Ugrás a tartalomhoz

Örökkék ég a felhők mögött

A Wikiforrásból
Örökkék ég a felhők mögött
szerző: Babits Mihály

(Vallomás helyett hitvallás.)

      Az első könyvem első oldalára a »soha-meg-nem-elégedés«
himnuszát írtam be... Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma is
elégedetlenül futok még; sokat szereztem, sokat el is dobtam; egy
vállrándítással; gesztusaim idegesek voltak és türelmetlenek; soha
le nem ültem egy pillanatra sem; gazdagságomban szegénynek éreztem
magamat és fáradtságomban nyughatatlannak; nem csak a könyvembe,
homlokomra is fel van írva a »soha-meg-nem-elégedés«. Futottam
hősen, szűnetelen, lélekzetlen; olykor szinte elbukni látszottam; s
hasonlítottam ahhoz a fához, melynek koronáját földig csapja a szél...
Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely elpusztíthatatlan
táplál valami kimeríthetetlen erővel? »A hit az élet ereje: az ember,
ha egyszer él, akkor valamiben hisz... Ha nem hinné, hogy valamiért
élnie kell, akkor nem élne...« Ezek a szavak, Tolsztoj szavai, járnak
az eszemben, s vizsgálom, mit hiszek? Ó, örökkék ég minden felhők
mögött; kiirthatatlan optimizmus!

      Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme,
mert »cél és értelem« emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk
szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban,
mert eszem el nem éri.

      S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak
a Valaminek, amit el nem ér... Építse életünket: s ahogy egy vers
jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész
mögött a gazda is!) - akként legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen
iszonyokon ment át Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most
már az Ész!

      Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek:
a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai...
Igaz: ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb
Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom: de a harc is
hozzátartozik, s az is, hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s
aszerint vezessen... Magunk is része vagyunk tán a vak erőknek:
de ezt bízzuk csak a vak erőkre...

      Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság
vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök, s tudom, hogy minden
rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész
halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek,
hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a mult, az
ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék.

      Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem
dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy
szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt,
minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét,
a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt,
más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!

      Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a
hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon:
hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a
rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi,
magyarok! És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk
- holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki,
hogy velünk is megtörténhessék.

      Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló,
egész világnak szóló katholikus igazságban! Másszóval: hiszek
igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi
szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán:
az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most
szükséges.

      Hiszek a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon; abban,
ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt
is; de ez nem katholikus élet. A fal véd; de zár is. Én képeket akarok
látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...

      Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít
a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává
avat; l'art pour l'art ez és mégsem l'art pour l'art: mert éppen
az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy
nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg
semmit, se a l'art pour l'art-ot, sem a naturalizmust; de túlnő
mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes...

      Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy
újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes
a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának
folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié,
csak a magosabb lelkeké; mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a
munkában...

      Caleta ta cala. Ami szép, az nehéz; az anyag
ellenáll, s az én lelkem csüggedései és indulatai Hiszem, hogy ez
a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés
a világhoz. Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.

      S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a
szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek
a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne,
magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a
hit teheti lehetségessé.

      Ember vagyok, s hiszek egy emberben. Nem is az emberben. Az ember
vakon botorkál; de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív
lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert!
Többet!

      S ha néha elfáradok, s az állatot és anyagot irígylem: ez nem
hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden... Derék
erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt
kinccsé lesz és örök haszonná.