„Az ő keze”

A Wikiforrásból
„Az ő keze”
szerző: Szini Gyula
Nyugat 1917. 17. szám

                    Balla Ignác regénye

       Az örök és tragikus háromszög: a férfi, a nő és a harmadik, a csábító... Ez az a háromszög, amelynek megoldásán már annyi élesebbnél élesebb elme törte a fejét, körülbelül hiába. Zola egyik legmélyebb és legszebb regényében, a «Madeleine Férat»-ban rettentő, naturalisztikus lélektanával győzi meg olvasóját arról, hogy a megcsalt férfi nem tud soha, soha megbocsátani. «Az ő keze», a Balla Ignác regénye is ehhez a fölfogáshoz társul. Ennek a felfogásnak lírai kifejtése, engesztelhetetlen keresztülvitele. «Az ő keze» című regény. Két szerető, egymásra utalt szívet választ el örökre a csábító, és a regény nagyobb részén át a férfi szívének vergődését látjuk, érezzük, ellenben a nő rettentő bűnbánatáról, a saját lelki válságáról csak a férfi médiumán át kapunk képet. Hiányzik ebből a regényből az elbeszélő úgynevezett objektivitása, amelytől némely kritikusok megkövetelnék, hogy a másik fél védekező jogát is szóhoz juttassa. A regény teljes lendülettel a férfi szívének kálváriáját járatja velünk színes, mélyen rezgő képeken keresztül, amelyekben a gyöngéd szavak annál élesebben és veszedelmesebben és kérlelhetetlenebbül metélik darabokra a női szívet. A regény hőse a csalódása lírai peregrinációjában eljut egy kis vidéki városba, amelynek élete néhány élénk és kitűnő vonással csak azért van odavetve, hogy a regényhős elszigeteltsége, zord magárahagyottsága annál élesebben tűnjék szembe. És ebben a vidéki városban a hős jéggé dermedt szíve egy csábító éjszakán fölolvad valami nagy, szeretkező vágyban és éjjel, lopva forró, szerelmes verseket csempész be ismeretlen alvó nők ablakába. A kis város női már csaknem megbolondulnak a névtelen szerelmi üzenetek miatt... és a regényíró, aki kaptafára dolgozik, itt már belekapcsolta volna a maga kalandját, amely idején eltérítette volna a hőst szomorú végzetétől. De ebben a regényben, amely nemcsak lendülettel, hanem tisztes jó szándékkal van írva, a hős kitér a kalandok elől, mégpedig logikusan, mert hiszen előtte csak egyetlen nő lebeg, az, akit szeret, akit nem pótolhat senki, és aki mégsem lehet újra az övé, mert hiszen nincs megbocsátás. A hős vándorútra kél, megjárja azokat a helyeket, ahol szerelmesével egykor boldog volt, és ahová megy, amerre jár, minden szóból és minden jelből és minden tárgyból csak a saját csalódott szerelme szól hozzá, elevenedik meg. Ennek a megelevenedésnek a fokozását a szerző kitűnőn érezteti. A szimbólumok egyre beszédesebbek, a jelek egyre elevenebb valósággá válnak: a nő, akiért a férfi ezt a kálváriát járja, árnyékként kíséri őt végig az úton. A hős végre elérkezik az utolsó állomáshoz, ahonnan nincs tovább... Öngyilkossá akar lenni, és a végzetes pillanatban a szomszédos hotelszobából fegyverdörrenést hall. Erre igazán nem lehetett elkészülve: hogy valaki ugyanakkor, amikor ő, szintén le akar számolni az élettel. Átmegy a másik szobába, hogy megnézze, ki ez az ismeretlen szenvedő társ és megdöbbenve látja, hogy az a nő fekszik előtte holtan, akiért szenvedett és aki ugyanúgy, mint ő, szintén megjárta a saját kálváriáját, míg az utolsó állomáshoz el nem érkezett. Hatásosabb regényvéget, sőt hatásosabb drámavéget keveset olvastam. Balla Ignácnak ez az első regénye: nagy várakozást kelt bennünk. Szimbólumokkal és hangulatokkal, belső élményekkel és ezeknek képbe való átolvasztásával, tehát a legnehezebb anyaggal operál Balla Ignác és le tudja kötni a figyelmet végig. Különböző erejű képeiben, hasonlataiban van sok, ami értékesen cseng, és az egész műnek valami megkapó, belső hangját érezzük, amely nemesebbé teszi az átlagos regénynél. És ami nagyon fontos ilyen lelki regénynél, a pszichológiai megokolását mindenütt el lehet fogadni.