Óda a szépségről
szerző: Babits Mihály
Zenét Madonna! mily titkos zenét
hallhatsz a lomha földi légen át,
hogy minden rebbenésed ütemét
annak kövesse s néma dallamát?
Mert kisujjodnak kisebb izromát
sem mozgatod, ha nem csodás ütemre
s lépésed úgy, mint táncod és imád
ünnepi lengés, muzsika a szemre,
mely nagy harmóniát hangol húros szivemre.
Szférák zenéje ez! Világzene,
mely szép testedben hangszerre talált
vagy e természet minden kelleme,
mely ezelőtt az űrben szerteszállt,
csillagok közt e drága testre várt,
hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse
magába gyüjti mind a napsugárt
s a bámuló világ elébe öntse:
tevéled élni és csak látni is szerencse.
S vajjon e drága test ha sírba omlik
s e drága lencse egyszer eltörik
(ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik
minden eljut a végső gödörig
s az ért gyümölcsöt csúf telek verik);
de ami szép volt, a szépség sugára,
a fénysugár kiszáll a légürig
s bár emberszem nem láthatá sokára:
a sugár megmarad, tán istenek javára.
Tán más csillagban boldogabb halandók
felfogják majd utazó zenefényét
évezrek multán újra olvasandók
bűbájos tested örök költeményét.
Ó hadd reméljem más egek reményét,
hová csak akkor ér a fénysugár,
mely most hagyván el tested szent edényét
már csillagokról csillagokra jár,
mint drága pára, mely szent edényből kiszáll.
A földön képed, szobrod összeomlik,
eltörnek s majd a föld is eltörik:
ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik,
minden eljut a végső gödörig;
de a sugár kiszáll a légürig.
Test s lélek meghal: néki nincs halála.
Nagy távolok új kincsükül nyerik
és csillagokról csillagokra járva
a végtelenbe száll - tán istenek javára.