Örök vőlegények

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Örök vőlegények
szerző: Somlyó Zoltán

S az ember odajut görcsös szivével,
hogy gyönyörűt álmodik minden éjjel,
ahol az ég kinyílott, oda ér el.

Ha ősz szálat lel a hajában,
kitépi és csókolja lágyan,
mint – akiért lett – a lányt hajdanában.

S mit évek óta nyűtt, – a vén zsakettet,
gondozza, félti, bárha vedlett,
mint ősz anyó egy régi kertet.

Az uccán, mint egy vőlegénynek,
szemei furcsa fényben égnek,
mintha menyasszonyt keresnének.

A kávéházban úgy ül ő le,
minkéntha várna ifjú nőre;
virágokat vesz nyakra-főre.

És éjjel, félig égve, félig fázva,
sietve megy a lázas indóházba,
szegény, bolond reményekkel parázna.

Ha egy vonat befut rekedt iramban,
ő vár legelül kopottan, hivatlan
és bámul, ha egy rőt szikra kipattan.