Önéletrajz (Szini Gyula)
| Önéletrajz szerző: Szini Gyula |
Nem dicsekvésből, hanem inkább mélabúsan mondom: nem tudom, hányadik önéletírásomat nyújtom itt. Mindig igyekeztem rá, hogy az egyik ne hasonlítson a másikra, de ez meddő törekvés. Az emberi élet pályája épp úgy meg van szabva, mint a folyó medrében a vízcsepp lefutása. És mégis, valahányszor megállunk, hogy visszatekintsünk, más és másnak tűnik föl életünk, úgyszólván újból rekonstruáljuk. Életem szebbik, ifjabbik felén túl, abban a korban vagyok, amelyről az olasz költő félig ijedten, félig dicsekedve mondja: Nel mezzo del cammin di nostra vita (Életünk delén).
Életbarangolásom feleútján különösnek tűnik fel előttem mindaz, amit éltem, mintha nem is az én életem volna. Úgy érzem magam, mint az utas, aki eltévesztette a vonatot és megérkezik egy helyre, amelyről nem is álmodott. Aztán belenyugszik: elvégre így is megérkezett, és a helyet is meg kellett szokni, tehát ott marad.
Életem első fele nyugtalan csatangolással és tervezgetéssel telt el. Egy csomó életpályát kezdtem el és abba is hagytam. Voltam joghallgató, városi díjnok, bírósági gyakornok, ügyvédjelölt, végül újságíró. Minden tavasszal elfogott a honszerzők honvágya, más városba költöztem, éltem Firenzében, Rómában, Párisban, Londonban és azt hittem, hogy soha többé vissza nem jövök. Mindenütt jól éreztem magam, mindenütt meg akartam házasodni, vagy amikor már nős voltam, mindenütt végleg le akartam telepedni, és kis véletleneken múlt, hogy ma nem vagyok olasz osztériás vagy párisi melegfőzelék-árus vagy Londonban nem kínálom az utcasarkon a nagy viaszgyufás skatulyákat.
Sok kószálás után végre a magyarok rokonszenves törzsénél találtam menedéket, és a mindennapi kenyeremet azzal kerestem meg náluk, hogy meséket mondtam mindarról, amit más éghajlat alatt láttam. Ebbe már nagyon elfáradtam, és most már meséket szeretnék mondani arról, amit a Kárpátoktól Adriáig húzódó érdekes és fantasztikus nemzet körében tapasztaltam. Kár, hogy ők nem becsülik, jóformán nem is ismerik magukat, és kár, hogy más nyelven nem írhatom meg az ő csodálatos levegőjüket és különös embereiket. Kipling meséi a hinduk számára aligha jelentik azt, amit nekünk. Mi is hozzá vagyunk szokva a leghihetetlenebb dolgokhoz, amik nálunk történnek, és természetesnek tartjuk őket, mert bennük növünk föl és élünk. Csak a paraszt él elég távol tőlünk, hogy egzotikuma örökké izgatja kíváncsiságunkat. Ezalatt észre sem vesszük, hogy egész Európában talán mi vagyunk a legeredetibb két lábon járó lények.
Szeretnék még sokat mondani erről a témáról, hogy magamról lehetőleg keveset áruljak el, de azért azt az alkalmat sem akarom elmulasztani, amivel az önéletírás szolgál. Autobiográfiámat épp ezért a következő apróhirdetésbe foglalom össze:
Egy tehetségesnek mondott magyar író, aki Budapesten 1876. október kilencedikén született, nős, két gyermek atyja, iskoláit Budapesten végezte, de a jogi szigorlatokon tanárai igazságos szigorúsága miatt több ízben megbukott, jelenleg a Pesti Hírlap és Pesti Napló, valamint folyóiratok munkatársa, ev. ref. vallású, budapesti lakos ez úton hívja föl a n. é. közönség figyelmét eddig megjelent munkáira, amelyek a következők: Trilibi és egyéb történetek. (Novellák, 1907.) Oscar Wilde: Salome. Szini Gyula fordítása, 1907. Lelki kalandok. (Elbeszélések, 1908.) Egy sápadt asszony (Regény, 1910 és 1912) Stúdiumok. Vándortáska. [Essayk (esszék) és útleírások, 1910.] Profán szerelem. (Regény 1912, könyv alakban még nem jelent meg.) Pesti konfetti. (Vidám tárcák, 1913.) A rózsaszínű hó. (Novellák, 1913.)