjjel,
Virágocskák távol fenyéren.
De szép az ing most kiterítve ottan,
De szép a fénylő hűvös plasztron
S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony,
Szegény ing, ha a testemre akasztom.

A csöndbe nézek, magamat keresve.
Örök lélekzetem csudálom.
Nevemet suttogom. Nem értem.
Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este.
Én is, ha eljön a halálom,
Én is megállok. Eljön értem.
Hát meg kell jaj jaj meg kell halnom,
Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom?
Én. Én. Agyonrúgott patkány az almon.

Mit álmodtam. Szép szőke herceg voltam,
Jártam talpig fehér selyemben,
Fekete gyász kastélyba laktam.
Éjjel a királylányért lovagoltam,
Királyleány nem ismert engem,
Én fényes herceg elragadtam.
Mint a zászlót fölém emelve
Az erdőn vittem énekelve,
Királyleány, királyleány szerelme.

A fák az úton furulyálni kezdtek,
Havazott pillangó-színekben,
Fűvek mint lángocskák ragyogtak.
Így vittem azt a drága, drága testet,
Fekete nyoszolyára tettem
A fehér szűzet, a fagyottat.
Leterítettem, sikoltottam,
Minden világot kioltottam.
Csak ő, csak ő, csak tündököljön ottan.

Arany csókkal kivertem fájó testét,
Mint koporsót arany szegekkel,
Hóselymen tűzvirágot varrtam.
Gyenge húság vad fogaim tépdesték,
Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam, mint vízesés hullt halkan
A holt falakról. Megszűnt lenni
Minden világ. Ég föld víz semmi.
Királyleány szűzességét elvenni.

A gyúladt test ájult, boldog jajt csengve,
Ajkai őrjítő fúvását
Vigyáztam én halálig vágyva.
Égő gyertyákat hordtak a terembe,
Délceg gyertyákat s hogy ne lássák,
Az őröket kiűztem. És sorjába
Száz lenge lángot vittem szája
Ajtajához, úgy néztem rája,
Egy lehellete ne múljon hiába.

Felűlt a szűz királyleány az ágyon.
Hegedűltem: el vágyol innét?
Mondd, hogy szeretsz. Mondd, mondd: szeretlek.
Ő megszólalt szólván: „Én enni vágyom,
Úgy szeretem a sárga dinnyét.”
Aztán… messziről fenyegettek,
Nagy jégmezőkön néma esten
Sántán, két mankón igyekeztem,
Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.

Lenn, lenn az utcát hallom újra élni,
Mint füst száll hozzám zűrzavarja,
Kalimpál közbe verkli hangja,
Megint nem enged ábránddal henyélni,
Szobám bánattal felkavarja.
Kondúl egyszerre két templom harangja,
A kocsik elzöttyennek sorba,
Dohog az auto, a mogorva,
Fiúk, lányok cicáznak a fasorba.

De csoda módra jönnek a fülembe
Lelkemből, ebben a magányban
Rég elhalt hangok, csoda bánat:
Anyám a vasaló fölött merengve
Egy rongy mazúrt sirat magában.
Zengését hallom súrolt rézmozsárnak,
Koccintását a poharaknak,
Akiket az abroszra raknak.
Sötétben messzi a kutyák ugatnak.

Emlékek: keringélő néma fecskék,
Megfoghatatlan lenge rongyok,
Vakok szemének álmodása.
Szekéren kis borjú. Kis gidák, hetykék.
Csiga. Kis ostor. Őrzött szép réz gombok.
Zöld szilva. Friss cipó, pogácsa.
Télire eltett tiszta alma.
Befőtt, piros, sárga, meg barna,
Halvány szőllő hosszú spárgán aszalva.

Itt fekszem. Nem tudom, mi vagyok én itt,
Ifjú, vagy ember? Férfi? Garszon?
Én büszke úr sosem leszek tán.
Az év, az unalom, csalódás vénít
S borotválják mindennap arcom
S fiú képem van s nincsen semmi szektám.
Nincsen bajusszom s körszakállam,
Se barkóm, légy se festi állam,
Hogy fejem mint frizőr-modelt csodáljam.

Párisban egyszer, május délután volt,
A Luxembourg-kert sétaútján
Egy szép leány után siettem.
Könnyű madár volt, c, francia lány volt,
Trillázva lengni felvirúlt lány.
Fejembe sebten szóvirágot szedtem,
Hogy megszólítom bátran, szépen,
S csalom magammal: drágám, szépem,
De jó idő van… és itt egy pad éppen.

Kacagni fog s evvel ráállott máris.
Együtt megyünk, lépünk zenére,
Szirom-kezét gyengén szorítom,
Szeretőm van, tavasz van, Páris, Páris!
Fel az omnibusz tetejére!
A kis kalandra így hevűltem titkon,
Inaltam puffadt szívvel, lázba,
S aztán megálltam tétovázva,
Mi lelt akkor? Szívem mi tette gyászba?

Milyen boldog volt első útazásom
Az iskolába Debrecenbe
Matrózgalléros új ruhámba.
Apámmal mentem. A kis állomáson
Szólott a jelzés csengve, csengve.
Sínek ragyogtak, cúkor volt a számba.
A gőzös jött. Megállt sípolva.
Hátul a nagy vaggon-akolba
Bárányok… vagy angyalkák ríttak volna?

Kocog a gőzös, az ablakhoz állok,
Nézem hazámat és a rétet
S a szélmalmot, hogy áll a csöndben.
Őrt, hídat, zászlót, szemafort csudálok,
Apám szivarozik, beszélget
S nekem kicsúszik hirtelen a könnyem.
Szoboszló fogy, fátyolba bújva,
Kanyarodunk… és látszik újra
Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott újja.

A város, jaj, milyen csudálatos volt,
Az utcán végig kis vonat vitt,
Kétoldalt emeletes házak,
Porcellános, ezüstös aranyos bolt,
Azóta sem bámúltam annyit,
Azóta sem kóstoltam azt a lázat.
Cilinderes urak sétáltak,
Füstöltek, köszöntek, megálltak
S zaj volt, zaj, hatfelől is kalapáltak.

Szeret-e más is a körúton este
Felnézni a tánciskolába?
Én ezt magamban mindig űzöm,
Lesem hogy szédűl a párok félteste
Bágyasztó boszton dallamára,
Mint a babák az ódon óraművön.
Mér nem jártam tánciskolába,
Egy régi édes izzadt bálba
Úgy elmennék. De már késő, hiába.

Hát igazán, elmentek vón az évek,
Hát mind elmúltak, mind elmúlnak
És nem lesz még egy ifjúságom?
Megint érzem keserű csókod, élet:
Oktalan óráját a búnak,
Hogy minek élek e világon.
Visszafelé futnék erővel,
Acsarkodva hajadon fővel
Vissza de vissza, szembe az idővel.

Virágos árok partjára ledűlni
Hajló, zengő kislányfüzérbe,
Láncot kötözni, szirmot szórva,
Csigát kicsalni, nádon hegedűlni,
Szaladni sárkánnyal felnézve,
Aranykapun fordúlni angyalmódra.
Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske,
Béka kuruttyol, száll az este,
Meghalni, meghalni a fűbe esve.

Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy isten,
Meg kell őrülni, nem birom ki.
Most fölkelek. Fürdök, örülök.
Csontvázam fogdosom. Itten… meg itten.
Bennem a halál. Gondolkodni,
Nem, nem. Ha majd a kávéházban űlök,
Ott egy úrral beszélek. Néki,
Hát néki mi az: élni. Érzi?
Hogy tudunk űlni, olvasni, beszélni?

De fájó, fárasztó ez, a világon
Végignyújtózni, óóó, a távol
Bezárt kertek. Gyilkosság éjjel.
Színház. Madár. Hajó az óceánon.
Púpos szabó. Festő hogy mázol.
Táncosnő száz szalagja repked széjjel.
Ha megölném magam… most rögtön,
Pisztollyal. Egyet kell hörögnöm
És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.

Jaj már fel kéne kelni