Ó, most már elhiszem

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ó, most már elhiszem
szerző: Somlyó Zoltán

Ó, most már elhiszem nekik,
kik egykor intve óvtak önszivemtül,
hogy addig szórja kincsit,
szegény szivem, mig össze nem dül.
Ó, most már értem és megáldom őket,
mert övék a világ s övék a mennyek.
Az ő szivük az örökké termő kert,
hol örök nászutak keringve mennek.
          ...De én: rajongva érkezett sovár
          hidegben állni egy percig se tudtam.
         Szeszekkel megtelt örök szamovár:
         mindég forraltam s el sosem aludtam.
         Eszeveszett hő pörkölt engemet,
         vallás, müvészet, asszony - mind fütöttek.
         S én áldoztam a szent, nagy meleget,
         amely szívemben dúsan lebegett.
         Szeretni tudtam azt is, aki bántott;
         s, - mely holt gazdát sirat - az elárvult kabátot.
         Templomban ajkam összereszketett,
         ha csókoltak hüs kőkereszteket.
         Szerelmem is, higyjétek el nekem,
         szent volt s tiszta vezérszövétnekem.
         Mint pap, fejével az égre szegetten:
         úgy jártam én és mindenkit szerettem.
De jaj! ha most magamra nézek.
Megvertek engem, akiket szerettem.
Fejem fölött a távolokba néznek
és gyülölnek, mert holtra keseredtem.
Fáradt ember vagyok, porosan és kiégve,
kiért már nem derül föl csókos ajk, meleg s ég...
Ó, most már elhiszem nekik,
hogy halálcsók a túlfütött melegség.