Ó Éj
Sötét palástod mélyein elillan
a bánatom, a könnyem szeliden:
ó Éj, csak a te édes karjaidban
csitul el árva, békétlen szivem.
Nyugalmat adsz és tiszta-tiszta békét,
lankadt lelkem kegyesen öntözöd.
Letéped a bús eszme régi fékét
s száguldhat az ég és a föld között.
Ó istenasszony Éj; én nem tudom mi
hív most aludni, feledni, nyugodni,
haragcsitító, bú-feledtető.
Megnyugszom benned, mint a csecsemő,
ki sírva alszik el, mindent feledvén,
öreg nagyanyja ráncos, barna keblén.