Északra indulok

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Északra indulok
szerző: Somlyó Zoltán

Női világ, te habzó tajtéktenger,
voltam ladik rajtad és vasnaszád.
S mint torpedó is bujtalak setéten
s szívemen hordtam a halálkaszát.

De nincs a nő, kit el lehetne érni!
S kit el lehetne kérni: nincs a nő!
Nincs kezdet: újra vissza-visszatérni
s nincs nő, akinek lengessem: agyő!…

Nem érdemes kalóznak öltözötten
szelíd vezényszavakra hullni el.
A hold hideg kaszája ring a vízen
s szívemben egy nő gyászdalt énekel.

Csak messze, messze, eszkimói tájra!
Fagyos kutyák közt, ott lesz jó helyem.
A jégre hintve álmok gabonája
és jégcsapok az égi fövegen.

Csak sok hideg és sok-sok zúzmarás dér!
S szivem elé fogott, sötét komondorok!
Csak fázni! És csak akkor föltüzelni,
ha hallom, hogy a hó hogy csikorog.