Ének a búzamezőkről/Második kötet
A fiatalok tavaszig hit nélkül éltek együtt, mert a tisztelendő úr is azt mondta nekik meg a kapitánysági anyakönyvvezető is, hogy a holttá nyilvánítási eljárás lefolytatása előtt nincs esküvő. Márpedig az olyan folyó, hogy hol előrefolyik, hol vissza, ha meggondolja magát, meg is áll. Ebben az időben meg különösen úgy állt a dolog, hogy aki életben ki tudott várni egy holttá nyilvánítási eljárást, arról ki lehetett nyilvánítani, hogy ritka szerencsés ember. Egy darabig hatóság se volt, a komenisták kiverték a kerekeket az ország órájából, azóta jöttek az okosok, hozták a mindenféle új kerekeket, de az egyik hátraforgott, a másik előre, egyszer egymásba akadtak, máskor megálltak, amire az egyik azt mondta, hogy emígy, arra a másik azt mondta, hogy amúgy, sose tudhatta az ember, hogy áll az idő.
- Csak abban egyek ezek mind, akárminek hívják űket, hogy a pénzre mind azt mondják, ide vele - keseregte Mátyás, aki nagyon sokallta már a bélyegköltségeket. Tudni való, hogy Rókus meghalt, mert ha élne, akkor vagy hazajött volna, vagy üzent volna, vagy levelet írt volna, hiszen most már a posta is jár, de meg Ferenc az élő tanú rá, hogy Rókust már magához szólította az Úristen, hát minek arrul az írás. Mátyás szentül meg volt róla győződve, hogy ez az egész kitalálás csak a bélyegek miatt van, és hiába magyarázta neki Ferenc, hogy mire kell az a holttá-nyilvánítás, Mátyás nem adta meg magát. Igen, ha a holttá-nyilvánítással föl lehetne a fiát támasztani, akkor megértené, de a bélyeget még akkor is sokallná. Éppen elég ember meghalt a forradalom óta bélyeg nélkül, hát akkor minek a bélyeg arra, aki a háborúban halt meg, nem is itthon, hanem ide tán száz mérföldre is, azt se lehet tudni, hogy hol?
A sok bélyegtelen hamar halálra is tudott kádenciát Mátyás.
- Esendő lött az embör; mint a potyókaszilva, osztán annak is mindögy, ki rázza a fát, ű csak hullik. Ugyan nem kár érte. Nem a potyókaszilváért, hanem az embörért. Isten röndölése, hogy ritkuljon az embör, mert úgyse tud egymástól élni. Minköt nem bánt sönki, mert mink se bántottunk sönkit.
Mátyás okos ember volt, volt a szavának keze-lába, de hát az okos embert is csak megveri a jégeső, ha házon kívül éri. Mátyás bajba keveredett mint komenista. Úgy kezdődött a dolog, hogy a szövetkezeti boltosné kifogyott a sóból. Bement érte a városba, de ott se kapott. A boltokban azt mondták neki, hogy menjen a sópajtába, eztán csak ott lehet sót kapni, a zsidók nem kereskedhetnek vele, mert zsidónak nem ád az állam. A boltosné elment a sópajtába, de onnan meg azzal utasították el a sótiszt urak, hogy üres a pajta, új sót nem kapni, mert a sóbányákba beült az ellenség, a régi sót meg mind összevásárolták a zsidók. De hát ügyes asszony a boltosné, érti szóval is, kenővel is, addig lótott-futott, hogy kapott sót mind a két helyrül. Közben aztán jól körül is nézett a világban, és mikor hazaért, az volt az első dolga, hogy átszaladt a kocsmárosnéhoz.
- Szomszédasszony, nagy baj van. A városban nagyon egzecéroztatják a zsidókat.
- Az az ű bajuk - vont vállat a kocsmárosné.
- A zsidó bótok ablaka mind be van verve, mán mög se csináltatják, azt mondják, nem érdemös, mert úgyis csak behajigálják. A zsidó vendégfogadókból mög mind kihajigálják a vendégöt.
A kocsmárosné csak a fejét csóválta. Mért van az, hogy a városi embereknek olyan sokszor elveszi az Isten az eszét? Ezt a boltosné se tudta. Megkávéztak szépen barátságban, és nézték az ablakból, hogy a tanítókisasszony ágyát hogy rakták a kocsira. A jövő héten lesz az esküvője a postással, itthagyja az iskolát.
Harmadnapra valami iparosféle ember állított be a kocsmárosnéhoz, az arca olyan ismerősnek látszott, de meg különösen a falába. Szilvóriumot kért, kapott is, benyakalt három pohárral. Nagyon barátságos lett tőle, aztán likőrt kért, a kocsmárosné azzal nem szolgálhatott, neki csak paraszt vendégek szoktak lenni, azoknak a gyomra pedig nem állja a likőrt. Az iparosféle úgy nézett, mint a vasvilla, ráordított a kocsmárosnéra, hogy ne becsmérelje a magyarokat, még a széket is ráfogta. Az asszony ijedtében lebújt a söntés alá, mire fölemelte a fejét, akkorára a vendég meglépett, de a szilvórium árát elfelejtette az asztalon hagyni. Az asszony utánaszaladt, de már nem látta semerre se, hát nem tehetett mást, mint hogy három pohárra való gabonapálinkát öntött a szilvóriumos üvegbe. Egy csöppet se többet, de hát aki megissza, annak mindegy, azt meg senki se kívánhatja egy szegény özvegyasszonytól, hogy ő károsodjon.
Délután átszaladt a boltosné a kocsmárosnéhoz. Alig pihegett, olyan ijedt volt, mégis azon kezdte, hogy nem akarja megijeszteni a szomszédasszonyt, de jobb félni, mint megijedni, hát azért csak megmondja. Egy iparosféle járt nála, szivart kért, de nem vett, azt mondta, hogy a rövid szivar csak a parasztnak való, mert az is olyan büdös, mint ő, meg azt is mondta, hogy még a héten zsidóvért iszik, és nagyon iderázta az öklét, a kocsma felé. Hát ő, a boltosné azt tartja ugyan, hogy amelyik kutya nagyon ugat, az nem harap, de azért semmit se lehet tudni a mai világban, sok mindenfélét hall az ember. Hanem gondolt ő valamit. Emlékszik-e még a szomszédasszony arra a plakátra, amit akkor hozott őneki a városból, mikor a fölfordulások kezdődtek?
A kocsmárosné nem emlékezett.
- No, én emlékszök - mondta a boltosné. - Sohase tudom elfelejteni a hozzám való szívességét. El is töttem a plakátot emlékbe, mingyárt hozom is, ha neköm jót tött, most mán vögye hasznát a szomszédasszony is.
Át is hozta a plakátot, ki is ragasztották az ablakba, s a zsidóné kocsmája "a nemzeti tanács védelme alá" helyeztetett.
Ha nem lett volna olyan nagy munkaidő, és jártak volna a népek a körbe, akkor lett volna, aki felokosítja a zsidónét, hogy ez a divat már elmúlt, ne rakja a parazsat a saját fejére. De éppen hordás idején történt a dolog, ilyenkor akár a gomba megeheti a kör küszöbét, senki se ér rá taposni.
Harmadnap két csendőr vitte be a zsidónét, éppen vasárnap volt, jöttek ki az emberek a miséről, mikor a templom előtt elmentek vele. Nagy volt a zsibongás, ki nevetett, ki a fejét csóválta, a zsidóné a kendőjébe temette a fekete féketős fejét, annyira szégyellte magát.
Mátyás megszólította a csendőröket, ismerte őket személyesen, még régi világbeli emberek voltak.
- Hát maguk hova viszik a szomszédasszonyt?
- A városba.
- Mit tött?
- Kommunista volt.
Mátyást elfutotta a méreg. Azt hitte, azért fogták el a zsidónét, mert hamis volt a literje vagy valami efféle, ami megesik az ilyen nagy ipar-asszonynál. De hogy ez komenista lett volna? Mátyás hirtelen kiköpte, ami a nyelvén volt.
- Az is akasztófáravaló, aki ezt kitanálta!
Így lett Mátyás komenista, és ezért kellett neki törvényt állni, először életében. De nem fogták le, csak pecsétet küldtek neki, lopatták vele a napot vagy háromszor a városban, tanúkat hallgattak ki, és végre is kitisztázta magát. Már annyibul, hogy ő nem a csendőröket mondta akasztófáravalónak, hanem azt, aki kitanálta, hogy a zsidóné komenista, és ezt állja is, ha nyaka szakad is utána. Erre aztán Mátyást el is küldték, nincs semmi hiba, de egy hónap múlva megint kivitték neki a pecsétet. A becsületében megsértette ezt meg ezt. Mátyás a nevét se hallotta soha az illetőnek. Hát hogy lehet az? Az illető jeles ember, nagy hazafi, irtja a mételyt a tanyákon.
- No, hát akkor azért nem ösmeröm - vidult föl Mátyás -, mert én nem termesztök birkát, nem fizeti mán ki magát a mai világban. Ugyan aki birkával foglalatoskodik, attul se hallottam mostanában, hogy métöly esett volna a jószágjába.
De a bíró nem érte be ezzel, újra beidézte Mátyást, és szembesítette az illetővel. Mátyás egyszerre ráismert az illetőre. A falábú iparos-féle volt, az esernyőcsináló, aki most is csakolyan homályvörös volt, mint mikor a körben verte az asztalt, és tanította a népeket a komenizmusra. Mátyás elvtárs úrnak szólította, kezet nyújtott neki, és barátságosan kérdezte tőle:
- Hát maga mostan ezön a pályán van? Fölköszönt a komenizmussal?
Az esernyőcsináló nem adott kezet Mátyásnak, csak homályvörösből paprikavörös lett, és azt mondta a bírónak, hogy ez az ember vagy részeg, vagy félrebeszél.
Mátyás felfortyant. Vakítsa meg az Isten, aki hazudik. Ő ötven emberrel is tudja tanúsítani, hogy a körben ez az úr éltette a komenizmust, a tanyán a nevét se hallották azelőtt.
- Hiszön még szivarral is mögtraktált bennünket, kéröm szépen - tette hozzá szelídebben, mert ami igaz, igaz, és a barátságot el kell ismerni, ha elmúlt is.
Az esernyőcsinálónak is elfüstölt a dölyfössége. Úgy látja, hogy ez a jó ember összetéveszti valakivel, hiszen a bíró úr tudja, hogy ő kicsoda-micsoda, ő mindent kockára tett a szent célért. Mivel itt nyilvánságos félreértés forog fönn, s ő nem akarja kárát senki becsületes magyarnak, nem kívánja ennek a jó embernek a megbüntetését.
- Jó magyarok közt nincs is szebb a békességnél - örült neki a bíró úr is, és megrázta a kezét Mátyásnak.
- Isten vele, Mátyás!
Mátyás köszönte a barátságot, és szépen vált meg az esernyőcsinálótól is, aki most már szintén kezet nyújtott neki.
- Áldja meg a magyarok Istene, öregem.
- Magának is adjon sok szöröncsét továbbra is.
Mátyás most is azt tartotta ugyan, hogy az esernyőcsináló akasztófáravaló, sőt most már még magasabb száraz fát se sajnált volna tőle, de ha a kezébe adták volna a kötelet, hogy "itt van, húzzad!", akkor Mátyás azt mondta volna, hogy "húzza a görcs". Nem, igazán nem haragudott az illetőre, hiszen élni mindenkinek kell, és mindenki olyan mesterségből él, amilyenhez ért.
Rájuk, a tanyaiakra most nagyon élhetős világ volt. Jól ütött be a termés, és nagy ára volt mindennek. Szüle néha sopánkodott is, milyen kár, hogy régebben disznónak prédálták el a tököt. Most megsüt négyet-ötöt, hetipiacos napon berakja a kocsiderékba, beviszi a városba, s annyit kiárul belüle, hogy régi világban tehenet lehetett volna venni rajta. De hát minden pénzt megád az a városi nép, mert ennek a hasa az istene, no meg most ki is van éhezve nagyon. Azt meg maga is sokallotta néha, amit tojásért, tejért fizettetett, úgy, mint a többi, mert attól félt, megint meglimitálják az árakat úgy, mint a háború alatt volt, mikor Mátyás inkább az árokba fordította a barackot, mint hogy ne annyit kérjen érte, amennyit ő akar. A tojással ezt mégse lehetne megtenni, mert a tyúkot télen csak etetni kell, nem úgy, mint a barackfát. De csak otthon, maguk közt csökkentette le szüle ennyire a barackfát, bent, a városi piacon, mikor egy kalapos nagysága rátámadt, hogy hogy van lelke annyit kérni egy kosár meggyért, mikor a fát se locsolni, se etetni nem kell, szüle rögtön megfelelt neki:
- Jaj, galambom, nagyon nehéz ám a möggyet leszödni a fárul.
El is mondta otthon, hogy hogy járt a városi nagyságával, még sajnálja is, mert látszott rajta, hogy hiába van kalapja, ritkán eszik jót. Mátyás felhúzta a vállát.
- Jaj, az így van, föl kerék, le kerék, mink mán öleget vótunk ostorhögyösök, most mán próbálják űk is.
Csak azt nem tudták, hogy mit csináljanak a pénzzel. Mátyás belátta, hogy Ferencnek igaza van, a takarékban magamagát megeszi a pénz, legjobban szeretett volna földet venni, de földet senki se adott el, így aztán tehénbe meg disznóba ölték a pénzt, no meg igaz, egy tajtékpipát is vett Mátyás, de sajnálta lébe hajtani, hát leginkább csak a gerendán tartotta.
Ferencnek még jobban szolgált a szerencse, többet nyert, mert többet is próbált. A gép majd az egész árát bekereste még az első nyáron, de Ferenc csak a részletet fizette, a többin kocsit, lovat vett, meg morzsológépet vásárolt, megint részletre. Nagy fordítást tett a telkivel is, a régi tőkéket kihányta, a borszőlő helyett csemegeszőlőket ültetett, csemetekertet csinált, s azt mondta Mátyásnak, hogy megpróbálja a nemesített búzát is, a maga földjén is meg az Etelén is.
Mátyást nem lehetett ilyenre rávenni, de nem ellenkezett Ferenccel. Fiatal, hadd próbáljon, majd mire az ő feje tetején is összeér a nap a holddal, akkor ő is rájön, hogy járt utat a járatlanért nem érdemes elhagyni. Csak eggyel nem volt megelégedve Mátyás.
- Kár, hogy a fődet nem löhet nyújtani, mint a rétest.
- Dehogy nem löhet - mosolygott Ferenc.
- Ha csak a tóba nem mégy.
Mátyás ezt tréfából mondta, de Ferenc nagyon komolyan válaszolta rá, hogy éppen ő is azt akarja, csak előbb rendbe hozza a tanyáját.
- Röndben van az - vélte Mátyás. - Hiszön Etel már hajnalicskát is futtatott rá, ámbár én is Rózával tartok, hogy ha mán ű is uradzik, a lopótök jobb lött volna, mert annak hasznát is löhet vönni.
Csakhogy Ferenc nem így gondolta a tanyarendezést. Új tanyát akar húzatni, padolt szobát bele kettőt, a tetejét cserépre venni, alá meg pincét rakatni. Mátyás gúnyosan kérdezte meg, hogy zongorát nem szándékozik venni Ferenc? Mert a másik bárónak az is van. Ugyan paraszt is volt olyan félreszaladt eszű, aki zongorát vett, lisztet tartani benne. Nem, Ferenc se nem báró, se nem másik félreszaladt eszű, nem hajigálja szét a pénzét arra, ami nem nekivaló, de tisztességes lakáshoz neki is jussa van, mint más istenteremtette embernek.
- Hát eddig is embör lakott tán a tanyádban, hé, nem nádi farkas? Mög az én tanyámban is embörök laknak tán? Mög a többiben is mind, itt a tó körül?
Ferenc szép szóval okosította Mátyást. Igen, hiszen ő nem mondja, a tatárok is ilyenekben laknak, azok is ilyenek. Csakhogy Amerikában a lova különb házban lakik a gazdaembernek, mint a tatárnak a papja.
- Haladni köll, Mátyás bácsi. Mondta Etel, hogy kend is zsebórát akar vönni, pedig kendnek az apja még csak az árnyékával mérte az időt.
Ez egy kicsit szíven találta Mátyást, mert nem lehetett ellene vetni semmit. Legföljebb azt lehetett volna, hogy nem is ő akarja az órát, hanem szüle, mert azt mondja, hogy már mindenkinek van zsebórája a környéken, csak neki kell szégyellni magát a komaasszonyai előtt, hogy az ő urának még most sincs. De erre meg azt szólta volna Ferenc, hogy lám, neki van igaza, mindenki haladni akar, hát Mátyás inkább elhallgatott.
Pár nap múlva azonban megint elővette Ferencet. Hallotta-e már azt, hogy most valami új módit találtak ki a pénzzel? Kosztoltatják, mint a sovány malacot. Ferenc elmosolyodott. Igen, hallotta.
Mátyás kivágta a tromfot.
- Azám, de én aztat hallottam a borbélynál, hogy te is kosztoltatod, abbul pézölsz.
Jól hallotta Mátyás, Ferenc nem is tagadja. A tanítókisasszony ura, a postatiszt jár neki kezire benne, ennyi, meg ennyi kamatot ád minden héten. A múlt héten ő maga hozta ki, láthatta is Mátyás. Az a kis keszeg ember, biciklin jött.
- Hiszön akkor azt mondtad, az a kertész, oltó szömeköt hozott.
- Hát nem hazudtam. Kertész is. Szömet is hozott, postás is, pézt is hozott.
- Osztán erről nem tudtál neköm szólni?
- Nem tudtam, hogy kend is haladni akar. No, majd ha megint itt lösz, szólok kendnek. A jövő hétön.
De a postás elmaradt a jövő hétről meg az utána valórul is. Ferenc bement a városba, de úgy jött vissza, mint aki vadalmába harapott. A postás meglépett, elvitte a kosztpénzeket, csak a tanítókisasszonyt hagyta itt várandós magával.
Mátyásnak kiszaladt a száján, hogy mégse jó a nagy haladás, de aztán nagyon megbánta. Mióta Ferenc összeadta magát a menyivel, azóta egy gazdaságnak számítanak mind a hárman. Ferenc munkálja az Etel földjét is, Mátyásnak is hasznára van, bérest is együtt tartanak. Úgy vette Mátyás, mintha ő is károsodott volna, s annyira odavolt, hogy még Ferencnek kellett vigasztalni. Kárán tanul az ember, majd megadja az Isten, kis daganatért nem vágatja le a kezét, akinek esze van.
- De legalább a sebös ujjadat ne mutogasd sönkinek - folytatta Mátyás a hasonlatot.
Nagyon szégyellte volna, ha valami szó éri Ferencet, és csorba esik a növekvő tekintélyén. De ettől nem kellett félni. Ferencnek nem volt szokása se a dicsekvés, se a panaszkodás, még Etel se vett volna észre rajta semmit. Mátyás azonban nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze Etelt, nem veszett-e oda az ő pénze is.
Nem, Etelnek az volt a legnagyobb szomorúsága, hogy Ferenc nem vegyítette össze a kettejük pénzét. Adott-vett Etel helyett, de elszámolt neki az utolsó krajcárig. Etelnek ez nagyon rosszul esett. Hiszen egy kenyéren vannak, ha Ferenc nem sok kárt tesz is a kenyérben - neki adta testét-lelkét, mire való idegent játszani a pénzével? Az annak a törvénye, hogy ami az emberé, az az emberé, és ami az asszonyé, az is az emberé. Etelnek kiégne a szeme, ha a világ megtudná, hogy őneki úgy számot ád az ura, mintha cselédje volna.
- Még nem vagyok urad, fiam - mondta rá ilyenkor Ferenc. - Akkor, nem mondom, közös szörzemény lösz mindön, amit mögád az Isten. De hát tudod, hogy ahhoz a halotti bizonylat köll.
Etelnek jobban fájt, hogy Ferenc ilyen vasfejű, mint az, hogy még mindig nem hites felesége, hát azt is nehezen várta már. Nem az emberek miatt, mert a tanyák közt az ilyenért nem vesznek ítéletbe senkit, ha amúgy jó erkölcsű. Hanem Etel azt várta, hogy ha meghitelnek, akkor talán más lesz Ferenc, bár nem tudta, mért hiszi ezt, és azt se tudta volna megmondani, miért kellene másnak lenni Ferencnek. Jó volt hozzá, mint a falat kenyér, soha egy adtát nem hallott tőle, a csillagokat rárakta volna, a városból soha üres kézzel nem jött, selyemkendőt hozott, függőt hozott, gesztenyét hozott, mézeskalácsot hozott, Márikát tán még jobban szerette, mint Péterkét, megsimogatta a haját, megveregette az arcát, trücsköm-prücskömnek nevezte - igen többet eljátszott vele, mint az anyjával, és ha be kell vallani, ez volt az, ami néha elszomorította az Etel szívét. Ezen úgy el-eltűnődött, ha dologidőben ebéd után feje alá tett kézzel lehevert a homokba, a szőlő hűvösébe, vagy ha magánosan nyújtódzott végig az ágyában - mert lakni nem költöztek még össze -, de bizony eszibe-eszibe vágódott kapálás vagy lúdtömés közben is. Ferenc ővele nem szokott pajzánkodni, mint más ember a fiatal asszonnyal. Rókus hányszor megoldta a kötőjét hátulról, mikor ő a teknő mellett állt, meg ha ő a padlásra ment, elvette a létrát, aztán az ölében kapta le a padlás szájából, kukoricafosztáskor meg minduntalan a kezére kellett ütni a csutkával, annyit huncutkodott. A kezére is ütött, néha akkorákat, hogy elkáromkodta magát, és más asszonnyal vagy lánnyal kezdte el a csintalankodást. Ezt Etel nem bánta, örült is neki, ha Rókus békén hagyja - most már azt is tudja Etel, miért. Mióta Ferencet szereti, azóta tudja, hogy Rókust nem szerette, és csudálatos, azóta jut neki eszibe annyiszor, hogy hogy bomlott őérte az első ura. Ferenc nem ilyen, ez meg se csípte soha, Rókus akkorákat szorított rajta, hogy néha eljajdította magát. Rókusnak az is kedves szokása volt, hogy megszorította a nyakát, és úgy mondogatta neki, hogy "jaj, de szép vagy, öszöm a szádat" - igaz, hogy olyankor mindig volt benne egy kis ital. De Ferenc vízzel itta a bort, úgy se nagyon hajtogatta a poharat, és még sose mondta neki, hogy szép. Egyszer ő kérdezte tőle, mikor este az új függőkben átment hozzá, és rázta bennük a fejét, "szép vagyok?", de Ferenc akkor is csak rábólintott, hogy "nagyon jól áll neköd az a piros kű, jó, hogy nem a kéket vöttem mög, pedig azt erőltette a boltos". Mért van ez? Ilyen a természete ennek az embernek? Vagy megváltozik, hogyha a szentséget fölveszik? Ó, csak adná az Isten azt a halotti bizonylatot!
Etel csak magában kívánta ezt, hanem szüle annál többet ölte vele. Fönthangon.
- Meddig csúfolkodtok még?
- Cigányhitön öregszötök ti mög, fiam.
- No, nem jó vóna pénzön vött málén élni addég, még tiktöket mögszentöl a pap.
- Mégiscsak ösztökélnöd köllene azt az embört, hogy járjon utána annak az írásnak. Ne adja az Isten, de ha mög találnál halni, mint ilyen balkörmű mönyecske, rögtön elkárhoznál.
Ettől az egytől igazán nem fél, felelte Etel. Még a virágban tartott, minden vasárnap csokrot kötött a Mária-oltárra, azóta meg minden szombaton elimádkozza a loretomi litániát. Különben a Szűz Anya is tudja, meg a tisztelendő úr is tudja, hogy az ő szívük olyan tiszta, mind a kettőjüké, mint az oltárterítő. Ferencet pedig nem kell ösztökélni, mert az a lábát lejárná azért az írásért, ha avval meg lehetne szerezni.
Halottak estéjén Ferenc átment Etelhez. Messziről látta, hogy a barkás ablakban gyertya ég.
- Hát ez? - kérdezte Etelt, aki olvasót morzsolgatott a kanapé sarkában.
- Rókusért égetöm.
Ferencnek bizony egészen kivágódott az eszéből, hogy ez a szokás. Akinek a sírjához nem lehet menni, azért otthon égetnek gyertyát. Keresztet vetett, de le se ült. Éppen csak benézett, de már megy is vissza. Átfázott a temetőben délután, Péterkét vezette ki az anyja sírjához, fáj a feje, lefekszik, ne is marassza Etel.
Alig ment el Ferenc, megverik az ablakot. Ki az? A kapitánysági kézbesítő. Mit akar? Nincs itt Ferenc? Éppen most ment el. No, akkor mén is hozzá, úgy látszik, elkerülték egymást, már délután is kereste, valami olyan sürgős idézés jött neki, hogy még álmából is fel kell érte kelteni.
Etel egyszerre elfelejtett halottat, gyertyát, olvasót, kapta a nagykendőjét, szaladt Ferenchez. No, mit hoztak? Ferenc maga se tudja, a kapitányságon mondják meg, reggel. Etelnek virágkék lesz a szeme. Tán a halotti bizonylat? Édes jó Istenem, ha az lenne! Ferenc nem hiszi, azt Mátyásnak vagy Etelnek kellene átvenni. Hát akkor mit gondol? Semmit se lehet tudni a mai világban. Annyi a szöges kerítés, észre se veszi az ember, mikor nekimegy, csak ha beszólítják érte. Etelnek elzöldül a szeme. Ezzel a két kezével fojtja meg, aki Ferencet bántja. Az eget betöri érte a homlokával. Ferenc csak mosolygott nyugodtan.
Másnap se ijedt meg, mikor kiderült, hogy milyen szöges kerítésnek ment neki. Biz az jó magas kerítés volt: a báró gátja. Most akarják lakoltatni a tógát átvágásáért. De nem kell félni, az ügyvéd úr vette kezébe a dolgot, a március tizenötödikés, nem lesz semmi baj se.
Nem is lett, húzták-halasztották a dolgot tavaszig. Mentő taraja lett volna Ferencnek elég, mert Etel meg Mátyás föllármázták az embereket. Hát csak nem hagyjátok elveszni, aki megszabadított benneteket a veszedelemtől? Nem, nem hagyják elveszni, nem engedjük a magunk közül valót! Ferencnek már nagy volt a tekintélye, gépes gazda volt, új tanyát épített, szavas ember volt, el lehetett menni a tanácsán, mindenki leteszi rá az esküt, hogy részeg volt. Még a hatökrű is verte a mellét. Nem olyan világ van most, hogy egy tisztességes gazdaembert elnyomhassanak az urak, csak azért, mert az csizmában jár. Nem Ferenc volt a bűnös, hanem az a mezítlábas csoze, a napszámos, ő is hitet tesz rá.
De hát Ferenccel nem lehetett beszélni. Ő már beismerte, hogy igenis ő vágta át a gátat, és se le nem hazudja, amit tett, se a más nyakába nem varrja. Megint csak a bárónak kellett közbenjárni. Ő karöltve akar haladni a gazdatársadalommal, és csak a gazdák érdekében lép föl követnek most a választásokon. Ha Ferenc megígéri neki, hogy az ő embere lesz, és gazdatársainál érte veti latba a szavát, akkor ő, itt a keze, elsimítja az egész ügyet. Ferenc azt mondta, hogy ha a báró őmellé áll, és nyélbe üti az ármentesítő társulatot, akkor ő is mellé áll.
A báró kezet adott, az arisztokrácia és a gazdatársadalom összekaronkozott és nagy áldomást ivott a serházban. Mátyásnak kettős örömnapja volt, mert a békeünnepen ő is ott ült, mégpedig a báró jobbján, eggyel előbb, mint a hatökrű, és mert a zsebében ott volt a halotti bizonylat, aznap kapta meg. Később Ferenc ki is vette a zsebéből, hogy valami baj ne érje azt is, mint ahogy Mátyást elérte a baj. Mátyás eddig csak sárga sert ivott, azt is csak úgy, ha más fizette, mert ő nem adott volna pénzt azért a keserű löttyért, veszett volna meg, aki először jónak mondta. A báró azonban fekete sert parancsolt, az nagyon csúszott, mert olyan édes volt, mintha medvecukrot áztattak volna bele, de igen erős medvékből származhatott, mert csúnyán levágta Mátyást.
A báró autója vitte őket haza, Mátyásnak ez volt az első autókirándulása, de nem sok öröme telt benne. Nagyon ellenkezett a gyomra a fekete serrel. Amikor kiszálltak az ördögszekérből, a tanyadomb lábánál, Mátyás nemigen tudta, melyik a szénás lába, melyik a szalmás lába. Ferenc támogatni akarta, de Mátyásban mint bikavér fordult föl a medvecukorlé.
- E-ereggy innen, á-állok én, mint a... Sion högye - mondta szilajon, és végigvágódott a papsajtok közt.
Így Ferenc egyedül ment föl a dombra, és mikor Etelt meglátta a pitvarajtóban, meglobogtatta a halotti bizonylatot.
- Möghoztam, Etel!
A nagy piros nap akkor ment le, messze-messze, túl a zsendülő mezőkön, a kopasz jegenyék fölött libegő ködfátyolba. Ferenc eltakarta a hátával a nagy égő ostyát, csak két szikrája látszott ki a két válla fölött.
- Mintha a napból lépett volna ki - rebbent meg az Etel szeme.
Két hét múlva megvolt az esküvő. Lakodalmat nem tartottak, mert már böjtös idő volt, az esküvőre is a fölsőbb hatóságtól kért engedélyt a tisztelendő úr, tekintve a tekintendőket, és így csak három birkát vágatott Mátyás a komáknak, sógoroknak és a hozzájuk tartozó asszonyi felekezetnek. Messzi Gyurkát ugyan nem hívta senki, de azért ő is tette tiszteletét, és most mondta el azt a felköszöntőt, amelynek elmondása a múlt télen nyelvforgalmi akadályokba ütközött.
Midőn a szent Úristen a paradicsomban a házassági intézményt fundálta...
Nagyon szép szavalás volt, többen törülgették a szemüket, szüle pedig, ülvén a vőlegény mellett, fölsóhajtott:
- Istenem, ha ezt Rókus mögérhette volna.
- Bizony, ha mögérhette volna - nézett Ferenc maga elé.
Etel ránézett, de Ferenc már akkor a csősszel koccintott.
Vasárnap reggel volt, a harangszó is azt csöngette, de ha kivennék a harangnak a nyelvét, vagy ha a harangot megint behívnák katonának, hogy mint ágyú hirdesse a jó Isten dicsőségét, akkor is vasárnap volna, és azt megérezné minden teremtett állat, sőt megérezné még az aranyszemű homok is a kocsiúton. Igen, ez így van, akár tudjuk, hogy miért van így, akár nem tudjuk. A homokban az aranyszemek olyan vidáman csillognak, mintha eszükbe jutna, hogy ők magas hegyek voltak valamikor, fehér sapkát viseltek, karácsonyfát termettek, és pataküzeneteket küldözgettek a vén tengernek - hétköznap nem lehet ilyen játékos gondolatuk a homokoknak, mert akkor az nekik a dolguk, hogy csikorogtassák a kocsikerekeket. Vasárnap azonban nem járnak kocsik, ennélfogva az ökörfarkkóró-virágok sárga és katángok kék pohara is sokkal bátrabban ringatja az égi harmatokat, mint máskor, mert nem félnek attól, hogy fütyörésző ostoros fiúk elcsapkodják a fejüket. Az akácok és jegenyék is lefürdötték magukról a szombat porát, és levelük szelíd reszketésével rebegik a szarkáknak és gébicseknek, hogy tessék, most nézzetek meg minket, és mondjátok meg lélekre, hogy nem jobb ringatódzás esik-e a mi karjainkon, mint azoknak a kényes városi fáknak az olvasott levelű gallyán, akikre még nappal is bakter vigyáz? Természetesen a szarkák és gébicsek is ünneplőruhába vannak öltözve, s lehet, hogy ünnepi érzések töltik el azon puha és kemény hátú bogarakat is, amelyek a szarkák és gébicsek eledeléül rendeltettek. Mindenki úgy ünnepel, ahogy tud, és például a legyek úgy vasárnapoznak, hogy hegyesebbre köszörülik a bajonétjukat, mint máskor, és mélyebben eresztik az olyan keresztény ember bőrébe, aki még akkor is az ágyban lustálkodik, mikor már elsőt harangoznak nyolcórai misére.
Igen, Etel ugyan még a szoknyáját is ráakasztotta a befirhangozott ablakra, de a napsugarak átnyilazzák a tintokot, a vásznat és a rózsás kartont, és a legyek egészen jól odatájékozódnak a Ferenc fejére. Ott is szállhatnának a hajára, vagy ha a simát szeretik, az este borotvált állára, de ők kikeresik, ahol a két sűrű szemöldöke összeér, és ott döfködik az álomban összehúzott ráncokat, mintha azt szeretnék tudni, hogy mi van azok mögött.
Ezt Etel is szeretné tudni, aki már rég fönn van, tisztára söpört udvart, konyhát és tisztaszobát, megitatta a jószágot, adott szemet és vizet a fürjecskének, aki már csak az ereszet alól, a kalickából nézi a vetést, és honvágyát talán enyhíti az a tudat, hogy az ő nyakát már nem fogja elvágni a kasza, mint a szabadság gyönyöreit élvező rokonaiét. Etel már a gyerekeket is ünneplőbe öltöztette, útnak indította őket a templomba, utána is nézett a két tipegő kis csirkének a dűlőkanyarulatig, most ül az ágy szélén, ingvállban, elrezzenti Ferenc homlokáról a legyeket, és letörli róla a verejtéket.
Ferenc állja a légyszúrást, de a kendősimogatásra kipattan a szeme, és ijedten néz körül a félhomályban.
- Mit álmodott az én édös uram? - hajol fölé Etel.
- Én? - kérdi Ferenc, ami elég különös kérdés, mert csak ketten vannak a szobában, de mégse egészen szokatlan, mert az ember rendesen ezt feleli az olyan kérdésre, amelyre meg kell gondolni a választ.
- Nem is az öreg kántor - csap rá Etel a Ferenc vállára, ahogy meg is érdemli, de aztán engesztelésül ott felejti a kezit. - Hát ki az én édös uram?
Ferenc már rendben van, mert mosolyog, és azt feleli, hogy nem álmodott ő semmit az égvilágon.
- Pedig nagyon nyöszörgött - mondja Etel, aztán világosságot csinál a szobában, és lekuporodik a sublót elé, tisztát szedni ki Ferencnek. Ferenc nagyon sötéten néz, az asszonyt nézi, de nem az asszonyt láthatja, mert ahhoz nem kell úgy kitágulni a szeme bogarának, így nagyon messzire néz az ember, száz meg ezer mérföldre - de mire az asszony helyrecsikorgatja a fiókot, akkorára Ferencnek már jó a kedve.
- Úgy nézöm, melegük lesz máma a cigánygyerököknek.
- Nem is vöttem ki a nyakravalót, szép az én édös uram anélkül is - mondja Etel, s leteszi az ágyra a tiszta ruhát, és félreszegi a fehér nyakát, mint a magakellető galamb. - Fölkel mán? Kimönjek?
- Mindögy - ül föl Ferenc az ágyban. - Én is kimöhetek. Vagy idebe készítöttél mán mosdót?
Akkorára már Etel kint is van az ereszet alatt, és az ajtófélfának vetve a vállát, eljátszogat a futóbab piros virágjával, amely akkor mereszkedik szembe a nappal, mikor a hajnalicskák már behunyják a szemüket. Az esküvő nem változtatta meg Ferencet, ma is csakolyan szemérmes, mint a szűz lány, de Etelnek már nincs fejtörése emiatt. Csakugyan ez neki a természete, és Etel így szereti, ahogy van. Ő a piros babvirág, Ferenc meg a hajnalicska, aki többet van becsukódva, mint kinyílva. Nemcsak ebben, másban is. Nem mindig lehet belelátni, olyan, mint a tanyai kút, hol mélyen jár benne a víz, hol magasan.
A kendermagos jérce fölrepül a kút kávájára, és lesi a fél szemével, hogy a fehér kakas utánaszáll-e. Etel elmosolyodik. Na, ezt megkérdezi Ferenctől, hogy utánamenne-e neki a kútba? Ugyan Ferenc erre is csak mosolyog azzal a piros szájával, tudja előre.
A fehér kakas csakugyan utánaszökken a jércének. Etel odaszalad, és lehessenti őket a tenyerével. Menjetek kis bolondok, hiszen beleestek a kútba, a múltkor is belefúlt egy pulykafiók. Mondta is Ferenc, hogy jövő ilyenkorra majd nem fuldosnak már, mert akkorra artézi kutat fúrat, ha az Isten megsegíti. Mátyásnak, mert éppen ott járt náluk a szelelőrostáért, tátva maradt a szája. Artézi kutat, ide? Olyant, mint a kapitánysági malom udvarában van? Éppen olyant, de malmot is hozzá, csakhogy azt már nem olyant, hanem különbet. El is magyarázza, hogy milyennek gondolja, azt hiszi, tíz esztendő alatt kifizeti magát, pénzt ád az öreg takarék, rátáblázza az ő földjére meg az Etelére. Mátyás azt mondja, ha már malmos akar lenni Ferenc, vegye meg a szélmolnár malmát, az most eladó, a népek meg nagyon oda vannak szokva. Éppen azért adja el a molnár, mert ő már kigazdult a malomból, és rájött, hogy őneki tüdőlötyögése van, annak meg nem jót tesz a lisztpor. Bemén lakni a városba. De Ferenc azt vetette ellen, hogy a népek oda szoknak, ahol jobbat kapnak, és ő megmutatja, hogy az ő malma egy esztendőben többet keres, mint a szélmalom tíz év alatt. Mátyás csavargatta a nyakát, hogy Ferencnek nagyon nyughatatlan elméje van, és sose volt jó az a nagy sietség, amire Ferenc azt felelte, hogy nagyon kell annak sietni, aki utol akarja magát érni, mink pedig nagyon el vagyunk maradva. Mátyás azt kérdezte, hogy mitől vagyunk elmaradva. Van mit enni-inni, hála Istennek, soha még ennyi szalonna rá nem avasodott a szegény emberre. Ferenc azt vágta neki, hogy éppen az a baj, minek egyen az ember avas szalonnát, mikor nem kénytelen vele? Mátyás ezen fölfortyant, hogy mit hányja-veti magát Ferenc, mint a polturás malac garasos kötélen, mikor ő is csak avas szalonnán nevelődött fel, nem pástétomon, és hogy meg nem foghatja; hol szedte föl Ferenc ezeket az úri tempókat. Hiszen látja ő, hogy mások is megfordultak a háborúban, nyomot is hagyott rajtuk, mert aki üsttel bánik, lehetetlen, hogy be ne kormozódjék, de azért egyik se olyan telhetetlen az újításokban, mint Ferenc. Ezeknek a mai fiataloknak mind nagyobb a füstjük, mint a sültjük, s mindennek a bajuszát ők akarják pödörni, pedig sose jó az, ha a borjú akarja az ökröt vezetni.
De azért akárhogy kárpálta Mátyás Ferencet, mikor maguk közt voltak, ő is azon volt, hogy a körben Ferencet tegyék meg elnöknek, mikor a zsidóné kiszabadult, és a kocsmaajtórul levették a lakatot. Meg is tették, örült is neki Mátyás nagyon, bár azt nem hagyta helyben, hogy Ferenc, mint köri elnök, mindjárt deputációt vezetett a polgármester úrhoz az iskola iránt, és a követet, a bárót is egyre azért szutyongatta, hogy csináltassák meg az iskolát, és adjanak bele tanítót, mert másképp a gyerekek vadon nőnek fel, mint a szarkafiókok. Mátyás sose volt nagy barátja az iskolának, mert éppen akkor kívánta be a gyereket, mikor már hasznát lehetne venni a ház körül. Most már alig lehet pulykapásztort meg bojtárgyereket kapni, nem úgy, mint az ő idejében, pedig írni-olvasni akkor is megtanultak. Ő maga, Mátyás is iskolázott ember, abban az időben egy búcsúelöljáró volt a tanító; télen, mikor nem lehetett zarándoklatokat vezetni, egy kosár almáért vagy egy szakajtó dióért minden gyereket rátanított a betűre, kivéve az ipszilont, mert az nem magyar betű, úgyhogy Mátyás is mindig Mátásnak írta magát, ha rákénytelenedett, hogy a markába vegye a tollat. Mátyás ki is mondta, hogy Ferenc sokkal jobban tette volna, ha az adó leszállítására sarkallta volna az urakat, és megmondta volna nekik, hogy istentelenül húzza a fakó a szegény embert. Ebben más köri tagok is egyetértettek Mátyással, de Ferenc azzal torkolta le őket, hogy a fakónak muszáj húzni, mert a fakót is húzzák, és a szegény ember soha ilyen könnyen nem fizette még a porciót, mint most.
Etel sokat hallotta, de nem sokat értette ezeket az ortályoskodásokat, amikbe ő soha bele nem szólt, mert asszonynak nem való az emberek dolgába avatkozni. De nagyon szerette hallgatni, mikor így osztozkodtak egymással, Mátyás hol dörmögve, hol pattogva és szaporázva az adtát, Ferenc pedig csöndes szóval, mosolyogva, ahogy ő szokta. Etel csak annyit tudott, hogy a világon senkinek sincs olyan ura, mint neki, jó is, szép is, okos is, mindenféleképpen eleje az embereknek, akit ő meg se tud elegendőképpen köszönni az Istennek.
- Etel! - szólt ki Ferenc az ablakon. Nem volt a hangjában se parancs, se türelmetlenség, az asszony mégis úgy ugrott, mint a szikra.
Ferenc megmosakodva, ünneplőcsizmában, nadrágban, szép fehér ingben lovaglóformán ült a szoba közepére tett karszékben.
- Löhet mán, lelköm - hajtotta le a fejét, mint az engedelmes gyerek.
Etel elővette a tükrösből a fésűt meg a faolajas üveget. Ez volt a legnagyobb vasárnapi öröme, megfésülni az urát. Még otthon volt, az öreg tanyán, Mátyás minden fertályesztendőben ővele nyíratta meg a szemöldökét, ami okvetlenül megkívánta az ollót, mivel Mátyás olyan szép nagy szemöldököket viselt, hogy a mostani fúróval ültetett bajuszú fiatalok közül négyen is kiruházkodhatnának belőle. A szemöldöknyírás valaha a szüle tisztje volt, de mióta pápaszemre szorult Róza, és abban is hol volt üveg, hol nem, azóta le kellett neki köszönni, mert hol létrásra hagyta a Mátyástól szemöldök gyanánt hordott keféket, hol a bőrből is hozzácsípett egy darabot. Szülének zokon esett a leköszönés, Etel pedig nem örült az új hivatalnak, és mindig egy kis utálkozással engedelmeskedett. A Ferenc haja nemigen volt hollófeketébb a Mátyás fehér szeme bozontjánál, és azt se lehet mondani, hogy a bársonnyal vetekedett volna a fogása, mert biz az csakolyan volt, amint a többi kintvaló emberé, és nyíráskor az alá se terített selyemlepedőt a borbély. De azért Etel inkább a lelke üdvösségét adta volna oda, mint hogy ne ő dörgölje be vasárnaponként a vasderes üstököt és ne csinálja meg a választékot a bal halántékon, külön is lesimogatván a tenyerével az akaratosan fölperdülő, vékonyra száradt fehér szálakat. Ferenc először csak nevetett, hogy nem Péterke ő, s ha hat nap meg tud fésülködni maga is, a hetediken se kell neki gyámol, de aztán csak megadta magát az Etel bolondságának, mulassa magát vele, ha öröme telik benne.
- Mikor fésülték így utoljára az én édös uramat? - próbálgatta nagy komolyan a választékot.
- Mikor? Hát mikor a borbély az esküvőnkre fésült.
- Nem így értöm, no. Hanem hogy asszonykéz mikor bujkált így a hajában?
- Hát bizony már annak is huszon-sok esztendeje. Szögény édösanyám mikor utoljára mögfésült, ha fésült. Nem emlékszök én már arra.
Etel hátralép, és összehúzott szemmel vizsgálódik. Lehet, hogy a választékon töpreng, amely ma nem akar jól sikerülni, lehet, hogy nem azon. Megint elölről kezdi a fésülést.
- Hát őtet fésülgette-e így valaki? Valami muszka asszony? Mán Rókust kérdöm, szögényt.
Ferenc kedvetlenül megrántja a fejét. Egy kicsit elgondolkozik. Igen, volt úgy, hogy asszony fésülte Rókust.
Etel leteszi a fésűt, és a Ferenc vállára teszi a kezét. Komolyan beszél, egy csöppet rosszkedvűen.
- Erről még maga énnéköm sose beszélt. Igaz, hogy én se kérdöztem. Most úgy eszömbe jutott, magam se tudom, mirül. Hogy hogy is vót az ott a rabságba? Hogy csakugyan nem asszony nélkül vót?
- Kicsoda?
- Rókus.
A macska tudja már azt, ami elmúlt, nincs arról mit beszélni, meg Ferenc nem is nagyon emlékezett már rá, akkor se gondolt vele, sose ártotta magát a más dolgába. Egyszóval Ferencnek semmi kedve a tatár kocsmárosnéról beszélni. De Etel nem hágy neki békét. Igazán ott is csak úgy volt, mint itt? Ott se bírták ki az emberek asszony nélkül? És a hadiözvegyek ott is csak úgy élték világukat, mint itt? Megmondhatja, mert ő már úgyis hallotta azt a históriát.
- Mölyiket?
- A Rókusét.
- Ha hallottad, akkor úgyis tudod.
- Csakugyan vót neki asszonya?
- Csakugyan.
- Kocsmárosné?
- Az. Nagyon gazdag vót.
- Szömrevaló? Szép?
- A hóhér tudja. Amilyen legtöbb van. Olyan tatárné. Messziről gyött az oda Ázsiából, Fergana, úgy mondták a hazáját. Azt beszélte, száz tevéje is van ott az apjának, valami kámnak vagy minek mondta.
- Maga - az Etel marka erősen belekap a Ferenc hajába, pedig nem is akarja, nem tud róla -, maga is beszédes volt vele?
- Eccör elhívott hozzá Rókus. Vacsorára.
- Magának is teccött?
Ferenc nevet. Érzik rajta, hogy szívéből.
- A nehézségnek. Sovány kis görcs volt, szőrös szájú.
- De észrevötte!
- Muszáj vót. Mintha papmacskát övött vóna, oszt egy odaragadt vóna az orra alá.
Etel is nevet. Lágyan csúsztatja a fésűt.
- Osztán az a Rókus, szögény, hogy bojtorjánkodott úgy bele?
- Nem ő, az asszony esött utána őneki. Jól tartotta, pénzölte. Mög, ahogy szüle szokta mondani, a nyavalya se egyforma. Löhet, hogy Rókus is szívelte.
- Ölelgette? - vörösödik el Etel.
Azt Ferenc nem tudja, mert olyankor nem hívták oda. De Etel többet is szeretne tudni. Ott lakott, nála, az asszonynál?
Nem, csak kiszökdösött hozzá a táborból. Sokszor? Hát amennyiszer akart. Aki, pénzzel duggatta a strázsát, annak nem is nagyon kellett szökni. És a többiek is? Azok is kiszökdöstek gyalázatoskodni? Igen, csárdába, teaházba, utcára, nézelődni, embert látni, kinek hogy kívánta a gusztusa. Ha egyébért nem, csak a menésért is kiszökik a rab ember. A kutya is egész nap elhívesöl az ólja mellett, de ha megkötik, mingyárt mehetnékje van.
- No, így jó - hagyja helyben Etel az ötször elbontott választékot hatodszorra. - Most mán egykettőre föltöszöm az ételt, osztán möhetünk.
És Etel, még fölteszi az ételt, és aprózza alá a fát, arra gondol, hogy így szeretné apróra vágni és tűzre rakni a világ minden rossz asszonyát. De magára is haragszik, amért olyan gyáva, és csak kerülgeti a forró kását. Bánja is ő, hogy mit csinált az a szegény Rókus a tatárnéjával, ő azt szerette volna megtudni, hogy Ferenc hogy s mint volt az asszonyokkal. De tudja, hogy soha-soha nem meri megkérdezni tőle, mert fél, hogy Ferenc megmondaná. Hiszen Ferenc abban is olyan különös, hogy sohase hazudik, és ha Ferenc kivallaná, hogy ő is csakolyan, mint a többi ember - eh, nem jó erre gondolni, mert Etel előtt ilyenkor mindig elfeketedik a világ, és lám, most is a fa mellé vágott a kisbaltával, még jó, hogy csak éppen érte az ujját, hamar egy kis sót rá!
Ferenc ott várakozik a küszöbön, karján az Etel pünkösdi rózsás selyemkendője, kék fejkendője, kezében az imádságoskönyve meg az olvasója.
- Másodikat harangoznak!
- Mingyárt, mingyárt, édös uram - lelkendezik Etel, és nevet a kendőkre -, neköm még öltözködnöm is köll, hát észre se vette, hogy én még ingvállban vagyok!
Ferenc elmegy előre, menjen csak, Etel mindjárt utoléri. S ahogy összekapja magát, egy darabig szótlanul halad az ember után az aranyszemű homokon, megcsodálja benne a keskeny csizma nyomát, abba rakja a fehér atlaszcipőt, elnézi kifényesedő szemmel maga előtt a kemény lépésű lábat, a széles vállat, az elgondolkozva lehajtott fejet, amelyen fehér ezüst koszorúzza a bogárfeketét, és alig bír magával, hogy rá ne kiáltson boldogan és ujjongva: "Te, te!" De Etel tudja, hogy soha az életben nem fogja tegezni Ferencet, mert ő Etel nem méltó arra. Nem, még ha azt kívánná is tőle Ferenc, ugyan nem is kívánja, mert az nem volna rendes dolog.
- Édös uram!
Ferenc megfordul, szemmel láthatóan kedve telik az asszonyban, megfogja a bal kezét a jobb kezével, és ballagnak csöndesen a kocsiúton a szikravető napragyogásban. Etel boldog, hogy Ferenc fogja a kezét, és inkább levágatná a fél karját, mint hogy azt mondaná neki, hogy ne morzsolgassa a megvágott kisujját. Ferenc pedig nem veszi észre se a fájós ujjat, se a morzsolgatást.
Ferencéknél nem újság a sánta postakihordó asszony, akit jómódban hagyott az ura, mikor bevonult katonának. De hogy aztán vissza nem jött, az özvegy bánatában összeszokott az itallal, rossz életre is adta magát, elkutyálkodta a vagyonát is meg a fél lábát is, elméjében is meghibbant egy kicsit, mit tehetett mást, szegény feje, beszegődött levélhordónak, mert féllábú asszonynak mi egyéb hasznát lehetne venni? Itt estig úgyse érnek rá levelet olvasni, ahol foglalkoznak is ilyesmivel, s akkorára az öreg bicebóca vagy elvégezte a kézbesítést, vagy nem. Ha nem, az még jobb volt, mert akkor másnap is akadt neki foglalatossága, s a hivatali ténykedés folytán megszabadult a postakert locsolásától, ami szintén az ő ügykörébe tartozott.
Ferencnek rendesen gépárjegyzékeket meg magárjegyzékeket hordott a posta, amik nagyon alkalmasak voltak arra, hogy Péterke Márika kalauzolásával fogalmat szerezzen a technika diadaláról, és behatoljon az okszerű rózsatenyésztés illusztrált titkaiba. Ezúttal azonban a bicebóca olyan küldeménnyel volt terhelve, hogy elhaladtában a Mátyásék tanyája mellett érdemesnek találta megkiáltani szülét, aki éppen az utolsó meszelővonásokat eszközölte a tanya végében, nem kímélvén a meszet a szakértőtől sem. A szakértő alatt természetesen a Bojszi értendő, aki bolhászkodni éppen oda feküdt a létra alá, amelyen szüle ágaskodott, és mindig olyankor nézett föl, amikor szüle éppen kicsapta a meszelőt. A Bojszi azonban nem zavartatta magát egészségügyi törekvéseiben, nyilván úgy találta, hogy jót tesz neki a mész, bár szüle megállapítása szerint a meszetek se olyan jók mostanában, mint régente, mikor nem a boltba kellett értük menni, hanem a meszes tót házhoz szállította a kultúrát.
- Mit viszök én a fiataloknak, ehen-e! - mutogatott a bice-bóca egy nagy levelet. - Alighanem arany löhet benne, mert kemény is, mög nehéz is.
Szüle természetesen rögtön lecihelődött a létráról.
- Mutasd no!
- Nem löhet. Saját kezébe. Rá van írva törökül.
- Hát akkor vigyön az ördög innen vele - sértődött meg szüle. - Kint vannak a rétön szénát vágni, Mátyás is oda van velük, estig kiérsz hozzájuk azzal a topa lábaddal.
- Hű, az messze van. Kint is ösznek?
- Hát mit csinálnának? Vittek ki sajtot mög könyeret.
- Italt is?
- Azt is. Uborkalevet.
A posta gondba esett.
- Nem tom én, kimönjek-e. Nagyon el vagyok tikkadva. Majd möghalok szomjan.
- Itt ihatsz. Ott a kút!
- Utóvégre itt hagyhatom én kendnél is ezt a török levelet. Nem bírok délelőtt vizet inni, mingyárt ki akarja rágni a gyomrom.
Szüle elértette az összefüggést a levél otthagyhatása és a postás-gyomornak a délelőtti víz által való kirágása közt. Hozott egy pohár italt - bornak nem lehet éppen mondani, mert a nektár fele uborkalé volt; nem a savanyúbb fele -, és a posta átszolgáltatta neki a levelet. Csakugyan kemény volt és nehéz. Nem csörgött, hanem kopogott.
- Honnan gyön ez?
- A postárul.
- Te is eminens vagy ám, mint juhok közt a szamár. Micsoda országbul?
- Törökországbul vagy Kínábul, így mondta valahogy a kisasszony a postán. Mög hogy vigyázzak rá, mint a két szömömre, mert érték van benne.
Szüle latolgatta a levelet egyik tenyeréről a másikra. A posta tanáccsal szolgált.
- Ha én jelönlételben vagyok, akkor most is föl löhet bontani. Hű, de elgyújtott mán mögént a meleg.
Szüle olyan izgatott lett, hogy most már egészen kifelejtette az uborkalevet. Tiszta bort kapott a posta, és sokkal jobban meg is rázkódott tőle, mint az előbbitől.
- Ez is ecöttel hált must korában, az Isten szentölje mög azt is, aki szüretölte. Nézze kend, no!
Szüle nézte volna, de a boríték nem akart fölszakadni.
- Zsák van ebbe, vagy micsoda? Segíts mán, no!
Ketten kétfelé húzták a borítékot. Egy vászondarab vált ki belőle, abból meg egy sárga pléhlap. Ragyog, mint az arany, kápráznak tőle az öreg szemek. Először szüle jön vele tisztába.
- Hiszön ezön a Szűz Anya képe van! Fekete-Mária! Még piros kű is van a koronájában!
- Az a', látja! - csodálkozik el a posta is, mindjárt keresztet is vet. - Ejnye de csak drága szép képecske!
Szüle megcsókolja a képet, külön a Szűzanyát, külön a kis Jézust, és ő is azt mondja, hogy még ilyen szépet sose látott.
Pedig nincs a képen semmi szép se. Gyári munka, rézlemezbe préselt kazáni Fekete-Mária. De hát a vak is láthatja, hogy arany. Meg az a piros kő, ahogy hányja a szikrát! Bizonyosan gyémántkő!
- Ugyan ki küldhette? - tartja el magától szüle, ameddig karral győzi, hogy jobban láthassa.
A posta fölemel a földről egy papírlapot.
- Ebbe rejlik az ölégtétel, itt a levél!
- Mondjad no!
- Mingyárt, csak idetámasztom magam egy kicsit a létrához. A meleg töszi-e, mi-e, de tüzes karikák forognak előttem. Phű, phű. A nyelvem egész összeragadt mán a számpadlásával.
Szüle sürgősen beavatkozott a harmadik pohárral, megszűntek a tüzes karikák, a posta egész tisztán látott.
- Zsidó írás, ha mondom! Valóságos jéruzsálömi zsidóírás.
Szüle meghatva dugja össze szürke fejét a posta szürke fejével.
- Ó, Istenöm, hogy ezt is mögérhettem, ilyent látni! Eddég csak jéruzsálömi olvasót tudtam, mög jéruzsálömi vizet orvosságnak, ugyan az még neköm is van egy kicsi, azzal szoktam möghuzogatni a hátam, ha nyilallás van benne.
A posta leült a létra alsó fokára, és megernyőzte a szemét a tenyerével, úgy nézett föl a napra.
- Délfelé járhat az idő. Én is mögönném mán a szép asszony főztit. Még ha nem olyan szép is, mint a kend mönye. A postán is beszélték a csöndérek, hogy a városba is ritkaság ilyet látni, a királ is örülhetne neki, ha ű kereshetné az ágyában a bolhát.
A posta kényelmesebbre tottyantotta magát a létrán. Biztosra vette az ebédet. Szüle azonban megbotránkozva szólt rá.
- No, eriggy dolgodra, ne eszetlenködj itt! A Szűz Anya füle hallatára, te csávás!
A posta sietett az erkölcsös módosítvánnyal.
- Nem úgy értöttem én, Róza néném! Tudom én azt, hogy Etelre úgy löhet nézni, mint a napra. Kend mán csak öregasszony, mégse látott még olyan tiszta életű fehérszömélt.
Szüle türedelmes lélek, sok mindent kibír, hanem ez nagyon szíven találta. Bement a tanyába, s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy a posta egyszerre elfelejtette éhét-szomját, s úgy legurult egy lábon a dombrul, hogy kettőn se lehetett volna különben, pedig nem is sejtette a jámbor, mi bűnt tett. Ebből is látnivaló a tökéletlensége. Hiszen ha nem olyan meghibázott elméjű, akkor tudhatta volna, hogy könnyebb a ló farkát fölfelé szoktatni, mint az anyós fülét a menye dicséretére.
Pedig szüle, Isten a megmondhatója, jó szívvel van Etelhez, és ha rosszat mondana róla valaki az ő füle hallatára, annak kiszedné a szemét. Például ha azt mondaná valami elvetemedett lélek, hogy Etel lopós, vagy hogy kiásta valakinek a tanyáját, vagy fölgyújtotta az asztagját, vagy elvágta a nyakát. Az ilyen csúfságokat egy percig se hallgatná szüle, mert ami igaz, igaz, Etel ilyeneket nem csinál, evégről tűzbe tenné érte a kezét. De ami aztán a tiszta életet illeti, no, erről reggelig tudna beszélni szüle, ha akarna, de "ne szólj szám, nem fáj fejem", meg hát "menyem, nem, lányom" ugyan, még ha a fia után az lett volna is, az most már elenyészett, mint a füst - de azért mégiscsak a családba számít, és még a madárban sem mocskolja a maga fészkit, aki rendes.
Nem, idegeneknek az Isten világáért se szólná ki szüle a menyét, Mátyásnak mégiscsak kimondja a lelkin valót. Hogy ő nem akarja nyelvére venni a fiatalokat, de az mégse illendő, amit csinálnak, mindég összedugják a fejüket, mindég nyalják-falják egymást, s akármikor megy hozzájuk az ember, mindig akkor ugranak szét. Ő még ilyent sose látott, már szégyell rájuk nézni.
- Hát ne nézz rájuk - mondta Mátyás a pipa mögül. - Mög olyan betegség ez az egy, hogy ebbül elébb-utóbb mindönki kigyógyul. Tudhassuk magunkrul.
Szüle akkor el is hallgatott, és megfogadta magában, hogy inkább a nyelvit elharapja, mint hogy ennek a vénembernek még egyszer mondjon valamit, úgyis csak figurát csinál mindenből. Ő csak jóságból beszélt, őtőle akár pohárba tegyék egymást, mint a bazsalikomot, de ő fogadni mer, hogy megéri, mikor kiöntik egymást a pohárból.
Mikor aztán látta, hogy hiába vár, megint csak újra kezdte. Vette-e már észre Mátyás, hogy mindig Etel tapodja a Ferenc nyomát? Ferenc nagyon helyes ember, az Isten is jókedvében teremtette, nem jár mindig helytelenségeken az esze, de a menyecske nyughatatlankodik mindig, mint vízen a bugyborék. Hiszen szokás-mondás, hogy tűz az asszony ideig, huszonnégy esztendeig, de bizony Etel már jól meghaladta ezt az időt. Ő, szüle, meg is mondaná Etelnek, hogy nem való már őhozzá az a nagy vér, de tudja, hogy akkor olyan lesz, mint a sárkány, mert Etel is olyan ám, hogy angyal ül a szemöldökén, ördög a szeme alatt. Hanem Mátyás mint ember, megmondhatná Ferencnek mint embernek, hogy malmon meg új asszonyon mindig van igazítanivaló, s idejében kell megregulázni mind a kettőt.
Mátyás háttal fordult szülének - mert szüle rendesen éjszakának idején könnyített a szívén -, és fölfohászkodott:
- No, akkor én nagyot hibáztam negyven-egynehány esztendővel ezelőtt, hogy mög nem reguláztam a nyelvödet.
Később arra is rájött szüle, hogy Ferenc se olyan színbársony ám, mint amilyennek kezdetben látszott, s hogy ha Etel nem sietett volna úgy, nagyobb szerencse is érhette volna, mint ez az ütődött ember, aki úgy meg van öregedve, hogy apja is lehetne neki. Nem is lehet tudni, hogy mire tartja magát olyan nagyon, mint olajoskorsó a szögön, s az a csodálatos, hogy az a szeleburdi Etel a lelkit is kitenné érte. Mit főzzek, édes uram? Süssem-e vagy rántsam a csirkét, édes uram? Újítsam-e már a tollat a vánkosban, édes uram? Jaj, ezt a kendőt nem kötöm föl, mert ez nem színe az édes uramnak! Jaj, dehogy ülök le, szaladok haza, mert már otthon van az édes uram! Jaj, nem megyek, ne is hívjon, szülém, mert nem szeretek én az uram nélkül sehova se mönni! Mingyárt széthasítom a fejetöket evvel a darab fával, gyerökök, ha zsivajogtok, mikor apátok még alszik! Ha tehetné, hólyagba rekesztené a szelet, hogy meg ne fújja a köhögős urát. Hát hallott már ilyen bolondot Mátyás, mint ez az Etel?
No, ez egyszer nagyon szája íze szerint való volt Mátyásnak a szüle beszéde.
- Látod, Róza - csóválta a fejét -, milyen kevésbe vöszöl te engöm. Mikor kérdözted te azt mög éntőlem, hogy a rántott csirkét szeretöm-e jobban vagy a hajába főtt krumplit? Vénségödre te is jóba foglalhatnád magad, tanulhatnál a mönyedtől.
Így aztán szegény szüle, hogy Mátyásban se talált megértő szívre, csak magában évődhetett, s magában is csak úgy, hogy a fiatalok észre ne vegyenek semmit, mert azt el kell ismerni, hogy Ferenc mindig megadta a tiszteletet szülének, s Etel soha nem sütött rétest anélkül, hogy egy tányérravalóval szüléhez ne szalajtotta volna Márikát - te, ki ne szedd belőle az úton a mazsolát, mert ha megtudom, mind kiverem a fogadat! -, és annak is csak szüle látta hasznát, ha valamelyik kendő nem volt színe Ferencnek, mert az a szüle sublótjába helyeződött. Nem mintha szüle nagyon próbálgatta volna öreg fején, hogy Mátyásnak melyik a színe, de hát mégis öröm az embernek arra gondolni, hogy mi mindent találnak halála után, még a harangozónak és a koporsóhordozónak való kendőt is, azért se kell majd pénzt adni.
Most is, hogy napszálltakor átszaladt szüle a Máriácskával, mindjárt vitte neki Ferenc a kisszéket, s odaültette a kertbe, a levendula-bokor mellé, mert tudta, hogy annak a levelét nagyon szereti morzsolgatni. Etel meg azt kérdezte tőle, hogy tarhót eszik-e, vagy tojást üssön le neki.
- Hát a hónod alatt mit szorongatsz? Tán itt járt a salátás asszony? - kérdezte Mátyás, akinek mostanában nagyon jó leveles dohányt hordott saláta néven egy járásbéli menyecske. Ugyan tehette is, mert finánc volt a babája.
- Ezt hoztam-e - bontotta ki az öregasszony a képet olyan büszkén, mintha minden érdem az övé volna. - Mög ez a zsidó írás is vele gyött, egyönösen Jeruzsálembül.
- Muszka írás ez - nézte Ferenc a levelet, de elolvasni ő se tudta. - Ugyan ki küldhette?
Csak Mátyásnak jutott eszébe, hogy ki küldhette.
- Hát a Szpiritutó, nini. Küldheti is, akinek száz hold földje van.
- Az ám csakugyan, a Szpiritutó - mosolyodott el Etel -, hiszön mindig ezzel a piros köves Máriával álmodott szögény.
- Nagyon értékös - mondta szüle olyan hangon, amilyenen a tudós beszél a tudatlanokkal. - Mögüzenték a postárul, hogy úgy vigyázzatok rá, mint a szömötök világára.
- Majd vigyázunk - nézte Ferenc vidáman a holdfényben szelíden csillámló pléhképet. - Talán möghozza a szöröncsét.
- Talán mög - mondta Etel csöndesen, s a szívére szorította a Máriát. Hadd mosolyogjon Mária méhének gyümölcse az ő szíve alatt csírázó gyümölcsre.
Ferenc más szerencsére gondolt. Addig járt a bíró nyakára, és addig főzte a taplót a szavasabb gazdákkal, hogy most már reménykedett benne, lesz valami az ármentesítő társulatból, s a nyár végivel már bele is lehet fogni a munkába. A tó, mintha érezte volna a közeledő veszedelmet, nagyon visszavonult ezen a száraz nyáron, csak egy-egy mélyedésben hagyva hátra a zöld gyomok közt alig észrevehető hínáros, békanyálas kis kerek pocsolyákat, mint utóvédeket a menekülő ellenség.
A mezőbíró nagy teremtése az Úristennek, a hernyó kicsi. Ebből némelyik hebehurgya ember azt következtethetné, hogy az Isten két teremtése közül a mezőbíró a hatalmasabb, pedig dehogy!
Mezőbíró csak egy van, de hernyó nagyon sok van, s ha a mezőbíró talpig csupa vasba öltözne is, mint az a híres Hindenburkus generális aki a háború alatt volt - mert most már Rudolf trónörökös ő megint, azelőtt is az volt, csakhogy ezt nem szabad tudni senkinek, mert máskülönben a Rócsild mingyárt megöleti -, szóval nincs az a vasas német, aki elbírna a sok hernyóval, mikor az mind fölmászik a szilvafákra. Ilyenkor aztán a mezőbíró megijed, és szalad a városi tanácshoz, ráadja az ijesztést, hogy megeszik a hernyók a szilvafákat, mi lesz akkor a szilvóriummal? Ilyenkor összeül a városi tanács, és addig csavargatja a fejét a nyakravalóban, még valamelyik pihent eszű föl nem találja magát, és azt nem mondja:
- Hernyózni kell!
Azám, ez csakugyan előbb is eszünkbe juthatott volna. Úr parancsol a kutyának, kutya a farkának, tanács a mezőbírónak, mezőbíró az öreg Mátyásnak: hernyózni kell, aki nem hernyózik, az fizet. Járja a bírság kegyetlen. A mezőbíró maga elé tesz egy égedelem nagy könyvet, azt úgy hívják, hogy mezőrendőri kihágási törvény, de csak azért teszi maga elé, hogy arra verje a pipájából a hamut, mikor reggeltől délig egyebet se tesz, mint szedi a bírságot. Kívülről mondja a törvényt:
- Kend már megint nem hernyózott, tata, a kakas rúgja meg kendet. Fizet, tata, ennyit meg ennyit, vagy ül kend emennyit meg amannyit.
Ilyenkor aztán Mátyásék csavargatják a fejüket, mert azt lehet nyakravaló nélkül is, fizetnek és hernyóznak. De egy esztendő múlva megint csak megjönnek a hernyók, pedig senki se hívta őket, újra bírság meg kocsi be, kocsi ki, föl a szerszámot, le a szerszámot, meg naplopás, lélekvesztés - ötesztendei szilvatermés nem ér ennyit.
Mátyás erre már régen rájött, mint ahogy a cigány is észbe kapott, mikor már fölakasztották, de hogy ilyen se ura, se gazdája világ volt nehány esztendeig, a városi tanács könnyen hagyta a dolgot, nem hernyóztatott. Mátyás erről tudta meg, hogy rend lesz már megint, a ragya verje meg, mikor újra a mezőbíró elé állították, aki verte a pipáját a nagy könyvre, és tette az ítéletet, de egész barátságosan, azt nem lehet mondani, hogy haragudott volna.
- Barátom, Mátyás, kend nem hernyózott, ül kend, vagy...
Nem, ülni nem ül Mátyás, mert az többe kerül a mai világban, mikor minden fűszálon kereshet a gazdaember. Be se várja a kérdést, már kiveti a bírságot az asztalra:
- No, ehun a pézük.
De olyan huncutul nevetnek az apró szemek, hogy azt a mezőbíró se állhatja meg szó nélkül.
- De vidáman fizet kend.
- Löhet, mert ez volt az utolsó bírság.
- Olyan biztos kend benne?
- Mint az egy Istenben.
Ez tegnap volt, és Mátyás ma már hajnalban nekilátott a hernyózásnak, s ki is melegedett, mire a Ferencék új kocsija megállt a tanya előtt.
- Hát kend?
- Hernyózok.
- Most, hiszön most nincs hernyó.
- Éppen azért, hogy ne is lögyön. Azért hernyózok.
- Baltával?
- Csakis. Már három szilvafát kiszödtem, mind kivágom a többit is.
Ferenc elnevette magát. No, majd ültetünk helyettük jobbat, nagy árú csemegeszilvát.
Mátyás észrevette, hogy Etel is a kocsin van, meg a gyerekek is.
- Hát tik? A városba?
Igen, oda mennek Etellel. Ma lesz az első tóértekezlet a városházán. Valami miniszteri urak is jöttek, azok is beleadják az eszüket, ugyan jobb volna, ha végre pénzt adna az állam, de tán most feslik is tőle valami. Etel meg két kosár korai szőlőt visz be a piacra, nagy újság az még, egyszerre lekapkodják, délre már vissza is érnek.
- Édös apámék addig szömmel tartják a gyerököket. Ugyan nem nagy gond kell rájuk, majd eljátszogatnak itt a réten.
A két gyerek már akkor mászott is le a kocsiról, Péterke majd a lovak hasa alá bukott, mert leszállás közben el akart kapni egy szitakötőt.
- Gyere mán, te kis vaksi, no - igazgatta ki Etel a gyerek homlokából a lecsapzott hajat -, mind a szömedbe mén a hajad, pedig úgyis fáj a szömöd.
Csakugyan, a gyerek bal szeme egészen be volt dagadva.
- Hát ezt mi érte? - tipegte körül szüle. - Mögmászta a pók az éccaka, ugye?
- Nem tudom én - mondta Etel -, majd hozunk neki szömcsöppet a patikábul.
- Köll is az - bosszankodott szüle -, mit találgattok mindég, akkorára el is mulasztjuk, igaz-e, kisgyerök?
Mert szüle, noha úgy szerette Ferenc fiát, mint tulajdon édes unokáját, azért csak a kislányt hívta Márikának, Péterkét sose szólította a nevén, csak úgy, hogy "kisgyerök".
Etel kihúzott egy jókora cipót az ülés alól, és elkérte Ferenctől a bicskát.
- Friss sütés, az új búzából. Itt hagyom felit, majd odaadja szülém a gyerököknek, ha mögéhöznek. Még meleg is.
- Ugyan mit hagyogatnád? Van nekünk kenyerünk - dohogott szüle, ahogy ilyenkor szokás, de azért csak elvette a fél cipót, és megszaglászta. - Akár a kalács. Párral sütötted?
- Azzal, amit szülém csinált.
- Azért ilyen szép.
Ferencék azzal fölültek a kocsira, Etel még visszaszólt a puli nyakát ölelgető Péterkére - Márika bevitte a cipót szülével a házba -, és ígérte neki, hogy agyonvágja, ha szülének panasza lesz rá, mire visszajönnek.
- Jó löszök - ígérte felelőtlenül a gyerek szája, még hasznavehető fél szeme csillogva leltározta föl a bűnre csábító alkalmakat, amelyek elég sokat ígértek. A nyárfán szarkafészek van, a torma közt kiscsirkék csipognak, a szalmásistállóban gyerekágyat fekszik a cirmos, már tegnap is látszott, hogy az egyik fiának egy kis segítséggel kinyílna a szeme, és arra is lehet számítani, hogy egyszer öregapó is csak bemegy valamiért a házba, és akkor felszabadul a balta. Igen, Péterkének olyan délelőttre volt kilátása, amely a férfias élvezetek nagy változatosságát fogja nyújtani, nem is beszélve a Márika által kigondolandó örömekről. E földi életben azonban semmit se adnak ingyen. Szüle megjelenik a küszöbön, és egy bögre van a kezében, amelyet Péterke hiába szeretne lekvárosbögrének nézni, egészen más jellege van.
- Gyere csak ide, kisgyerök! - mondja szüle. Mindig tekintélyes a hangja, ha gyerekekkel beszél, mert a fiatalokat nem lehet elég korán rátanítani az öregektől való üdvös félelemre, most azonban céltudatos szigort is kever bele. Mert szigorúság teszi a doktort, és szüle most mint doktor van jelen, kezében a jeruzsálemi-vizes bögrével. Nem sok van már benne, mert nagy hátszaggatása volt az este, biztosan valami időt érez a lapockája köze, de arra elég lesz, hogy a Péterke szemének semmi baja se legyen, mire Etel nekimenne a csöppjeivel. - No, ne félj, kis szamár, nem öszlek mög, csak megimádkoztatlak.
Márika segítségével sikerül is visszahozni a kis szamarat, akiben azonban mégis van annyi okosság, hogy természeti ellenkezést érezzen a bögre iránt, amelyben nem lekvár tartózkodik, és a kerítés mögött keressen ellene menedéket. Péterke azonban kénytelen engedni az erőszaknak, sőt még a kezecskéit is összeteszi, jobb meggyőződése ellenére, mert már egyszer imádkozott máma, és Péterke nem barátja az összetett kézzel való magánbeszédnek. Azonban íme Márika is összeteszi a kezét, és míg szüle reszketős ujjai megmosogatják a bedagadó szemet a bögre fenekéről összekapargatott orvosságmaradékkal, templomos szájmozgással mondja elő az ilyen alkalomra szerkesztett könyörgést a két gyereknek, úgy, ahogy neki is elmondták Rozika korában.
- Mi Urunk, kis Jézus tarlón játszadozék, midőn ő szent anyja feküdött a füvön, szödte szirmát kék virágnak, fűzte aztat koszorúba, Szél anya Szellőt küldte, te vagy-e az a kis Jézus? Fölkapta Szellő a pelyvát, beleszórta a szömibe, sírva fakadt a kis Jézus, ő szent szöme földagadott. Ölbe vötte ő szent anyja, vitte Kédron patakára, Jéruzsálöm forrására, Kédron patak habja habzott, szent szömire rálocsolta, bújj, bújj, daganat, oszladozzál, foszladozzál, Pétör szöme mögtisztuljon, Atyaistent mögláthassa, Szűz Anya Mária szent neviben és a mi urunk Jézus Krisztus irgalmassága által. Ammön!
- Ammön! Ammön! - fogódzott szüle útmutató hangjába a két botorkáló gyerekhangocska, és mentek vele együtt föl, föl, tán még a fehér káposztapillénél is följebb, amit éppen most kapott el a fecske.
- No, most mán möhettök játszani!
Ki is ment a két gyerek tarlóvirágot szedni, de egy miatyánknyi idő múlva Márika visszajött, húzta maga után Péterkét, aki csikorgott, mint a talicska, és fogta a megjeruzsálemi-vizezett szemét a maszatos kezivel, mind szétmázolva a könnyeket az arcán.
- Pétörkének fáj a szöme, azt mondja, csípi neki.
- Majd mindjárt nem csípi, töszünk rá egy kis hideg vizes ruhát.
Péterke ellenállt, míg lehetett, de végre is áldozatul esett a többségnek. Nemcsak a vizes ruhával ismerkedett meg, szüle még azt is keresztülkötötte egy rossz köténnyel. A vizes ruhát nem fogadta rokonszenvvel Péterke, hanem a köténybe nagyon beletalálta magát. Életében először nézte a világot fél szemmel, és borzasztó érdekesnek találta. Márika egy darabig irigyen nézte, aztán kijelentette, hogy ha akarja, ő is bekötheti a szemét, és akkor ő is nézheti fél szemmel a pulykákat, de Péterke ezt a reménykedést azzal tette csúffá, hogy igen, de az nem a szüle köténye lesz.
- De igönis az lösz, mert délután, ha szüle elalszik, kilopom a sublót alsó fiókjából a fekete kötőjét, oszt abba még cifrábbakat löhet látni.
- Azám, csakhogy annak nem lösz kolbászszaga, mint ennek van.
Mit volt mit tenni, Márikának meg kellett alázkodni és megkérni Péterkét, hogy most már az ő szemét kössék be egy kicsit a jó szagú kötővel, akkor ád édes barackmagot. Aztán véralmát is ígért, olyant, amelyik egy csöppet se rothadt még, de Péterke még az almának is ellenállt, olyan állhatatossággal, mely Ádám fiainál csak hatéves koron alul tapasztalható.
Ez a magatudatlan paradicsomosdi nagyszerű játéknak bizonyult, s egész jól eltelt vele az idő addig, míg szüle bekiáltotta a gyerekeket:
- Gyertök önni, itt a kenyér!
Azonban mire a két gyerek odaért, szülének eszébe jutott, hogy az ő kenyerükből is van még egy pillécske a kenyereskosárban, azt is csak meg kell enni valakinek. Igaz, hogy az barna és száraz, de a kisgyereknek egérfoga van, az elbír vele. Szüle vágott a friss fehér cipóból egy karajt Márikának, a száraz kenyérkét pedig odaadta Péterkének.
- Ne, kisgyerök, neköd is, osztán möhettök. Csak a tóra ne mönjetök, elsározni magatokat!
Ha szüle azt parancsolta volna a gyerekeknek, hogy menjenek a tóra, mert ott jó hűvös van, és nem pörköli úgy őket a nap, akkor egészen bizonyos, hogy fölmásztak volna a tetőre. Így azonban megfogva egymás kezét, megkerülték a tanyát, és leballagtak a tóra. Ugyan nem a tóra, mert az messze bentrül, a nádak közül pislogott ki hideg, zöld szemével, csak a szárazon maradt zsombékokon ültek legszembe egymással, és elkezdték majszolni a kenyeret, ki-ki a magáét.
A kisfiúnak eszébe se jutott volna összehasonlítást tenni a szüle által kiutalt kenyerek közt, ha Márika rá nem emlékszik, amit reggel az anyjától hallott, hogy ő most új búzából új kenyeret eszik. Ezzel pedig vele jár az az ősi szertartás, hogy ilyenkor az ember a hasára üt, és azt mondja:
- Újság hasamba, hideglelés pokolba!
Péterkének tátva maradt a szája, mikor meglátta, hogy Márika mit játszik. Ő is nagyot harapott a kenyeréből, és megütötte a haskóját:
- Újság hasamba, hideglelés pokolba!
Márika elnevette magát.
- Ó, te buta, hiszön te régi kenyeret öszöl, annak nem ér a mondás.
- Hát adjál neköm is újságot!
- Hogyisne!
- Csak egy harapást, Márika!
- Nem adok én. Azért se adok.
A kisfiú szívszakadva nézte alig nagyobb nénje kezében a fehér kenyeret.
- Ezért az egészért egy icurka-picurkát.
- Ezt neköm adta szüle. Ereggy, kérjél tőle te is, ád neköd is.
Péterke rögtön szerette volna pokolra küldeni a hideglelést. Messzillette a tanyát, és bizonytalanollotta a szülét. Jobbat gondolt ő annál.
- Márika!
- Mondtam mán, hogy nem adok. A pap se prédikál kéccör.
- De ha te adnál neköm fehér kenyeret, akkor én levönném a szömemrül a kötést, oszt bekötném vele a te szömödet.
Márikának nagyon tele van a szája puha cipóval. Meg kell várni, még lenyeli. Addig meghányja-veti magában az üzletet.
- Jó. De csak egy harapást. Osztán előbb bekötöd a szömömet.
Péterke nem alkuszik. Elfogad minden feltételt, csak hogy ő is játszhasson hideglelést. Mentül előbb. Fölugrik, kihúzza a fejét a kötésből, odaáll vele Márika mögé. Bontogatja a csomót kis fekete kezével, hegyes egérfogával. Aközben Márika rendületlenül gyömöszöli befelé a kenyeret. Már csak egy kis csücske dagad ki a markából. Ilyen körülmények közt Péterkénél meglettebb férfiak is szegtek már szerződést. Kikapja hátulról a kislány kezéből az utolsó falatot, és futva biztosítja a zsákmányt.
- Elvöttem a kenyered, elvöttem a kenyered!
Még dicsekszik is a kis betyár a prédájával. Ámbár, mint az okosok mondják, minden attól függ, melyik oldalról nézzük a dolgot. Péterke felől nézve: hősi elszántság és örök dicsőség. Márika felől nézve: jogtiprás és örök gyalázat.
- Tolvaj, tolvaj, add vissza a kenyerem!
Szaladnak egymás után, seregnek egymás körül, mint két játékos fürjfiók. Amennyivel Péterke fürgébb, annyival Márika nagyobb és hosszabb lábú. Ilyen esetben legokosabb nem tenni ki a zsákmányt ellentámadás kockázatának. Péterke megáll egy pillanatra lélegzetet venni, aztán nekiiramodik, a kis fehér ingecskéje úgy lebeg utána, mintha angyal szállna a zöld füvek felett, egyik kezével feje fölé emeli a falatkát, másikkal megveregeti a hasacskáját, és elkiáltja magát:
- Újság hasamba...
Tovább aztán nem is mondja. Eltűnik egy békanyálas, hínáros zöld tócsában. Akkorka csak, hogy egy felnőtt ember átugraná. De Péterke beletoccsan, a hínár még moccan egyet-egyet, mint az abrosz, ami alá cserebogár szorult, aztán a hínár se mozdul, lesz belőle szép sima zöld bársonytakaró, mint azelőtt volt.
- Pétörke, Pétörke! - a kislány ijedten kiált nehányszor, vár egy darabig, aztán szalad esze nélkül a szőlők közé, az öregapjához, hogy jöjjön hamar, Péterke beleesett a tó-kútba. Mátyás szalad, baltával a keziben, itt is hínár, amott is békanyálas pocsolya, melyik volt az? A kislány nem tudja biztosan, Mátyás négybe is belegázol, míg az ötödikben végre kitapogatja lábával, kezével, és kiteszi a zsombékra.
Már nem fehér ingecskés angyal, úgy fekszik ott békanyáltól, hínártól, moszattól borítva, mint egy eltaposott zöld hernyó.
Mátyás tölcsért csinál a két tenyeréből, és eliszonyodott hangon torkaszakadtából kiabál:
- Róza, Róza!
A Mátyás hangja rekedt, mint a tökszár duda, de ha úgy szólna is, mint a kolomp, szüle akkor se hallaná, mert bent a házban mángorol a ládán, és veri nagy pufogással a sulykot a nyújtófához.
Ferenc azonban mintha hallaná az elnyújtott hangot, ahogy megáll a kocsival a tanya előtt. Etel beszalad szüléhez, sósperecet hozott neki a városból, Ferenc pedig körülnéz, és megvakarja az ostornyéllel az örömében gerincére vágódó Bojszi kutyát:
- Hol a gazdád, puli?
A puli elérti a szót, talpra ugrik, s fut előre vidám csaholással a hang irányába, visszanézve, hogy hisz-e neki Ferenc és követi-e. Igen, Ferenc nagyon vidáman lépked utána, alig várja, hogy elmondhassa Mátyásnak a jó újságot, megalakult az ármentesítő társulat, őt is bevették az igazgatóságba, most már biztos, hogy leszámolnak a tóval.
A kukorica széliből meglátja Ferenc, hogy Mátyás térden állva hajladozik valami fölött, mellette a balta meg a sapka, fehér feje kopasz pilise fénylik a napsütésben. Ferenc még nem tud semmit, de már nem is szalad, hanem rohan le a dombról, majd fellökve az öregembert.
- Pétör! - ordítja el magát. Másodszor már csöndesebben mondja. - Kis Pétör, te.
Le akar hozzá hajolni, de a Bojszi elébe ugrik, s átnyalábolja a térdét a két első lábával.
- Tisztulj! - üvölt rá Ferenc, rúg rajta akkorát, hogy a puli hármat hemperedik, nyikkan is egyet, de aztán megint csak odasompolyog.
- Itt valami félreértés lehet - gondolja a puli, ráugrik a térdeplő ember vállára, aztán szembefordul vele, s néz föl hozzá a szőr közül kibogárzó szemmel, lihegő piros nyelvvel, hogy ugyan, te ember, legyen már benned annyi belátás, veregesd meg a fejem, amért ide tudtalak vezetni!
Ferenc tétován körülnéz, nem tudja, mit keres, valamit, amit látott az elébb - igen, megvan: fölkapja a baltát, kettéhasítja a puli fejét, aztán az ölébe veszi a halott gyerek fejét, és szedi ki az összecsomósodott szőke haj közül a békalencséket.
- Eriggy anyádért mög öreganyádért - löki meg Mátyás a reszkető Márikát.
A kislány csak a kukoricáig megy, mert már jönnek az anyjáék, a kötőjébe fogódzik Etelnek, futnak le jajveszékelve a dombról.
- Édös jó uram - fogja át az ura nyakát az asszony, de Ferenc nem szól, pedig szüle is simogatja a vállát, hogy "no, fiam, no, ha ez volt az Isten röndölése".
Márika, aki szülétől félt legjobban, némi megnyugvással hallja, hogy az Isten rendelése felelős, és némi daccal jelenti ki:
- Én nem is töhetök róla, ő vötte el a kenyerem.
- Hallgatsz, te veszött! - süvölti Etel, és fölkapja az ura mellől a baltát.
Ferenc fölriad a villanástól, és megragadja az asszony karját:
- Te, Etel! Mit akarsz?
Etel nem tudja, mit akar, csak odacsuklik a feje az ura ölébe, arccal lefelé, a halott feje mellé, a hátracsúszó kendője alól kibomló haja összekeveredik azéval, és csak a meg-megvonagló teste, a homokot kaparászó keze mutatja, hogy él.
Mátyás megtörli a szemét, és megszólal, mert valakinek mégiscsak meg kell szólalni.
- Szögény kisgyerök, de embör lött volna belüle! Mánis mögmutatta, hogy ő a hatalmasabb.
- Hol hatalmasabb? - kérdezi szüle.
- Hát látod, mögtötte, amit akart, ű volt a gyöngébb, mégis üvé lett utoljára a kenyér. Nézd; hogy markolja még most is!
Ferenc hirtelen fölüti a fejét, nézi, nézi a kis ujjak szorításában a kenyeret, amelynek még ideje se volt elázni, csak megbarnult, elsárosodott az iszapban. A szeme kimered, a homlokán kidagad az ér, aztán olyant nyög, mint akiből mindjárt kiszakad a lélek, és eltakarja az arcát a kezeivel.
Észre se vette, hogy szüle elment, szüle visszajött, kimorzsolgatta a gyerek ujjai közül a kenyeret, s egy kis olvasókeresztet csúsztatott a helyére.
- Tán elvinnénk szögénykét a naprul, gyerökeim.
Ferenc föláll, föltámogatja Etelt, és a karjára veszi Péterkét. Míg viszi be a tanyába, az ő arca sápadtabb és ijesztőbb, mint a halotté.
A tó zöld vize a nádak közül hidegen nevet utánuk.
Nincs az az oldal szalonna, amelyik meg ne szűnne, és nincs az a fájdalom, amelyik el ne fogyna, hála Istennek, már ami a fájdalmat illeti - ez volt a szavajárása szülének, különösen a szerencsétlenség után. De hát az már így szokott lenni, hogy régi pénzre, öregasszonyra semmit se adnak.
- Mit sírsz-rísz mindég, lányom? - feddette Etelt. - Látod, te mégiscsak mostohája voltál, Ferencnek volt az édösgyeröke, osztán mégis Ferenc embörölte mög előbb magát.
- Azért ő embör - húzta el Etel az ujja hegyével a könnyét.
- De te mög asszony vagy, azért köll jobban tudnod, hogy a gyerököt nem köll siratni, de mög bűn is. Egészen más az, ha így vöszi el az Isten, mint a mi Rókusunkat, embörnyi embörnek. Bár inkább az ilyen vén földterhét vitte volna el, ha mán mögsokallott bennünköt, mint Mátyás vagy én.
Itt szüle is beleszipogott egy kicsit a fejkendője sarkába, de hát az egészen más, nagyot siratni vagy kicsit siratni. Rókust - Isten bűnül ne vegye szülének, hogy ilyent gondol - holta napjáig gyászolni kellett volna Etelnek, más asszony meg is tette volna, de hát az ujjunk se egyforma, ki-ki maga számoljon majd az égi bírónak.
- Mink, asszonyok azt tartjuk - szüle már el is mosolyodik - hogy a kisgyerök, mint a pohár. Könnyen törik, de nincs könnyebb, mint másikat vönni helyötte. Mög úgy is mondják, hogy a kis halottat csak az ágy lábába temeti az anyja, osztán onnan vöszi elő eleventen, mikor a kedve möggyün.
De Etelnek tán sohse jön meg többet a kedve, így mondta ő maga is akkoriban. A templomot bújta mindég, meg óraszámra eltérdelt, ha maga volt, a Fekete Mária képe előtt. A sublóton tartották, a Ferenc meg a Rókus katonaképei közt, egy radnai porcelánfeszülethez támasztva, szüle mondta is eleget, hogy Isten ellen való vétek ilyen nagy értéket olyan könnyen hagyni. Aztán elkezdett Etel hókulni. Azelőtt fehér volt, mint az aludttej, de most valóságos hóka lett, mint a sületlen maradt kenyér - igaz, hogy aztán meg széttergyedt, mint az elégen túl kelt kenyér a szakajtóban. És Péterke sírján jóformán még ki se zöldült a fű, mikor már itt a gyerek, az ágy lábába temetett, az új pohár, amelyik állja a régi helyét, mikor még alig takarították el a cserepeit.
Igen, szüle addig gondolja végig mindezeket, még füröszti és pólyázza a kis vörös herkányt. Hogy mi Isten teremtése a vörös herkány, azt nem tudná megmondani szüle se, de ő is mindig így hallotta, az valami madárféle lehet, madárban bizonyosan szép is, de aki a fürösztőviziben vörös herkány, arra nem lehet azt mondani, hogy "szép a baba, szép, szép szép". Persze azt világért se mondaná szüle, hogy neki ez a meggyőződése, csak Mátyásnak mondta meg, az se hagyta helyben.
- No, már olyant ne mondj, Róza, mert az nagyon helyös kis kölönc, a bába azt mondja, olyan, akár én vagyok. Gondolom pedig, csak a fehérségömre értheti, mert én már másképp nemigen formádzok kis gyerököt.
Persze a bába mind ilyen. Etelnek azt mondja, hogy nagyon szívibül hasadhatott ez a gyönyörűség, mert olyan a haja, szeme, orra, szája, mint az övé; Ferencnek azt mondja, hogy mintha csak a száján köpte volna ki, csak meg kell nézni, máris olyan peckesen tartja a vállát, mintha ő volna a főgazda a környékben; és hogy szülének is mondjon valami szívhez szólót, azt találta ki a kereplő szájú, hogy a kicsinek egészen olyan a hangja, mint szülének.
Ebben pedig nem volt igaza, azt ki kell mondani kereken. A gyerek egyáltalán nem volt sipító-sápító, hanem ha elunja a némaságot, amit csak a nagyok tökéletlensége tarthat bambaságnak, mert igazában csak az elhagyott mennyországba való visszamélázás az - akkor nagyon keményen és erélyesen követelte azt, ami megilleti a férfigyereket: "ko-hát, ko-hát!"
- Szoptasd, no - tette le szüle az anyja mellé -, úgy tátog, mint a vércsefiók.
- Föcskefiók, édös szülém - duzzogott Etel, de azért kétszer is megcsókolta az öregasszony ráncos kezét, mert Etel most mindenkit nagyon szeretett. Még Márikához is volt nyájas szava, akit pedig sokáig nem tudott elkomorodás nélkül nézni, ami azonban a kislánynak nem okozott különösebb szívfájdalmat. Nem is volt már ölbeli, valami nagyon nem is ajnározgatták soha, mert Etel azelőtt nem volt ilyen lágy szívű, és keményen nevelte a lányát, mint ahogy való is a szegény ember gyerekét. És amit az anyja elvett tőle szeretetben a szerencsétlenség óta, azt sokszorosan megkapja az apjától. Valami csudálatos volt, hogy Ferenc, aki azelőtt se tett különbséget a két gyerek közt, s tán inkább Márikának kedvezett, bizonyosan mint apa nélkül való árvának, azóta szinte bolondja lett a kislánynak, mióta Péterke meglátta az Istent. Azt lehet mondani, szinte úgy dédelgette, mintha nem is gyerek lett volna, hanem kiskutya vagy kiscsikó. Cukrozta, szentjánoskenyerezte, bíbictojást szedett neki, fölültette a szénásszekérre, vitte magával, mikor a városi inzsellérek mindenféle kukucskákkal jártak a tó körül, s vasárnapi ráértiben mesélt neki a beforrott hajú kis kínai fiúkról, akiket nem úgy hívnak, hogy Pista meg Jóska, hanem úgy, hogy Cseng meg Csing, azazhogy nem is hívják őket, csak csengettyűvel kicsengetik a nevüket. Etel nagyon örült neki, hogy Ferenc így kibocsátott a kislánynak, áldotta szemibe is, hogy nincs ember a világon, aki ezt meg tudta volna tenni. Ferenc azt felelte, hogy gyerekre nem lehet haragudni, és különben se a kislány volt a hibás. Néha hozzátette azt is, hogy az Isten akarta így, de általában nem nagyon beszélt a dologról.
- Minek emlögessük, ami elmúlt? - mondta kedvetlenül.
Abba se egyezett bele, hogy a kicsit Péternek kereszteljék, pedig amúgy sose szokott ellenkezni Etellel. Nem, az olyan volna, mint pörbe szállás az Istennel, aki tán még rossz néven is venné - mondotta, amin Etel nagyon csudálkozott. Mert Ferenc, noha megtartotta a parancsolatokat, amennyire gyarló ember megtarthatja őket, nem volt istenkedő ember, ami ritkaság is a homoki népek közt, mert erre az asszonyok vannak rendeltetve.
- Hát akkor lögyön Ferenc, az én édös uram nevire - fogta meg a kezét Etel.
Ferenc ezt se találta jónak.
- Arra még ráérünk, majd ha másik gyerököt ád az Isten. Ez mög lögyön Mátyás. Tögyük mög ezt az örömet édösapánknak.
Erre még szüle is azt mondta, hogy jól van találva, Mátyás pedig nagyon nagyba vette a tisztességet. Igaz, hogy jeles név is az nagyon, a kalendáriumban is, meg király is viselte már, ugyan neki is így hívták az apját.
A koma-kérdést már nehezebb volt megoldani. Ferencék mindenkivel jó barátságban voltak ugyan a környéken, hiszen itt szögrül-végrül mindenki atyjafia is egymásnak, de úgy össze nemigen járogattak senkivel. Ferenc nem ért rá, mióta annyi mindenbe belekapott, Etel meg nem kívánkozott sehova. Mondták is, hogy nagyon felugrott a két polcra, és rátartja magát, mintha ő ültetné a fiastyúkot, de persze csak a háta mögött mondták, szemibe annál jobban kedveskedtek neki, mentül jobban tollasodott Ferenc. S éppen azért volt nehéz komát választani, mert sok volt a kínálkozó. Aki szomszédasszony, sógorasszony, ángyomasszony, Etellel idős menyecske enni hozott a fekő-nek, az mind megkérdezte:
- Kivel körösztöltetsz, Etel?
- Én bizony nem is tudom még, hogy Ferenc hogy akarja.
- Mert azért, hogy ha mög nem vetnétök, hát mink is vagyunk. Hogy nem gondoltatok erre már régön?
Etel maga se tudta. Pedig rendes háznál sokkal előbb van koma, mint gyerek, de hát, hogy náluk ez a szomorú eset volt, kiment a fejükből - mondta a népeknek. De a népek aztán megtudták, hogy ez is mind csak nagyralátásból történt: Ferencék a bárót hítták meg komának.
Pedig nem Ferencék hívták meg a bárót, hanem a báró kínálkozott Ferencnek. Persze nem jöttek el, csak az anyakönyvbe íratták be magukat tanúknak, és a báró csokrot küldött Etelnek, holott az csak a menyasszonynak dukál, de ezek az úrfélék mindig csokroznak. A báróné komaasszony meg egy nyakba való arany métáliát küldött korozsmá-ba, mert a báró nem tudta neki megmondani, hogy keresztfia van-e, vagy keresztlánya, ugyan az mindegy, attól lehetett volna a métába nagyobb és a lánc vastagabb, a szüle ítélete szerint. De Mátyás nagyon örült, hogy így fordultak a dolgok, mert így a báró helyett ő tarthatta keresztvíz alá a kis druszát, mégpedig bárósan, ezüstgombos mellényben, még nyakravalót is kötött, és az ezüstórát is feltette, és ő mondott ellent a kis drusza nevében az ördögnek és minden incselkedésének, amit jobban is megtehetett, mint a báró, mert Mátyással valóban nem incselkedik már az ördög.
Ámbár az ilyesmit sose lehet tudni. Olyan gangosan lépkedett végig az öreg Mátyás a kis Mátyással a templomon, úgy cuppogott rá fogatlan vén szájával, és kint a templom előtt oly legényesen nézte végig szülét, hogy a tisztelendő úr se állhatta meg mosolygás nélkül. Persze azt már nem hallotta a tisztelendő úr, és jó is, hogy nem hallotta, mikor Mátyás nagy nehezen átengedte druszáját szüle karjaiba, és odaduruzsolta neki:
- Hej! Róza, Róza de kár, hogy szösszé válik az abrosz, mire mögöregszik.
Mikor beértek a tanyára, szüle átnyújtotta a pólyás gyereket az apjának.
- Addig ne lépd át vele a küszöböt, még háromszor föl nem emelöd a nap felé, és azt nem mondod: Napkirály ragyogjon, Boldogasszony fogadjon!
A tavaszi nap éppen delelőn állt, Ferenc nem akarta belesüttetni a félig nyitott gyönge szemecskébe, valami árnyékot keresett. A kert elején a fiatal körtefa, a postatisztféle oltvány tele volt virággal. Az idén hozta ki az első virágját, egészen különös fehér csillagokat, kétakkora szirmúakat, mint más körték - háború-körte, úgy mondta a postatiszt, az a neve ennek az új fajnak. Valami belga kertész nemesítése, ritkaság, amilyen körtéket terem.
Ferenc odaállt a háború-körtefa alá, háromszor fölemelte a fiát a nap felé, a csillagvirágok és zümmögő méhek közé, és háromszor elmondta a szüle kívánsága szerint:
- Napkirály ragyogjon, Boldogasszony fogadjon!
A harmadik emelésnél a kis ember eltüsszentette magát, vékonyan, furcsán, mint egy vak macskafiók.
- Szöröncsés embör lösz - jósolta szüle, és átvéve a gyereket, Mátyással bement a házba.
Ferenc az istállóba nézett be, vetni a lovaknak. Mikor kijött, az egylábú postás kiabált kintrül a kertkerítés mellül.
- Mögint hoztam egy jéruzsálömi levelet.
Azzal már bicegett is tovább, behajítva a levelet a rácson. Ferenc fölvette, megnézte - nem neki szólt, hanem Mátyásnak. A címzés magyar, íráshoz nem szokott, nehézkezű ember girbegurba betűi, még az övéinél is szétmászóbbak, de a különös kék bélyegen orosz betűk vannak.
- Ki löhet ez? - kérdi egy pillanatig Ferenc, s már bontja a levelet, haladván befelé, és kezdi betűzni, hogy bátrabban tudja majd olvasni Mátyásnak.
- Kedves szüleim - kezdődik a levél. Ferenc tántorog egyet, és nem olvas tovább, hanem megnézi a levél végét. - Továbbá csókoltatom és tisztöltetöm az Etelt, és maradok hű hozzá, és továbbá csókoltatom a kis családom is, és szülejimnek maradok tisztölettel fijuk, Rókus.
Ferenc megtörli a homlokát - visszafordul, hátrább mén a kertbe, egész a méhesig, leporolja a padot a zsebkendőjével, leül, és most elejérül kezdi a levelet. Úgy kezdődik, hogy "kedves szülejim, kívánom istentül, hogy ezön pár sor írásom fris jó egésségben tanálja magukat továbbá tudatom, hogy iten vagyok a szomorú rabsákban", és aztán elmondja, hogy milyen szomorú a rabság, borzasztó sarak vannak, és a kenyér nagyon drága, és ha öt milliót küldenének neki, akkor a Pulcki konz úr hazabocsátaná. És azután következik az Etel és a kis család tiszteltetése, csak éppen az nincs benne a levélben, hogy hol van az a szomorú rabság. Ezt kifelejtette a szomorú rab, akit öt millión ki lehetne szabadítani, és aki Rókusnak mondja magát.
- Hiszön ha igaz lönne! - mondja Ferenc fölszakadó sóhajjal a méheknek, mert más nem tartózkodik körülötte. Ezt ő is észreveszi, és most már csak szó nélkül gondolja magában, hogy nem lehet igaz. Ő fogta le az éhenhalt ember szemét, és ő takart rá mohát, mielőtt útnak indult volna, hogy a maga utolsó karaj kenyerével tovább keresse a szabadulás útját. Nem, nem lehet igaz, valami csaló lesz, nem ritkaság ez mostanában, olvasni ilyent eleget az újságokban.
Ferenc összehajtogatja a levelet, és elteszi a belső zsebébe. Minek zavarná meg vele Mátyásékat meg Etelt?
Mikor belép közéjük, már megint derűsen csillog a szeme, mint ahogy illik is bölcső fölé hajló apához.
Esik az eső, mégpedig őszi eső, annak is a legutálatosabb fajtája. Mert van olyan őszi eső is, aminek még örül is az ember, úgy szüretes időben, mert az nemcsak hasznos, hanem kellemes is. A napocska halad az égen szépen rendesen, nem vet ügyet a gyüszmékölő bárányfelhőkre, a szőlőszedő lányoknak még melegük is van, különösen amelyik körül legény kukorékol a tőkék közt. Ilyenkor aztán oda se neki, ha egy-két felhő összeszövetkezik, és napjában kétszer-háromszor is szentelődik egy kis meleg permet. Ez a mustot is szaporítja, meg az ember lelke is megvidámodik bele. Mintha csak úgy játékból esne, a nap keresztülvilágítja a vékony esőszálakat, aranyszitájukon keresztül látni a szivárvány nemzetiszín pántlikáját. Ilyenkor a nyár kacsint össze az ősszel, ugyan úgy is mondják, hogy veri az ördög a feleségét.
Az igazi őszi eső, az más. Lopva jön, mint a tolvaj, rendesen éjszaka, és álmosan kezdi, mint a sírásó. Nem zuhog, nem kopog, hanem lajhog, nem leveri, hanem leáztatja a levelet a fáról, nincs se hegye, se suhogója a cseppjeinek, mégis beleóvakodik tollba, bőrbe, emberbe, állatba. Az ázott veréb behúzódik a tető alá, ott is fázik még csipogni is, a varjak egy darabig még turkálnak a szántásokban, de mikor látják, hogy az egér se bolond előjönni ilyen időben, akkor nagy keserves károgással fölkerekednek, és beveszik magukat a messzi erdőbe. Attól fogva madárhang sincs, csak láthatatlan szélkiáltók húznak elnyújtott jajgatással az egyre jobban elfeketedő éjszakákban a tanyák felett. Az ember pedig azt mondja ilyenkor, hogy az idén korán befogott az eső, a fene álljon a gyökeribe, és mivel a szobában egyszerre hidegebb lesz, mint kint, jön-mén a padlástól a szemétdombig, a színtől az ólig, és igyekszik magával elhitetni, hogy ő most dolgozik. Utoljára elunja ezt is, sokkal őszintébben, mint a disznótort, és farigcsál vagy morzsol az ereszet alatt, egyik nap, mint a másik és hol káromkodva, hol ásítva ki-kilesekszik az égre, hogy hasad-e már valahol.
Mátyás is ezt csinálja már egy hét óta, már ki is fogyott volna a faragnivalóból, mert kész van mosószék-lábbal, kapa-nyéllel, gereblye-foggal, ha eszébe nem jut, hogy álló-t farag az unokának. De hát ki minek nem mestere, hóhéra az annak, és Mátyás hol a lyukat fúrja-vési bőre az álló talpdeszkáján, ami hordófenék volt, még el nem öregedett, hol a lyukba szolgálandó nyárfakarókat faragja vékonyra. Közben sok mindenen járatja az eszét, és eltűnődik azon is, hogy ez az onoka neki nem is onokája, mert hiszen Ferenc neki nem veje, csak a fia özvegyének az ura, és a gyerek neki nem egyebe, csak keresztfia és druszája. De hát Mátyásnak már más keresztfiai is voltak, és soha eszébe nem jutott azoknak állót csinálni, de még a maga fiának és vér szerint való onokájának se. Ilyen különös az emberi természet. De hát lehetetlen is nem szeretni azt a kis kölöncöt, mert még alig van két araszt, és már a pipa után kapkod, ha meg az öregapja bajuszába belefogódzhat, úgy sivalkodik örömében, hogy majd kibújik a bőribül. Ezt ugyan a Ferenc bajuszával is megtehetné, mert az is elég durzos, meg hagyott színű is már, de mégis az övé az egészen fehér. Mért van az, hogy a kisgyereknek mindig a fehér bajusz a legkedvesebb? Hát az meg mért van, hogy még az embernek a maga színiben van a bajusza, addig csak az asszonyszáj elül törülgeti félre, mikor meg megfehéredik, akkor szinte belekívánkozik a kis gyerekkacsóba, és mért van az, hogy ez sokkal jobban esik neki, mint mikor asszonykéz markolászta?
Igen, le is teszi Mátyás a munkát, átcaplat Etelékhez ebben a lucsokban is, vasárnap óta nem látta a druszát, nagyon rákívánt. Ferenccel is beszédje van úgyis, az éjszaka az jutott eszébe, hogy minek hordják ők a cefrét, törkölyt, söprűt a keresztdűlői pálinkafőzőhöz, mikor maguk is kifőzhetnék. Ferenc bizonyosan kaphatna jogot kisüstire, ő meg, ha elöregszik, arra jó volna még, hogy elüldögéljen az üstházban, a pálinkafőzésben még nem szakadt meg senki. No meg ha meg kell vallani, más is sürgeti Mátyást, hogy a nyakába akassza a subát, és betegye maga után az ajtót. Hallja, hogy Róza jön ki dömhögve a kamrából, hozza az egérfogót, biztos, hogy abba is belekeveri valahogy Eteléket, és azt Mátyásnak nincs kedve hallgatni. Hiszen azért nem törik csontjuk a fiataloknak, Róza se akar nekik kárt tenni, csak mindig ilyen nyelvcsaplár volt szegény, és Mátyás unja már a sok kerepelést, kotkodácsolást, és lesz még benne elég része a télen, mikor az asszonynépnek nem is lehet egyéb mulatsága, mint az emberszólás.
És így szüle csak hűlt helyét találja Mátyásnak, és nem tehet mást, csak fejcsóválva néz utána. Már megint azokhoz megy. Mióta az a poronty kikelt, azóta Mátyás kétfelé él, mint a nyakavágott légy, mindig ott lebzselne náluk. Pedig tudhatná már, hallhatta szülétől eleget, hogy maguknak való emberek azok, innen-onnan ötödik esztendőbe forduló házasok, mert úgy kell számítani, hogy már az esküvő előtt is együtt éltek, cigányhiten, de azért tán még most is egymás szájából eszik a csócsát.
Nem kell félreérteni szülét, nem azt kívánta ő, hogy minden este egymás haján búcsúzzanak, Isten őrizz, nincs szebb a szép békességnél, de hát az is törvénye ám az életnek, hogy kés, kanál ne legyen csördülés nélkül. Ezek közt soha még annyi perpatvar sem volt, mint egy leesett mákszem, s ez az, amit szüle meg nem foghat. Arra számított, hogy ahogy telik-múlik az idő, majd csak savanyodik a tej az állásban, és akkor Mátyásnak is be kell ismerni, hogy mégiscsak okos asszony ő, mert ezt megmondta előre. De szüle hiába várt, Etel egyre jobban bomlott az uráért, még talán a helyit is megfújta, ahol ült, és Ferenc csak állta mosolyogva az eszefelejtett szeretetet, mint kőszent az imádságot. Szülének semmi kilátása se volt arra, hogy valaha szentségtörést érjen köztük, annyira nem is ment soha az öregasszonyos kajánkodásban, hogy ilyesmit kívánt volna, de az mégiscsak jólesett volna a májának, ha Ferenc egyszer megkontyolta volna a menyecskét, vagy legalább összeteremtettézte volna. Lám, szüle együtt hullajtotta el a fogát Mátyással, anélkül hogy egy keresztül-szalmát tett volna elébe, asszony már nem lehet szófogadóbb és kitűrőbb, mint ő a mai napig is, de azért bizony volt úgy, hogy rárottyant Mátyás, mint a forró kása, bújtatta bele a nem jót, és etette a nem ennivalóval, sőt bizony fiatalabb korában a kékjét is hordani kellett - de Ferenc azt se mondta soha Etelnek, hogy "eredj arrébb"!
Aki tüzet akar rakni, gyújtót csinál hozzá, és szüle nem sajnálta a fáradságot. Persze okosan, ügyesen, gyöngyös szekercével aprítva a fát.
- Etel, fiam - mondta a menyinek -, nem ütött még az neköd szöget a fejedbe, hogy ez a te emböröd mönnyit jár a városba?
- Ha sok ott neki a dolga, szülém.
- Nono, lányom, én nem akarok köztetök lélekveszödelmet, de ha neköd volnék, nem hagynám olyan szabadjára az uramat. Kertöletlen kertnek hamar mögszödik a virágját.
Ferencet is elővette, mikor már az epe nagyon faggatta.
- Jó embör vagy te, Ferenc.
- Hát amilyen a legtöbb, szülém.
- Nem úgy van az, fiam. Neköd csak a fogad köllene kiverni, oszt a bölcsőbe fekhetnél a fiad helyött, de te tán még annyit se nyikkannál.
- Mire mondja ezt, szülém?
- Csak arra, hogy most is gombatlan rajtad az ing.
- Éppen az előbb ötte le róla az a vas a gombot, hogy a szalmát hánytam, ehol-e, el is töttem a nadrágzsebbe.
- Leszakadt, mert nem varrva volt, csak öltve. Hej, csak jó a mai fiatal asszonynak! Engöm az ilyenért kizavart volna az uram a házbul, mikor én mönyecskesorban voltam.
Ferencet semmi ki nem hozta a sodrábul, szüle még ilyent nem látott. Mikor a sublótról a Fekete-Mária elveszett, akkor biztosra vette szüle, hogy most beüt az ördög a határba. Reggel még megvolt a kép, este, ég nyelte-e, föld nyelte-e, nincs sehol.
- Mondtam öleget Etelnek, hogy ez lösz a vége, minek tartja olyan könnyű helyön? - igyekezett szüle kellő irányba terelni a Ferenc figyelmét. - Gyön, mén itt bérös, bojtár, tanyai kérögető, jótékony-gyűjtő városi nagysága, mit löhet tudni, kinek a kezihöz ragadt? Tán nem is az a hibás, aki elvitte, hanem aki nem vigyázott rá.
Etel Márikát vette gyanúba, adja elő, ha játékból eltette, nem lesz semmi baja. A gyerek sírt-rítt, hogy ő nem is látta, már tegnap se volt meg. Etel erősködött, hogy vizes kötéllel is kiveri a gyerekből, hova tette. De Ferenc pártját fogta, hogy nem kell azért a harangot félreverni, majd előkerül, ha nem keresik, s ebben el is múlt az egész.
Szűlét nagyon elkedvetlenítette a dolog. Nem az, hogy a kép nem lett meg, hanem hogy Ferenc olyan könnyen hagyta az elveszését akkora nagy értéknek. Mondta is Mátyásnak, hogy ez is csak olyan úri tempó Ferencnél, mint a cigaretta meg a nem ivás meg a nem káromkodás meg a fejfájás. Hát ez is, a fejfájás. Való az, hogy Ferenc annyit nem eszik, nem alszik, nem beszél, s ha kérdik tőle, mi leli, akkor "sömmi, csak fáj a fejem" - hát való ez embörnek, aki se nem pap, se nem úr? Ezt az egyet Mátyás is helybenhagyta maguk közt, a fejfájás csak asszonyoknak való, akiket arra teremtett az Isten, vagy uraknak, akik egy fokkal sem különbek az asszonyoknál. Több negyven esztendejénél annak, hogy Mátyást bicskával fejbe szúrták egy dugott bálon, de úgy ám, hogy még másnap délután is szédelegve ment aratni - s neki azóta se fáj a feje, mert mitül is fájhatna? Annak fáj a feje, akinek hosszú bánata van, márpedig a hosszú bánatot nem a szegény embernek találták ki. A bánatos paraszt csak annyira mén, mint az út mellett vetett búza, letapossák, mire a fejét hányná.
Igen, szüle mindent elkövetett, hogy a fiatalok közül valamelyik kitörje a járomszöget, de hiábavaló az ember iparkodása, ha nem járul hozzá az Isten áldása. Sőt addig irigyelte szüle Ferenctől a főfájást, hogy utoljára az ő fejébe állt bele a hasogatás, és most már harmadik napja nincs nyugta tőle, hiába rakja rá a nyers krumplit. Ha Mátyás el nem ment volna, szüle nemcsak azt mutatta volna meg neki, hogy Etel olyan egérfogót vett azzal a nagy eszivel az őszi vásárban, amelyik kiengedi a szalonnát, de nem fogja be az egeret, az Isten bomlassza meg, hanem arra is megkérte volna, hogy hozzon neki Ferencéktől egy birsalmát, mert azt is nagyon jó szagolgatni fejfájás ellen.
Másnap azonban úgy elhatalmasodott szülén a fejfájás, hogy forgott körülötte az egész szoba, mint a forgó komédia, és doboltak, fütyültek, sípoltak, harangoztak a fülében. A harangozást még csak elhallgatta volna szüle, mert olyan volt, mintha sok-sok kis harang szólna, ezen el is lehetett aludni, de a fütyülésre mindég fölrezzent, és Mátyást is fölijesztette.
- Nagy melegségöd van - mondta Mátyás, és csakugyan megijedt, mert mire a lámpát meggyújtotta, akkorra meg már egész hideg volt az öregasszony, és a szeme is fölakadt. Csak az térítette magához, hogy Mátyás pálinkás ruhával megkente a homlokát, és meghúzogatta a nyaka csigáját.
Így kezdődött a szüle betegsége, de azért csak fölkelt, eltiblábolt a ház körül, a fejfájás is elhagyta, csak néha, mikor lélegzetet vett, úgy hurukkolt, mint a pulyka. Akkor meg az étvágya kezdett megromlani, hiába főzte neki Etel a becsináltat meg a borlevest, csak turkált mindenben, s pár hét alatt úgy lefogyott, hogy alig tudott bőrt húzni a fogára, ahogy mondani szokták.
- No, Róza, tégöd is elért a hosszú péntök - búslakodott Mátyás, és mivel tudta, hogy szülét nehéz lenne elvinni az orvoshoz, nem szólt neki semmit, befogott tudta-híre nélkül, és kihozta neki a kapitányságból az új orvost, nagyon szemfüles fiatalembert. Megnézte szülének nyelvit, torkát, kopogtatta a hátát, odatette a fülit a szíve gödrire - szegény szüle se holt, se eleven nem volt ijedtében, mert sok istenverést próbált már az életben, de az orvostól mindig megkímélte a Szűzanya Mária.
- Hát sok itt a baj - húzogatta az orvos a füle cimpáját -, azt se tudom, melyikről gyógyítsam.
- Hát csak a mölyik legolcsóbb - mondta Mátyás, de csak úgy szokásbul, mert igazán gondolkodás nélkül benyúlt a ládafiába, és hordta meg hordatta a sok lélöttyöt meg porokat, amiket az orvos írt szülének. Szüle szedte az édest is meg a keserűt is, még bele nem unt, bár tudta előre, hogy nem lesz annak foganatja, mert nagyon fiatal ez az orvos, gyereket gyógyítani jó lehet, de öregekhez neki még nem lehet tehetsége.
- Hát bevigyelek a városba - kérdezte Mátyás -, vagy hozzak ki valami jelösebb doktort?
Szüle azt mondta, inkább bemenne, mert a betegágyát látogatóktól hallotta, hogy vannak most a városba olyan doktorok, akiknek valami lámpásuk van, és azzal be tudnak látni az ember belső világosságába. Rögtönözésnek mondják, vagy minek, mindenki ezzel tesz mostanában próbát, akinek tehetsége van hozzá, de nagyon drágán adják.
- Nem teszön sömmit - mondta Mátyás, és a legdrágább fődoktorokhoz vitte be szülét, nagy lapátszakálla volt, ha nem viselte volna, havat lehetett volna vele hányni.
Az az egy öröme mindenesetre megvolt szülének, hogy az öreg doktor leszamarazta a fiatalt, és másfajta porokat írt, de bizony azok se használtak semmit. A röntgenezés ugyan jót tett, szüle érezte, hogy szinte újul a szíve, de az is csak egypár napig tartott, aztán elviaszkosodott az arca, és bár nemigen panaszkodott, Mátyásnak most keseredett meg igazán a szájában a pipa.
- Úgy nézöm, kifogyunk anyátokbul - mondta a fiataloknak -, mert mán nem is évelődik. Tudjátok, hogy a macskát soha be nem vöhette, most mög mán azt se bánja, ha a vánkosára fekszik.
Mária szeplőtelen fogantatása napján papot kívánt, gyónni akart, meg a szentségeket felvenni. Mátyás elment a tisztelendő úrért, Etel meggyújtotta a szentelt gyertyákat.
- Etel lányom! - szólalt meg csöndesen a beteg.
- Tessék, szülikém!
- Tartsd ide egy csöppet a kis körösztfiamat, hagy nézzem még mög utoljára!
- Ó, dehogy utoljára, szülikém, táncol még maga ennek a lakodalmán - emelte föl Etel a kisfiát.
Szüle nehezen pihegett.
- Úgy szokták mondani, az öregöt mán venyigével is agyon löhet ütni. Neköm mán a szalmaszál is ölég, lányom.
Fölemelt kezét ráejtette a kis szőke fejre. A gyerek meg se érezte. Nagy, kék szeme nyugodtan nézte a furcsa kis madárarcot.
- Áldjon mög a Jézus-Mária-Szent József mög a teljes Szentháromság egy Isten.
Márika pityeregve csókolt kezet, ahogy az anyja előretolta. Nem minthogyha nagyon fájt volna a szíve, csakhogy ő már tudta, mi a halál.
- Jó lögyél, galambom. Apádnak, anyádnak engedelmes, kis testvérödet szeressed, ha nagylány löszöl is, mindég jóba foglaljad magadat. Neköm mán nincs mögengedve, hogy Máriás-lánynak mögláthassalak.
A szeme árkábul kicsöppent egy könny. Etel szelíden letörölte. Az öregasszony ráemelte a szemit.
- Ferenc is gyöjjön ide. Úgy. Az Isten irgalmasságára kérlek, édös gyerökeim, bocsássatok ki néköm.
- Ó, szülikém, nincs mit - simogatta Etel a verejtékes homlokot. Egy kicsit fulladozott a hangja. Ferenc is megfogta az öregasszony kezét. Nem bántotta őket szüle sohase.
A viaszk-arc egy pillanatra megelevenedett.
- Azt én jobban tudom, gyerökeim. Mindég veszödelmet akartam köztetök csinálni. Nem ögyébbül, csak gyarlóságbul. Csak, csak...
- Ne fárassza magát, szülikém - buggyant ki Etelnek a könnye. - Anyám helyött volt kend énneköm, majd mögfizeti a jó Isten, amit én mög nem fizethettem.
Szüle a derékalj felé nyújtogatta a kezét, de csak le-lehullott, nem bírt vele fogni.
- Rosszul fekszik, szülém? Mögigazítsam?
- Nem, nem azt. Nyúlj be ide, a derékalj alá. Úgy. Nem. Arrébb. Ott. Az az.
- Ó! - csudálkozott el Etel, és mutatta Ferencnek, hogy mi volt a derékalj alatt. A muszka szentkép, a Fekete-Mária.
- Én vittem el. Nem lopásbul. Hanem hogy Ferenc mögpirongasson érte tégödet. De nem szólt. Még ezért se. Ekkora értékért. Se az aranyért, se a kőért. Ritka. Ritka embör.
Ferenc elmosolyodott.
- Szülém, hiszön nem arany ez. Réz, mög üveg.
Szüle elkomolyodott. Egy pillanatra úgy érezte, hogy akkor ő be van csapva. De azt is érezte, hogy most már mindegy. Minden mindegy. Csak a Krisztus irgalma meglegyen. Emelgette a fejét a kép felé. Etel odaértette a szájához.
- Uram, irgalmazz!
Mátyás meghozta a tisztelendő urat, széket tett neki az ágyhoz, aztán mindnyájan kimentek a szobából. Csak a kicsi maradt ott a kuckóban. Látható angyalnak a láthatatlanok mellé, akik lehajtott fejjel minisztrálnak az Úr teste körül, és nyitott tenyérrel várják a bűnös lelket, hogy az örökkévaló Jeruzsálem vizeiben tisztára mosva vigyék az Isten színe elé.
Kisvártatva kinyitotta a pap az ajtót.
- Be lehet jönni.
Szüle nyugodtan feküdt. Két keze összetéve a dunnán, az arca megbékült, a szeme lefogva.
- Isten kegyelme legyen a megtisztult lélekkel, és ő legyen közbenjárójuk a bűnösöknek - mondja a tisztelendő úr, és búcsúzóba megfogja még egyszer a haldokló kezét.
Szüle fölnyitja a szemét, és szinte mosolyogva mondja, hogy ne menjen még a tisztelendő úr, ő testamentumot akar tenni.
A lélekválság órájában nemcsak a könny ragadós, hanem a mosoly is.
- Ahhoz nem pap kell, hanem nótárius, szüle - mosolyog a tisztelendő úr.
Mátyás is mosolyog, de csak a bajuszával, mert a szemiből még nem száradt föl egészen a könny.
- Ne törekedj azzal, anyjukom, nézd, a mi Urunk Jézus Krisztus két testamentumot is tett, oszt azt se tartják mög a népek egyiköt se.
Szüle azt hiszi, hogy a fejét csóválja, pedig mozdítani se bírja már. Ő olyan testamentumot akar tenni, amihez pap kell, és éppen azért kell hozzá pap, hogy megtartsák, még akkor is, ha már Mátyás is elmúlt e világból.
- Mondja no, szüle - a pap megint leül az ágy mellé.
És szüle mondja. Tisztán, értelmesen. Gyászmisét szeretne alapítani. Minden esztendőben Szent Rozál napján. A Rókus lelke üdvéért.
- Meglesz.
- De énekkel.
- Énekkel.
- De a kántor is énekeljen.
- A kántor is énekel.
Szülének nagyon alázatos lesz az arca.
- Az Isten fizesse mög. Ugyan Mátyás is majd mögfizeti. Mög aztán majd Ferenc. De az énekben legyen benne, hogy "Biács-Boszniában nyugszik hideg sírjában".
- Kicsoda?
- Hát Rókus. Rókusom. A fiam.
Magyarázzák neki, hogy Rókusnak a hideg sírja nem Boszniában van, a bosnyák háború régen volt, de az szülének mindegy. Ő lánykorában hallotta, mikor gyászmisét mondtak egy legényért, ő is ismerte, aztán odaveszett, gyászmisét mondatott érte az anyja, ő is ott sírt rajta. Nagyon szívszaggató volt, azóta se felejtette el. Ott énekelte a kántor, hogy "Biács-Boszniában nyugszik hideg sírjában". Hát ezt énekeljék Rókusért is, tegyék meg az ő kedvéért.
Megígérték neki, és szüle elaludt, elégedetten és boldogan az Úrban és az anyai szeretetben.
Másnap délután el is temették. Szép temetése volt, érckoporsót hozott Mátyás a városból, és sokan elkísérték szülét az örök nyugodalom helyére, utána megették a gyászos háznál a tortúrót, és ittak rá egy-két pohár borocskát is, emlékezvén kegyeletesen a megholtról. Másoknak csak savanyú volt a borocska, de Mátyásnak keserű, mert könnyei peregtek a pohárba. Úgy maradt ő már most, mint a szedett szőlő, olyan se lesz eztán, aki az ágyát megvesse.
- Mink is itt vagyunk tán, édös apám - simogatta Etel az öreg fejét, és Ferenc is odaállt mellé, hogy egy test, egy lélek lesznek ők ezután.
Ferencnek már akkor ott volt a zsebében a második levél is a szomorú rabságból. A sár még mindig olyan nagy, és a Pulcki konz úrban még mindig megvan a jó szándék ötmillióért. Csakhogy most már nem Mátyásnak van címezve a levél, hanem Etelnek, mert "a szülejim hogy nem válaszolnak, tán azért, mert mán mög sincsennek azuta, hiszön ez mán lakodalomnak is hosszú vóna és csókollak édös kedves feleségöm, és a kis családomat is innen, ahun az madár sem jár, és maradok hív hozzád, Rókus, hadifogoly".
Ferenc az ámítónak ezt a levelét is betette a bugyellárisába a másik mellé. Gondolt rá, hogy tán mégis meg kellene mutatni Etelnek, de aztán csak letett a szándékáról. A levél révén megint szóba kerülne az igazi Rókus, a halott, és Ferenc sohase szeretett Rókusról beszélni.
Az Etel örök-földjének egyik pásztájában, éppen a telek legpartosán, nagyon sovány, fehér homok volt, mindig lemaradt benne a búza. Ferenc azt gondolta, sokkal többre mennének vele, ha megfordíttatná szőlőnek. Neki is állított három napszámost, olyan suttyó legénykéket, akik nagyon győzik a munkát, ha az embör a hátuk mögött áll. De bizony Ferenc két napig feléjök se nézhetett, a moly beleesett a kukoricába, azt kellett letörni fele érésiben, csak harmadnap déltájban nézhetett utánuk a legényeknek.
Nem látta őket a parton. Felnőtt napszámot fizetett nekik, jól is kosztolta őket, csak nem léptek meg? Nem, se a markoláb el nem vitte őket, megvannak, kugliznak a hajlatban.
- Mivel lopjátok ott a napot, hé? - kiáltott rájuk Ferenc a partról. De csak úgy barátságosan, mert nem lehet panasz a suttyókra, jó darab földet megfordítottak, négy ásónyomra. De ahogy rendelve volt nekik.
- Kuglizunk - cihegtek föl a legények.
- Csakugyan? Mert én is úgy néztem. Aztán mi a ménfák azok a fehérek?
- Kutyacsontok löhetnek, vagy mik.
Ferenc úgy messziről igen nagyollja a kutyacsontokat, és közelebbről látja, hogy embercsontok biz azok. Karcsontok, lábszárcsontok, szép körbe állogatva, mint a kuglibábuk. A teke természetesen nem lehet más, mint emberkoponya. Az is, nem is egy, hanem három, nem úgy megy itt, mint szegény helyen, minden játékosnak külön kugligolyója van emberfejből.
- Hoci csak - mondja Ferenc, és a kezébe vesz egy koponyát.
Az ez, rendes halálfej, Ferenc nagy érdeklődéssel nézegeti. Jó régi lehet, ez nem olyan ijesztő, mint a friss halott feje, amilyent látott eleget a háborúban, fölhagyott lövészárkokban, utak mentén, mikor még csak félig rohadt le róluk a hús. Ilyent is látott, múzeumokban, Szibériában is, Amerikában is, de csak üveg alatt, a keziben sose volt. Sárga, sima, van szeme gödre, orra tüskéje, álla kapcája, csak a fogait persze már kikuglizták. Vagy nem is voltak.
- De igön - mondják a legények -, mindnyájában megvoltak, némelyikben olyan erősen álltak, hogy az ásóval se bírták kiverni, inkább szétesett az egész kutyafej.
- Szamár fejetök - feddi őket Ferenc -, hát hogy volnának ezök kutyafejek? Hát nem látjátok, hogy emböri agykoponyák?
- Hát igön, kutyafejű tatárok - mondja tanulmányos hangon az egyik legényke, élő bizonyságául annak, hogy nemhiába találták ki a népoktatási törvényt. - Még a szilke is ott volt a szájánál, amelyikbül önni adott neki a gazdája.
És csakugyan a fordított föld rögei közül vastag piros cserépdarabokat szedeget össze, mutatja rajtuk a friss törés helyét.
- Mink hágdostuk szét őket, nagyon avult edényök voltak mán.
- Hányat találtatok?
- Kutyafejűt? Öt volt, akit mögolvastunk, de löhetött több is, mert egy fejet én is hazavittem galambitatónak, az sincs beleolvasva.
Ferenc meghagyta a legényeknek, hogy ha megint embert találnak, hozzá ne nyúljanak, hagyják úgy, még neki nem szólnak.
Aznap találtak is még egyet, katona lehetett, mert bajonett is volt mellette, de azt Ferenc nem vette figyelembe, csak az ivóbögréjét vagy mijét vette föl, be is vitte a tisztaszobába a polcra. A csontokra nézve pedig azt a parancsot adta a napszámosoknak, hogy szedjék össze, rakják rakásra azokkal együtt, amiket még ezután találnak, aztán majd közös gödröt kell nekik ásni. Különben hiszen most már itt lesz ő, még a fordításban tart, és majd ügyel a tetemekre.
A napszámosok révén híre ment a dolognak a tanyák közt, és az eset határozottan ártott a Ferenc tekintélyének. Hiszen más is talált holt embereket a földjében, néha még huszárokat is találni lovastul, az nem ritkaság ezen a tájon, különösen a partosabb helyen mindenütt recseg a csont és a cserép az eke meg az ásó alatt. Az Isten tudja, kifélék lehettek, Messzi Gyurka azt mondta, még a gugahalál idején tették le ide őket, az ő öreganyja is köztük van, meg is ismerné, ha megmutatnák neki, mert hibás volt a szemfoga, csipkés hegyű, de azért nem volt boszorkány - az is lehet azonban, hogy nem is keresztény népek voltak, mert olvasót még egyiknek a keziben sem találtak, de még koporsót is alig-alig. Ugyan ez már igen mindegy nekik is meg aki megtalálja is őket. A gyerekféle ugyan összeszedi az egyet-másukat, amit fölhajít az eke, meg van olyan is, aki galambitatónak hazaviszi az agykoponyát, mert azt tartják, ha a galamb abbul iszik, nem mén el a háztól, de tudja az Isten, jobb a holtaktól őrizkedni, mert hátha rontást visz az ember a holmijukkal a házhoz. Jobb érzésű ember nem is bajoskodik velük, hanem közéjük vág az ásóval, és halad tovább, egy azért, mert nem is ér rá, másrészt meg, mert nemcsak a holtaktul kell tartományosaknak lenni, hanem az élőktül is. Híre mén a dolognak, fülibe jut a városi uraknak. Azok közül ugyan, akinek esze van, az meg se hallgatja az ilyent. De van úgy, hogy a múzeumban is neszt fog az igazgató, akkor aztán mindjárt megvan a baj. Kijön a tetthelyre, faggatja a népeket, hogy hogy volt, mi volt, haragszik, hogy mért nem szóltak neki idejében, és mindenáron meg akarja keresni a tetemeket, amiket még szét nem vertek. A város költségén, az igaz, és megígéri hitre-lélekre, hogy ami kárt tesz, azt meg is téríti. De hát csak nem csúfíthatja el az ember a földjét, meg nem is jó az ilyen városi emberrel közlekedni, no. Mert akiről tudja az ember, hogy mit akar, egy pohár bort vagy egy kis jó tanyai sonkát vagy disznót venni vagy gépet eladni vagy éppen csak jó napot mondani, úgy választásos időben - hát az mind rendben van. De hogy ésszel élő ember pénzt adjon, napszámost fogadjon azért, hogy kiszedhesse a földből a rossz bögréket, azt föl nem lehet fogni, abban valami huncutságnak kell lenni, az ilyenbe nem jó belekeveredni.
Csudálkoztak is rajta nagyon, hogy Ferenc okos ember létire ezt nem tudja, s ahelyett hogy elboronálná a dolgot, maga is nekiáll a tetemekkel piszmogni, s telerakja a tisztaszobájukat az edényekkel. Mátyás mondta is neki, hogy hagyjon föl ezzel a tökéletlenséggel, baj lesz belüle, de Ferenc nem hallgatott a szép szóra, sőt elment jelentést tenni a tisztelendő úrnak, és el is vitt neki egy cifra edényt.
A tisztelendő úr azonban csak a vállát vonogatta. Nem hiszi, hogy régiség. Tejesköcsögnek nézné, de máza nincs, talán virágcserép lehetett, nincs semmi értéke, el kell dobni. De Ferenc látott már ilyenfélét a múzeumokban, meg újságokban is olvasta, hogy többfelé is találtak mostanában ilyen régiségeket, némelyik talán még a Krisztus idejéből származik.
A tisztelendő úr megveregette Ferencnek a vállát.
- Mind kitalálás az, édes barátom, abból meg egy szót se higgyen, amit újságban olvas. Látja, én nem is veszek újságot a kezembe, mert csak a lelkem veszteném vele.
Ferenc egy kicsit megszégyellte magát, és mentegetődzött, hogy ő is csak akkor szokott újságot olvasni, hogyha a városból valami olyan portékát hoznak, ami újságba van takarva. Ami azonban a cifra edényt illeti, Ferenc nem hagyta magát, a legközelebbi piacos napon bevitte a városba, bement vele a múzeumba, ahol azelőtt még sohase járt, és megkérdezte, hogy lehetne-e az igazgató úrral beszélni, ezt meg ezt hozta. Ahogy az edényt megmutatta, rögtön bevezették az igazgató úrhoz, aki olyan vele egykorúnak látszó őszes ember volt, és formázta is egy kicsit Ferencet.
- Ejnye, de parasztképe van ennek az úrnak - ez volt Ferencnek az első gondolata.
Az igazgató úr pedig azt gondolta magában:
- Ejnye, de úri képe van ennek a parasztnak, ugyan hol vette?
És mind a kettőjüknek jó szeme volt, mert az igazgató úr úgy hímelt-hámolt, mint valami paraszt. Nem mondja, értékes az edény, a népvándorlás korából származik, lehet olyan ezerötszáz esztendős, de azért nem olyan ritkaság, meg a múzeumnak nemigen van pénze, bizony egy-kétezer koronánál nem adhat érte többet, ha eladó szándékkal hozta be. Ferenc sokkal különb úr volt, mint a cigánykodó igazgató úr, mert letette az asztalra az edényt, nem kíván ő azért egy krajcárt se, különben is van még belőle odakint vagy tíz darab.
- No, maga ritka derék ember - nyújtott kezet az igazgató úr -, azokat is ide szánta?
Nem, azokat Ferenc megtartja emlékbe. Az igazgató úr elsavanyodott, és azt gondolta magában, hogy igen, ez csakugyan úrrá fajzott paraszt, csak még nem egészen érti a módját, mert akkor vagy nem hozta volna be a bögrét, vagy félmilliót kért volna érte, és nagyon haragudna, ha nem kapná meg. Hanem aztán földerült, mert Ferenc azt mondta, hogy ha az igazgató úr nem restellne kimenni hozzájuk, megmutatná a többi edényt is, úgy lehet, van ott még több is a földben, az igazgató úr megásathatja, ha kedve tartja.
Az igazgató úr egyszerre tele lett örömmel, mint a hólyag széllel. Körülvezette Ferencet a múzeumban, mutogatta, magyarázta neki a régi királyok idejéből való fegyvereket, a képeket, az üvegszekrényekben megbecsült régiségeket. Ferenc hallgatta illedelmesen, s csak akkor szólalt meg, amikor az igazgató úr egy embernyi nagy lábcsontot mutatott neki, hogy az egy vízözönbeli állatnak a lábszára, mamutnak hívják.
- Igön - mosolygott Ferenc, ilyent látott már ő egészben is. Hol? A múzeumban. Melyikben? Többen is látott, a péterváriban is, a tobolszkiban is, de a legnagyobbat tán a pittsburgiben. Az igazgató úr nagyon elcsodálkozott, hogy Ferenc az ilyesmit is megvigyázta jártában-keltében, és örült neki, hogy ilyen értelmes emberre talált.
- Hát a háborúban vagy mögvakul az embör, vagy kinyílik a szöme - csodálkoztatta Ferenc tovább az igazgató urat.
Nagyon jó barátságban váltak el. Az igazgató úr megígérte, hogy a jövő héten kimegy, megásatja a földet, ahol Ferenc engedi. Kosztot visz magával, de hát hálóhely akad-e ott? Ugyan most még melegek az éjszakák, meglesz ő a szénában is.
- No, annál különb hálással is szolgálunk - készségeskedett Ferenc. - Ott az Etel tanyája, az lesz a kvártélya az igazgató úrnak.
- Ki az az Etel?
- Az asszony, a feleségöm. Mink az új tanyában lakunk, piros cserepes teteje van, messziről mögösmeri, az övé üres; almával van tele, de azt kihordathatjuk, ha nem kedveli a szagát.
- Dehogy, Ferenc, nem tesz kárt bennem, se én őbenne, mert az almában leginkább csak a szagát szeretem. Pogácsaalma vagy törökbálint?
- Nem, parmen mög renét.
Ejha, bámult el az igazgató úr, és Ferenc nagyon örült, hogy az igazgató úr elcsodálkozott.
- Hát család van-e?
- Van kettő is. Lány is, gyerök is.
- Mekkorák?
- Az egyik harmadikban van, a gyerök, a kislány mög most mén föl iskolába.
No, ez szép. Az igazgató úr nem is gondolta volna, hogy még ilyen aprócska a család. Azt hitte, Ferencnek már menyecske lánya van, s egy kicsit megröstellte magát, mikor kiderült, hogy Ferenc neki fia lehetne.
Az igazgató úr azonban nemcsak barátságból kérdezte föl Ferencnek a családi állapotát, hanem lélekvásárló szándékkal is. Elég olcsón vette a lelkeket, Matyikát egy trombitával szedte le a lábáról, de még arra is rávette, hogy az ölébe üljön a kis vadóc és egész közelrül recsegtesse a fülébe a trombitát, Márikának pedig piros kalárist akasztott a nyakába. A harmadik lelket aztán ráadásba kapta az igazgató úr. Etel mindjárt azt kérdezte tőle, jó lesz-e, ha galambot vág neki vacsorára.
- Isten őrizz - tiltakozott az igazgató úr, nagyon szíviből. Először azért, de ezt elhallgatta tisztességtudásból, mert ő a galambot meg nem eszi, másodszor azért, mert ellátta ő magát egész hétre való koszttal, szalámival, szalonnával meg egyéb köröm közé valóval.
- Hát mán azért csak ne vesse mög a mi szögénységünket se - rakott a menyecske gyümölcsöt az asztalra, míg Ferenc kiment borért -, érözze magát otthon minálunk.
Az igazgató úr azt mondta, már otthon is van, mert úgy megszerette Ferencet első látásra, mintha édes testvérje volna.
Etelnek aztán nem kellett egyéb. Hátha majd jobban megismeri az urát az igazgató úr! Nemhogy olyan, mint a falat kenyér, hanem mint a húsvéti kalács. Az Isten is megverné, de verje is, aki rosszat mondana rá. Nem is illik tán, hogy asszony dicsérje az urát, de az ő ura maga a tökéletesség. A légynek se vét, mindenkihez barátságos, se rosszkedvét, se haragos szavát annak nem hallani, s amit mond, az olyan, mint a szentírás.
Az igazgató úr bólogatott, s ráfelejtkezett a tiszta, szép asszonyra, ahogy a sublótra támaszkodva, nekipirultan dicsekedett az urával. Aztán észrevette a sublóton a két katonaképet.
- Hát ez a két derék fiatal? Tán a testvérjei?
- Dehogy - nevette el magát Etel. - Az az első uram volt, szögény, de odaveszött a háborúba. Ez mög a mostani édös uram, csakhogy mostan sokkal szöbb, mert embörösebb.
És megtörölte a képet a kötőjével. Nem a halottét, hanem az édes uráét, aki most az őszbe csavarodott fejével, a ráncos homlokával, a kicsit előreroskadt hátával, a fáradt mosolygásával sokkal szebb, mint mikor hetyke bajusszal, hátraszegett nyakkal villogott bele a világba.
- Ó, ti asszonyok, de jó, hogy ilyen egyformák vagytok - mosolygott magában az igazgató úr, és nem lepte meg, hogy vacsorára nem galambot vágott neki Etel, hanem csirkét rántott, azt is kettőt, mert úgy tudja, hogy idekint mind tanyahasúvá válik a városi úr is.
Igaz, hogyha választani lehetne két rántott rossz közül, akkor az igazgató úr inkább a kisebbet választaná, a galambot, de a tudomány érdekében csak meg kell enni a rántott csirkét is.
- De csak nem egyedül gondolják?
- Nem - mondja Etel -, nem egyedül. - S tesz az asztalra akkora tál öntött salátát, hogy vasvillával döfködhetné, aki szereti. És minden kihűl, mire a vendég nagy rimánkodással rábírja venni Ferencet és Etelt, hogy ők is üljenek az asztalhoz, és segítsenek neki túlesni a nagy ijedtségen.
Az igazgató úr szétfoszlat a tányérján egy csirkeszárnyat, elrongyosít egy levél salátát, inkább a puha, barna rozskenyeret tömködi befelé, és föltűnik neki, hogy a gazda hozzá se nyúl a kenyérhez, csak salátával temetgeti magába a csirkét. Meg is kérdi Ferencet:
- Hát maga nem eszik kenyeret?
Ferenc csak egy szótlan nemet int a fejével, s Etel magyarázza el a dolgot:
- Tudja, igazgató úr, hogy azt a sok rissz-rossz kenyeret ötte a háborúban, de mög különösen a rabságban, attul van ez. Korpakenyeret, zabkenyeret, de tán még olyant is, amölyiköt csupa merő fagyökérből őrlöttek, ugye, édös uram? Azóta osztán úgy mögutálta, hogy még az itthonvaló kenyeret se öszi, a magunkét. Különösen azóta a szöröncsétlön eset óta, tán hallotta is mán hírét?
Nem, az igazgató úr nem hallotta, régen volt erre járása. Ferenc legyint, hogy hagyja el Etel, nem érdekli az az igazgató urat. Etel ránéz az igazgató úrra, látja, hogy meghallgatja szívesen, el is mondja, hogy esett Péterke a tóba. Az igazgató úr előtt szinte megképzik a zöld hínáros kis halott a gyepen, öklöcskéjében a kenyérdarabkával.
- Most aztán azt is mögmutatom, mi lött ebbül - mondta Etel, és hívja a kanapéhoz az igazgató urat, ahol a Matyika alszik, nem kis subán, hanem puha fehér vánkoson, letakarva igazi gyerekpaplannal. És míg Ferenc kimegy egy kis borért, noha még félig van a kancsó, és a vendég nem nagyon hányja a keresztet a pohár fenekére, addig Etel fölhúzza a kisgyereken az inget, szép fehér ing, ki is van stikkelve a nyaka, és mutatja a kis hasát.
- Látja, itt bal oldalt, ezt a jegyöt?
Igen, az igazgató úr látja. Barna anyajegy, van ilyen másokon is, kin meggymag, kin szilvamag, ez meg olyan fodros szélű, mintha eper volna.
- Tán epret vágott hozzá az ura, mikor állapotos volt? - kérdi az igazgató úr.
- Én is ezt mondtam először az uramnak, de azt mondta, más ez, attól van, hogy mögcsudáltam a Pétörke kezében azt a kis darab kenyérkét. Nem is tudta nézni soha, mikor fürdettem Matyikát, most is azért mönt ki, hogy látni ne kölljön neki.
- Hát akkor takarjuk be hamar - mondja az igazgató úr, aki senkinek se szeret fájdalmat szerezni.
Mire Ferenc bejön, már arról beszélnek, hogy milyen kövér a tengerihagyma az ablakban. Az igazgató úr azt mondja, azért nem virágzik, mert ilyen kövér, de ő is megnyugszik abban, hogy a tengerihagymát nem a virágjáért tartják, hanem azért, mert a levele nagyon jó körömméregre, még hamarabb kifakasztja, mint a nyers paradicsom. No, majd ha máskor kijön, hoz fodor muskátlit, azt meg a virágjáért érdemes tartani, de meg az ilyen szép úri tanya meg is érdemli, hogy virágos legyen az ablaka. Nem régi építés, ugyan mibe kerülhetett?
Ferenc elmondja, hogy ennyi pénze van neki benne, emennyi meg Etelnek, mikor még külön ment a gazdaság. Azt meg az Isten tudná, hogy azóta mennyit öltek bele, mert a pincét is azóta csinálták, meg a tornácot is, meg hol itt, hol ott, mindig van valami foltoznivaló. Nagyon bizodalmasan beszél, de úgy nézi, az igazgató úr álmos is már, átkíséri a kis tanyába, meggyújtja neki a lámpát, odateszi az ágya fejéhez egy székre a kancsót, éljen vele, ha szereti, és nyugodalmas jó éjszakát kíván.
Mátyással csak másnap történik az összeismerkedés, ásatás közben, de már ővele nem boldogul olyan könnyen az igazgató. Nem mintha Mátyás vadaskodna a városi uraktól. Mióta Ferenc olyan vezér lett idekint, meg el is terjedt a paraszt becsülete, mint szalonnabőr a tűzön, azóta eleget futkároznak idekint, tiszteli, becsüli is őket, fene beléjük, de az igazgató urat gyanakodva nézi, mert nem tudja még, mi lakik benne. Azt már látja, hogy olyan kéneső-természetű lehet, szaladozik egyik gödörtől a másikhoz, mint jászok ebe a homokon, nem ül meg két óra hosszáig egy helyen, mint Mátyás, pedig neki is kevesebb lehet már hátra, mint amennyi előre ment.
Az igazgató úr lent guggol a sírban, centiméterrel méri a váznak a lába szárát, és felszól Mátyásra, hogy üljön egy kicsit odább, mert elveszi a világosságot.
Mátyás meg leszól, mégpedig okosat. Hadd lássa a Ferenc barátja, hogy ő se olyan ember ám, aki kifelejtené a káposztából a szalonnát.
- Mondom én, hogy az óriások nemzetségiből valók voltak ezök.
Ezt éppen Ferencnek mondja, de az úr értsen belőle. Ért is. Fölnéz a gödörből, és azt mondja, mese az csak, olyan emberek voltak ezek, mint mink vagyunk.
- Már engödelmet kérök, hol van a mai világban embör, akinek akkora lábszára van?
Mátyás ezt olyan hangon mondja, amiből az úr megértheti, hogy itt olyan ember pipál, aki nem enged a negyvennyolcból. Az úr azonban gyors végét veti a vitának. Kiugrik a gödörből, a kezében a holt lábszára, odaméri a Mátyáséhoz.
- No, látja kend. Még kisebb, mint a kendé. Pedig kend se olyan hosszú, mint a báránybél.
- Nono - mondja Mátyás egy kicsit megzavarodva. A saját szeminek mégiscsak hinni kell. A napszámosok nevetnek, és Mátyás mindjárt otthagyja az egész társaságot. Századik ember se szereti azt, ha mások füle hallatára lecsökkentik a tudományát.
Az igazgató urat hívják a másik gödörbe. Egész különös edény van a holt fejénél, azt már csak a Mátyás is megnézi. Retek formájú, nagy hasú, kis szájú, alul elhegyesedik, mi lehetett ez?
- Gyerök-játék - mondja az egyik napszámos.
- Pörsöly - véli a másik.
Van, aki azt mondja, hogy régifajta pálinkásbutykos, de paprikaültetőnek is lehet nézni, a régiek tán azt is cserépbül csinálták, azért nem maradt ránk belüle.
Mátyás most úgy van, mint az igazgató úr volt az előbb. Nem bírja hallgatni ezt a sok értetlenséget. Meg a lábszár-csorbát is ki akarja köszörülni. Magyaráz.
- Ez vót az ánti-világban a pipahelöttes.
- Gondolja? - kérdi az igazgató úr.
- Kéröm szépön, ide hallgasson. Akkor még dohány nem volt, de pipálni ugye mindég muszáj volt?
Ezt szívesen beismeri az igazgató úr is. Neki is mindig a szájában füstöl az ördög szénája.
- No lássa, mármost hogy segítöttek magukon az őseink? Úgy, hogy az ilyen edénybe vizet öntöttek, nádszálat törtek bele, azon bugyborékoltak, így mulasztották az üdőt.
- Hát ez is lehetséges - mondja az igazgató úr -, erre még nem is gondolt senki, hogy hogy pipáltak a népek akkor, mikor még se pipa, se dohány nem volt. Ezt föl is jegyzem, kiteszem az újságba, hadd okosodjanak a tudatlanok.
És még irkál a noteszába, addig elmondja, hogy valamikor így is lehetett, az ó-testamentumban, de már mikor ezeket az ősöket a földbe rakták, akkor másra kellettek az edények. Étel-italt raktak beléjük a sírba.
- A halottnak? - kérdezi Ferenc.
- Persze, hogy ne éhezzen, még a másvilágra átér. Jobb emberek voltak azok, mint mink, mert mink az élőtül is sajnáljuk a kenyeret. Már nem mondom, hogy minden ember, csak a hitványa. Maga, Ferenc, tudom, az utolsó falat kenyerét is odaadná másnak, mert maga úgyse eszi meg.
Ferenc elsápadt és megtántorodott. Ha az igazgató úr meg nem fogja, belezuhan a sírba.
- No mi az, Ferenc? Megszédült? Hozzanak hamar egy kis vizet!
Maga meg dőljön le addig a fűre.
- Nem, már elmúlt - törölgette Ferenc a homlokát. Szokott ez neki lenni. Rossz a gyomra? Tudja az Isten, mitől van, csak ennél soha nagyobb baja ne legyen.
Ferenc ezzel be is ment a tanyára, de Mátyás most már ott maradt, és barátságosabban nézte az igazgató urat, aki följegyzésre érdemesítette az ítéletét. Úgy látszik, olyan ember ez, aki érti magát. Mintha csak belelátna a földbe, előre megmondja, hogy, a váznak ez lesz a jobb kezinél, ez lesz a mellin, ez lesz a fara alatt. És jegyzékbe vesz mindent, a térdén ír, leül a földre, nem sajnálja a ruháját.
Mátyás elmegy a kukoricaföldre, hoz egy kéve szárat.
- Erre üljön, doktor úr.
Az igazgató úr nevet. Nem doktor ő.
- De még löhet - mondja Mátyás, és nem csúfolódásból. A városi népnek az okosát mind doktor úrnak szólítják, és ő, engedelmet kér, már csak így szólítja az urat, mert sokra becsüli az eszit. Az igazgató úr vállalja a doktorságot. Honoris causa, adományozva Mátyás, mint a nemzet egyeteme által.
Mire befelé mennek a tanyára, már egészen összebarátkoztak.
- Tögye mán tisztöletit az én házamnál is.
Az igazgató úr átment a Mátyás tanyájára is. Megcsodálta a híres kutat, ugyan annak most már letelik a becsülete, mert Ferenchez jön a kútfúrómester a jövő héten.
- Ez is szép tiszta tanya - nézett körül az igazgató úr.
- Ellátja Etel mindön gondját, baját, még mögágyazni is mindön este átgyön, mióta Róza itthagyott. No, kerüljön beljebb.
Az igazgató úr köszönte szépen, de ő most már jó éjszakát kíván.
- Elálmosítja, ugye, ez az erős tanyai levegő?
Nem azért, hanem az igazgató úr siet vacsorázni, még ma sok a dolga, rendesen esténkint dolgozik.
- Azám, láttam, az éjszaka is sokáig égött a lámpája. Még azt gondoltam, hogy tán fél, azért égeti.
Este kopognak az igazgató úr ajtaján. Tessék. Mátyás topog be.
- No, mire végzi, doktor úr?
- Dolgozni akarok, Mátyás - mondja az igazgató úr. Nagy csomó árkus papír, toll, tinta előtte, meg marékkal a szivar.
- No, csak csinálja - mondja Mátyás, és rágyújt a szivarra, amivel az igazgató úr megemberelte. Várja türelmesen, hogy mikor dolgozik már, és mit dolgozik. Mátyás tulajdonképpen azért jött, mert sose látott még urat dolgozni, különösen éjszaka, és ha már itt helyiben van, gondolta, mégiscsak megnézi, pénzbe úgyse kerül. De hát már a szivart is elszívta, mégse fogott dologba az úr, csak írt, írt, rettentő sokat, rettentő apró betűvel, és Mátyásnak kezdett világosság gyulladozni a fejében. A doktor úr valami főírnokféle lehet, úgy látszik, ez a becsületes mestersége. No, könnyebb mesterség lehet, mint a kapálás, ámbár azt azért ő tudná megmondani. Lám, milyen nagyot nyög, ahogy leteszi a tollat, és hátraveti magát a székben.
- No, bevégezte? - kérdi szívesen Mátyás.
Az igazgató úr mosolyog, de csak mint a dérverte szőlő. Nem lehet az ő munkáját soha bevégezni.
- Elolvasni is sok volna pedig, amit írt. Ugyan mit írt, ha mög nem sértöm?
- Könyvet.
- Könyvet? No, Isten éltesse. Szép foglalkozás, ész kell hozzá. Aztán miféle könyvet ír a doktor úr?
Mátyás úgy veszi ki a szóból, hogy a doktor úr olvasókönyvet ír.
- Löhet is azt, úgy pihent ésszel.
- Az a baj, hogy nem pihent az ész, Mátyás. Fáradt ember vagyok én már.
- No, hát az nem látszik a doktor úron, mert éppen elnéztem, hogy üdejéhöz képest úgy ugrál, mint a tökbe esött cinöge. Ugyan hány esztendős?
Az igazgató úr megmondja. Mátyás úgy elképed, mint ő, mikor a Ferenc életkorát megtudta. Kölcsönkenyér visszajár.
- No, nézze - mondja ki Mátyás -, én mög azt hittem, hogy maga velem egyívású. Ejnye, ejnye. Valami baja van, hogy így mögvénült?
- Nincs nekem semmi, nem is volt, csak ideges vagyok.
Ezen a szón nagyon kap Mátyás. Ezelőtt csak a lovak voltak idegesek, neki is volt egyszer ideges lova, néha vasvillával se lehetett megindítani, máskor meg ha egy akácfalevél esett a fejére, az ekét szétrázta, úgy megvadult. Mostanában az emberekről is sokat hallani, hogy idegesek, itt a tanyákon is. Különösen a fiatalja emberek, akik a háborúban jártak. Megvan kezük-lábuk, étkük-itkuk, semmi bajuk nem látszik, hát akkor mi az az idegesség? Valami olyan belső tökéletlenség az, ugye?
- Hát olyasféle - hagyta rá az igazgató úr, és megnézte az óráját. Éjfél elmúlt.
- Hogy elszaladt az üdő - csodálkozott Mátyás -, no, máskor nem is tartom így fel a munkájában.
És beállított minden este, és soha éjfél előtt el nem ment. Az igazgató úr a világi dolgokra tanította Mátyást, Mátyás a szegény emberes tudományban tökéletesítette az igazgató urat, és mind a ketten nagyon meg voltak elégedve egymással.
Ferenc pedig annyira ment a barátságban, hogy egyszer, mikor ketten voltak a méhesben az igazgató úrral, és az igazgató úr elmagyarázta, hogy milyen virágokból kellene méhlegelőt vetni, hirtelen azt kérdezte:
- Igazgató úr ösmeri a törvényt, ugye?
- Amit muszáj, Ferenc. Amiért becsukják az embert, ha nem ismeri. Mért kérdezi?
- Csak úgy kérdözöm. Tögyük föl, hogy egy hadifoglyot holttá nyilvánítanak. A felesége férjhöz mögy. A hadifogoly mögkerül. Mi lösz akkor azzal?
- Örüljön neki, hogy nemcsak a fogságtól szabadult meg, hanem az asszonytul is. De hát mért köllene ezt magának tudni, Ferenc?
Ferenc csak éppen úgy kérdezte ezt. Hallani ilyesmit mostanában eleget. Őtőle is kérdezték a körben, de nem tudja, hát azért kérdez magánál okosabbat.
Az igazgató úr elgondolkozott. Úgy tudja, hogy ilyen esetben az első házasság az érvényes, a másodikat megsemmisítik. De aztán az asszony elválhat az első urától, és megint férjhez mehet a másodikhoz.
- Csak nincs valami baj maguknál, Ferenc?
- Isten mentsön, nagy lélekveszödelöm volna az.
- Persze, a gyerekek miatt.
- Azokat még csak szét löhet válogatni ilyen esetben, de a ház mög a földek mög a közös szörzemény, mög mindön úgy összekeverödik, hogy nehéz ebben igazságot tönni. Én ugyan azt is hallottam, hogy ilyenkor az a győztes, akihöz az asszony húz, hogy talán így röndöli a törvény.
Az igazgató úr azt tartotta, nem jó senkit a hitiből kiverni, és ráhagyta Ferencre a dolgot. Hanem azt meg nem állhatta, hogy Etelt ki ne kerítse egyszer, éppen diótisztítás közben.
- Mondja már, Etel lelkem, hogy élt maga az első urával?
- Jól - mondta Etel elcsudálkozva -, mért kérdi az igazgató úr?
- Mit szólna hozzá, ha úgy betoppanna egyszer, és a jussát követelné? Melyiket választaná a kettő közül?
- Őrizzön mög minket attul a Jézus!
Etel zöldebb lett, mint az ölében a zöld dió. Soha ilyenre még csak álmában se gondolt. Ne is gondoljon, mondta az igazgató úr, hiszen ő csak tréfából kérdezte.
Nem volt valami helyes tréfa az igazgató úrtól, Etel két poharat is eltört aznap, s úgy eltette a padláskulcsot, hogy alighanem baltával kell felnyitni az ajtót. De ezt már nevetve beszélte este a vacsoránál. Ferenc meg a pincekulcsot nem találta, s keresés közben leütötte a katonaképét a sublótról, széttört az üvegje.
- Nem szabad idegeskedni, emberek - fenyegette őket az ujjával az igazgató úr, és elmosolyodott. Eszébe jutott a Mátyás idegesség-elmélete.
Ez már a búcsúvacsora volt. Reggel jött az autó az igazgató úrért. Telerakták embercsontos zsákokkal, cserepes kosarakkal. Ferenc berakta egy katonaládába a tisztaszoba polcán tartott edényeket is. Nem őrizget ő mégse ilyen emlékeket.
Induláskor eszébe jutott Ferencnek valami. A Szpiritutó levele, amit a Mária-képpel küldött. Hátha az igazgató úr el tudná olvasni. Nem, ehhez ő se ért, hanem elviszi magával, tud ő olyant, aki lefordítja. És vagy kihozza, vagy benéznek érte, hiszen ezután is jó barátságban maradnak, csak Etel máskor azt főzze neki, amit maguknak, bablevest disznókörömmel, mert, most már megmondhatja, ő a madárhúst nem szereti.
Este Mátyás, mint éjszakai tudományokhoz szokott férfiú, sokáig elbeszélgetett Ferencékkel az igazgató úrról. Hogy lám, mindenkinek megvan a maga baja, az úri élet se fenékig tejföl, csak megőrlődik még a könyvírnok is. Kár pedig érte, mert amúgy nyomas ember. Mátyás különösen azt bámulta benne, hogy akármekkora szél fújt, mindig úgy alkalmazta magát, hogy rá tudott gyújtani.
Ferenc alighanem úgy járt, mint a Mátyás ideges lova. Ráeshetett a lelkére valami akáclevél. Semmi névvel nevezhető baját nem érezte, még a hadiemlék-köhögést is elfelejtette már, azért mégis olyan vesznitértnek érezte magát. Szemre is látszott rajta, hogy bujkál benne valami. Lesoványodott, megsárgult, ahol fekete volt, megfehéredett, ahol fehér volt, megritkult. A kedve is elkelletlenedett. Ami külső munkát végzett, türelmetlenül, mérgesen, feliből-harmadából csinálta, otthon erőt vett ugyan magán, de még szótalanabb lett, mint azelőtt, a gyerekcsipogásra néha majd a bőriből kibújt, s Etel rajta-rajtakapta, hogy kimeredt szemmel néz maga elé.
- Fáj valamije, édös uram?
Ferenc mosolyogva felelt, de Etel észrevette, hogy összerezzent, mint akinek máshonnan rántották haza a gondolatát.
- Nem, csak a fejem zúg néha mostanában. Majd elmúlik, ha akar.
- Nézessük mög orvossal! Elmönjek vele, édös uram?
Ferenc nem ellenkezett. Nincs ugyan miért, de az Etel kedvéért megteszi. De hát melyikhez? Legjobb lenne tán ahhoz a nagy szakállúhoz, akinél szülével jártak, azt már ismerik. Hát menjenek ahhoz, neki mindegy.
A nagyszakállú meghallgatta őket, aztán megkérdezte Ferencet, volt-e katona. A háborúban? Fronton, hadifogságban? Igen, Ferenc volt mindenütt.
- De a felesége nem volt vele ugye? - tréfálkozott az orvos.
- Nem, az nem volt - nevettek mind a ketten.
- Persze. Mindjárt gondoltam. Éppen az a baj. Vesse le a kabátot, gyűrje föl az inge ujját.
Valami gumiszíjat kötözött a karjára, beleszúrt egy spriccelő tűvel, s azt mondta, hogy jöjjenek be három nap múlva megint.
Három nap múlva nagy örömmel fogadták őket:
- Barátom, maga ritka szerencsés ember. Semmi baja a vérének.
Hát persze hogy nincs. Ezt ugyan Ferenc három nappal ezelőtt is meg tudta volna mondani a méltóságos úrnak. Etel is a vállát vonogatta. Ne azt tessék megmondani, hogy mi baja nincs az uramnak, hanem azt, hogy mi van.
- Lám, hogy fölvágták a parasztok nyelvét ebben a csizmás világban - gondolta a méltóságos úr, és rosszkedvűen mondta Ferencnek, hogy nyújtsa ki a nyelvét. Aztán kopogtatta, sóhajtatta, máját nyomogatta, szívét hallgatta, úgy, mint szülének. Írt is neki valami kanalas orvosságot, azt, amit szülének. Erre Mátyás jött rá odakint, hogy egészen olyan ennek a színe, szaga, mint a Rózáénak volt, kár volt megvenni, mert annak is megvan, több felinél. Etel megijedt, ha szülének nem használt, Istenem, hátha Ferencnek se használ?
- Ettül ne félts engöm, fiam - tette Ferenc az ablak közé az orvosságot. - Ha nem használ, nem is árt, még itt az ablakban lösz. Nem félök én a haláltul, legalább még a gőzmalmot föl nem építjük.
Etel azonban félt. Két liba árát tette a Szent Antal perselyibe, és egy óra hosszáig imádkozott Ferencért mind a három oltárnál. Azt is megmondta a Szűz Máriának, hogy ha Ferencnek meg kell halni, ő el nem marad tőle ásóig, kapáig, abban az órában elvágja a nyakát. Éjszakánként is sokat elgondolta ezt magában, míg nyitott szemmel hallgatta az ura horkolását vagy nyugtalan forgolódását. Rendesen csak hajnal felé aludt el, akkor meg Ferenc ébredt föl, és hallgatta a szú percegését az ajtó szemöldökfájában. Őbenne is így őrölt a gond. Ferenc tudta, mi baja, és azt is érezte, hogyha elmondhatná, mindjárt megkönnyebbedne. De hát minek zavarja meg vele ezt az ártatlan asszonyt? Az Isten tudja, hogy fogadná, tanácsot meg úgyis hiába várna tőle.
Ferencnek egyszer vergődésében eszébe jutott az igazgató úr. Ő maga se tudta, mért van olyan bizodalma benne, de nagyon rákívánt a keze szorítására. Reggel meg is mondta Etelnek, hogy bemén hozzá. Úgyis valami gyűlés van odabent, legalább megtudja, mire ment az igazgató úr a Szpiritutó levelével.
- De hát mán ne mönjön üres kézzel, édös uram. Vigyön egy kis gyümölcsöt az igazgató úrnak.
- Hát eredj föl a padlásra, fiam, még befogok. De csak a szépit szödjed mán.
Etel teleszedte a kötőjét almával meg háború-körtével. A háború-körte nem termett annyit, mint az első két esztendőben, de ökölnyi nagyok voltak a körték, húsosak, levesesek és haragos-pirosak, ami körtében nagy ritkaság.
Ahogy Etel törölgette őket, Matyika odaállt mellé, és nézte éhesen a gyümölcsöt. Szótlan, komoly kisöreg volt, kérni nem kért, de az anyja belelátott a nagy szemin keresztül a kis szivibe.
- Öszöl egy szép aranyalmát?
- Nem öszök - rázta Matyika a fejét.
- Körtét önnél inkább?!
- Aztat önnék.
Etel kivett egy szép piros körtét, egy kicsit úgyis ütődött volt az oldala.
- Harapj bele hamar, kicsim. Ham-ham.
Matyika még szófogadóbb volt, mint máskor. Széttátotta a száját, amennyire bírta, beleharapott a körtébe, és akkorát visított, mintha darázs szállt volna a nyelvire.
- Mi lelt? - ugrott hozzá Etel. Ferenc is akkor lépett be az ajtón, lehajolt a gyerekhez - ki bántott, kisfiam?
- A körte - köpte ki a gyerek a falatot, és szuszogott, mint aki erős paprikát eszik. - Mögégetött.
- Eszed tokja - nevetett Etel -, ugyan löhet, hogy valami bogár volt rajta.
Ferenc kivette a gyerek keziből a körtét, és ő is beleharapott. Ki is köpte rögtön ő is.
- Kész mérög. Erős is, fojtós is, keserű is, mi érhette ezt? Tán nem ért még be? De hát csupa lé.
Megkóstoltak hármat is, mind ehetetlen volt. Az első esztendei termés aprós volt, de sok és édes. A második már kevesebb, nagyobb, de vízízű. Ennél meg festeni nem lehetne szebbet, de vitriolt lehetne belőle főzni a kis-üstön.
- Nemhiába háború-körte - törölgette Ferenc a száját -, de magával is hordja a nevét. No, nem tudom, a negyedik termése milyen lösz. Hát csak az almát tödd be a kocsiba, fiam.
- Ebéddel várjam, édös uram? - kérdezte Etel, mikor Ferenc megsuhogtatta az ostort.
- Nemigön hiszöm, hogy esténél előbb kiérjek. Löhet, hogy várakoznom is köll, még beeresztenek az igazgató úrhoz, mert nagyon strázsálják a pedintörök.
Nem, a pedinterben, aki János névre hallgatott, és mint nem szorosan vett közigazgatási alkalmazott zsinóros atillában szolgálta az emberi művelődést, nem volt semmi hiba. János is a homokon született, és húzott a szíve a homoki emberekhez, ennélfogva mindjárt megjelentette az igazgató úrnak, hogy itt van az az időses paraszt, aki a nyáron azt a cifra bögrét hozta, de most nem régiséget hozott, hanem tényleges almát.
Az igazgató úr maga nyitott ajtót Ferencnek. Várta már régen a muszka levél miatt. Nincsen benne semmi különös, valami muszka hálálkodik benne, minek is hívják csak...
- Szpiritutó.
Olyasforma, igen. Szpiridinov, különben itt lesz a levél valahol a fiókban, ni, meg is van már, mégis érdemes az ilyent eltenni, a cím miatt is, hátha írni akarnak neki. Ugyan kéri is, hogy írjanak, tudassák vele, nagy-e már a Péterke, őneki is van már egy fia, azt is Péterkének hívják, de az még kicsike.
- Hát odakint hogy vannak? - kérdezte az igazgató úr, még Ferenc belegombolta a levelet a bugyellárisba, a másik két levél mellé.
- Hát csak úgy vagyogatunk, készülünk a szüretre - veszkődött Ferenc a bugyellárissal, aztán hirtelen zsebre tette. Meggondolta a dolgot. Nem szól ő mégse, hátha el is hallgat az a szomorú rab, mit kotyogjon ő az esetről? Azért csak azt kérdezte meg az igazgató úrtól, kimenne-e hozzájuk szüretre, inkább beküldené kocsival az apósát. Nem, az igazgató úr meghalni se ér rá, most is szaladni kell neki valami gyűlésre, pedig szeretett volna még elbeszélgetni Ferenccel. Ferenc megérti, hogy elég volt a vendégből, de meg neki is csakugyan menni kell az ármentesítő gyűlésre, hanem majd disznótorra jön be az igazgató úrért. Nem úgy lesz az, mondja az igazgató úr, hanem Ferenc is elvégzi a maga gyűlését, ő is, aztán van itt a vízparton egy alkalmas duttyán, ő ott ebédel, oda tartson Ferenc is, aztán majd elbarátkoznak egy kicsit.
Egyikük se gondolta, hogy késő délután veti végét a barátkozásnak. Borozgatás közben a kocsmáros is odavágódott hozzájuk, elpanaszolta, hogy nagy bajban vannak, a fia a múlt esztendőben hazaszabadult az orosz hadifogságból, megházasodott, éppen most fekszik gyerekágyat a felesége, és tegnap este megérkezett a muszka menyecske, akit a fiú odakint szerzett magának. Most aztán a fene tudja, mi lesz, a két asszony, egy férj tán még nehezebb eset, mint két férj, egy feleség, mert abba könnyebben beletörődnek az asszonyok, ugyan nekik könnyebb is.
Ferenc elakadt lélegzettel hallgatta a történetet, a bor is bátorította egy kicsit, s mikor a kocsmáros másik asztalhoz ült vendéget mulattatni, megszólalt:
- Én is majd ebbe a napba vagyok, ha nem egészen is.
- Hogyhogy? - ütődött meg az igazgató úr.
- Így e' - szánta el magát Ferenc, elővette a két levelet, és elmondta az esetet ígrül-igre az igazgató úrnak.
Az igazgató úr nem csudálkozott azon, hogy a szomorú rab nem írta meg, hogy hol raboskodik. Több ilyen levelet is látott már, amelyikből kimaradt a dátum. A szomorú rabokat senki se tanította meg levelet írni gyerekkorukban, mert a nyelvkönyvben előbbre való az alany meg az állítmány, ami helyes is, mert hogy tudná a trágyát hányni az a béres, akinek fogalma sincs a birtokos jelzőről, vagy micsoda kenyeret dagasztana az a menyecske, aki hírét se hallotta az állítmánykiegészítő alanyesetnek? Aztán meg a háború alatt többször volt úgy, hogy a katona nem írhatta meg haza, hol eszi a császár kenyerét, mert rögtön elgörbült volna a világ tengelye, ha egy öreg paraszt megtudta volna, hogy őtőle száz mérföldre van egy falu, és azt úgy hívják, hogy Zrsztrmprszt. Némelyik lelkiismeretes katonának aztán úgy a véribe ment ez a nagy tilalom, hogy szomorú rab korában is tartotta magát hozzá, és nem azzal kezdte a híradást, hogy "kelt levelem", hanem azon, hogy "kívánom az Istentől", mert a szomorú rab azt még vidám gyerek korában megtanulta otthon, hogy nem is levél ami nem így kezdődik.
Az igazgató úr ezt mind meg tudta értetni Ferenccel, de azt már maga se értette, hogy mért szomorú rab a levél írója még most is, mikor a rabságnak már régen vége van. Arra azonban rájött, hogy a Pulcki konz úr nem egyéb, mint a lengyel konzul, és ezen a nyomon tán el is lehetne indulni. Igaz, hogy a postai bélyegző egészen elmosódott, de azért a külügyminisztérium szerencsét próbálhat a nyomozással. Könnyebb ugyan egy gombostűt megtalálni a szénakazalban, mint egy ismeretlen helyen tartózkodó magyar elveszettet az orosz birodalomban, de azért ha kétségét ki akarja vetni Ferenc, az igazgató úr szívesen eljár a dologban, s talán nem is kerül olyan sokba.
Ferenc erre azt mondja, hogy a költség nem tenne semmit. Ha a tanya rámenne, azt se szánná, csak Rókust föl lehetne támasztani, aztán majd lenne, ahogy lenne. De a holtak fel nem ébrednek, és az illető levélíró csak valami ámító lehet, aki pénzt akar Mátyásékból kicsalni.
- Lehet, lehet - forgatta az igazgató úr eltűnődve a leveleket. De magában azt gondolta, hogy akinek csaló szándéka van, annak bizonyosan észt is adott hozzá a jó Isten, s az nem felejtené el megírni, hogy hova küldjék neki a milliókat. - Hát bizonyos maga abban, Ferenc, hogy ezeket nem írhatta az Etel első ura?
- Mint az egy Istenben! - mondta Ferenc keményen, és felemelte mind a két kezét. - Evvel a két kezemmel temettem el a moha alá! Hiszön elmondtam mán. Ha bizonyos nem volnék benne, nem álmodnék vele annyit. Se nem képzene mög előttem mindég, mikor kenyeret látok.
Mohón felkapta a poharat, de az igazgató úr a karjára tette a kezét.
- Megálljon csak, Ferenc, ne siessen úgy. Majd nem ereszti be többet gyűlésre az asszony, ha borszagot érez a bajuszán estére!
Ferenc elmosolyodott. Nem a szokott csöndes mosolygással, hanem a borhintálta hangulat hirtelen felszökkenésével.
- Azt soha, igazgató úr. Az Etel soha. Helyös asszony az. Talpon állva mén a mönyországba. Az úgy.
Az igazgató úr közelebb húzza a széket a Ferencéhez.
- Látja, Ferenc, azért nem kell előtte titkot tartani. Az olyan asszonynak, mint Etel, mindent meg lehet mondani. Meg is kell. Még ha embert ölt volna is, Ferenc, még azt is meggyónhatná neki. De hát magának semmi bűne sincs, bátran elébe állhat. Még jobb is, ha magától tudja meg ezt a históriát, mint hogy más úton jusson a fülébe, és megzavarja. Még ma este valljon ki neki őszintén mindent, legalább megnyugszanak mind a ketten. No, Isten tartsa, Ferenc!
Szép őszi napszállat lett, mire Ferenc végigkocogott a kőúton, és a lovak meglassúdva kanyarodtak le a homokra. Bikanyálrongyok akadoztak a lovak fülébe, az ostor hegyére, egy-egy pipiske bohókásan ugrált a kocsi mentén, utánozva a kerekek nyikorgását, a jegenyékről meggondoltan, lassan, kényelmes csavarulatokban hullott le egy-egy sárga levél, mint aki tudja, hogy nem érdemes sietni, mert a föld úgyse szalad el alóla. A nap a jól végzett munka derűjével húzott magára egy hosszú piros felhőpaplant, és Ferenc a jól végzendő munka reményében nézte vidáman a kökörcsinfoltos, tücsökszós, elszáradt mezőket. Igen, az lesz a legjobb, amit az igazgató úr javallt, mindent elmondani Etelnek, megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, nem is lesz. Rókus elmúlt, mert neki az volt rendelve, a leveleket nem ő írja, nem lehet tudni, kicsoda, de mindegy is, hadd mulassa magát, még meg nem unja, nekik nem árt, minden marad úgy, ahogy volt, asszony, föld, gyerek. És ha szánt még nekik gyereket az Isten, hát csak hadd jöjjön az is, lesz mit a tejbe aprítani, akárhányan kérik az őrlöttet. Ma is megbiztatta a polgármester úr a gyűlésen, hogy ami földet fölszabadítanak a tó vizitől, azt parcellázzák, és neki okvetlen juttatnak belőle, megérdemli, mert ő volt a mozgatója az egésznek. Jó, kövér föld lesz az, csupa televény, egy darabig ugyan fölüti még magát rajta a nád meg a sás, de azért majd megmutatja ő, micsoda búzát nevel ott.
Messziről ökörkolomp szólt, Ferenc fölriadt a gondolatokból, és körülnézett. Itt-ott füstkendők lebegtek a mezőkön, a kanászok sütötték a szalonnát száraz gallytűzön, Ferenc szinte érezte a szagát, és megcsapkodta a lovak fölött az ostort, mert megéhezett.
A ház végiben Márika ült a padon, és hangosan silabizálta az olvasókönyvét:
- Ki is-is-ten-ben - bí-bí-zik, ne-nem - csa-csa-csa-lat-ko-zik.
- Mit vakoskodsz mán, te kis szemők? - szólt oda neki Ferenc. - Hát Matyika?
- Elaludt odabent a ládán. Nem győzte kivárni édös anyámat.
- Édös anyádat? Kivárni? Honnan?
- Bent van a tisztaszobában. Levelet kapott délután, neköm adta ide a postásasszony, mikor kigyöttem az iskolábul. Azzal bemönt a szobába, oszt azóta nem gyött ki. Eccör mán benyitottam rá, hogy éhös vagyok, de rám ripakodott, hogy mönjek ki, oszt többet nem mertem bemönni.
A vízbe fúló a szalmaszálhoz is kapkod. Etel a szövetkezeti boltosnétól hallotta, hogy a harmadik dűlőben van egy léleklátó asszony, ezelőtt ugyan nem az volt, csak históriaáruló, de aztán fölhagyott a mesterséggel, és a lelkekkel szövetkezett össze. Pénzt nem fogad el, csak zsírt meg lisztet, de megéri, mert mindent megmond az égvilágon, még amit nem kérdez is tőle az ember. Sőt néha csakis olyant mond, mert ő csak azt nyilváníthatja ki, amit a lelkek megjelentenek neki! Ő is, a szövetkezeti boltosné, azt kérdezte tőle, hogy kiszabadult-e már az ura a purgatóriumból, mert olyan káromkodós ember volt, hogy szolgáltassa-e még érte a misét? Mert bizony annak az árát is fölemelték a papok, nem panaszból mondja, hisz nekik is élni kell szegényeknek. De erre csak három hét múlva tud felelni a léleklátó, akkorra eloszlik előle a sötétség, most csak annyit mondott, hogy egy kis szőke ember jár utána, nagyfarsangra meg is fogja kérni. A szövetkezeti boltosné ugyan nem is gondolt a férjhez menésre, öreg ő már arra, azt tartotta - azonban ha az Isten ezt végezte felüle, ő ebbe is belenyugszik, és már meszelteti is a boltot, hogy minden tisztába legyen téve, mire megjön a kis szőke ember.
Etel nem próbált még effélét, kártyát se vettetett soha, mert nem is volt rá szüksége, most azonban, hogy Ferenc se volt otthon, ő is elment a léleklátó asszonyhoz. A léleklátó asszony behunyta a szemét, és azt mondta, hogy nagy lánccsörgést hall teméntelen messzeségből - nyilván máris a szövetkezeti boltosné káromkodós ura jelentkezett meg neki a megérdemelt tisztítótűzből. Etel aztán beleszólt, hogy ő nem a halottakra kíváncsi, hanem a jövendőt szeretné tudni, a léleklátó asszony erre is mindjárt kész volt a válasszal, Etelt egy nagy fekete ember kerülgeti. Etel megharagudott, azt mondta, hogy az Isten nyilát kerülgesse a nagy fekete ember, neki már van hites ura, és a látóasszony azt tudakolja meg a lelkektől, hogy azzal mi lesz, meggyógyul-e vagy se. A látóasszony egy darabig nagy morgolódással volt, bizonyosan a lelkekkel értekezett, és nem is haszon nélkül. A lelkek kinyilvánították, hogy Ferenc nemcsak hogy meggyógyul, hanem olyan nagy tisztesség éri, hogy az újságba is kiteszik. Aztán a látóasszony meghintette Etelt szenteltvízzel, és arra kérte, hogy foglalja az imádságába, ami azért volt tőle különös, mert nem Etel volt összeszövetkezve a másvilágiakkal, hanem ő.
Etelnek azonban se ez nem tűnt föl akkor, se a szenteltvízzel való meghintés, amiben a boltosné nem részesült. Etel csak azt értette ki az egészből, hogy Ferenc meggyógyul, és ezért nagyon jókedvű volt egész addig, míg Márika a levelet át nem adta neki.
Mindjárt megismerte a borítékon a Rókus keze írását, de azért nem lehet azt mondani, hogy elvesztette volna az eszméletét. Nem, csak más irányban szolgált az esze, mint addig. Bizonyosan ezerszer meg ezerszer megesett az vele, hogy hangya mászott rajta végig. Kinek nem futkosott még a keze fején ijedt hangya és ki szokta megnézni a keze fején futkosó hangyát? Etel bizonyosan sohase tette még életében, s most állt a szoba közepén, kezében a fölbontatlan levéllel, és nézte a keze fején a hangyát. Milyen kicsike, milyen vékony, milyen vörös, milyen utálatos így közelről. Mitől ilyen vörös? Talán a hangyának is van vére? Lehet, mert feje, lába, dereka, mindene van neki. Talán szíve is van? Egészen olyan, mint egy kis ember. Ni, hogy csavarog előre-hátra. Mit kereshet? Az utat hazafelé? Apjához, anyjához, párjához, gyerekeihez? Fölemeli a fejét, körülnéz, indul a karján fölfelé, mint aki biztos nyomon van. Nekiütődik egy szőrszálnak. Fölágaskodik mérgesen, és átfogja az oktalan. Mintha az ember egy nyárfát akarna kicsavarni. Mi haszna lenne belőle, ha kicsavarná? A hangya megfordul, és fut lefelé a keze fejére, milyen sebesen tud szaladni ez a kis állat! Az öklén megáll, forog jobbra-balra, merre van tovább a helyes út, végre a gyűrűsujját választja, leveti magát róla a levélre, és kaparja, fejével fúrja a papirost, mintha bele akarna bújni, mi lehet benne?
Etel hirtelen fölszakítja a borítékot a végén, nem veszi észre, hogy a levélből is lehasadt egy pántlikányi, csak olvassa, olvassa, elejétől végéig, meg újra kezdi, ötször, tízszer, hússzor, még az ablakra rábarnul az alkonyat, akkor közelebb lép vele a világossághoz, mindig közelebb, míg végre nekikoccan a feje az üvegnek, de ha a fejét elütnék, akkor se tud a levélből semmit. Etel csak annyit tud, hogy Rókus nem halt meg, és hogy ő nem adja Ferencet. Nem adja, nem adja. Nem. Magának az Úristennek se adja!
A kislány benyit az ajtón. Etel haragosan kitiltja. Az ő lánya! A halotté, aki vissza akar jönni. Hát jöjjön, vigye a lányát, a házát, a földjét, az egész világot, csak őt ne bántsa, csak őt ne szakítsa el Ferenctől. Az édes urától, az élőtől, az igazitól, akit az Isten neki teremtett, és ő megtalálta, kikereste magának, akinek a kezét az övéhez stólával kötötte a pap, akinek ő gyereket szült.
Igaz, igaz, a Rókus kezéhez előbb kötötte, Rókusnak előbb szült gyereket, de mi köze őneki már ahhoz? Neki meghalt Rókus, özvegyen hagyta, írása van róla, de jó, hogy ez eszébe jutott! Jaj, csak jönne már az édes ura, hogy eltakarhatná vele. Nem kellesz, nem látlak, nem vagy! Jaj, csak el ne hányódott volna az az írás. De nem, nem kerülhetett senki kezébe, a katonaládájában tartja az ő édes ura. De meg nini, hiszen nem azon fordul ez meg, hogy megvan-e az írás, vagy nincs. Etel már el is mosolyodik. Hiszen van elég, aki tanúsítja, hogy itt eleget tettek a törvénynek. Maga az apósa is megmondhatja, Rókusnak a saját apja. No, annak majd meglesz az öröme szegénynek. Etel nem bánja, örüljenek egymásnak, apja meg a fia. Amúgy ő is örül, miért ne, ha Rókus beéri az apjával, meglehetnek egymással békességben, Rókus meg is házasodhat, adjon az Isten neki szerencsét. De hátha Rókus erőszakoskodik? Mert nagy természetű, hirtelen mérgű. Ó, azért nem félti ő az ő édes urát. Azt szeretné ő látni, hogy azt bántsa valaki! Száz lelke legyen annak, azon is mind keresztültipor. Emberen, Istenen, törvényen, mindenen. De nem is lehet az. Se az Isten nem lehet olyan rossz, se a törvény olyan kutya, hogy amit ők rendeltek, helybenhagytak, összeadtak, azt most elhagyhassák. És ha megtennék? Ha azt mondanák: eredj haza, te asszony, ott a helyed az első uradnál, az ő igazsága az erősebb, mert az a régibb, a másodikat csak álmodtad, most már azt is el kell felejtened, volt-e valaha? Ó, Etel azzal is számot vet! Akkor az utolsó éjszaka megigazítaná még egyszer az ő édes, élő, igazi ura feje alját, aztán akármit csinálnak a tóval az inzsellérek, annyi víz mindég marad benne, ami neki elég lesz. Nem, arra nem gondol, hogy kettőjüknek. Nem lenne elég mély pokol a számára, ha ő az ő édes ura életét is elkívánná. Nem, senki ártatlan emberét, de a magáéval azt tesz, amit akar, elmegy előre, a Szűz Mária bizonyosan közbejár érte, és onnan fölülről vigyázhat az édes urára, még a fiukat fölneveli, akkor pedig ott várja a mennyország kapujában, ott is az ő igazi édes urát.
A', zörög a kocsi, az ő kocsijuk, itthon az ő édes ura. Lámpát akar gyújtani, nyúl az asztalra, persze, persze, hiszen ez a tisztaszoba, a lámpa bent van a lakószobában. Hamar, hamar, hadd várja világosság, átszalad a konyhán, viszi a levelet, dobja a sublótra, fölgyújtja a lámpát, benyitja Ferenc az ajtót.
- Dicsértessék!
- Mindörökkön, édös uram!
A Ferenc hangja riadt, az Etelé nyugodt.
- Levelet kaptál?
- Azt. Mögvan Rókus.
- Dehogy van mög. Valami ámító az.
- Nem, valóságosan Rókus. Ehol a levél e.
- Ne is mutasd, fiam, akár én mondjam, úgy ösmeröm mán. Ez már a harmadik. Énnálam is van kettő, akit ő írt.
Etelnek elhalkul a szava.
- Rókus?
- Dehogy Rókus. Az ámító. Nézd e.
Ferenc előadja a leveleket, Etel rájuk néz.
- Az ez. Rókus. Ösmeröm a keze írását.
Ferenc leveti magát, nagyot reccsen alatta a kanapé.
- Hiszöd te, hogy a halott föltámad? - kérdezi rekedten.
Etel ránéz az édes urára. Milyen sápadt! Vagy ez a rossz petróleumlámpa teszi?
Följebb csavarja a lámpát, és rátérdelve a székre, bekönyököl az asztalra mind a két könyökével. Így jobban látja az édes urát.
- Isten tudja. Ha nem halt mög.
Ferenc végigtörli a homlokát a keze fejével. Lejjebb csavarja a lámpát. Bántja a szemét.
- Ide hallgass, fiam. Az igazgató úrnak mán elmondtam. Azt mondja, jobb lösz, ha neköd is elmondom. Nem töttem én olyant, hogy el ne mondhatnám.
Etelnek széthasad a szája. Szeme fénnyel önti el az édes urát. A Ferenc beszéde egy kicsit vontatottan indul, de aztán simán patakzik.
- A Murman-partrul mikor megszöktünk. Tudod. Öten. Osztán mikor mán csak ketten maradtunk. Bent az erdőkben. Olyan sűrűségök, hogy néhol nappal se láttunk, csak tapogatództunk. Osztán csönd, olyan, hogy alig mertünk mozdulni, féltünk a magunk szavától. Hogy olyan csönd is löhet a világon, azt csak az tudja, aki mögpróbálta. Az éccaka mög azért rossz, mert mindönféle hangokat hallani a sötétben. Az embör azt hitte volna, hogy a rossz lelkök kísértik, pedig csak a hóbagoly csapott le a mókusra, az nyivákolt. Aztán mög zizörgésöket hallottunk, de nem a fákrul, hanem az égrül. Mintha diót ráztak volna sok-sok zsákba, oszt arra piros mög zöld mög kék tüzek az égön, olyanok, mint a szálfák, de úgy lobogtak, mint a pántlikák. Úgy kivilágosodott az éccaka néha egy óra hosszára is, hogy mög löhetött látni a nagy, fehér baglyot, amint tépi a mókust, és csöpög belőle a vér.
Ferenc nagy lélegzetet vett, Etel megszólalt:
- Evvel szokott hát maga álmodni, édös uram. Miért nem löhetött ezt mögmondani énnéköm?
- Nem, nem ez volt - rázta Ferenc a fejét. - Jól szolgált az az égi világosság minekünk, mikor mán mögszoktuk. A bagoly mögvakult tőle, osztán ha hóval möghajigáltuk, elejtötte a mókust. Mögosztoztunk rajta Rókussal. Ő szerette, mert csak úgy csöpögött a húsbul az olaj a fenyőmakktul, amivel a mókus él. De én csak eccör-kéccör öttem belüle, mert nem bírta a gyomrom. Nagyon legyöngültem, nem volt jártányi erőm, Rókus erősebb volt, föl-fölvött, hol az ölében vitt, hol a hátán.
- Szögény édös uram. - Etel a Ferenc kezére tette a kezét, de talán soha életében nem gondolt olyan simogató szívvel a halott urára, mint most.
- Találtunk egy tanyát, favágó parasztok laktak benne, azok barátságosak voltak hozzánk. Adtak, amijük volt, teát, savanyú káposztát, füstölt medvehúst. Mög azt az őrölt fagyökérrel kevert zabkenyeret, azt elmondtam már én.
- El, édös uram, el - szólt közbe Etel, mert Ferenc zihálni kezdett. - Tán adhatnám is mán a vacsorát, ne gyötörje mán magát ilyen éhösen.
- Mingyárt vége lösz mán. Ide hallgass, Etel. A favágóknál jól összeszödtem magamat, de itt mög Rókus esött le a lábárul. A forró hideg rázta, félrebeszélt. A favágók vöröskatonákkal találkoztak, minköt kerestek. Elutasították őket, de azt mondták, nem tudják, nem gyönnek-e vissza, jó volna, ha odább mönnénk, nehogy őket is bajba keverjük. Neköm nem nagy kedvem volt hozzá, bánom is én, fogjanak mög, de Rókus azt mondta, gyerünk, mert ő mög akarja látni a kis családját. Igön, így mondta. Hát gyerünk, neköm mindegy, hol múlunk ki a világbúl, mert neköm mán akkor régön möghozták a Piros cseleködetjének a hírit. A favágók adtak egy rossz tarisznyát, abba beletöttek két kenyeret, hogy az ölég négy napra, akkorra falut érünk, ha egyenesen mögyünk mindég napkeletnek. A tarisznyát én vittem, mert Rókus magával töhetötlen volt. Azért csak lassan bírtunk haladni, a négy napbul mán hat lött, de az erdő csak nem akart kivilágosodni. A kenyérrel mög csak az ammönre jutottunk, akárhogy porcióztam. A mögváltó Jézusra mondom, hogy mindég Rókusnak törtem a nagyobbat, mert most ő volt a legyöngültebb. Az utolsó nap mög mán csak neki morzsáztam belüle, kéccör is, mert láttam, hogy nagyon odavan, én nem öttem, csak vadbogyókat rágtam. Ahogy este mögvackolunk a hullott levélben, azt mondja Rókus, adjak neki kenyeret, mert ő möghal éhön. Mondom neki, hogy én is majd mögveszek, mert én mindég csaltam magamat, ma mög egész nap nem öttem, hát ő is lögyön türelömmel már holnapig, hátha akkor végit szakajtja az Isten a vadonnak. Azt mondja erre, ő holnapig möghal. Mutatom neki a kenyeret, nemigön nagyobb, mint egy zsömle, mondjad, mire mégy vele, ha odaadom? Ha holnap se érjük a falut, fölfordulunk mind a ketten. De erősködött, hogy csak adjam oda, ő mán úgyse éri mög a holnapot, legalább még eccör hagy lakjon jól. De; mondom, hát akkor énvelem mi lösz? Ha mán eddig elvergődtem, én se akarok mögdögleni. Erre osztán... a többit tudod mán. Elcsöndesödött. Möghalt. Röggelre. Ez volt. Ezt töttem.
Etel maga se vette észre, mikor elhúzta a kezét az uráéról. De ott maradt bekönyökölve az asztalra. Csak akkor magasodott föl, mikor az utolsó szónál lehorgadt a Ferenc feje.
- Ezt tötte? Maga? Maga tötte? - kérdezte csendesen.
- Én - emelte föl Ferenc a fejét. Az arca most már nem volt sápadt. A hangja is megnyugodott. Úgy lett, ahogy az igazgató úr mondta. Megkönnyebbedett a lelke.
Etel összecsapta a kezét:
- Te!
Sírás volt? Sikoltás volt? Eliszonyodás? Gyűlölet? Fájdalom? Szeretet? Ferenc ezt sose tudta megmondani.
Etel életében először és utoljára tegezte az urát, és kifutott a szobából.
Ferenc vállat vont, egy darabig bámult a lámpába, aztán indult ő is kifelé, fáradt, zsibbadt térddel. A lába alatt megzördült a földre hullott levél. Fölvette, átfutotta, csak abban különbözött a többitül, hogy a szomorú rab most már tizenötmilliót kért, és azzal fenyegette meg szeretett kedves feleségét, hogy ha hazajön, összetöri a csontját, amiért nem váltja ki abból a pokolból, amiről ő nem írhat többet. Különben marad hív hozzá, Rókus.
Ferenc elmosolyodott, és kiment a tornácra.
- Etel! - kiáltott bele az éjszakába.
Hogy senki se felelt, találomra megnyomta a tisztaszoba kilincsét. Az ajtó zárva volt. Zörgetett, nem szólt senki. Az ablakra került, a kelő hold éppen oda szolgált, be lehetett látni. Etel ott fehérlett az asztalon, két előrevetett karjára borulva. Ferenc egy darabig verte az ablakot, fiamozta, hívta Etelt, aztán bement a lakószobába, és elbontotta az ágyat. Le is feküdt, s csak akkor jutott eszébe Márika.
Biz azt szegényt megverte a harmat, ahogy elnyomta a buzgóság a padon.
- Mit csinálsz itt, kislányom?
- Kiben Isten bízik... - motyogott a gyerek, aztán rádőlt a Ferenc karjára.
- Csupa apja - nézte Ferenc, ahogy letette az ágyra, és rásimogatta a takarót.
Erősen télbe fordult az idő, Luca-napja körül járt, mikor Ferenc megint látogatást tett az igazgató úrnál. De alighanem éppen Luca-napkor volt, mert a boszorkányok szele fújt, amelyik a havat hordja, ha talál; mikor meg nem talál, akkor megbontja a tetőt, szétforgatja a kazlat, és elviszi a homokbuckát csőszházastul. Messzi Gyurka ért olyan Luca-szelet negyven esztendővel ezelőtt, hogy fölkapta a dombját csőszgunyhóstól, de a csősz is benne volt a gunyhóban, és egy óra hosszáig körbe forgatta, aztán úgy meglódult vele, hogy nem tette volna le Polyákországig, de a csősz hirtelen elmondta az őrangyalok imádságát, erre aztán megfordult a szél, és visszatette a dombot a helyire. Nem is történt egyéb baj, csak a zöttyenéstül megrepedt a gunyhó fala, azóta is úgy van, megnézheti akárki.
Lehet, hogy nem egészen így volt. Nem a szél, mert attól minden kitelik, de Mátyásnak úgy rémlik, hogy negyven esztendeje éppen Luca-napján vitték el a zsandárok Gyurkát lókötésért, akkor még volt mit kötni.
Hanem az bizonyos, hogy a Luca-nap nem utazásra való idő. Jött volna is Ferenc előbb, de először a borokat kellett eladni, az őszit is elvetni, mert elég engedelmes volt az idő, takarni, nádat vágni, hiszen tudja az igazgató úr, hogy van az a gazdaembernél.
- Hát egy kis Luca-pogácsa van-e a tarisznyában? - tréfálkozott az igazgató úr.
- Volna, ha volna, aki sütött volna - mondta Ferenc kedvetlenül, és az igazgató úrnak csak most tűnt fel, hogy Ferenc nemcsak rossz bőrben van, hanem el is kócosodott.
- Mi történt maguknál Ferenc?
- Az történt, hogy az Etel mögzavarodott. Vagy az Isten tudja, mi érte.
El is mondta Ferenc, hogy ezt mért teszi hozzá, mégpedig hosszan. Nem panaszkodásképpen, hanem az igazság kedvéért, úgy, ahogy volt. Az igazgató úr mondja meg, hogy hibás-e ő valamiben.
Attul kezdve, hogy Etel magára csukta a tisztaszoba ajtaját, egy szó nem sok, de annyi ki nem jött a száján. Másnap reggel, mire Ferenc fölvackolódott, akkorra már Etel söprötte a konyhát, de nem mondott se adjonistent, se fogadjistent. Ferenc azt kérdezte tőle, hogy hova tették a rossz csizmáját, nem találja a kamrában az ajtó mögött, pedig menni kellene trágyát hányni, mert a béresek nem érnek rá, hordókat mosnak - akár a falnak beszélt volna, Etel csak söprött tovább. Odalépett hozzá, hogy tán haragszik, át is akarta fogni a derekát, de Etel úgy nézett rá, hogy ő azt se el nem felejti, se meg nem próbálja többet. Egy darabig ugyan próbálgatta még, de aztán Etel már nem nézett rá sehogy se, úgy tett, mintha ő a világon se volna. Ugyan nemcsak ővele, hanem a gyerekekkel is. Öltöztette, fésülte őket, de csak mutogatott, a fejivel integetett nekik, szólni azokhoz se szólt. A ház körül is szótlanul tett-vett, végzett minden dolgot, ebédet, vacsorát ellátott, de ő maga nem evett semmit, hálni a tisztaszobában hál azóta, mindig magára zárja az ajtót, ugyan nappal is zárva tartja, oda azóta senki be nem tette a lábát. Csak ha az ablakon beleskelődnek, akkor látják, hogy órákig eltérdel a Fekete Mária előtt.
Ferenc azért egy-két nap nem gondolt semmi rosszat, azt hitte, majd elmúlik, ha kivívódja magát, és belegyőződik, hogy nem Rókus irkálja a leveleket. Mátyás volt az, aki először gyanút fogott. Azt is lefoglalta akkor a föld, föl se tűnt neki, hogy Etel nem jár át, de az első vasárnap aztán ő ment át megnézni őket. Etelt a fejésnél találta, neki se fogadta a köszönését, se a kérdéseire nem felelt, úgyhogy aztán Mátyás Ferencet vette elő. Ferenc csak annyit mondott neki, hogy úgy van már ez egy darab idő óta, ő se tudja, miért, talán valami asszonyi baj végett - nem akarta az öregembert is megzavarni.
- Olyan ez az asszony, mintha ütődött volna - mondta akkor Mátyás, és azóta is azt tartja, hogy meg van zavarodva.
Ferenc maga nem tudja, hogy mit gondoljon. Van úgy néha, hogy zavarodottnak látszik az asszony. Egyszer szétvagdosta ollóval a legszebb kék selyemszoknyáját olyan kéttenyérnyi darabokra, s azokat öltögette, varrogatta napokig. El sem lehetett gondolni, mit akar velük. Csak az ablakon keresztül látták aztán meg egyszer, hogy a Fekete Máriára varrt belőlük kis szoknyákat, rá is húzta őket a képre, meg palástot is tett rá, úgy, hogy csak a koronás feje látszik a Boldogságos Szűznek. Máskor meg azt csinálta, hogy mikor fésülte a Matyikát, a két térde közé fogva, ahogy szokta, egyszer csak elkezdte torkolászni. Egyedül volt vele a szobában, Ferenc csak a gyerek sikoltozására futott be, de mire beért, akkorára Etel már beszaladt a tisztaszobába, és egész nap lehetett hallani a zokogását. De csak akkor egyszer, többet soha, se azelőtt, se azóta, se a gyereket nem bántotta többet. Amúgy meg mindent tud, mi hol van, még a disznóölésben is részt vett, maga töltötte a hurkát, s úgy eligazgatta szó nélkül a béresnét, hogy az csuda. Ezen a nagy csöndességen kívül nem is mondaná arra senki, hogy háborodott, de azért mégiscsak nagy istenverése ez.
- Mögvert minköt az Isten, mög a botot is rajtunk felejtötte - konyította le Ferenc a fejét.
- Nem kell kétségbeesni, Ferenc, majd csak megtér - mondta az igazgató úr, és eltűnődve, szívatlan szívta a lelógó szivarját. Az igazgató úr ismerte az Etelek fajtáját, tudott még kisgyerekkorából egy Etelről, akinek nagy bánata volt egyszer valaki miatt, akit szeretett. Ő se mondta senkinek, szó nélkül végezte a dolgait hetekig, söpörte a szobát, mosta a kis ruhákat, sütötte a kenyeret, fésülte a gyerekeket, csak egyszer nem a konyhán rakta meg a déli tüzet a vasláb alatt, hanem bent a szobában, a tulipános láda tetején. Szépen széttördöste a száraz venyigét, kupacba rakta, meg is gyújtotta, pedig a kisfiú is ott ült a láda tetején, és nem is kapott észbe, csak akkor, mikor már nemcsak a láda teteje égett, hanem a kisfiú ingecskéje is. Az igazgató úr még most is őrizgeti ezt a rossz ládát, itt a múzeumban, tetején az égés nagy fekete foltjával, aminek a tüzét egy bekötött fejű, szótlan és szomorú Etel rakta valamikor. Ezt az Etelt Annusnak hívták, és az édesanyja volt az igazgató úrnak.
Az igazgató úr ezt el is mondta Ferencnek vigasztalásul. Az asszonyok így vannak teremtve, hirtelen a lelkükbe hull valami, fölkavarja, forgolódik, sodródik benne, de kiforrja azt magából az asszonyi lélek, csak nem kell bántani, taszigálni. Etel is majd megtér, csak nem szabad vele ellenkezni.
- Hiszön csak azt tudnám, hogy mi hullott neki a lelkibe - nézett maga elé Ferenc. - Ugyan tudom is, hogy az zavarta mög, az az akasztófáravaló, aki az első urának adja ki magát. Még a keze írására is azt mondta, hogy ráismer, hiába mondtam el neki a dolgot úgy, ahogy volt.
Az igazgató úr azt kérdi Ferenctől: nem gondolja-e, hogy azt vette úgy a szívére Etel? Nem azt, hogy Rókus él, hanem hogy Rókus úgy halt meg? Nem ilyen nyersen kérdezi, mert azt hiszi, hogy belelát Ferenc lelkébe, csak tapogatva, kerülgetve, példálgatózva. De Ferenc így is elérti a kérdést, mert szürke lesz az arca, mint a háborús katonaposztó.
- Maga is azt gondolja? Mert én is gondoltam már erre, de kivertem a fejemből. Nem is löhet az. Őneki, Etelnek mi köze volna ahhoz? A mi dolgunk az csak, az enyim mög a Rókusé mög a jó Istené. Vagy maga is azt tartja, hogy én gyilkos vagyok?
Jó, hogy az Igazgató úr szobájában nincs tükör, mert ha Ferenc most meglátná magát benne, elijedne magától. Az Igazgató úr szelíden a térdére teszi a kezét.
- Micsoda gyerekbeszédek ezek, Ferenc? Rókus meghalt, mert beteg volt. A fogságban is meghalhatott volna, a harctéren is meghalhatott volna, úgy, mint a többi. Hogy felelhetne maga őérte? Feleljen; az, aki elparancsolta a gyereke bölcsője mellül. Maga csak magáért felel, azt tette, amit más is tett volna. Kinek használt volna vele, ha maga is éhen vesz egy haldokló kedvéért, aki tán már észen se volt, mikor az utolsó falatért regnált magán? Nyugodjon meg, Ferenc, maga mindig tisztán állhat az Úristen elé.
Ferenc csuklásforma lélegzetet vett. Az Isten nevében senki ember nem beszélhet, az igazgató úr se. Amit most mondott neki, azzal ő már sokat próbálta elbékíteni magát. Nem lehet, mindig kiújul a lelkén a harapás. Ha az Isten el akarta volna venni Rókust, akkor miért oltalmazta volna a szibériai vadonig? Könnyű annak beszélni, aki azt nem látta, nem hallotta, amit ő, azon az éjszakán a nagy fák alatt. Arra a diózörgésre ébredt föl a feje fölött, a nagy piros meg zöld tüzek zizeregtek az égen; mint a rakéták, minden szál bajuszát meg lehetett volna olvasni Rókusnak a tátott szája felett, mintha még akkor is kérte volna a kenyeret... Mért képzik ez meg annyit őelőtte, ha ő nem bűnös? Ő látta ezrivel a halott katonákat a letaposott mezőkön, a föltúrt réteken, egymás hegyin-hátán a lövészárkokban, kinek az agyveleje kiloccsanva a széttört koponyából, kinek a bele kiomolva, maga is szúrt agyon a bajonettel embereket, mert jó katona volt - mért nem álmodik ezekkel egyszer se? Mért csak mindig az jelenik meg álmában, a rabcimbora, az erdők bujdosója, amint kitátott szájával kéri az utolsó falatot? Miért jut ez neki eszébe mindig, ha kenyeret lát, mért nem tudja ő nézni az ártatlan kisfia testén az anyajegyet, amely mindenkinek eperszem, csak neki kenyérfalat? És Péterke, az ő kisfia, kezében az utolsó falattal, amit a Rókus kislányától vett el erőszakkal? Hát nem különös az, hogy az ő ártatlan fiának ezért kellett elpusztulni? Hiszen hordó ráeshetett volna, kaszába szaladhatott volna, ló agyonrúghatta volna, az mind lehetett volna véletlen, de így, a kenyér miatt, a Rókus vérinek a kenyere miatt, hát ha ez nem az Isten büntetése, akkor micsoda?
Pattogott a szava, mint az ostor, aztán magába halt.
- Nem mindég van ez így. Tudja, csak néha úgy föltámad, mint a hideglelés, végigfut a gerincömön, mögmarkolja a szívömet, akárhogy erőlködök, nem bírok belüle kiszabadulni.
Ráütött a mellére.
- Mikor így rám gyön, hiába mondom, hogy nem igaz, nem igaz, nem viszöl a kárhozatba, itt belül mindig azt mondja valami, hogy gyilkos, gyilkos! Pedig nem vagyok az, az Istennek se vállalom!
Fölszegte a fejét dacosan, de a szeme sarkával ijedt gyerek módjára várta a bátorítást.
- Nem hát, Ferenc - rázta meg a vállát az igazgató úr. - Még akkor se maga volna a gyilkos, ha maga miatt halt volna meg Rókus. De mégiscsak azt mondom én, Ferenc, hátha meg se halt? Honnan tudja azt maga olyan biztosan?
- Mög is volt mán dermedve, mikor keltögettem.
- Az a hidegtől is lehetett, maga meg az ijedtségtől is láthatott rosszul.
- Eltartott egy óra hosszáig is, még összekapartam neki szömfödélnek, koporsónak a falevelet, mög a mohát. A kezeit összetöttem a mejjin, olyan hideg volt az, mint a jég, az nem írhatta ezt a levelet.
Odadobta az asztalra azt a levelet, amit Etel kapott kézhez.
- Én mégiscsak megpróbálom - nézegette az igazgató úr a borítékot. - Nini, ezen tisztán ki lehet venni a két utolsó betűt... sk. Pinszk? Omszk? Tomszk? Tobolszk? Nem, az hosszú volna. Kurszk? Tverszk? Adja ezt ide énnekem, Ferenc.
- Annyira mönünk ezzel, mint döglött lovon a patkóval, kéröm - mondta Ferenc, előgombolva a másik két levelet is. Hideg volt a keze, ahogy elköszönt az igazgató úrtól. Úgy lehet, hosszú időre, mert bajos a mostani helyzetben egész napra otthagyni a tanyát, hacsak az Úristen valami változást nem ád, de azt se tudja az ember, merjen-e változásért imádkozni, vagy se.
Az igazgató úr pedig bejárta a levéllel Tolnát, Baranyát, küldték Ponciustól Pilátushoz, hol kinevették, hol kinézték, ki azt mondta neki, de ráér, ki azt kérdezte, hogy mit fizetnek ezért neki, de aki jóakarattal volt, az is csak a vállát rángatta. Nincs orosz képviseletünk, a lengyel konzulátus közvetítése nehézkes, fogoly honfitársaink közt sok az együgyű, mint ez a szomorú rab is, bizony van olyan szegény menyecske, aki az egész vagyonkáját rákölti már, mégse bírja visszakapni az urát, holott semmi törvényes akadálya nincs a visszatérésnek, de hát mit tehetünk róla? Az ember nem oktalan vadmadár, hogy szabadon röpüljön, ahová a szíve húzza, hanem közigazgatott lény, akinek minden szuszogására szabály van.
Igen, az igazgató úr tudta, hogy olyan munka ez, mint kanállal hörpölgetni a tengert és lúdra vesztegetni a szénát. De azért nem nyugodott addig, míg nem talált egy jótét lelket, aki nem biztatta ugyan reménnyel, de az ő kedvéért csakugyan kinyújtotta messze érő kezét a szomorú rab élve vagy halva való megkerítésére.
Mátyás kaprot vetett. Nem éppen nehéz foglalkozás, olyan ember is végezheti, akinek csak a fele van meg, deréktól fölfelé, és még annak is hiányozhat a mellső része, csak a háta legyen meg. Nagy befektetés se kell hozzá, csak egy marék homok. A kaporvetés úgy történik, hogy mikor az ember az első mennydörgést hallja az esztendőben, akkor lehajol, televeszi a markát homokkal, és a vállán keresztül jó erősen elhajítja a háta mögé. Mindegy, akárhogy eszközli ezt a gazdasági műveletet, az elvetett földből mindenütt kikel a kapor. Ugyan annyiban nem mindegy, hogy a szobában hiába hajigálódzna az ember, ámbár ott is akad homok, még az ágy tetején is, különösen az özvegyemberén, aki maga söpröget. De hát abban az időben már, mikor az első mennydörgés figyelmezteti rá a népeket, hogy odafönt is laknak, akkortájban már rendes ember nem tartózkodik a szobában.
Mivel pedig Mátyásnál rendesebb embert még a prédikációban sem hallani, Mátyás éppen a szemétdomb mellett halad a szőlő felé, szájában a pipával, vállán a nyitó-kapával, mikor ebben az évben először megharsan az ég. Ennélfogva Mátyás mint tapasztalt szakember lehajol, és a háta mögé vet egy marék homokot. És merne fogadni akárkivel, hogy abbul kapor lesz, de ha az nem lenne, az nem egyébért lenne, minthogy a homok nem a földre hullott, hanem valakinek a szemibe. De az is az ő baja, nem a Mátyásé, mert mit lábatlankodik ott, ahol kaprot vetnek?
Jelenleg éppen az igazgató úr az, akinek a szemibe Mátyás a kaprot veti, amin kettőjük közül Mátyás ijed meg jobban.
- Mán mögengedjön, doktor úr - nyújtja a kezét -, de igazán nem akartam.
- Nem tesz semmit, Mátyás - törölközik ki az igazgató úr -, csak az a kár, hogy a pénzt nem lehet így vetni.
- Ebbe mögint magának van igaza - mondja Mátyás, és újra bizonyítja, hogy nem akarta az igazgató úr szemét kiverni, az övét igazán nem, noha nem mondja, van olyan ember is, akit nem ártana, ha megvakítana az Isten.
Az igazgató úr már ismeri Mátyás világnézetét, csak azt nem tudja, hogy az államhatalom melyik képviselőjével van most hadiállapotban, a finánccal-e vagy a csendőrrel.
- Az állatorvossal, doktor úr - magyarázza elkeseredetten Mátyás -, mert gondolja föl, mit tanált ki mögint az állam a tanyaiak sarcolására! Állatorvost szervezött a tanyára! Hát mért nem szervezi aztat a városba, minek, kinek az ide? Mögdöglik a disznó őnélküle is, mög a tehén se hívatja őtet, mikor föl akar fújódni!
Csak az állategészségügyi politika tárgyilagos kritikája után kérdezi meg Mátyás az igazgató urat, hogy mi járatban van most idekint.
- Kijöttem megnézni a Máriát - mondja az igazgató úr -, olvastam az újságban, hogy a maga menyének meg szokott jelenni a Boldogságos Szűz.
Igen, már a zsidóné is mondta Mátyásnak, hogy a múltkorában ki volt téve az Etel tán még a pesti újságokban is.
- Hát aztán hogy van, mikor kezdődött ez a história? - kérdi az igazgató úr. Mátyás azt feleli, hogy azt majd Ferenc tudja jobban megmondani, ugyan az se igen szeret beszélni felüle még neki se, de az igazgató urat tán majd fölvilágosítja.
- Ölég baj ez neköm - tolja Mátyás hátra a sapkát -, mert azóta bizony nincs úgy gondom viselve, mint ezelőtt. A télen azért csak át-átjött az Etel, szólni ugyan egy szót se szólt, mögsüketült-e, mögnémult-e, mög nem foghattam, mert hatot is kérdözhettem tőle, egyre se felelt, de mindönt röndbe takarított, még ki is mosott rám. Hanem amióta a Mária először mögjelönt neki, azóta sömmi gondja sömmire, csak a Máriával társalkodik.
Az igazgató úr azt kérdezi Mátyástól, hogy hát ő is látta-e már a Máriát.
Mátyás csodálkozik, hogy az igazgató úr okos ember létire ilyent kérdez. Hát hogy láthatta volna ő? Asszonyok dolga ez, nem az embereké, ugyan mondták, hogy emberek is vannak már, akikkel megláttatta az Etel, de azok bizonyosan szent emberek, arra méltók, Mátyás pedig csak afféle gyarló földi halandó; nem érdemes ő arra, hogy jelenése legyen.
Az igazgató úr nem tud eligazodni rajta, hogy mennyi a Mátyás beszédjében a jámborság, mennyi a csúfolódás. Megkérdi kereken:
- Hisz kend ebben a jelenésben, Mátyás?
- Hát nézze, mért mondja az embör, hogy hisz, mikor nem hisz, vagy mért mondja, hogy nem hisz, mikor hisz? Tudja, én hiszek a jó Istenben mög a szentökben is, akit ösmerök, mög imádkozok is este, röggel, de mán hogy a föltámadás milyen lösz, mög hogy fér el az a teméntelen sok nép a Józsephát völgyében, aztat nem tudom. Hanem az mögint bizonyos, hogy a mi Etelünket sose értem hazugságon, pedig hát mink neveltük, oszt amire ő azt mondja, hogy látja, azt látja is az, hallja. Aztán én nem voltam fölfuvalkodott embör soha, tudja, de mégiscsak nagy tisztösség az, hogy éppen a mi Etelünket választotta ki a Mária.
Mátyás eddig a nyitókapát a földön tartotta, nyelére támaszkodva, most fölveti a vállára, amiből az igazgató úr megérti, hogy itt más dolguk is van az embereknek, mint eszmecserét folytatni az ismeretlenről és a lelki problémákról.
- Hát Ferencet merre találom, Mátyás?
- Alighanem lent lösz a telek lábjában. Hordatja a téglát a malomhoz.
- Hát lesz malom mégis?
- Úgy mondja Ferenc, csak nehéz kamatos pénzt kapni a mai világban.
Ferenc csakugyan téglát hordat, de otthagyja a munkát, ahogy az igazgató urat meglátja, s jön elébe szíves köszöntéssel.
- Tudja mán, ugye? - kérdi kézszorítás közben.
- Tudom - mondja az igazgató úr -, már amit az újságokban olvastam. Éppen őmiatta jöttem ki. Szeretnék neki mondani valamit.
- Etelnek? - legyint Ferenc, fanyar nevetéssel. - Nem állna az szóba azzal se talán, aki a Jézus Krisztustól hozna neki pöcsétös írást.
- Hátha én azt hozok? Szeretném megpróbálni, Ferenc.
- Hogyhogy azt hoz? - fürkészi a fáradt, tétova nézésű szem az igazgató urat.
- No, csak úgy mondom, hátha énvelem szóba állna. Merre van most?
- Lent van a csordakútnál, most abban látja a Máriát. Gondolom, most is sok nép van körülötte, möglátja messziről, csak ezen a barázdán mönjön egyenösen.
- Nem kísérne el, Ferenc?
Ferenc húzódozik, nem szeret ő odamenni, messziről nézte egyszer-kétszer, de mindig elfacsarodott a szíve. Az igazgató úr azonban úgy tud erőszakoskodni szép szóval, hogy aztán Ferenc is csak megindul, és útközben az igazgató úr kifaggatja belőle, hogy került összeköttetésbe Etel a Máriával.
Biztosat nem tudnak ők se. A télen egyszer, már úgy a vége felé, hóolvadásos, napos napon. Márika bontogatja este az ágyat az apjának - mert Etel akkoriban, már semmivel se törődött, minden a kislány nyakába szakadt, amiatt ki is kellett fogni az iskolából -, hát azt mondja Márika az apjának újságképpen:
- Jaj, de szép éneköt mondott édösanyám ma délután a szobájában.
- Éneköt?
- De még milyent. Nem tudom, kitül tanulhatta, de én még olyat sose hallottam.
- Mirül szólt?
- A Boldogságosról, hogy hogy legelteti az angyalbárányokat a rétön, mög hogy hogy főzi az édös urának a vacsorát.
- Nem jól hallottad te azt, gyerököm.
- De jól hallottam én, még azt is, hogy nevetgérőzött édösanyám, de csak olyan halkosan, mint a gerlice.
Igen, most már bizonyosan tudja Ferenc, hogy ez Zsuzsánna napján volt, mert arra gondolt akkor, hogy ni, Etel is Zsuzsánnakor szólalt meg, mint a pacsirta.
Egy pár nap múlva ő is hallotta az éneket, de az már másik ének volt, a mennyei szent városról szólt, ahol elefántcsont trónuson ül a Szűz Mária, a kötőjéből eteti a lélekcsirkéket, egy fehéret meg egy feketét, a fekete mindig elkapkodja a morzsát a fehér elül, és akkor a Mária azt mondja neki, hogy "hess, hess". A dallamát már nem tudja Ferenc, mert ő nem éneklős ember, de olyan böjti ének kótája volt, majd mint a Keresztények, sírjatok-nak. De nem egészen olyan, még annál is szomorúbb, Ferencnek ki is esett a szemiből a könny, és két sor meg is maradt az emlékezetében, mert ezt sokszor mondta, minden szakasz után:
Mária mondja: hess-hess-hess. Csirke mondja: ne kergess!
Nevetgélés akkor nem volt, hanem beszélgetést hallott Ferenc, két asszonyhangot, az Etelét meg egy vastagabb hangot, de azt nem bírta kivenni, mit beszélnek. Ebben az volt a csudálatos, hogy csak Etel volt a szobában, mert se bemenni, se kijönni senkit se láttak, pedig egész lefekvésig vigyázták az ajtót - Ferenc azt hiszi, csak magában beszélgethetett.
Egyszer aztán, egy hét múlva azt kérdezték Ferenctől az asszonyok a templom előtt, hogy lesz-e ezen a délután - keddi nap volt - Mária-jelenés. Ferenc nagyon elcsudálkozott a kérdésen, nem tudott a dologról semmit, és idegenektől kellett neki megtudni, hogy az ő feleségének értekezletei vannak a Máriával. Van itt a környéken valami léleklátó jövendőmondó asszony, annak a kútjában jelent meg Etelnek először a Szent Szűz, és ez az asszony hordta szét a hírt mindenfelé. Azelőtt sose hallották, hogy Etel érintkezésben lett volna vele, nem volt őneki efféle bűbájosokkal meg csalókkal soha dolga, most azonban már úgy a zsoldjába hajtotta Etelt, hogy többet van nála, mint otthon, ott is hál, és azzal tán még beszél is. Legalább a léleklátó asszony azt mondja, hogy Etel közvetíti ővele a Mária szavait és rendeléseit, hogy ő mondja tovább a népeknek, Etel őrajta kívül nem beszél senkivel, csak énekel. Így adta elő az asszony a kapitányságon, amikor a csendőrök bevitték a tisztelendő úr följelentésére. Mert a tisztelendő úr, ahogy hírit vette a dolognak, megjelent a tetthelyen, a kútnál, volt ott vagy tíz öregasszony, azokat lehordta, hogy mit hallgatnak egy égetni való csalónak a szavára, mármint a látóasszonyéra, meg egy szegény elmeháborodottéra, mármint az Etelére. De bizony fel kellett fogni a tisztelendő úrnak a reverendát, mert különben agyonverték volna az asszonyok, oly dühösen mentek neki, Etel nem, mert ő se látott, se hallott semmit, csak dudolászgatott le a kútba akkor is. De hiábavaló volt a pap jelentése, a kapitányságon nem tudtak semmit se venni az asszonyon, nem tanúskodott ellene senki, egyebet nem tehettek a csendőrök se, csak betemették a kutat lóganéjjal. A kút reggelre kitisztult, a Mária még kétszerte fényesebben látszott benne, mint azelőtt. Most már azok is látták, akik addig nem tudták kivenni, a hatóság fegyveres strázsát állított a kút mellé, és az, úgy mondják, bele is lőtt nyegleségből. Azóta a csordakútban jelenik meg a Mária, mégpedig úgy, hogy mutatja a vérző szívét, amit átlőtt a csendőrgolyó. Ebből nagy ribillió lett, a nép felzúdult, s a vérontás csak azért maradt el, mert a csendőrök tán parancsolatot kaptak a városi felsőségüktől, hogy ne tilalmazzák a népet, hadd töltse kedvét, még meg nem unja, ha a dologidő beáll, majd elmúlik a csoda magától.
- De hát nem tudom én, elmúlik-e - állt meg Ferenc, ahogy a búzaföldek szélén végét érték a barázdának -, nézze, mennyien vannak még most is, pedig már oszladoznak. A templomban nincsenek ennyien nagymisén.
Nagykendős, görnyedt öregasszonyok ötével-hatával egy falkában széledeztek szét a pimpimpárés legelőn. A csordakút körül még mindig térdel vagy ötven ember. Kócos fehér fürtöket, kék vászonkötőket, nyűtt tarka szoknyákat lebegtetett a játékos tavaszi szél, feketére égett lábszárakra, tarló szurkálta kemény talpakra tűzött a nap, és ráncos, poros, izzadságtól fényes arcok meredtek egy tömzsi asszonyalakra, aki mind a két kezével hadonászva, mezítláb izgett-mozgott a kút száján keresztülfektetett kerítéssaroglyán.
- Őseik nézhettek így a sámánra a turáni homokpuszták kútfőinél - gondolta az igazgató úr, és füléhez tölcsérezett tenyérrel el-elkapott egy-egy foszlányt az igéből.
- Jaj néktök, gonosz sáfárok és bélebűzhödött kufárok... Kapkodjátok, mint ebek a korpát... Szűzanyánk, Mária mögtaposta mán a röttenetös kígyó fejét... mert itt a vízözön... a siomhögyi vár gyöngykapujában... ott állnak... istenfélő izrámöliták... az ő haragjától röszkessönek még az arkangyalok is...
A saroglya szélén, háttal a tömegnek fehér ruhás, fekete fejkendős asszony ült, lehajtott fejjel, az igazgató úr a válltartásról Etelt gyanította benne, bár nagyon megkeskenyedve; előtte egy hosszú, meredt nőszemély, a vállán sárga berliner kendő, lebontott fekete hajába bele-belekapott a szél, a kezében házi készítésű búcsús lobogó, kék abroszra rágombostűzött Máriaszíve-kép mutatta, hogy ő is valami vezérféle itt.
- Hát ez? - kérdezte az igazgató úr.
- Boca Modol nevezetű, olyan betyárlányféle, ahogy mifelénk mondják. Szögény Etel ezelőtt le se köpte volna, most ő a lobogó hordozója.
A pörgettyűző látóasszony észrevette, hogy úrféle közeledik, talán a rettenetes kígyó követe, s jobbnak látta abbahagyni az arkangyalok reszkettetését. Kihirdette, hogy mához egy hétre, Gyümölcsoltó napján nagy szózatja lesz a Szűzanya Máriának, délután három órára ide tartsanak minden jámborok, azzal leugrott a saroglyáról, és intett a lobogóhordozónak:
- Kezdhetöd.
Modol összébb szorította a derekán a sárga kendőt, magasra emelte az abrosz-lobogót, és rákezdte biztos, erős, a háború elvadult hadiasszonyéjszakáin megedzett hangon:
A mönnyei szent városnak Gyöngykapui mind mögnyílnak...
A tömeg megindult utána, a pimpó alig nyílt sárga csillagai széthullottak a nehéz talpak alatt, a széltől kifújt szájak éneke nem harsogott, vontatva feküdt szét a pázsit fölött, de bizonyosan így is megtalálta az útját ahhoz, aki nem tesz különbséget a földi férgek vonaglásában és feljajdulásában.
Egy-két asszony hátramaradt, megkerülte a kutat, megcsókolta a mozdulatlanul ülő fehér asszony szoknyája szélét, mert meg szokták a templomban csókolni az oltárterítő csipkéjét, s Isten bűnül ne vegye nekik, azt hitték, csók nélkül ez a szép ájtatoskodás se válik lelkök üdvére. Mikor ezek is eltötyögtek, a látóasszony odaserdült a kútvályúnál álldogáló két férfihez.
- Maguk mög a szent asszonnyal akarnak beszélni.
Ezt nem kérdezte, hanem állította a tiszta feketébe öltözött, szúrós szemű, időses asszony, mint ahogy a látóasszonynak illik is mindenki szándékát tudni. Nyújtottan beszélt, de keményeket koppant a szó vége, mint patkós csizma a templompadlón.
- Azzal - lépett előre az igazgató úr. - Ez az ember az ura a szent asszonynak.
- Tudom - nézett az arcába Ferencnek a látóasszony. - Mögképzött mán ez neköm akkor, mikor az őszön mögszentöltem a feleségit. Azt is mögmondtam neki, hogy möggyógyul az ura, és nagy tisztösség éri. De még akkor ő azt nem értette.
Az igazgató úr megfogta a karját a látóasszonynak, akinek kaszakések villogtak meg a szemében. De az igazgató urat nem lehetett szemmel megverni. Neki is összenőtt szemöldöke volt.
- Maga most eltisztul innen, nénikém. Beszélnivalónk van a szent asszonnyal.
- Annak beszélhetnek! - tüzesedett ki a gúny a látó szemeiben. - Az csak az én szavamnak engödelmes.
- Egy, kettő. Értette?
Jó hajításnyira a kúthoz kutyatejek bokrosodtak, oda kuporodott a látóasszony, és onnan vizslogott, hogy mi lesz most.
- Etel! - szólt az igazgató úr.
Nemcsak a hangjával, a karjával is megsimogatta az Etel elkeskenyedett vállát hátulról. A fehér asszony nem fordult meg.
Az igazgató úr odaállt elébe, és ahogy az arcába nézett, egy pillanatra nem tudott megszólalni a meglepetéstől. Elvékonyodott arc, fehér, mint a mosott gyapjú, keskeny, sima homlok, szomorú vonalú kis száj, tojásdadra finomodott áll és valami kimondhatatlan édességű bánat a szelíden tekintő kék szemekben. Ó, ha ez az arc víz fölé hajlik, abban csakugyan meg kell látni a Máriát!
- Etel fiam! Ismer-e még?
A kék szemek szelíden néznek, de nagyon távolra, s a száj fájdalmas mosolyát nem zavarja meg az ajkak szétnyílása.
- Ne bántsa, igazgató úr, nem jó ezt nézni se - fordítja el Ferenc a fejét.
De az igazgató úr nem ezért jött. Egyik kezével fölemeli az Etel állát, másikkal megfogja a kezét.
- Etel! Jó hírt hoztam. Rókus él. Ferenc nem gyilkos.
A szent asszony néz maga elé nyugodtan. Talán a mennyei szent városba, ahol a Boldogságos legelteti az angyalbárányokat. Az igazgató úr szomorúan hátralép. A könnyű fehér kéz és a finom áll lehanyatlik.
- Mehetünk, Ferenc - mondja az igazgató úr.
Ferenc is megfogja az Etel kezét. Az óta az éjszaka óta nem ért hozzá. Engedi, nem ellenkezik. Nem tud róla.
A látóasszony odasettyen. Megáll három lépésre. A két férfit mintha ott se tudná. Felcsattan a hangja.
- Etel!
Azzal megindul a lobogósok után, akik már a legelő szélére értek. Hátra se néz. Tudja, hogy a szent asszony engedelmesen jön utána. Csak mikor az az oldalához ér, akkor viccsan hátra.
- Hát nem mögmondtam? Mit értenek maguk őhozzá? Mit tudnak maguk? Embör létükre. Férfi létükre.
És a látóasszony megfogja a szent asszony kezét, és viszi, mint karvaly a fiát. Minek viszi? Hova viszi? Honnan van a tudománya? Ki tette urává a beteg léleknek?
A két ember néz utánuk, még el nem vesznek a fák mögött. Aztán az igazgató úr belenéz a kútba. Olyan, mint a többi csordakút. Nem nagyon mély, zavaros, homoktól sárga vize van. A nedves téglái közül, a kőmoha hajacskáiból egy varasbéka karbunkulus-szeme csillog ki.
- Jó víz - mondja Ferenc -, béka van benne. De Mária nincsen.
Aztán megindultak hazafelé a földek közt. A vetés még kicsike, alig bújt ki, de már mindenfelé eltakarja a barna rögöket a zöld bársonypokróc.
- Hát igen - szólal meg az igazgató úr -, ez nem sikerült. Most már csak maga örülhet neki. Ugyan nem tudom, hogy örülnivaló-e.
- Micsoda? - kérdezi Ferenc, meghajítva görönggyel egy vetéstépő varjúfalkát.
- Hogy Rókus él.
- Hát... hát nemcsak neki mondta? - kérdezi Ferenc a torkába szökkent szívvel.
- Dehogy - nyúl a zsebébe az igazgató úr -, itt az írás. Minszkben él, béres valami majorban.
Az igazgató úr sokféle formáját látta már a váratlan örömnek, de olyant még nem, mint a Ferencé. Elszaladt mellőle, előre vagy tíz lépésre, ott végigvágta magát a vetésben, és elkezdte szaggatni mind a két kezével a búzát.
Mire az igazgató úr odaért, akkorra már állt, csöndesen hullottak a könnyei.
- Nézze, igazgató úr... - az igazgató úr még sohase hallotta ilyen őszbe csavarodott embernek ilyen könnyekben tisztára fürdött gyerekhangját.
- Most ne nézzünk semmit, Ferenc fiam, mert mindjárt itt a vízözöm, jól látta a látóasszony ezt is.
Ferenc megtorpant.
- Nézze csak, a látó-asszony ezt is mögmondta, hogy möggyógyulok.
- De ha ez az idő utolér bennünket, én megbetegszem.
Fehér tarajú, zöldgálic-színű felhők hömpölyögtek a város felől. Egyik néma villám a másikat érte, állandó lobogásban volt az ég. Mire az eresz alá beértek, pattogott a jég.
- Ejnye, pedig szólni köllött volna édös apámnak - tekingetett Ferenc a Mátyás tanyája felé.
- Márhogy a Rókus édes apjának - rántotta vissza szavával az igazgató úr. - Mert ha megvan a fiú, akkor magának most már furcsa hivatala van ám itt, Ferenc. Akkor maga csak a Mátyás fia feleségének az ura.
- Nem bánok én mán sömmit, hagy örüljön édös apám is a fiának.
Az igazgató úr mégis megértette vele, hogy sose volt jó az a nagy sietség. Rókust ki kell váltani a szomorú rabságból. Sok pénzen.
- Szörzök pénzt, ha a fejem alul adom is el a vánkost.
- Nono. Csakhogy előbb számvetést kell csinálni, hogy a magáé-e az a vánkos, vagy az Etelé? Aztán kié lesz most már ez a szegény asszony? Kell-e az első urának? Hazajön-e, ha megtudja, mire ér haza? Azt is jó volna tudni, miben áll az a szomorú rabság. Addig, míg biztosat nem tudunk, nem kell szólni semmit Mátyásnak. Most már én mondom, hogy nem szabad megzavarni az öreget.
Abban egyeztek meg, hogy az igazgató úr tudatja a szomorú foglyot az itthon való világról, és megkérdezi tőle, mert nem írja meg világosan, mért oly szomorú, és nem adná-e olcsóbban a megvidámulást. Aztán az igazgató úr felül a kocsijára, és Ferencnek akkor jut eszébe, hogy még nem is szíveskedett semmivel. Egy kosár almát tegyen az ülés alá, vagy egy zacskó diót? A felkötött szőlő is nagyon szépen kitelelt, jó padlás ez nagyon, tepedt, édes, mint a méz, nem a padlás, hanem a szőlő, a mazsola nem fogható hozzá. Nem, az igazgató úr nem fogad el semmit, az őszi alma is rárohadt. Hát inkább egy füstölt sonkát? Vagy legalább egy hordócska bort fölgurítana a pincéből.
- Ne menjen olyan messze, Ferenc - mosolyog az igazgató úr. - Nézze, látom, nyílik már az őszibarack, vágjon le nekem egy virágos gallyacskát, itt a bicska is, éles, most köszörülte a János, vigyázzon, meg ne vágja magát.
- Nagyon szívesen - ragyog az arca Ferencnek, külön mosolyog minden izma, szalad a kis rózsaszín fához, bizony megcsapkodta szegénykét a jég. Hajtogatja, forgatja, hasonlítgatja az ágakat, óvatosan, hogy le ne üssön egy virágcsillagot, le ne törjön egy csillagbimbót, aztán ráfogja a bicskát egy gallyacskára - hopp, ezt rongálta meg legjobban a jég, alig maradt rajta egy-két virág, hát evvel tiszteli meg az igazgató urat.
Az igazgató úr megköszöni szépen, és tán sohase szorította még meg a kezét olyan melegen, mint ezért a szemenszedett hitvány, cudar-fösvényül vágott kis gallyért, amelyik elhervad, mire a homokok közül kiérnek. Ott el is dobja a kis halottat az igazgató úr, megállítja a kocsit, és leszáll gólyahír-virágot szedni a semlyékbe, pedig bizonyosan tudja, hogy átvizesedik a cipője, és estére már fáj a torka. De hát hogy is mondja Mátyás? - Akinek esze nincs, annak a kovács se csinál.
És míg szedi a csokorba valót az igazgató úr, addig örül a szíve annak, amit most tanult. Ehol ez a Ferenc, a legnagyobb emberi háború sokat próbált, sokat kóstolt, sokat tanult, nyiladozó szemű parasztja, akinek az esze élesedett, az értelme szélesedett, a művelődéshez való ösztöne felébredt, a szíve emberibb lett, és az idegélete megkezdődött, talán meg is romlott. Ez a fiatal paraszt, aki a háború előtt a dugott bálban vagy a kocsmai verekedésben nem is haragból, csak virtusból, gondolkodás nélkül szíven szúrt volna egy másik parasztot, és soha nem érzett volna érte több lelkifurdalást, mint egy cső lopott kukoricáért: ez beleőszült és majd beleőrült abba a gondolatba, hogy ő gyilkos, mert a maga élete megmentésére éhen halatta egy embertársát. Ennek az embernek ma olyan öröme van, amilyen ízűt talán ezer év óta senki se érzett a fajtájában, és ha a fél kezét, a lovát, a cserepes tanyáját kérte volna tőle az, akinek ő hite szerint köszöni ezt az örömet, odaadta volna neki, és nem bánta volna meg, legalább az átírásig. De a gyümölcsfavirágból sajnálta azt, amiből még termés lehet, ha fagy le nem csípi, aszály le nem égeti; szél le nem veri, kukac el nem sárgítja. Kikereste a leghitványabbat, amivel legföljebb négy szem barack mehet veszendőbe, de ha talált volna olyant, amelyiken csak két egészséges virág van, azt vágta volna le cifraságnak. Az a fajta ez, amelyik ezer éven át mindig volt, s az igazgató úr nagyon örül annak a gondolatnak, hogy Ferenc azóta talán visszapróbálgatja a földbe azokat a búzaszálakat, amiket örömében kiszaggatott.
Gyümölcsoltó hajnalán a szent asszony a Boldogasszonnyal álmodik. Ugyan nem is álmodik, hanem arra ébred fel, hogy a Boldogasszony ott áll az ágyánál, és rázza a vállát.
- Etel lányom! Hallod? Etel lányom, nem tudod, mi nap van ma?
Etel lesüti a szemét, szégyelli magát, mert bizony nem tudja. Összeteszi a kezét, és térden állva kéri a Boldogasszonyt, hogy bocsásson meg neki, de elfelejtette. Ő nem tudja, mi van ővele mostanában, de ő mindent elfelejt, és azt se tudja, hogy ő kicsoda és hol van most.
- Etel vagy, fiam, és itt vagy a tiszta-szobában. Látod, itt az ágyacskád mög a sublótod mög a tükröd, mög a menyasszonycsokrod is ott van alatta fátyolba takarva. Emlékszöl-e már?
- Emlékszöm - mondja Etel -, csak azt nem tudom most, hogy ki volt a vőlegényöm.
- Arra már neköd ne lögyön gondod, lányom. A földi vőlegény mulandó, mint a nefelejcs-virág, hanem most már jól nézz mög engöm, hogy mögtudjad, mi nap van ma.
Etelnek most már egészen kiment a szeméből az álom. Tudta, hogy még nem múlt el az éjszaka, de azért lámpagyújtás nélkül is mindent látott. Hét ezüstcsillagból való koszorú világított a Boldogasszony fején, meg a hajnalszín piros ruhája is világított. Nagy lebegő palást volt ez a hajnalszínpiros ruha, de egész kereken betakarta a Boldogasszonyt, csak a jobb keze feje volt ki alula. Abban meg nem egyéb volt, mint az oltóviaszkos kis bogrács. Erről tudta meg Etel, hogy ez a Boldogasszony a Gyümölcsoltó Boldogasszony, és hogy az ő napja van ma. Erre aztán jobban fölbátorodott, hogy már nem olyan tudatlan. Nyújtotta is a kezét az oltóviaszkos kis bográcsért.
- Add ide, anyám, majd én viszöm, mind elkeni ez a csúnya kormos bogrács ezt a szép hajnalruhádat.
A Boldogságos azonban megpirongatja:
- Ejnye, ejnye, lányom, hát hogy gondolod azt, hogy egy ingbe énvelem jöhetsz, és még a bográcsot is hozni akarod? Akkor öltözzél föl szépen, hogy az én szolgálólányom löhess.
Etel nagy örömben van, nyitogatja a fiókokat, egyikből a másik után szórja ki a földre a sok szebbnél szebb ruhát, atlasz-szoknyákat, selyemkötőket, de nem ez az, amit keres, ez se az, ez se az.
- Mit turkálsz, fiam? - kérdi a Boldogasszony.
- Van neköm, anyám, egy gyönyörű égszín ruhám, azt nem tudom, hova lött.
- Ó, lányom, hiszön azt nekem adtad, most is az van rajtam a palástom alatt, azt már ne keresd. Hanem vedd föl ezt a rubinköves szoknyádat, mög ezt a violával versengő selyömkendőt kösd a válladra.
Etel nézelődik, keresgél a szemivel, nem tudja ő, hogy neki rubinköves szoknyája volna. Akkor mutatja neki a Boldogságos Szűz a piros babos kis fehér szoknyáját, hogy ez az, ni. Végigsimogatja a kezeivel, hát csakugyan, amit ő piros babnak tartott eddig, az csupa rubinkő, olyan, amilyen a Boldogságos koronájában van. No, ezt tudom, majd nem hajtja ezután lébe, biz ő eddig a gyepszélre is leült benne, csak arra nem emlékszik, hogy kivel.
A violával versengő selyemkendőt is a vállára veti, át is veszi a két végét a derekán, csomóba akarja kötni hátul, de fölszisszen, belenyilallt a fájás a kisujjába. Egyszer belevágott ő abba a baltával, de már nem emlékszik rá, mikor. Maga a Boldogasszony áll oda a háta mögé, ő köti csomóra a kendőt a szent kezivel. Etel föléri ésszel, hogy ez nagy tisztesség, kezet is akar csókolni, de mire megfordul, már a palást alatt a keze a Boldogasszonynak, csak a kis bogrács van ki belüle.
- Papucsot is húzz, lányom, mert a kövesúton mögyünk körösztül, nagyon szúrós csillagkaviccsal van möghordva.
Etel fölrántja a piros bőrpapucsát, a Boldogasszony odaadja neki a kis oltó-bográcsot, és azt kérdezi:
- Tudod-e, hova mögyünk most, lányom?
- Nem tudom, anyám.
- Az Isten kertjibe, lányom. Tudod-e, mit csinálunk ott?
- Nem tudom, anyám.
- Fákat oltunk, lányom. Tudod-e micsoda fákat?
- Nem tudom, anyám.
- Fejfákat, lányom. Tudod-e, ki vár ott tégöd a fehér liliom-kazalnál?
- Nem tudom, anyám.
- A mennyei vőlegényöd, lányom.
Etel elpirul örömében, és meg nem állhatja, hogy bele ne pillantson a kerek tükörbe. Jaj, most veszi észre, hogy még meg sem fésülködött, olyan a haja, mint egy arany szénaboglya. Kihúzza a fiókot, tapogatja benne a fésűt, a Boldogasszony rászól:
- Mit keresöl, lányom?
Etel megszégyelli magát, és azt feleli:
- Az olvasómat, anyám.
- Ó, lányom, nem kell oda olvasó, ahová mi mögyünk. Inkább a menyasszonyi csokrodat tögyük föl.
És ő maga tömködi koszorúba az aranyszénát, beletűzi a fehér csinált-virágot, egy pillanatra látszik a világító, fehér, vékony két keze.
- No, most már olyan a fejed, mint a Máriás-lányoké. Menjünk, még a kísértők föl nem ébrednek.
Indul a Boldogasszony, röpköd a hajnalszín köpönyege, utána az ő szolgálólánya a piros papucsban, az ajtó magától kinyílik, zár nem zördül, sarok nem csikordul, csak a piros papucsok csattognak.
A Boldogasszony hátrafordul:
- Mondom, fölébresztöd a kísértőket, pedig akkor nem eresztenek be a gyöngykapun a mennyei szent városba.
Etel megijed, lehúzza, egymásba dugja és hóna alá teszi a papucsokat. Keresztülsuhognak a konyhán, nem is suhognak, csak átlebegnek, mint árnyék a vízen, nincs az a kísértő, aki ezt megneszelhesse. Kiérnek az ereszet alá, a tornácra, Etel körülnéz, és megütközik rajta, hogy milyen rendetlenség van itt, szétszórt szalmatörek, elhullajtott kukoricaszemek, csizmával behurcolt sárdarabok, itt nyilván nem szoktak söprögetni. Pedig ott a nagy nyírfa söprű is meg a kis cirokseprű is a sarokba támasztva, amott meg a nyeles véka. Etel végigsimítja a homlokát, nem érti, miért olyan ismerős neki minden. Ott a csurgásban meg ott kell lenni a félfenekű hordónak, amiben a kapitányvizet kell tartani, tűz esetére, lám ott is van. Etel egészen bizonyos benne, hogy ő már járt itt, csak nem emlékszik, mikor.
Szeretné megkérdezni a Boldogasszonyt, de az már jól elhaladt, ott megy a fák közt, úgy világít a hajnalszín palástja, hogy árnyékot is vet tőle minden, a fák, a bokrok, a karók, Etel maga is, csak a Boldogasszonynak nincs árnyéka. A világosság egyre nagyobb lesz, már látni, hogy az őszibarack megkötött, de két kis ágfa törötten, elszáradtan lóg le, jégeső érhette, mert a levelei is rongyosak, ez meg a véralmafa ni, hogy tele van bimbóval! Milyen ismerős minden! Az a szép erős fa meg, azokkal az ég felé nyúló karokkal, ahol most libeg a Boldogasszony, az meg, hogy is hívják csak, az meg a háború-körtefa!
Etel nagyon örül neki, hogy eszébe jutott a fának a neve, és hirtelen a homlokára csap. Ottfelejtett valamit a házban, de mit, mit, mit? Mintha látná is maga előtt, kinyújtja a kezét, akár körültapogassa a kerületét, csak a nevét nem tudja kimondani. De megtalálja bizonyosan, indul visszafelé, már a konyhán van, nem lát, mert ide nem világít a hajnalszín palást, de azért tudja, hogy erre kell menni, jobb kéz felé. Bebotorkál a szobába, itt szuszognak, alszanak, a térde nekiütődik valaminek, ez a láda. Tapogat a kezivel, ez vánkos, ez fej, kis fej, puha fogású haja van, mint a selyem rojt, Matyika, Matyika, simogatja. Akkor itt a kanapén, fejjel idefordulva, igen, ez Márika, milyen nagy haja van már, de hogy össze van csomósodva, meg kellene fésülni. Hol is csak a fésű? Pedig ő hajította el valahová tegnap. Ej, de sötét van itt! Odatapog az ablakhoz, megemeli a takarókendő csücskit, ezt azért akasztotta a firhang fölé az este, hogy a szemébe ne süssön a nap reggel - kinek is? Matyikának? Nem - jaj, ott a hajnalszín palást, várja a Boldogasszony, miért is jött ő vissza?
A küszöbön megáll, gondolkodik csak már nem tudja, min, szalad kifelé, az ajtót is nyitva hagyja, jaj, hova lett a Boldogasszony? A háború-körtefánál megáll, itt látta utoljára, körülnéz, merre mehetett? Csapkod eszelősen a két karjával, néz a ház felé is, s ijedt szemével nem veszi észre, hogy már nincs függöny az ablakon, áll ott valaki, fehér fejű ember, és dörgöli a szemét, ahogy az álmából fölijedt szokta.
Aztán a fehér fejű ember visszafekszik az ágyba, s már horkol is, mire Etel megtalálja az utat. Igen, ott a Boldogasszony, nagyon elhaladt, már elhagyta a szilvafákat is, s kezd napszínűvé aranyosodni a hajnalszín palástja. Ez messziről is még jobban világít, Etel tisztán látja a lába alatt a szőlőtőkék kis fodor leveleit, a hajladozó búzaszálacskákat, a pénzecske-virágokat, amik futtában a bokájához verődnek, száraz nádkotu szúrja meg a talpát - kint van a tóparton.
A nap kisüt, Etel elsírja magát, hova lett, hova lett, hova lett a Boldogasszony, hol találja meg az ő szolgálóleánya?
A nádból felröppen egy vakvarjú, elkiáltja magát: "látlak!" Etel odanéz, jaj Istenem, ott a Boldogasszony, levetette a palástját, az ő égszínkék selyemruhájában van, látta, látta, ott, ahol szétnyílt a nád! Belép a vízbe, először csak bokáig ér, jó, hogy ilyen hűvös, kimelegedett a szaladásban; most már térdig ér, fölemeli a rubinköves szoknyát, a papucsok kiesnek a hóna alól, nem veszi észre, csak megy az égszínkék ruha után, mindig beljebb kéklik, már elhagyja a nádakat, bent jár a kákában, a hónaljáig ér a víz, éles sások leszedik róla a violával versengő selyemkendőt, jaj Istenem, most jut eszébe, hogy miért ment ő vissza, az oltó-bográcsot felejtette otthon, mit szól most a Boldogasszony?
De a Boldogasszony nem szól semmit, csak mosolyog onnan a sík vízből: "gyere, lányom, gyere", szétteríti az égszínű ruháját, és beletakarja az ő szolgálóleányát.
A csordakútnál pedig várják a szent asszonyt a hívők egész estig, akkor a léleklátó meg a lobogós Modol elvezeti Ferenchez a reszketős fejű öregeket, az ünneplő réklis asszonyokat, adja elő nekik Etelt, mert nála nélkül nem jelenik meg a Mária a kútban. Ferenc nem tud semmit, ő azt hitte, álmot látott az éjjel, mikor arra ébredt föl, mintha nyitva volna az ajtó, és valaki kiment volna rajta. Ő oda is állt az ablakhoz, kinézett rajta, már piroslott a hajnal, és Etelt ott látta a körtefánál piros babos szoknyában. Vissza is feküdt, és reggel azt hitte, hogy csak álmodta az egészet, bár az szöget ütött a fejébe, hogy a tisztaszoba ajtaja is nyitva volt, és a földön ott feküdtek szanaszét az Etel sublótbeli ruhái.
Egy-két napig várták vissza Etelt, aztán keresték, a csendőrök is, hogy tán eltévelygett valamerre. A hét végén meg is találták a piros papucsot is, később a violaszín selyemkendőjét is, de ő maga nem került meg soha, a tó tud titkot tartani.
Ferenc meg más hitetlenek azt mondták, hogy beleveszett a mély vízbe, voltak olyanok is, akik a papra gyanakodtak, hogy az tetette el láb alól az urakkal egyetértésben, azért is hagyták olyan könnyen a dolgot, hogy senkit se fogtak be miatta. De az igazság mégiscsak az, hogy a Szűzanya vitte magával a szent asszonyt, mikor elköltözködött a csordakútból. A látó-asszonynak így adták ezt értésére a lelkek, és nem telik bele egy esztendő, hogy tanú is lesz. Messzi Gyurka hittel bizonyítja, hogy úgy látta, mint most látja, mikor a szent asszony elevenen ment az égbe, két kerubim emelte szárnyánál fogva, az is vakuljon meg, aki nem hiszi.
Nem, azt nem lehetne mondani, hogy Ferenc ne sajnálta volna Etelt. Sajnálta, még élt, és siratta, mikor meghalt, ha nem úgy is, mint ahogy Etel sajnálta és siratta volna Ferencet. Ha Ferencet érte volna az a baj, ami Etelt, akkor Etel nem törődött volna se Istennel, se emberrel, se földdel, se gyerekkel, hanem egész nap ott ült volna az ő édes ura lábánál, fogta volna a kezét, sírt, énekelt, imádkozott volna vele, kísérte volna tüskön-bokron át szenteket látni vagy ördögöt imádni, éjszaka odafeküdt volna az ágya elé, takarta volna, legyezte volna, lett volna lába kapcája, doromboló macskája, koloncos kutyája, etette volna húsával, itatta volna vérivel. És ha Ferenc halt volna meg úgy, mint Etel, akkor Etel otthagyott volna mindent, ment volna utána sárba-vízbe, kereste volna éjjel-nappal, kimerigette volna a markával a tavat, a tíz körmével túrta volna föl az iszapot, fölgyújtotta volna a tanyát, hogy jobban lásson, és ha megtalálta volna ő édes urát hínár közé keveredve, hínárnál zöldebbre rothadva, víziférgektől elborítva, akkor addig ölelte-csókolta volna, míg vagy föléled és rámosolyodik, vagy halottul viszi magával a mennyek országába vagy a pokol tornácába.
De hát Etel szerette Ferencet, úgy, ahogy az asszonyok szeretnek, ha szeretnek valakit. Ferenc - Ferenc meg úgy szívelte Etelt, mint ahogy az emberek szívelik az olyan jóravaló, mindenféleképp helyes, tökéletes asszonyt, mint Etel volt. Isten nyugtassa szegényt. Az ilyen asszony megérdemli, hogy életében megbecsülje, holtában megsirassa az ember. Ferenc meg is siratta Etelt, ha nem úgy is, mintha rendesen történt volna a halála, koporsóban, pappal a temetése. Mert mégiscsak másképp sír az ember, mikor fekete gyászpántlika van a kalapján, a koporsó ott várja az indulást a Szent Mihály lován, és körül a népek lesik, hogy hogy sír az ember, mikor a pap azzal szaggatja a szívét, hogy "dolores inferni". Ferenc nem ád ugyan ilyenekre semmit, volt ő ezer egynehány nagyon szomorú temetésen, ahol se pap, se koporsó nem volt, mégis minden porcika reszketett az emberben. De azért mégis szerette volna a végtisztességet úgy megadni a feleségének, ahogy megillette volna, s ahhoz hozzátartozott volna az is, hogy ő el-eleredő könnyel, lehajtott fejjel, ünneplő fekete ruhában haladjon a koporsó után, két kezén vezetve a két hötyögő gyereket. De ha az Isten nem így rendelte, abba is bele kell nyugodni. Ferenc gyászmisét rendelt, elvégezte a szegények etetését is, meghatalmazta a tisztelendő urat, hogy csináltassa meg a templom előtt a bánatos Mária-szobornak a fejét, akit a németek leütöttek, vagy ha talál valami alkalmasat a kőfaragónál, vegyen újat helyette, az Etel emlékezetére ő fizeti ki az árát, és ezzel eleget tett a kötelességének. A gyerekek se nagyon emlegetik az anyjukat, mert amióta a baj érte, úgyis elszoktak tőle, és ahogy Mátyás mondja, pedig ő igazán vére gyanánt szerette Etelt, a megesett dolognak legjobb orvossága az elfelejtés. Meg aztán holtnak holt a barátja, elevennek élő, és mikor eljön az ideje, senki se veheti érte ítéletbe Ferencet, ha asszonyt vesz a házhoz, ugyan korától még lánynak a fejét is bekötheti.
Ezt azonban csak Mátyás gondolja, ahogy kacsozza a szőlőt az Etel földjén, míg Matyika kísérgeti, mint a barázdabillegető, rágván a savanyú szőlőrekenyét, aminek sokkal jobb íze van, mint a sóskának, gyönge-savanyú bor-íze, ha eszük volna a városi népeknek, inkább ezért adnák a pénzt, mint a sóskáért. Ferencnek még most esze ágában sincs ilyen hívságos dolgokra gondolni. Ferenc fúratja a kutat, rakatja a malom falát, már egy mester be is pörölte, a másikat meg ő; új földeket árendál, kereskedik búzával, kukoricával, borral, mint a zsidó, de azért a zsidók is szeretik, akiknek továbbadja, amit vesz, meg azok is, akiktől vásárol, mert senkit meg nem csal, és mindenkihez emberséges. A városba is sokat jár, vezeti a küldöttségeket a polgármester úrhoz, a követhez, hol a rokkantakat, hol a hadisegélyes asszonyokat, a jószágtartó gazdák nevében aziránt nyújtja panaszát, hogy nincs hol legeltetni, szaporítani kellene a közlegelőt, a földtelen zsellérek nevében azt kéri, hogy osszák föl a közlegelőt, és most azon fundálódik, hogy a buckákat be kellene erdősíteni.
Mátyás el is csudálkozik rajta, hogy Ferenc ennyifelé forgatja magát, meg is mondja neki.
- Azt mán hallottam, tudod, hogy némelyik embör egy szájbul fúj hidegöt, melegöt, de úgy nézöm, te még ezökön is túltöszöl az ügyesködésben, mert te még langyosat is fújsz.
Ferenc nevet, nem úgy, mint ezelőtt, a szája sarkával, hanem tele szájjal, egészségesen.
- Sok ám a fújnivaló, édös apám, osztán ha magunk nem fújjuk, akkor csak a szél fújdogálja a szögény embört, mint eddig.
- Nagyon sokba kapsz te, Ferenc, majd végit se éröd.
- Majd végit éri Matyika, mire őbelüle is Mátyás lösz. Úgy löhet, ő mán gépkocsival szalad ott, ahol az apja fakó-szekérön akadozik.
Mátyás nem is mondja, amit öt-hat esztendővel ezelőtt mondott volna, hogy nem éri ő azt hajasan, kopaszon is bajosan. Azt nem tudja, hogy jó vége lesz-e ennek, de az bizonyos, olyan változások vannak, hogy szólni se tud hozzájuk az ember. Szántógép, vetőgép, cséplőgép, autó, repülőgép, ezelőtt negyven év alatt nem látott a tanyai ember annyi gépet, mint most egy hét alatt, s ehol ez a kis makulumák gyerek, ez a Matyika, már ez is azt eszeli ki, hogy ellopja az öregapja papucsát, kilyukasztja a budlival, pulykatollat tesz a két oldalába, fölhajítja, és tapsikol neki:
- Röpülőgép! Röpülőgép!
Ahol repülő van, ott persze röpülőkatasztrófa is lehet. A papucs, amelyet Mátyás a lábán szokott viselni, mikor ráér urizálni, most gépnek érezvén magát, a fejére esik öregapónak. De azért Mátyás nem haragszik, hanem mosolygásra harapja a bajuszát. Fene teremti, ez a papucs valamikor csizmafej volt, és bizonyosan nem gondolt arra, hogy utoljára madár legyen belüle. De hát Mátyás gondolt volna-e arra, hogy ővele is ilyen nagyot forduljon a világ? Bizony most már hétköznap is tajtékpipát szopogat, és mióta Ferencre való nézvést megkapta a kisüstöt, azóta a fináncokkal is ki van engesztelődve. Mert lehet azokkal beszélni, a csendőrök nélkül meg nem lehetne óvakodni a sok tolvajtul, mert az a sok nincstelen szegény úgy lop, mint a szarka. Utóvégre a végrehajtó se tehet róla, hogy van, ő is Isten teremtése, fene a dolgába, és csak azt sarcolja, aki nem fizeti be a porcióját, pedig az államnak is csak élni kell valamiből. Igen, Mátyásnak sokat módosult az államelmélete és szociológiai felfogása, mióta a városi urak kiszoktak a homokra, és követtől, főispántól, kanonoktól, prókátoroktól, vándor-méhész tanítóktól, mindenkitől azt hallja, hogy ő, Mátyás, a nemzetfönntartó elem. Mikor először hallotta, fölbosszankodott, mert azt hitte, hogy valami csúfságot mondanak neki. De aztán belegyőződött abba, hogy ez nagy tisztesség, és azóta Mátyás majdnem úgy néz a városi urakra, mint magaformájú emberekre, és elidőzget velük a körben vagy a kapitányságon, ha muszáj. És amikor a minap azt kérdezte tőle a báró úr, hogy ha elhozná ide a minisztert, odaállna-e eléje mint tekintélyes kisgazda, Mátyás egy csöppet se habozott a válasszal.
- Miért ne állnék? A macska is szömibe mer nézni a királynak is.
Úgy volt megbeszélve, hogy a körben Ferenc fogadja a minisztert, aztán elvezetik az iskolához, ott pedig Mátyás kéri meg alázatosan, hogy vegye állami kezelésbe az iskolát. Ezen nagyon kapott is Mátyás, mert ha világnézete egyben-másban megváltozott is, azt még most se tartotta helyesnek, hogy a tanító vegye igénybe a gyerekeket, mégis neki fizessenek a szülők.
- Igen ám - mondta a báró -, de a megszólítással baj lesz.
- Micsoda baj?
- Az, hogy a miniszter úr nem tekintetes úr ám.
- Hát az baj, de csak az ő baja - sajnálkozott Mátyás a miniszter úron, aki olyan sokra vitte, mégse lett belőle tekintetes úr.
- Se nem nagyságos, mint a polgármester úr, se nem méltóságos, mint én vagyok.
- Hát akkor mi a ménkű löhet, kéröm szépen?
- A miniszter úr kegyelmes úr. Ke-gyel-mes. Nem felejti el kend?
- Már hogy felejteném kéröm szépen. Egyszóval mint az Úristen.
- Hogyhogy mint az Úristen?
- Azt szoktam én emlögetni, mikor mögmérgesítenek. A kögyelmes Istenit neki - így mondják ezt.
- No, akkor erről megjegyzi kend.
Meg is jegyezte. Mikor megérkezett a miniszter a sok városi úrral, és Mátyást odataszigálták eléje, egy kicsit megzavarodott attól, hogy mindenki ránéz, de azért csak elmondta, amit vállalt.
- Adjon Isten, miniszter úr, álmosítani köllene mán az iskolát, a kögyelmes Istenit neki, mert eztet kívánják a nemzetföltartó elemök, mind az egész.
Úgy megéljenezték erre Mátyást, mintha ő volna a követ. Volt ott egy félnyakú újságírnok, az fel is köszöntötte Mátyást este a körben, mint a magyar szellem reprezentánsát s mint a keresztény eszmének homokon sarjadt turáni bajnokát. Amúgy nagyon rendes fiatalember volt a félnyakú, vedelte a bort, mint a gödény, de azért a szavalatját egy kicsit a begyibe vette Mátyás, és nem is nyugodott addig, míg meg nem mondta neki a magáét. Ez már éjfél felé volt, helyibe ment az újságírnok, és hozzákoccintotta a poharát az övéhez.
- Szervusz, bátyám!
- Az úr is kegyelmes úr? - kérdezte Mátyás.
- Nem, én testvér vagyok, bátyám.
- No, testvér, kéröm szépen - mondta Mátyás erélyesen, de nehogy a testvér olybá vegye, mintha ő haragudna, ő is felgörbítette a nyakát -, akkor ne mondjon olyanokat, testvér.
- Milyeneket, bátyám?
- Mán egyrészben elfelejtöttem a szavalatját, akivel engöm mögtisztölni bátorkodott. Nem mondom, amit értöttem belüle, szép is volt, de azért nem egyesülhetök bele mindönbe. Mert homok, az van itten, mög sarjú is, körösztény is vagyok, azok vagyunk itt mindnyájan, no, a zsidóné nem, mert ő más hitöt öröklött, de nagyon röndös asszony amúgy, hanem túrni nem szoktunk, testvér, túr ám magának az ángya térde!
Ebből aztán nagy nevetség lett. Az újságírnok ugyan nem tette ki az újságlapba, de az urak elvitték a hírét a városba, hogy milyen eredeti ember az öreg Mátyás, és így hallhatta meg az igazgató úr is. Mert mikor nyár vége felé rányitott Ferenc egy kosár korai piros szagos szőlővel, azzal fogadta:
- Hát ha maguk nem túrnak is odakint, túróval élnek, az bizonyos. Nagyon meglátszik magán, Ferenc.
Csakugyan Ferenc nagyon megtelt tavasz óta, az arca kisimult, megpirosodott, nevetett róla a testi-lelki egészség.
- Tud-e már aludni, Ferencem?
- Mint a jóllakott hörcsög.
- Hát a kenyértől fél-e még? - mosolyodott el az igazgató úr.
Ferenc kihúzott a tarisznyájából egy fényes-piros kalács-cipót.
- Viszöm a gyerököknek, én már elmártogattam egyet paprikás-lében a duttyánban.
- Hála Istennek, hát csak mártogassa bátran a fehér cipót piros lébe, a szomorú rabtól nem szegényedik bele.
- Küldte Rókus a választ? - ragyogott a szeme bogara Ferencnek.
- Küldte - kereste elő az igazgató úr a fiókjából a legfrissebb jeruzsálemi levelet -, de ettől nem leszünk okosabbak. Azért is nem mentem ki vele, mert egyelőre semmit se tehetünk ezzel a tökéletlennel.
A szomorú rab azt írta, hogy kívánja az Istentől, ezen pár sor írása találja friss jó egészségben az igazgató urat, mint levélírót, továbbá az Etelt, mint kedves feleségét és a kis családját. Továbbá megértette, hogy a szegény Etel megbolondult, és tisztelteti Ferencet, hogy küldjön negyven milliót a Pulcki konz úrnak, hogy váltsa mán ki ebbül a szomorú rabságbul, de hogy az milyen, azt ő meg nem írhatja, hanem majd csak otthon mondja el, ha az Isten hazasegíti. Továbbá tudatja az igazgató urat, hogy itten nagyon melegek járnak, és nagyon jó földek vannak, csakhogy a búza nagyon drága, a tisztának köble ötvenezer rubli, de ez most már nem járó pénz, hanem úgy mondják, hogy cservonyec, de aztat nem tudja, hogy hány rubli és továbbá ezennel marad stb.
- Erre nem lehet negyvenmilliót odahajítani - tette le az igazgató úr a levelet -, okosabb választ meg ettől a tökkoloptól sose fogunk kapni. Nincs magának ismerőse Oroszországban, odagyökeresedett hadifogolytársa vagy valakije?
- Most nem vélekszök senkire - gondolkozott el Ferenc.
- Akkor még egyet próbálunk, én íratok a minszki lengyel konzulnak, hátha megszállja a jóság és felel rá.
- No; az jó lesz - vélte Ferenc is, és fölemelt az asztalról egy patinás bronzkardot. - Hát ez honnan származik? Ejnye, de csak szép, akár a lilomlevél.
Ferenc a legteljesebben kigyógyult a lelki nyavalyájából, gondolta az igazgató úr. Hála Istennek, vétek is lett volna, ha ilyen pompás ember a háború után pusztul bele a háborúba.
Aztán még elbeszélgettek egy kicsit, kint való dolgokról, Etelt nem emlegették, az igazgató úr nem akarta vele szomorítani Ferencet, Ferencnek meg nem jutott eszébe, s különben is sietett, mert valami rendeznivalója volt a bankkal.
- Ha hírt kapok, Ferenc, akkor hírt adok - szólt utána az igazgató úr. - Ha pedig magának eszibe jutna valami oroszországi ismerőse, mert mégis az volna a legbiztosabb, akkor maga nézzen be hozzám.
- Okvetetlen - igengetett vissza Ferenc az ajtóból.
Csakhogy Ferenccel nagy változás történt, mire megint rányitott az igazgató úrra.
Ferenccel nagyon emberi dolog történt. Szerelmes lett. Csakhogy az volt a különös, hogy Ferenc, aki szívelte az élő Etelt, a halott Etelbe lett szerelmes.
Az isten tudja, hogy kezdődött, mikor kezdődött. Az ilyesmit az se veszi észre magamagán, akinek az a mestersége, hogy a lelkeket babrálja. Ferenc pedig, bár ármentesítő társulatot kolompolt össze, artézi kutat fúratott, malmot építtetett, és bankba szaladgált, mégiscsak homoki ember volt, és egy haja szála se hullott el lélektani megfigyelésekben.
A hajszál igen, mintha azzal indult volna a dolog, de az is lehet, hogy már megvolt a dolog, csak a hajszálra várt, hogy elindítsa.
A hajszál hosszú, kemény, fekete hajszál volt, a Márikáé, és egy friss kenyérben találtatódott, amelyet Márika sütött az új búzából. Életében az első kenyeret. A Márikák életében ez kimondhatatlanul többet jelent, mint az első csók a Marie-kéban, a Märykéban és a Marionokéban. Majdnem annyit jelent, mint az első báli dekoltázs. Ez az első vizsga az asszonyiságból.
Este volt, vacsoránál ültek az ereszet alatt, de még nem kellett gyertyát gyújtani, és Ferenc jól látta az izgalom kipirosodását a gyerek arcán.
- Első sütésöm, édös apám. Nem segítött a bérösné.
- Mögnézzük, fiam - simogatta meg Ferenc a kislány haját, aztán keresztet vetett a kenyér fenekére, és megszegte a nagy késsel.
- Jó szagja van - nézte éhes szemmel Matyika.
- Ugye? - mondta Ferenc. - Mög sok szöme. Jól mögkelt, ügyes kéz dagasztotta. Hát ez?
Kihúzta a kenyérből a hosszú, kemény fekete hajszálat, és napáldozatnak tartotta, a világosság felé.
- Az én hajam - jelentkezett Márika. Nem szégyellte, lehet ilyent találni kalácscipóban is, ha nem ilyen hosszút is, és nem ez most a fontos, hanem hogy milyen ízű a kenyér.
Ferenc azonban csak tartotta és nézte a hajszálat.
- Anyádnak is hosszú haja volt, csak szőke. Búzaszín. Mög puha.
Aztán eleresztette a hajszálat, elkapta a szél, és megkezdték a vacsorát. A kenyeret jóízűnek találta, azt mondta Márikának, hogy most már csak meg kell tanulni kemencét tapasztani, mert az is nehéz tudomány ám, s ha már azt is tudja, egyszerre eladó lány lesz belőle, és elmehet a bálba.
Mikor bevégezték a vacsorát, és Márika összeszedte a csentrest, Ferenc gyerek módjára csak úgy az ujjával csípett még egyet a kenyérből.
- Látod-e, hogy öteti magát? - intett oda a bőréből majd kibújó Márikának, de most hirtelen az a gondolata támadt, hogy Etel jobban megadta volna a savát a kenyérnek.
Aztán elfelejtette a dolgot, de pár nap múlva megint eszibe jutott Etel. A város vasutat építtetett a tanyák közt, a körben meghányták-vetették a dolgot, jó volna, ha nekik is fütyülne a vasút, nagyon fölvinné a földek értékét - ebben az ügyben vezette Ferenc a deputációt a városi urakhoz. Fölkészült rendesen, városba menősen, nyakravalót is kötött, úgy, mint máskor, tükörbül. Csak máskor nem gondolt arra, amire most. Hogy mikor Etel volt, akkor nem kellett tükör, mégis sokkal rendesebben volt kötve a nyakravaló. Etel mindig jobbrul balra kötötte, így? Nem, emezt a végit hagyta hosszabbra. Akárhogy próbálta, nem sikerült, s mivel úgy találta, hogy nagyon maskarán esik, ahogy ő köti, inkább nyakravalótlan ment ezután a városi urak elé.
Szüretkor valami idegen asszony keveredett a szedők közé, Mátyás fogadta valahol a keresztdűlőben. Csöndes, szótlan menyecske volt, nem nyiharázott a többi asszonynéppel, ugyan nem is nagyon sikoltoztatták a puttonyos legények, mert olyan seszínű arca volt, már amennyi látszott belőle, csak nagyon a szemébe húzta a kendőjét. De Ferencnek úgy tetszett, mintha a tartásában volna valami az Eteléből, olyan kényes melles-begyes, és a lába feje úgy bokából mozog, mint az övé mozgott. Ferenc bizonyosra vette, hogy ennek a menyecskének olyan fehér lehet a lába, mint az Etelé volt. Egész délelőtt ott kóválygott valami szösszel körülötte, hogy hátha fölhúzódik a szoknyája, amint ott a tőkék közt turkál. Lehet, hogy a menyecskének nem sok biztatás kellett volna; és szívesen nekigyürekszik, de Ferenc sokkal szégyenlősebb természetű volt, mint hogy valami huncutkodással belekötött volna, és így hiába lopta a napot egész délig a leskelődéssel. Délután meg a másik szőlőbe kellett neki átmenni a sutuláshoz, de ott is mindig incselkedett vele a kuporgó asszony képe, és alkonyat felé, mikor tudta, hogy a szedőasszonyok hazafelé szedelődzenek már, megint közéjük toppant. Jókor érkezett, az asszonyok nagy viháncolással locsolták egymásra a vizet a pászta végén, a diófák alatt, s az Etel-forma menyecske is ott mosogatta a lábát az úton egy dézsában, lehetett látni térdig. De Ferenc rögtön elkapta róla a szemét. Nem mintha a menyecskének csúnyább lába lett volna, mint más homoktaposó asszonyláb, nem volt se formásabb, se formátlanabb - amennyi ki van a szoknyából, az feketére sült, eres, tarló szurkálta, azon fölül olyan rizskásafehér, amilyennek az Isten közönségesen teremtette az asszonylábat. De az Etelé olyan testszín-fehér volt, más asszonynak csak akkor lenne olyan a lába, ha rózsaszín öntokot tenne rá. Ezt az egyet bizonyosan tudta Ferenc, mert már az Etel életében is föltűnt neki néha, ahogy a teknő mellett fölakaszkodott, vagy jött le a padlásról a létrán. Most is, ahogy ment hazafelé kedvetlenül a szőlők letaposott hátján, és le-lecsípett a megszedett tőkékről egy-egy ottfelejtett apró fürtöt, úgy látta maga előtt Etelt, amint ül a küszöbön szétvetett lábbal, és töri a mákot a nagy famozsárban. De csak a gömbölyű, fehér lábát látta rózsállani, a többi alakja nem rémlett neki, mert azt nem nagyon nézegette ő sose. Ugyan a lábát se nézegette avégrül, hogy milyen, de azt mégis leghamarább észreveszi az ember, azért is, mert lehajtott fejjel szokott nézelődni.
Pár hét múlva azonban azon kapja magát rajta Ferenc, hogy piacon, templomban, dűlőutakon, városi utcákon el-elakad a szeme az asszonyokon, de csak az Etel-vágásúakon, és így tanulta ki a többi asszonyokon, hogy milyen nem volt Etel. Mert biztos, hogy se szeme, se orra, se nyaka, se szája nem olyan volt, mint ezé vagy azé az asszonyé, aki valamiképpen emlékeztetett rá. De hogy milyen volt hát, azt nem tudta volna megmondani Ferenc, ugyan kezdetben nem is törte rajta a fejét. Nem szántszándékkal játszogatott ő ezzel, mint ahogy a gyerek csutkábul, cirokszárbul, mákfejbül, tökvirágbul meg kukoricabajuszbul babát csinál magának. Sose gondolt akarattal a halott asszonyra, mint ahogy azelőtt a halott katonára se gondolt. Csakhogy Rókust kezdettől fogva úgy látta maga előtt, ahogy a mohát rákaparta, egészben, megdermedten, tátott szájjal, Etelt sose nézte ő meg ennyire, és ezért Etel nem is kísértette úgy. Néha két hétig se jutott eszébe, de aztán volt olyan nap, mikor reggeltől estig nem tudta kiverni a fejéből. Nem gondolt semmi különöset se olyankor, csak mintha valaki mondta volna neki, hogy Etel, Etel, és ez hol az istállóban történt meg, almozás közben, hol az ágy szélén, vetkőzés közben, vagy mikor a gyerekek imádkoztak, vagy mikor Mátyással az üst mellett fokozták a pálinkát. Volt úgy is, hogy meg-megvillant előtte az asszonynak valami porcikája, a foga mintha megcsillant volna a nevető szájában, a lefelé néző galamb egy pillanatra azt juttatta eszébe, hogy Etelnek az álla alatt verődött egy kis toka, mikor jó erőben volt, s legutóbb is, a bankban, mikor váltót írt alá, mintha egy kis kerek szeplőt látott volna a papiroson az Etel orra tövében. De ez mind el is múlt, mint ahogy jött, és semmi különösebb gondot nem okozott Ferencnek.
Csak akkor vette észre magát, mikor egyszer, már jól bent az adventben, meglátta Márikát a tisztaszobában a sublótban kutakodni.
- Hát te mit motozol?
- Az édös anyám nagykendőjit nézném, édös apám, templomba akarnánk mönni, oszt az enyimet a Matyika nyakába kötöttem.
Ferenc maga is segített a nagykendőt keresni. Lent volt a ruhák alatt, jól összeturkáltak mindent, de Ferenc azt mondta a kislánynak, hogy csak menjenek, ne fázódjon a fűtetlen szobában, majd ő helyrerakja a holmikat. Helyre is rakta, s ahogy egymásra simogatta az asszony-ingeket, szoknyákat, blúzokat, akkor támadt először az a gondolata, milyen különös az, hogy ő nem tudja Etelt maga elé képzelni eleventen, egészben, úgy, ahogy volt és körülötte sürgölődött. Három esztendővel ezelőtt volt egy borjúja, nem magyarfajta, tarka borjú, nagyon kezes, szelíd jószág, annak még ma is emlékszik minden foltjára, látja, ahogy hozzádörgölődzik a nyakával, érzi a tenyerében a nedves bociorrát, az Etel halálának még egy esztendeje sincs, s már csak elmosódva látja maga előtt. Más is úgy van ezzel? Mért olyan különös az emberi természet?
Ettől a gondolattól aztán nem tudott szabadulni többet. Megint étvágytalan lett, lefogyott, elhallgatagodott. Mátyásnak föl is tűnt, szóvá is tette a dolgot.
- Valami bajod van neköd, te Ferenc? Úgy lesoványodtál, mint a macska, mikor lóbogarat öszik.
Ferenc azt felelte, álmatlankodik mostanában, és ez igaz is volt. A hosszú téli éjszakákon néha alig aludt egy-két órát, csak forgolódott az ágyban, néha mintha parázsra feküdne, lerugdalta magáról a takarót, máskor hidegellette a dunnát, a subába gubódzott bele, a szeme majd leragadt az álmosságtól, de elaludni nem bírt.
Mátyás mint gyakorlati ember, ennek is tudta az orvosságát.
- Így van az röndjén a te korodban, hogy ne tudjon egyedül aludni az embör. Látod, én mán nagyon tisztölöm a hét aluvó szenteket, és nem bánnám, ha azt hoznák törvénybe, hogy estétől reggelig aludni köll, reggeltől estélig mög nem szabad ébren lönni.
- Hát szeretnék cserét tönni édös apámmal - mondta Ferenc, éppen csak hogy mondjon valamit.
- Nem úgy van az, hé, tudom én a te bajod, más annak az orvossága. Az a te bajod, hogy magad vetöd az ágyadat, osztán nagyon szélösre vetöd egymagadnak. Asszony után köll nézni, Ferenc.
- Hát csak nézzön, édös apám - hagyta rá Ferenc.
Mátyás nézett is. Hiszen házasította már egyszer Ferencet, ismeri a gusztusát. Kikeresett egy köpcös, pogácsaalma-képű, búzászsák-derekú özvegyasszonyt, aki már három embert elszaggatott. Ilyen kell Ferencnek, mert ezt már ő szaggathatja el, aztán az benne a jó, hogy az asszony magtalan is, és tízzsákos földet lehet tőle jussolni. Igaz, hogy az asszony egy kicsit öregellené Ferencet, mivel ő tíz esztendővel előzte korban, és azért inkább ment volna valami katonasorban levő szolgalegényhez. Eggyel már el is kendőzte magát félig-meddig, ugyan nem kendővel, mert az már túlságosan parasztos, hanem karikagyűrűvel. De Mátyás fölokosította, hogy Ferenc mégiscsak jobban illik hozzá, mert az most az eleje a gazdáknak, és követ is lehet még belőle, bár Mátyás erről egyelőre nem mondhat többet.
Úgy beszélte meg Mátyás az asszonnyal, hogy disznóvétel ürügye alatt kalauzolja el Ferenchez, s így is állítottak be hozzá karácsony után, éppen a két ünnep közt. De természetesen mielőtt a disznó került volna a tárgyalás homlokterébe, először a világi dolgokról beszélgettek. Mátyás volt a szóvivő, ő adott fel olyan kérdéseket a széltiben-hosszában egy gömbölyűségű özvegynek, amikből Ferenc nemcsak azt tudhatta meg, hogy az özvegy készen vette a bundáját a városi német szűcsnél, Kohnnak hívják, ott van az üzlete a búzapiac sarkán, nagyon finom üzlet, ott nincs alku - hanem azt is, hogy nemcsak a bunda perzsa, hanem a szoknya is az, de az már nem készen vett, hanem csináltatott, mert ilyent nem lehet készen kapni, a csináltatáshoz meg nem mindenkinek van tehetsége. Továbbá arról is értesülni kellett Ferencnek, hogy az özvegy járt a látó-asszonynál, három pulykáért megmutatta neki a három ura lelkét, ugyan ő nem látta őket, mert be volt sötétítve a szoba, de a látó-asszony beszélt velük, és kitudta tőlük, hogy azt szeretnék, ha közös özvegyük még ezen a farsangon férjhez menne, mert nekik addig nem lesz nyugtuk a sír homályában.
Mátyás itt igen ugráltatta az ollót rég nem látott szemöldökeit Ferenc felé, hogy szóljon már ő is, és Ferenc szólt is. Engedelmet kért az özvegytől, hogy magára hagyják, de neki egy kis beszélnivalója van Mátyással.
A beszéd ez volt a konyhán a két ember közt:
- Édös apám, mi szándékkal hozta ide ezt a tergyedt kemöncét?
- Hát hogy ezt vödd el, Ferenc.
- Vögye el az Isten.
- Nem olyan utolsó szömély ám ez, Ferenc. Ölég jó karban van, különösen ha a kabátját letöszi, én már láttam úgyis.
- Nincs az Istennek az némböre...
- Uccu, bocskor, ne tüsszögj. Tíz zsákos földje van ennek, úgy tudd mög.
- Ha édös apám rögtön el nem takarítja innen, de biz Úristen mingyárt mögkéröm a kezit édös apám számára. Énneköm csak Etel volt asszonyom ezön a világon, a többi mind csak csávás dézsa.
- Ne, bolond, ne - hőkölt meg Mátyás, s úgy megijedt a Ferenc ábrázatától, hogy fölhagyott minden tovább való kísérlettel. Okos ember nem veszteget szót a másikra akkor, mikor látván látja, hogy bujdosóban az esze, ha nem tudja is, mitül.
Olyan képpel állt az özvegy elé, mint mikor a pálinkafőzőben el kell utasítani valamelyik sógort, mert igénybe van véve az üst.
- Hát akkor el is möhetünk, sógorasszony, mert azt mondja ez a Ferenc, nem eladó még a disznó, érni köll neki.
Az özvegy nem nagyon szomorodott el a kosárra. Nagyon lecsökkentette a szemében Ferencet az, hogy olyan sárga meg kevés beszédű, és van az úgy a világi életben, hogy többet ér egy fekete malac, mint egy fehér disznó. Nem is nagyon hallgatott oda, mikor Mátyás mentegetődzött az úton, hogy azért nagyon príma ember Ferenc, csak most rajta van a bóna.
Ferencre pedig csak most jött rá a bóna igazán. Addig hányta-vetette magában a dolgot, még rászánta magát arra, hogy ő is elmegy a léleklátóhoz. Nem mintha hinne neki, dehogy, Ferenc sohase adott hitelt semmiféle babonának, kanász korában nem látott se kísérteteket, se tüzes embereket, a háborúban se talizmánt nem hordott a nyakában, se porrá tört gyíkfejet a bakancsában, s az Etel Mária-látását is annak vette, ami volt, egy szegény lélek megzavarodásának, amilyen mindenkit elérhet, mert szabad velünk az Isten. Ferenc csak próbát akart tenni a léleklátóval. Ha olyan nagy egyetértésben van a lelkekkel, hát jelentesse meg neki Etelt. Azt még könnyebben előhívhatja, mint mást, mert mind a ketten a Mária zsoldjában állottak. Egész bizonyos, hogy nem lesz belőle semmi, az Isten nem adott ilyen hatalmat földi halandónak. Csudák csak a Bibliában voltak, meg igen, hát a szentek életében is voltak, legalább úgy van írva, hogy azok is megjelentek a haláluk után. Ki tudja? Hiszen ami azt illeti, Etelt is szent asszonynak hívták, hívják is némelyek még ma is, amint hogy csakugyan az is volt, ezt Ferenc mindenkinél jobban tudja, olyan nincs több, meg nem is lesz a világon. És ha a léleklátó meg tudná neki mutatni, hogy egyszer is, úgy, hogy ő azt mondhatná rá, hogy ez az no, ez tökéletesen Etel - akkor kérhetne tőle, amit akar, nincs olyan, amit ő sajnálna tőle.
Ezeket így elgondolta Ferenc, míg nyomakodott előre az éles szélben s havas dűlőkön, kétközben önmagával, hitetlenül és mégis kapkodva egy-egy talánhoz, amely ilyen esetben kizöldellik az emberi lélek hófúvásaiból, mint a citrusbokor. És ezekbe a gondolatokba úgy belezavarodott, hogy mikor a jól benyomozott, letaposott havon betalált a látó-asszony gunyhójába, aki se kutyát nem tartott, se ajtót nem zárt, mert nagy biztonságban tudja magát a szerafimok és kerubimok oltalma alatt - akkor Ferenc igazán nem úgy viselte magát, ahogy köri elnökhöz és urakhoz szokott deputáció-vezetőhöz illik. Nem peckeskedett, hanem összekushadt, mint olaja végére ért lámpabél lángja, és ahelyett hogy szigorú szóval megfélemlítette volna a szellemidézőt, vagy megnyerte volna magának szopós-malac ígéretével, csak azt kérdezte tőle, gyáva, kéregető alázatossággal, hogy meg tudná-e ő neki mutatni a feleségét.
A késpenge szemű asszony se szóval, se mozdulattal nem mutatta, ismeri-e Ferencet, vagy nem. Lehet, hogy ráismert, de az is lehet, nem ismert rá, és nem sokat nézett ki a kifordított subás, görnyedt emberből, mert ahogy szemügyre vette, és maga elé nézett egy kicsinyét, csak annyit mondott:
- Kend nagy vétkes embör az Úristen előtt.
Ferenc olyasmit motyogott, hogy az Úristen előtt mind vétkesek vagyunk, de a léleklátó ügyet se vetett rá, ha értette, ha nem, és így folytatta:
- Nem tött öleget a mögholt feleséginek azért, amiket ellene vétött. Addig itt nincs is sömmi keresnivalója, mönjön innen Isten hírivel.
Ferenc úgy sompolygott ki az ajtón, mint a tetten ért kutya, ha kiszidják a házból, és azt se tudta, hogy ért haza. Micsoda vétke van őneki az Úristen előtt, amiben nem tett ő eleget Etelnek? Ha tudná, a lelke üdvösségét odaadná érte.
Még azon az éjszakán megtudta. Megjelent neki álmában Etel, úgy szaladt be az ajtón, mezítláb, egy szál szoknyában, ingvállban, mint azon az éjszakán, mikor a kommunista katonák elől futott a Ferenc tanyájára. Ferenc úgy akart kiugrani az ágyból, mint akkor, csak nem olyan ijedt meglepetéssel, hanem eget érő örömkurjantással, de Etel megfenyegette az ujjával, és mondott egy szót. De vagy magában mondta, vagy Ferenc megsüketült, mert hangot nem hallott, s csak harmadszor tudta kivenni az Etel szája mozgásából, hogy mit mond. Azt mondta:
- Szpiritutó.
Erre aztán Ferenc föl is ébredt, és alig várta a hajnalt. Ahogy egy kicsit elverődött a sötétség, mindjárt fogott, és ment az igazgató úrhoz:
- Van-e már valami hírünk, igazgató úr?
- Van, Ferenc, éppen karácsonyra jött, tessék, föl lehet tenni a kéménybe füstre. A Pulcki konz úr megszidta a svéd konzult, az meg a német konzult, német konzul a magyar királyi külügyminisztert, külügyminiszter az én hosszú kezű barátomat, az meg meghúzta az én fülemet, hogy a nemzetközi jog minéműségének hogyanja és mikéntje nem engedi az idegen állampolgárok legszentebb magánügyeibe való indokolatlan beavatkozás lehetőségének föltételezését, a ragya verje el útról útra, áganként és kacsonként a nemzetközi jogot, még jobban, mint ahogy már el van verve. De azért én nem adom ám magának tovább a haragot, Ferenc.
- Ne is, mert én jó hírt hoztam. Van énneköm egy barátom, Oroszországban honos muszka embör, az én tanyámon is volt hadifogoly. Úgy hívják, hogy Szpiritutó. Ugyan csak édösapám nevezte el annak, de itt a levele, amiben a Fekete Máriát küldte, ebbe benne van a röndös neve is, mög az atrecca is.
- Azám, csakugyan, a Szpiritutó. Még ma írok neki, tudassa velem a Rókus címét is, járjon utána a tökéletlennek, és írja meg magyarán, amit tud róla. Majd én le is fordíttatom a levelet, amit írok, oroszra, úgy küldjük el neki. Ejnye, de csak jó, hogy eszibe jutott. De ugye, ez nem is magának, hanem Mátyásnak jutott eszébe?
- Nem, hiszön ő nem tud sömmirül - juttatta eszébe Ferenc az igazgató úrnak a saját tanácsát, aztán elmondta, hogy mit álmodott ő az éjszaka Etellel.
- Nono, ember - incselkedett az igazgató úr - vigyázzon, mert még maga is meglátja a Máriát!
Persze az igazgató úr ezt csak tréfából mondta, és Ferenc is mosolyogva mondta rá, hogy de már azt mégse hinné.
Nem is a Máriát látta meg még akkor Ferenc, hanem Etelt. Még azon az éjszakán, egészen a maga valóságában. Ott ült az ágya szélén, mosolygott rá, és Ferenc most sokkal jobban megnézte, mint életében bármikor. Észrevette, hogy elül két rizskásafoga egy kicsit egymásnak van hajolva heggyel, és hogy a jobb füle cimpáját egy csöppet magasabbra fúrta ki a bába, mint a másikat. Ő csak nézte, nézte Etelt, mintha valamennyire irtózott volna is tőle, és meg akarta tőle kérdezni, hogy ugye meg van halva, de Etel mintha tudta volna, hogy ő mit akar kérdezni, megszólalt:
- Én vagyok, édös uram.
Ferenc kiugrott az ágyból - persze hogy álom volt, de nagyon szép álom, és Ferencnek már régen volt olyan jó napja, mint akkor. De azért alig várta, hogy este legyen, és mikor lefeküdt, alig tudott elaludni az izgalomtól, hogy lesz-e megint olyan szép álma. Ezen az éjszakán még szépült is az álom, mert Etel nemcsak odaült az ágy szélére, hanem az egyik karját a vánkos alá tette, a másik kezivel meg törölgette az ő édes ura homlokát, és megígérte neki, hogy ezután eljön hozzá minden éjszaka. Ferenc aztán ébren is komolyan vette ezt az ígéretet, és mikor Etel csakugyan eljött a harmadik éjszaka is, Ferenc belegyőződött abba, hogy ez ezután mindig így lesz, nappal özvegyember lesz, teszi-veszi a dolgait, mint eddig, éjszaka pedig feleséges ember lesz, ha nappal tudja is, hogy az éjszakai felesége csak álom.
Egy darabig csak ment is a dolog, és a nappal nem keveredett össze az éjszakával, ámbár hiszen néha a nappal még bolondabb álmot hoz, mint az éjszaka. Például mikor Ferencet fölkereste öt fiatal gazda, magakorú háború-szenvedett emberek, és megkérdezték tőle, hogy elvállalná-e a követséget, Ferenc először azt hitte, hogy ez is csak álom, ha nem olyan szép is, mint az a másik. De hogy tovább is szorongatták az emberek, és Mátyás is odavetődött - egészen véletlenül, miután előbb két hétig rázta a kolompot, hol a szövetkezeti boltban, hol a zsidónénál -, be kellett látni, hogy ez nem álom, ezek itten valóságos emberek, mégpedig egy kicsit pálinkaszagúak, mivel mielőtt idejöttek volna, Mátyásnál voltak, véletlenül. Megmondta a véleményét kereken, úgy, ahogy igazán gondolta. Ő itt a homokon megállja a helyét, de az ország dolgában hatökör, oda tanult emberek kellenek, és őneki a mostani követ, a báró, aki komája is, olyan embere, hogy igazán különbnek tartja magánál.
- Mánpedig hatökör mindég több, mint egy ökör - mondta Mátyás, és ezt nagyon helybenhagyta a küldöttség is, de Ferenc megvetette a lábát, és nem engedett.
Azonban Mátyás se az az ember volt, aki a szájából hurkatöltőt csináljon, és amire ő rátötte a közét, azt végre is hajtotta. A pálinkafőzőben egyre sűrűbb lett a pipafüst és egyre hangosabb a diéta. Különösen mikor Messzi Gyurka mint kém meghozta a jelentést, hogy az öregebb nagygazdák ugyan vedelik ám a báró borát az ispán kályhája mellett. Azt ugyan nem mondta el, hogy ott is fölvette a kémdíjat, és nem kötött görcsöt a torkán, mikor a kancsót a kezibe adták, de azt a gorombaságot a saját fülével hallotta, amit az itt jelen lévő tisztes társaságról mondtak, nem is jó arról beszélni.
- Ki vele. - biztatta Mátyás a kémet a legfinomabb seprü-pálinkával. Nem volt abban egyharmada se "rézeleje", ahogy a pálinka rézcsapízű első csorgását nevezik, ami szemorvosságnak is nagyon jó.
- Hát azt mondták, hogy mit akarnak ezök a sühederök, mármint a jelen levő tisztölt fiatalnemzedék, azzal a szögény háztúl gyütt máléval, mármint a Ferenccel.
A fiatal nemzedék erre azt mondta, hogy szaváról ismerni meg a vén szamarat, és a csősz sietett a jelentéssel az idősebb nemzedékhez, és mire kitavaszodott, akkorára a hazafias lelkesedés nem ismert mértéket. A lelkesedés nem, de a főintézők igen, az ispán úrnak nyolc hektó bora fogyott el, tiszta színbor, és Mátyásnak két akó pálinkája, egyharmada rézeleje. Valószínűleg ezért volt erősebb a két akó a nyolc hektónál, amit abból lehetett látni, hogy a báró úr szükségesnek látta meglátogatni Matyikát, mint még soha nem látott keresztfiát, és hozott neki egy posztómajmot, amit Mátyás másnap megvett kis druszájától egy cinegefogó tökért, és kiakasztott az üstházban, mint a báró úr képmását. Továbbá Ferenccel mint komájával megitta a báró úr a brúdert, és megkérdezte tőle, mit szólna egy kis gazdasági tanácsosi ranghoz.
- Tudja Isten - mosolygott Ferenc -, minek az már énneköm?
De nem a komájára mosolygott, mikor ezt mondta, hanem elfordított fejjel a háta mögé, holott nem állott ott senki. Ebből a báró úr azt látta, hogy ínyére van a dolog az ő kedves komájának, csak nem akarta mutatni, mert huncut a paraszt, ha már egy araszt.
Persze a báró úr nem tudhatta, hogy Etel áll ott az ő édes ura mögött, és az ő édes ura csak azt mondja, amit tőle tanult az éjszaka.
Mert az éjszakai látogatások még mindig tartottak, és Ferenc az egész házasságuk alatt nem beszélgetett annyit Etellel, mint e hetek mély álmú éjszakáin. Elmondta neki minden dolgát, a Márika ügyességét, hogy már a fánkot is megsüti, a Matyika okosságát, hogy már le tudja hajtani a lovakat a tóra, sőt a Mátyás nagyramenő szándékát is, és erre mondta Etel, hogy minek az már az ő édes urának, mikor a Mária sokkal nagyobb hivatalt szánt neki.
- Neköm? - csodálkozott el Ferenc.
- Bizony, majd mögsúgom - körülnézett Etel, hogy meg ne hallja valaki -, te lönnél a madárijesztő a mönnyei búzamezőkön.
Ezen mosolyodott el Ferenc, mikor a báróval beszélgetett, hogy milyen tarkákat elálmodik az ember, és azért fordult hátra, mert úgy érezte mintha Etel ott állna a háta mögött, olyan titkolódzó arccal mint ahogy az éjszaka látta, de persze nem állt ott Senki, mert nappal volt. Azazhogy nem egészen így volt a dolog! Etel ezen az éjszakán duzzogva bújt az ura mellére.
- Kinevetött máma engöm az én édös uram.
- Hogy tudod te azt? - csodálkozott el Ferenc.
- Hiszön ott álltam az én édös uram háta mögött.
- Éröztem is én olyanformát, hátra is fordultam, de nem láttalak.
- Nem is löhet addég, még a Szűz Mária engödelmet nem ad rá, mert én az ő cselédje vagyok.
Ettől fogva Ferenc akármerre járt, egyre a háta mögé tekingetett, de sohase látott senkit. Gondolkozóba is esett, mert az álom csak álom ugyan, de mért hall ő ébren is suhogást a háta mögött, és mért érez liliomvirágszagot?
Egyszer azt mondja neki Etel:
- Mindönről számot ád neköm az én édös uram, csak egyrül nem.
- Ez igaz - vallotta be Ferenc. - Írattam én Rókusnak.
- Tudom én azt.
- Csak azért nem szóltam róla, mert rossz énnéköm őróla beszélni.
- Azt is tudom, miért.
- Ha tudod, mondd mög hát. Kinek az igazi felesége vagy te mármost kettőnk közül?
- Aki előbb mögkéri a kezemet a Szűz Máriától, azé löszök örökkön örökké.
Ferenc elkomorodott.
- Hol találhatom én mög a Szűz Máriát? Elköltözött az már ebbül a tartományból.
Etel mind a két karjával szívére szorította a fejét.
- Keresse, édös uram, keresse. Amikor őtet mögtalálja, akkor mögtalál engöm is, amikor engöm mögtalál, akkor mögtalálja őtet is, mert mink egyek vagyunk, édös uram.
Ezt se akkor nem értette Ferenc, álmában, se másnap, ébren, pedig kétfelől is hallotta a suhogást maga körül, és kétszerte erősebben érezte a liliomszagot. Alig várta az estét. De hiába várta. Mindjárt elaludt, de ezen az éjszakán nem jelent meg neki álmában Etel.
Másnap már gyötrődve aludt el, álmában valahol messze járt, nagy-nagy zöld gyepen, nem lehetett a végét látni, fehér vásznak száradtak a napon, akkorák, mint egy sátorlap, de hófehérek, aztán mikor közelebb ért, akkor látta, hogy asszonyingek. Egy kopasz öreg ember is ült ott, barátruha volt rajta, és furulyázott. Megkérdezte tőle, hogy mit csinál.
- Nem látod? Bárányokat legeltetek.
Már akkor az ingek csupa fehér bárányok voltak.
- Akkor én jó helyen járok - fordult Ferenc a kopasz baráthoz. - Ugye ezek a Szűz Mária angyalbárányai?
- Nem, ezek a Szűz Mária búzamezői - mondta a barát.
Ferenc körülnéz, hát nincs ott se bárány, se barát, se gyep, hanem akkora búzamező, mint az ég, az aranykalászok mind érettek, már lehetne őket aratni, Ferenc végighúzza rajtok a kezét, hát a kalászoknak nem toklászuk van, hanem hajuk. Etel-hajuk. Erről jut eszébe Ferencnek, hogy mit keres ő itt, s elkezd kiabálni torka szakadtából.
- Etel! Etel! Gyere már öltözni, templomba mögyünk, elfelejtötted, hogy Gyümölcsoltó van?
Fölébredt a saját hangjára, és idegenül nézett körül a sötétben. Hol van ő? Honnan jön ez a hideg? Nyitva van az ajtó, most szaladt ki a macska, hallotta, mikor surrant, úgy látszik, Matyika nem jól rántotta meg a kilincset az este.
Fölkelt, beteszi az ajtót, odaáll ásítva az ablakhoz. Már dereng, a szeme beleszokik a félhomályba, látja fehérleni a virágos háború-körtefát - ki taposkál ott alatta? Szoknya libben rajta - Márika nem lehet, itt pihen a kanapén. Megszédül, a fejét odanyomja a jó hűvös ablaküvegre, a szoknya megint lebben, látni rajta a piros babokat, szent Isten, Etel, Etel!
A jelenés nem tűnt el, amikor kiszaladt. Közelre várta, akkor kezdett emelkedni, mintha valami húzná fölfelé, be, a fehér virágos ágak közé, mindig följebb, mindig följebb, már fönt van a fa hegyiben, a feje kilátszik a fehér csillagok közül, neki ezüst csillagokból van a koszorúja, a Szűzanya ez, nem, mégse, Etel ez, olyan Mária-arccal, mint ahogy utoljára látta a csordakútnál, csakhogy most nem mered a semmibe, mosolyogva int le Ferencnek:
- Én édös uram...
Ferencre most nagyon boldog hetek következtek. Soha ilyen tavaszt ő még nem ért. Egyetlen fa el nem rúgta a virágját, a vetést mintha tolták volna kifelé a földből, a palánták versengtek egymással a növésben, a szőlő gyönyörűen fakadt - az egyik ember jobban kérkedett, mint a másik. A tisztelendő úr gyönyörű könyörgést mondott búzaszentelőkor, s éppen a Ferenc földjén áldotta meg a vetéseket, hálából a bánatos Mária-szoborért. Mátyás ebből is politikai tőkét kovácsolt s azzal buzdította a népeket, hogy akit az Isten is kegybe vett, azt az embernek se szabad elhagyni - a báró földjén sokkal lemaradtabb a búza, mint a Ferencén, pedig annak püspök a barátja.
- Drusza, követöt csinálok pünkösdre édösapádbul - veregette a kisfiú nyakát -, oszt akkor külön önteti neköd az üveglikkert a gyárban, de csak ha mögtanulod jó hangosan kiabálni, hogy abcug a némöt, éljön a negyvennyolc.
Ferenc, aki alig járt mostanában az emberek közé, s ha el nem kerülhette őket, hallgatott, mint tyúk a gyomban, csöndesen mosolygott:
- Az Isten tudja, mi lösz még pünkösdig.
Csakugyan nem is tudta, hogy hogy rendelkezik vele a jelenés, akiben most már hinni kellett, mert élő két szemével látta. Igaz, hogy csak akkor egyszer, Gyümölcsoltó reggelén, aztán többet álmában sem mutatkozott meg Etel. De azért Ferenc nem szomorodott el, várt türelemmel, mert tudta, hogy még nem lehet vége mindennek, és nem is úgy intett neki, mintha örökös búcsút akarna venni tőle. Minden hajnalban kinézett a körtefára, sőt húsvéthétfő délutánján kerítést is csinált neki lécből, hogy jószág ne szabaduljon oda, ahol Etel járt.
- Hát ez? - nézett nagyot Mátyás. - Tán kalickába akarod éretni ezt a fene körtét?
- Ráértömben csináltam - mondta kurtán Ferenc.
Mátyás azt vélte, jobb lenne, ha arra érne rá Ferenc, hogy egy kicsit kelletné magát a népeknek. Ámbár ha akarja, ha nem, úgyis csak megválasztják, még tán jobban, mintha esenkedne nekik. Május derekán lesz a jelölés a körben. Itt ugyan úgy mondják, hogy ősgyűlés; nem lehet tudni, miért. Az ügyvéd úr szoktatta rá a népeket, mikor még ő uralkodott ebben a tartományban.
Az Úristennel nem lehet, de nem is való pörbe szállni, amiatt meg különösen nem, hogy mért teremtette a fagyosszenteket. Hiszen ha nem lett volna Szervác, Pongrác meg Bonifác, akkor kiről nevezték volna el a nagy jeles pápákat meg egyéb világhatalmasait? Nem a jó Istenben van a hiba, őbenne amúgy sincs, hanem a kalendáriumcsinálókban, azokban meg amúgy is mindég van. Mert ha már lenni kell fagyosszenteknek, tették volna őket a kalendáriumcsinálók vagy decemberre, amikor nem volna nekik miben kárt tenni; vagy kánikulába, amikor ha hatalmaskodnának is, annyiban még kellemesek is lennének, hogy se az ember nem izzadna úgy, se a tej nem menne olyan hamar össze. De a szél fúvogassa meg a cserfán azokat a makkon hízott kalendáriumcsinálókat, május közepire teszik ezeket a három érdemes szenteket, és akkor még ők haragszanak, hogy nem veszik a népek a kalendáriumot.
Mátyás oktatja így a zsidónét a most érvényben lévő kalendárium tökéletlenségeiről, ugyan az övé se tökéletesebb, pedig azt még szegény Róza szerezte a háború alatt - de nem azért, mintha valami nagyon figurás kedve volna, hanem mert ráér a nagy szalonnaaggatástúl. Ő is meg a zsidóné is. Egyet várnak mind a ketten, az ősgyűlést, noha más-más szempontból, de az ős-gyűlés nem akar jelentkezni, egyik szempontból se. Mátyás, noha szűkebb körű értekezleteken, az üst mellett, mindeddig csak rögtönzött beszédeket tartott, most bevallja a zsidónénak, hogy előre elgondolt egy szép beszédet a nemzetföltartó elem föltüzelésére - mivel Mátyás nem tudja, hogy az igazi szónokok ezt sose vallják be. A zsidóné abból a szempontból várja az ősgyűlést, hogy friss csapolással szolgálhassa a haza érdekét. Ezt Mátyás se ellenzi, mert a ser általában hideg lé ugyan, de csak akkor, ha önérdekből issza az ember, már aki szereti - azonban egy valódi ősgyűlésen, azt lehet mondani, a ser valóságosan olaj a tűzre.
Egyelőre azonban a tüzek csak odakint égnek, a földeken, lassú tüzek, gizgazból, nedves szalmatörekből, nyers hulladékból rakva, s a virágzó vetések, a kilevelesedett szőlők, a gyümölcskisdedeiket ringató fák közt mindenfelé kibomlik és elterül a nehéz szagú füstök szürke zászlója őfelsége, a májusi fagy fogadására. Igaz, hogy vasárnap van, és a parancsolat azt mondja, hogy meg kell szentelni a vasárnapot, de igével csak úgy élhet az ember, ha a kenyérből is karajolhat. Most pedig a kenyérért kell reszketni, nemcsak a szántóvető, hanem a szövetkezeti boltosné, a zsidóné, a csendőr, a kapitány úr, a polgármester úr, de tán még a kegyelmes miniszter úr kenyeréért is, mert akármilyen kérges a paraszt tenyere, mégiscsak abban van mindenki kenyere. Hiszen imádság ez a reszketés is, amely jósol a naplementibül, kifülel a komor éjszakába, hogy megindul-e vagy eláll-e a szél, és imádság még akkor is, ha káromkodásra torzítja a hajnali dér. A jó Isten tudja ezt, és ha a jó Isten nem veszi rossz néven, hogy üresen marad ez napon a háza, akkor legyen belátás Mátyásban is, és ne rántogassa elő minden öt percben az ezüstórát. Mert ez nem is illik az olyan megállapodott emberhez, mint Mátyás, és az óra különben is megállt már egy hónapja, mikor Mátyás egy üstházi értekezlet után nekitántorodott a falnak, és azóta meg nem lehet indítani se lúdtollal, se bicskaheggyel.
De abban megint Mátyásnak van igaza, mikor egyórai toporgás után azt mondja a zsidónénak, hogy a további várakozást most már rábízza a hólyagos himlőre, amire a zsidóné azt feleli, hogy az is a legokosabb, mert úgyis hiába várna a szomszéd, ő csak annyit mondhat.
- Hogyhogy? - ütközik meg Mátyás.
A zsidóné a válla közé húzza a fekete féketős fejét, úgy tesz a két karjával, mint a röpködést tanuló verébfiók. Nem akarja bajba keverni, tudja a szomszéd, hogy ő már próbálta ezt, jobb, ha nem szól semmit.
- Neköm szólhat - biztatja Mátyás -, tudja, hogy én máskor is fölkaroltam. Mög ha Ferenc követ lösz - pedig azért az lösz, én mondom magának -, az majd pártját fogja, hát csak beszéljön bátran, szomszédasszony.
A szomszédasszony aztán beszél, ha nem nagyon bátran is. Éppen attól fél, hogy Ferenc nem lesz követ, de még a körelnökségből is leteszik. Legalább tegnapelőtt azt végezték el itt az ő helyiségében, mindent hallott, ahogy hordta nekik az italt, mert ő üzletasszony, neki mindenkit ki kell szolgálni. Füle hallatára mondták, hogy le kell már törni a szarvát annak a koszos parasztnak, engedelmet kér, de úgy mondja, ahogy hallotta. Ejnye, a hétszentségit, aztán kik mondták azt? Hát a parasztok mondták, a köri tagok, az errevaló gazdák. Nem, nemcsak a nagygazdák mondták, hanem a szegényebbje nép is, ugyan fizetni amazok fizették azt is, amit emezek megettek. Voltak nehányan a Ferenc pártján is, meg is mondták, hogy kikiáltják máma, de azoknak a szemükbe nevettek, hogy azt próbálják csak meg, mingyár beviszik őket a csendőrök, az ispán úr már megavizálta nekik, hogy itt tiltott gyűlés lesz, nincs rá írásuk. Ezért gondolja a zsidóné, hogy hiába várakozik a szomszéd, nem lesz itt máma friss csapolás, és nem gyülekeznek össze az ősök, mert szó, ami szó, de nem jó csendőrkézre kerülni. Ő ugyan nem ős, csak egy szegény izraelita nő, de azért ezt az egyet ő is tanúsíthatja.
Mátyás fújt, mint a padláson kölykezett macska. Majd megmutatja ő ennek a sok zsebráknak, hány a nyolc, a szél hordja el a hajukat. Most már majd talpra állítja Ferencet is, és megtanítják rá ezeket a csiri-biri, ökrön dederunt, szamáron tulerunt népeket - ezt a szép mondást Messzi Gyurkától tanulta Mátyás, azt meg katona korában tanította meg rá a regement-páter -, hogy mi az a nemzetföltartó elem.
Elkezelt a szomszédasszonytól, megköszönte neki a barátságot, és indult Ferencet talpra állítani, mikor Matyika kivörösödve begurult az ajtón.
- Öregapám, Mári küldött, hogy öregapám gyüjjön el hozzánk, mert édös apám fölmönt a körtefára.
- Majd legyün, ha fölmönt - fogta meg Mátyás a gyerek hideg kezit -, mért vagy azért úgy megijedve?
Matyika lelkendezve védte a maga igazát.
- Nem gyün az le, mert oda is kötötte magát zsineggel. Mári hiába rángatta a lábát, oszt most ott rí a fa alatt.
- Jézus Mária! - csapta össze a kezét a zsidóné, és rögtön átszaladt a szövetkezeti boltba, úgyhogy mire Mátyás hazaérkezett a kisgyerekkel - igaz, hogy hosszú volt az út a meg-megroggyanó térdű, öreg lábaknak - akkorra már egész falka asszony tátogott a körtefa alatt.
- Akár a madárijesztőváz - mondta az egyik.
- Nem a' - mondta a másik -, hallja-e, én láttam a múlt esztendőkben, mikor egy sánta komenista katonát fölhúztak nálunk az epörfára, az úgy elfeketödött, mint a küldött ördög, szinte rossz volt ránézni. De erre azt löhet mondani, hogy valóságosan kiszépült.
- De még olyan is, mintha nevetne, így oldalt nézzék csak - fedezte fel egy öregasszony.
- Amúgy is mindig olyan mosolygós volt az istenterömtötte - magyarázta a másik -, ugyan mért töhette?
Ennél a kérdésnél mindenki Márikára nézett, de Márika csak az orrát törülgette, és alig lehetett belőle kifaggatni a szót. Ő nem tud semmit, nem panaszkodott az apja semmirül, az este olyan volt, mint máskor, olyan szomorús, de azért nem haragudott sose. Csak az éjszaka kétszer is fölébredt rá, hogy beszél álmában, ugyan azt máskor is szokta, de most nevetett is. Azt is tudta, mikor hajnalfelé kiment a szobábúl, de ő aztán elaludt, reggel meg nem is kereste, fölvetette az ágyat, kitakarított, megrakta a tüzet, és csak azután vette észre, hogy valami emberforma lóg a fán. Az is csak akkor tűnt föl neki, hogy borzasztó varjú-károgás volt a többi fákon.
Az egyik asszony azt mondta, hogy tán az Isten elvette az eszét szegény Ferencnek, a másik azt gondolta, hogy talán részeg volt, de azért a legtöbben a vastag özvegynek adtak igazat, aki az ifjú szolgalegényt szaggatta negyedik férjének, és a mostani rossz erkölcsöket okozta mindenért. Etel nem jutott eszébe senkinek.
De különben nem soká tartott a találgatás, az idő fölverődött egy kicsit, a nap kisütött, és most látszott meg a lecsüggedt leveleken, hogy a körtefa tisztára lefagyott az éjszaka, meg a többi fákat is mintha leforrázták volna. Mindenki szaladt haza, a maga földjén körülnézni. Szerencsére a fagy pásztásan járt, ennek a földjét elkerülte, amazét csúffá tette, az egyik helyen a barack lett az ördögé, a másikon a gyümölcsöt nem bántotta, hanem a rozsot csípte meg, erről sokkal több beszéd esett, mint a Ferenc haláláról. Ő már bevégezte, a lelke üdvösségeért ki-ki maga felel, mit lehet erről többet beszélni?
Ugyan lehetni lehet, mert lám, a báró is mennyit papolt a Ferenc temetésén, de hát ez neki tanult mestersége, mert ő követ, és az is lesz megint, ha egyébért nem, már ezért a búcsúztatóért megérdemelné. Ilyent még nem is értek meg a népek soha, hogy egy közönséges paraszti halottnak a koporsójához odaálljon egy valóságos nagy úr, és onnan tanítsa a népeket. Nem lehetett ugyan mindent megérteni, amit mondott, mert deákul is beszélt, meg selypes is egy kicsit, kár az ilyen nagy emberért, de ahogy mutogatott a kezivel, meg amit ki lehetett venni a beszédjébül, az nagyon szép volt.
Mély részvéttel áll meg, azt mondja, az ő igen tisztelt barátja koporsójánál, akiben ő egyszerű ember létére is a magyar nemzet gyökerét siratja. Olyan gyökér volt ez, akiben kivirágzottak a magyar géniusz atomjai. Olyan gyökér volt ez, akinek húrjait példaképül lehet állítani korunk erkölcstelen demokráciája elé, amely csak a maga önös érdekeit szolgálja. Ő volt a legragyogóbb dokumentuma annak a ténykörülménynek, amelyet bizonyos oldalról szeretnek kétségbe vonni, hogy a magyar földműves társadalom igenis el tud vonatkozni a köznapi érdekektől, és fel tud emelkedni arra az ideális piedesztálra, amelyre az van felírva lángbetűkkel: a haza minden előtt.
Az utolsó sorban kis mozgolódás támadt. A szőrmók ember érkezett meg, a tüskebajuszú, akinek a hajlatban van a földje, azt kérdezték föl, akik mellett megállott.
- Hát kendtöknél?
- Csak a babot cickézte mög.
- A krumplinak ott nem ártott?
- Nem, az minálunk nem fagyott el.
- Akkor kend szöröncsés embör. A babot újra löhet ültetni.
A báró úr, mint szemfüles ember, kivette a szájuk mozgásából, hogy őróla beszélnek, nagy hatást gyakorolt rájuk. Újabb lendülettel folytatta, álló egy óra hosszáig, s azzal fejezte be, hogy mint mindig, ezentúl is szolgálatára áll tisztölt polgártársainak, forduljanak hozzá bizalommal, elköltözött kedves barátjának pedig ígéri, mégpedig fölemelt hangon, hogy a véréből való vért, a jövő reményét, az ő szeretett keresztfiát soha el nem hagyja, de sőt gondja lesz rá, hogy kedves hazánknak olyan oszlopa váljon belőle, amilyen oszlop drága barátunk is volt, még élete fonalát ketté nem metszette az isteni gondviselés párkaollója.
Ez volt a legszívhezszólóbb beszédrész, és sajnálhatják, hogy nem hallották azok, akik nem vártak addig, hanem már előbb föltették a kalapot, és elsomfordáltak, de még a szomszédjuknak is meglökték a könyökét:
- Szép ez, de ezért nem adnak sömmit se, mönjünk dolgunkra. Vagy kend még marad?
De azért elég sokan kikísérték Ferencet a temetőbe, különösen akik úgyis arra laktak. A báró úr oda már nem ment ki, ő eleget tett már a kötelességének, és nagyon megrázta a kezét Mátyásnak, hogy ha a hagyaték körül valami ügyes-bajos dologban szüksége merülne fel a közbenjárásnak, árvaszék vagy akárhol, hát csak neki szóljanak.
Bizony szólni is kellett. Jöttek a leltárosok, a bankok, a sok mindenféle mesterek, ez ennyit kért, amaz emennyit követelt, még a zsidónénak is eszibe jutott, hogy ő se az ásóját nem kapta vissza, amit Ferenc a vízkor elvitt tőle a gátat átvágni, se az árát. Mátyás bizony nem tudott eligazodni a sok sarcoló közt, a báró úrtól kért gyámolítást, aki aztán az ispánnal vetette kézbe a dolgot. El kellett adni a Ferenc földjeit, a jószágait, az artézi kutas tanyára meg az épülő malomra rátette a kezét a bank, de annyi haszon mégis lett a báró közbenjárásából, hogy egy-két millió maradt a közgyámnál az árvák javára.
Így aztán nem csoda, hogy a Ferenc sírjának a gondozása egészen a jó Istenre bízódott, mert a magára maradt Mátyás nemigen ért rá borostyánnal befuttatni. De meg nyilván egyre is mén az, hogy ki mivel takaródzik a sírjában. Azt már hallottuk, hogy volt olyan halott, aki visszajárt panaszt tenni, hogy addig nem tud nyugodni, még siratják, mert a könnyek eláztatják a szemfedőjét - de olyan halott még nem volt, aki azért emelte volna panaszát, hogy az ő sírján nincsen borostyán.
Föl kerék, le kerék - mondogatta ezt Mátyás eleget, mikor a nemzetfönntartó elem divatba jött, de azért azt mégse gondolta, hogy a parasztot ilyen hamar leszállítják a lóról. Mert most már vége. Nincs már úri barátság, nem kell az ecetes, nyúlós bor, az üstöt is elvették - no, a porciót, azt nem vették el, inkább hozzá is tettek, az Isten könnyebbítse ágyuk szalmáját, akik ebben mesterek voltak. Mért volt egy darabig amúgy, mért van most megint emígy? Mért volt egy-két esztendeig a vad muhar is tiszta búza, s mért arat most muhart az is, aki búzát vetett? Mért söprött ezelőtt az ember bankót még a ló után is, s mért kell most lovat, tehenet eladni, hogy az ember az adóját meg tudja fizetni? Holott az ember most is csak az az ember, aki eddig volt, csak éppen hogy még jobban túrja a földet az orrával, mint ezelőtt. Hát akkor mért lett most abból "hallja kend", aki ezelőtt "kedves barátom" volt, meg "édes bátyámuram"? Nem lehet erre felelni, s Mátyás, ha megcsikordul is néha a maradék foga a kérdésen, nem is sokat rágódik rajta. Nem is ér rá, mert elég a muszáj-teher is a magános öreg vállon, meg csöndes ember is lett Mátyásból, mióta egyedül maradt Márikával meg a kis druszával. A drusza nem tesz még emberszámot, a lány ugyan megnőtt, mint a fölmagzott kígyóhagyma, fehércselédnek nagyon helyes teremtés is, de a társadalmi kérdésekhez neki mégse lehet fogalma, mint afféle kontyos felekezetűnek, ennélfogva Mátyás senkivel se közli, hogy az államjogi elméletek terén helyreállította a státuskvót. Megint csak azt tartja, hogy kár volt az Istennek államot teremteni, ha ugyan ő teremtette, de a Bibliában az nincs benne, mert ott csak az van, hogy az Isten embert teremtett, abbul lett aztán a szántóvető meg a juhpásztor, de mibül lett a finánc meg a csendőr meg a végrehajtó? Sőt most még tovább ment az állam kárhoztatásában Mátyás, mint azelőtt, mert azelőtt csak azt tudta róla, hogy emberhússal él, de most rájött, hogy az állam kutyahúst is eszik.
Erre úgy jött rá Mátyás, hogy a harmadik dűlőben talált egy kis fekete kölyökkutyát. Lehet, hogy a kutya nem is volt elveszve, csak kiállt egy kicsit nézelődni a tanya elé, azt Mátyás nem kereste, csak nekiörült, fölnyalábolta és hazavitte. Mióta a Bojszi elmúlt, azóta Mátyás nem talált méltó utódjára. Ki lusta volt, ki elcsavargós, ki az ételben válogatós, ki pákosztos, mert a kutyában tán még kevesebb a tökéletes, mint az emberben. De ebből kinézte Mátyás, hogy ez meg fog felelni, ha megemberkedik, és csakugyan nagyon alkalmas ebállat lett belőle, ha olyan nem is, mint a Bojszi volt, de hát a kutya soha nem is lehet olyan tökéletes, mint a puli. De azért ez is megfogta a nyulat, amit jól is tett, csak azt tette rosszul, hogy olyankor fogott nyulat, mikor csendőr járt arra. A csendőr megfogta a kutyát, aki nyulat fogott, mert nyulat csak a báró kutyájának szabad fogni, és bevitte nyulastul a kapitányságra. Onnan jött ki a parancs Mátyásnak, hogy jelenjen meg a kapitány úr előtt, és fizesse le a bírságot, mivel a fekete kutya mezőrendőri kihágást követett el.
Mátyás szerint ugyan az volna az igazság, hogy az fizessen, aki kihág, de hát nem érdemes ezekkel az értetlen emberekkel osztozni, a kutyát meg nagyon szereti, hát inkább csak kifizeti a bírságot a kapitányságon. Azazhogy csak fizetné, de a kapitány úr azt mondja neki, hogy várjon, öreg, előbb föl kell venni a jegyzőkönyvet, addig üljön le oda a lócára.
Mátyás tehát leül a lócára, int barátságosan a fogságot szenvedett fekete kutyának, aki a nadrágjához feni a fejét, mert ő másképp nem tudja kimutatni, mennyire örül a viszontlátásnak. És míg Mátyás arra gondol, milyen jó, hogy az Úristen a világ teremtéséről nem vett föl jegyzőkönyvet, mert akkor tán még most se volna készen, a kapitány úr lediktálja az úgynevezett tényálladékot az írnokának. De nagyon folyvást mondja ám, látszik, hogy sok a törvényt nem tudó kutya ebben a tartományban, hanem azért egyszer ő is csak megakad.
- Hogy hívják a kutyáját, öreg? - fordul Mátyáshoz.
- Én csak úgy hívom, hogy "ne!", de nézze, szörnyen ért rá. Csiba te, mind leszödöd mán örömödben ezt a rossz nadrágot.
- De neve nincsen a kutyájának? Bodri, Tisza vagy ilyesféle?
- Nem, az nincsen - mondja Mátyás, és kezd reménykedni, hogy ha nincs neve a kutyának, talán nem is tudnak kit megbüntetni.
- No, hát legyen Sátán, úgyis fekete kutya - fordul a kapitány úr az írnokához, és folytatja a diktálást -, Sátán nevű kutyája megkötve nem lévén, nyúlfogáson éretett, és így a vonatkozó törvény megsértése megállapítva lett...
Miután a jegyzőkönyv megírva lett, és a bírság is a bugyellárisból az asztalra helyezve lett, Mátyás fölállt, megköszönte a szívességet, kezet fogott a kapitány úrral is meg az írnok úrral is, és indulást parancsolt a fekete kutyának. De mivel most már volt neki neve, azon szólította:
- No, gyerünk, Sátán, ördög bújjon a keresztapádba.
Szerencsére a hivatalos eljárás már be volt fejezve, és a hivatalos eljáráson kívül a kapitány úr, ugyan a mostani divat szerint főfelügyelő úr, áldott jó ember. Nem bírságolta meg Mátyást újra a hivatali tekintély megrongálása miatt, hanem elnevette magát, és a homlokára ütött.
- Hopp, egy levele is van itt kendnek.
- Énneköm? - csudálkozott el Mátyás. - Nem szoktam én levelet kapni.
- Hiszön nem is kend kapta a levelet - kutakodott a kapitány úr a polcon -, hanem a Ferenc kapta volna, de annak már nem tudta kézbesíteni a posta, aztán ide adta be, hogy ő nem felel érte, mit csinálni meg nem tud vele. Itt van, ni.
Ezzel a kapitány úr kiment, Mátyás pedig szemügyre vette a levelet, de bizony az idegen helyen még úgy se fogott a szeme pápaszem nélkül, mint otthon.
- Nézze mán, no - kérte az írnok urat -, maga tán ennek is emböre.
Az írnok úr fölbontotta a borítékot, kivette belőle a levelet, de szét se terítette, csak ránézett, már vissza is dugta a kopertába.
- Ehhez én nem értek. Vagy zsidóul van, vagy angolul.
Mátyás vállat vont, és zsebre tette a levelet. Ami az írnok úron is kifog, vergődhetne ő azzal? Pénz bizonyosan nincsen benne, inkább az lehet, hogy Ferencen pénzt követelnek benne, akkor meg legjobb volna, ha elveszne a levél.
De hát nem veszett el; ott hányódott két hétig az ablakban, akkor meggondolta Mátyás a dolgot. Úgyis sora van a városban, beviszi ő ezt a levelet az igazgató úrhoz, az bizonyosan tud zsidóul is, nézzen bele, nehogy valami adósság miatt még a tanyát is ellicitálják a fejük fölül.
Annyiban szerencséje volt Mátyásnak, hogy a duttyánban, ahol kifogott, elmagyarázták neki, hol van a múzeum, de annyiban már nem volt szerencséje, hogy az igazgató urat nem találta ott. Egy másik úrféle állta útját, zsinóros ruhában, ez is nagyon finom ember volt.
- Hej - azt mondja -, mikor az igazgató urat utoljára láttuk, még akkor a farkas is a földön járt!
- Ejnye, ejnye - sajnálkozott Mátyás -, az idejitől pedig még élhetett volna.
Mátyás persze nem tudta, hogy János is homoki ember, ennélfogva ő is szereti a képes beszédet, csakhogy ő más homokról való, és ott másféle tréfák járják. Kiderült, hogy mikor a farkas a földön járt, az csak annyit jelent, hogy régen-most a talpán jár a farkas - és hogy az igazgató úr nem Földvárra ment el deszkát árulni, csak külországba ment egy kicsit kiköhögni magát.
- No, oda nem möhetök utána - szomorodott el Mátyás, de mikor elmondta, mi járatban van, és megmutatta Jánosnak a levelet, János ráismert, hogy az orosz írás, és akkor a kutya se sánta. Ebben meg ebben az utcában van egy ügyvéd úr, jó barátja az igazgató úrnak, tud oroszul, az majd elolvassa a levelet, ő mindjárt telefonál neki.
- Mögtöszi az a mi kedvünkért ezt a barátságot magának.
Az ügyvéd úr visszatelefonált, azt, amit János előre megmondott, megteszi a kedvükért, csak siessen az az öreg magyar, mert neki tárgyalásra kell menni.
Az öreg magyar siet, kettőt is lép egy nyomba, nem csosszan, hanem koppan a csizmája a városi kövön, és maga se tudja, miért, föltámad valami különös érzés a lelkiben, mint ahogy a vacsoravesztő pille hirtelen kivágódik a sarokbúl, és zúg, zúg ész nélkül az ereszet alatt a gyertyaláng körül.
De azért erőt vesz magán az öreg magyar, és miután megmondja az ügyvédnek, hogy ő az a bizonyos, a szokott tréfával adja át neki a kék kopertás levelet:
- Nézze no, mond-e esőt?
Az ügyvéd nem veszi észre, hogy a kék koperta már egyszer föl van bontva, fölvágja ő is, a másik végiről, ollóval. Ahogy kihúzza és szétteríti az asztalra a levelet, kiesik belőle egy kis fénykép, arra rá se néz, csak félretolja, Mátyás se nagy figyelembe veszi, látja, hogy valami alakok vannak rajta, de inkább a levélbe merülő ügyvéd urat nézi, és bár szaladozik valami nyugtalanság az ádámcsutkájában, arra gondol, hogy milyen szép, kövér ember ez az ügyvéd, ki lehetne belőle hasítani három sovány végrehajtót, ámbár üdvösségesebb volna három végrehajtóból varrni egy ügyvédet, különösen olyan barátságosat, mint ez.
- Hát öregem - mondja az ügyvéd, ahogy a végére ér a levélnek -, ismer-e maga az oroszországi Kazán városban egy Pavel Antonovics nevű embert?
Mátyás megmondja nyíltan, hogy nem ismeri az illetőt, és ami kazánt ismer, az nem város, volt neki is, még el nem vették tőle a pálinkafőzést.
- Ez a Pavel Antonovics azt írja, hogy nagyon sokat gondol a szomszéd bácsira, Róza nénire, Etelre meg valami Piotrkára...
- Pétörkére! - kap észbe Mátyás. - Hiszen akkor ez a Szpiritutó, csak, úgy látszik, mögváltoztatta a nevit, mögmagyarosította, már az ő törvényük szörint.
- Ki ez a Szpiritutó?
- Muszka hadifogoly volt nálunk, ugyan nem is nálunk, hanem a Ferenc tanyáján, ő volt a muszkája a Pirosnak.
- Akkor helyen vagyunk - mondja az ügyvéd, és fölveszi a képet, mutatja Mátyásnak. - Hát ezt ismeri-e kend?
A képen egy ember van, meg egy asszony, fogják egymás kezét. Az ember egy nagy szakállú muszka, de haja nemigen van, az is lehet, hogy lenyírták, csizma van a lábán, meg pötyögős nadrág, rábuggyan a csizma szárára, lajbi nincsen rajta, csak ing, de nagyon lomposan, az alja ki van a derékszíj alul. Az asszony hasonlít a perzsaszoknyás özvegyre, ezen is van mit fogni, de mégse lehet az, mert az nem jár ilyen táritoppos féketőbe.
- Nem vélök rájuk, kifélék - teszi le Mátyás a képet.
Az ügyvéd biztatja:
- Nézze meg csak jobban a férfit. Ismeri azt maga...
- A Szpiritutó volna? - kétségeskedik Mátyás. - Így mögembörösödött volna azóta? Nem, kéröm szépen, ez az se löhet.
- Nem hát. Kár, hogy a felesége itt nincs kendnek, az bizonyosan ráismerne.
Mátyás sebesen pislog. Tartja a képet hol közelebbre, hol távolabbra.
- Kéröm... kéröm szépen...
Hol a képet nézi, hol az ügyvédet. Az ügyvéd mosolyog és biccent:
- Az, az, - mondja ki bátran.
Mátyás régen kiáltott akkorát, mint most.
- Rókus! A Rókusom! Hiszön látni a homlokán a helyit, ahol gyerökkorában mögrúgta a ló. Öszöm a lelkit, ez az. Ej, hogy szögény Róza ezt mög nem láthatta! Hát ez a mönyecske? Úgy nézöm, ezt mög az orrán rúgta mög a ló. Csak nem volt tán Rókusnak muszka felesége, kéröm szépen?
- Mi az, hogy volt? - nevet az ügyvéd. - Hiszen megvan az asszony is, meg Rókus is.
Mátyás megtámaszkodik az asztal szélibe. Nyitja, csukja a száját, de csak makog, mikor meg tud is szólalni:
- Mi? Hogy? Mög... Ró... Rókus? Mögvan? Életben? Szentségös Isten!
Az ügyvéd úr leülteti Mátyást, és azt mondja neki, hogy gyújtson rá. A cigarettát is elé teszi. Ettől Mátyás magához tér egy kicsit. Köszöni szépen, ezzel nemigen él. Majd pipára inkább. Elő is veszi, rá is gyújt háromszor is, de a pipa nem szól. Nem veszi észre, hogy mind a háromszor mellé tartotta a gyufát, nem rá. Az ügyvéd úr észreveszi, a negyedik szál gyufát ő gyújtja meg, a pipából kipöffen a füst, Mátyás kezdi szilárdnak érezni maga alatt a földet.
- Hát él a fiam? Mög van írva? Ebben? - veszi fel a levelet.
- Igen, ebben - mondja az ügyvéd, és kezdi olvasni a levelet. A levél nagyon hosszú. Mátyás nagyon hallgatja, és mikor az ügyvéd a végére ér és megkérdezi, megértette-e, Mátyás azt feleli:
- Igönis. Mögértöttem, hogy mögvan a Rókus. Visszaadta az Úristen.
Az ügyvéd megvakarja a füle tövét, és megnézi a zsebóráját.
- És a pénz?
Persze, hogyne, Mátyás nem is kívánta ingyen ezt a nagy örömet, előveszi a bugyellárist:
- Mit kóstál a fáradsága, kéröm szépen? - Az ügyvéd bosszúsan nevet.
- Nem erről van szó, öregem. Tegye csak el azt a bugyellárist, majd jobban ki kell azt gombolni. Az ötvenmillióval mi lesz?
Mátyás előrehajol:
- Micsoda ötvenmillióval?
- Hát ide hallgasson, elmondom, mi van a levélben, jól értse meg - s az ügyvéd úr kezd le s fel járkálni a szobában, még beszél.
- Ferenc, úgy látszik, megkérte Szpiritutót, hogy nyomozzon utána Rókusnak. A muszka meg is tette, meg is találta Minszk városban, ebben meg ebben az utcában, megvan a cím a levélben. Rókust favágók találták meg az erdőben, a falevelek alatt, magához térítették, de egyedül nem merte folytatni az utat, visszafordult Oroszországba. Ott volt neki valami tatár kocsmárosnéja, azt kereste föl, s éltek együtt békességben egész addig, még Rókus meg nem unta az asszonyt, s engedelmet nem kért tőle, hogy ő most már elmehessen haza a családjához. A tatár asszony azt mondta neki, hogy elmehet, de előbb fizesse meg neki a kvártélyt meg a kosztot, amivel eddig ellátta, mert addig őtőle nem kap egy krajcár útiköltséget se, gyalog meg Rókus nem akar elindulni, mert hosszallja az utat. A váltságdíj, az asszony számítása szerint, idáig ötvenmillió magyar koronát tesz, de ebbe már bele van számítva az a négy hónap is, még onnan a levél ideér, még innen a pénz odatalál. Tovább azonban egy percet se vár az asszony, hanem mén haza Tatárországba, s ha pénzt nem kap, viszi magával Rókust is, akár urának, akár béresinek, az már Rókuson áll - de az bizonyos, hogy onnan aztán többet el nem ereszti. Mivel azonban Rókusnak se a tevepásztorság nem kell, se az asszonyt nem kívánja se teste, se lelke, azt üzeni haza, hogy okvetlenül váltsák ki a szomorú rabságból, még ha a tanyát el kell is adni, hiszen azt úgyis ő jussolná majd. De ha Istent ismernek, ekkorára meg akkorára ott legyen a pénz, erre meg erre a címre, s mihelyt ott lesz, mingyárt megszerzi neki az útlevelet a lengyel konzul. Ha pedig a pénz ott nem lesz, akkor őt többet ebben az életben nem látják.
- Hát így áll a bál, öregem - ütött Mátyás vállára az ügyvéd úr. - Megértette most már?
- Mög - mondta csöndesen Mátyás.
- Nézze, alá is húzom piros tintával a címet, így ni, ahová a pénzt küldeni kell, ezt majd elintézi kendnek akármelyik bank vagy a posta is. Csak a levelet jól eltegye, mert ha ez elvész, nem látja kend többet a fiát. Megálljon még, nézzük csak, hogy is állunk az idővel. Négy hét, nyolc hét, kilenc hét, négy hete van még a pénz elküldésére, fölírom ezt is ide a levél sarkába. De mondom, vigyázzon rá, mint a két szemire!
Ó, Mátyás vigyázott, a levelet betette a bugyellárisába, a bugyellárist a belső zsebbe, a szíve fölé, arra rászorította a kezét. El se vette onnan addig, míg a duttyánba nem ért, ott is csak addig, míg az ostort kivette az ülésből. Megpattogtatta, úgy a hegyit, aztán megindult, befogni a kocsisaroglyához kötött egy lovat. Az ostor pattant egy mérgeset meg egy csöndeset, és Mátyás ment, ment, addig ment, míg egyszer csak rákiáltott valami asszonyhang:
- Bácsika, elvesztette kend az ostorát!
Mátyás körülnézett. Egy butyros menyecske kiáltott rá, az Isten áldja meg az emberségeért, kint az országúton, a megkopasztott eperfák alatt. Azám, az ostor csakugyan kicsúszott a hóna alól, ahol van ni, a kocsiúton a porban - de hát a kocsi is elveszett, meg a ló is, fene teremti! Ott maradtak a duttyán udvarán, és azóta biztosan nagyon kívánnak már összeszövetkezni egymással, ő meg, mint a bolond, nekilódult a világnak gyalog, és majd felit megtette az útnak, anélkül hogy észrevette volna.
Igen, mint a bolond - ezt úgy érzi Mátyás, ezért leül egy kicsit az árokpartra, a hűvösbe, és előkeresi a vágott dohányt. Nem azt, amit annak szokás mondani, hanem a zsidónéféle zacskóban tartózkodót, a madárlátottat és finánc nem látottat. Ettől aztán előjön az a másik vágott dohány is, amit az Úristen az ember kobakjába helyezett, már abba, akiébe. Hogy ötvenmillióért adják ki Rókust? Hát aztán hol vegye ő azt az ötvenmilliót? Hogy is csak, mennyi pénz az? Régi pénzben nézzük csak. Mennyi is a mostani korona a régihez képest? A Ferenc földjét negyvenkétmillióba vette át a bank. Igaz, hogy azóta lement a földek ára, de az megint fölvitte, hogy a vasút most már nekik is fütyül. Ötvenmillió, ötvenmillió... Hát hogyha tanyástul eladná a földet... No persze, csakhogy ő nem olyan ember ám, aki a meszet igya meg tej fejében! Mátyás megpattogtatja az ostort, megcsapkodja vele az akácfa poros ágait, és indul vissza a városba, hogy a duttyán udvarán várakozó lovacskát a kocsi farától a kocsirúdhoz kalauzolja, ámbár hiszen tudja az utat magától is, mert nem olyan erkölcsös állat, mint a párja volt, amit el kellett adni.
És aztán ahogy kocog kifelé a lovacska, és zörgeti végig a kövesúton a kocsit, a megtágult vasakkal, Mátyás addig eresztgeti a füstöt, és addig pislog bele a porba, míg az öreg szemek mindenféle szép képeket látnak maguk előtt. Hát mégiscsak jó az Isten, lám, megőrizte az ő egyetlen fiát, és addig tartotta titokban, még Róza is elment, Etel is elment, Ferenc is elment, és most adja vissza neki, hogy ne legyen olyan magában a napszállatban, és legyen, aki az ő keziből átveszi a kapát, kaszát. No, viszi a nagy örömet a gyerekeknek is, lesz már megint édesapátok, ide hallgassatok! Ugyan csak Márikának vér szerint való édesapja, de azért nem kisebbítheti le a gyereket se, hiszen azt is csak az ő felesége szülte, ha nem őtőle is, mert ő nem volt itthon. Ferenc is csak úgy volt, de tán még ígyebben, azért mégis vállalta Márikát, hát Rókus is vállalja Matyikát, és lesz most már mind a hármuknak gyámolítója... Hopp, a kocsi zökken egyet a kátyúban, és Mátyás nyekken egyet a kocsiban, és azt kívánja a kórságtól, hogy essen bele, de nem határozza meg közelebbről, mibe. A lóba semmi esetre se, a kátyúba inkább, de leginkább a mérnökbe, akinek hatalma alá a kátyúk tartoznak, a legszívesebben pedig azt venné Mátyás, hogy a kórság az egész világba beleesne, ha már eddig bele nem esett volna. Hát hogy lehetne őnekik Rókus gyámolítójuk, ha el kell adni a földet, hogy hazajöhessen gyámolítófiuknak? Mit gyámolíthatna egy koldus három kolduson?
- Gyű! Gyű! Cserzették volna ki a bőrit annak a gebe anyádnak, mielőtt tégöd csikódzott! - rántja meg Mátyás kemény kézzel a gyeplőt, és vágja az ostorral a lovacska hasát, és hasadtra veri a nyelet a farán. A lovacska fölkapja a kócos fejét, és veszettül nekiiramodik, alighanem azzal a dühös elhatározással, hogy szét fogja csörömpöltetni az egész kocsit, azzal a vérszomjas öreg hóhérral együtt, aki neki gondviselésül rendeltetett.
Mert a lovacska oktalan állat, és nem érheti föl ésszel, mi az, mikor egy öreg nyak két kasza között érzi magát. Ezt csak az a nagyon jó Isten tudhatja, aki föláldozta egyszülött fiát a világ megváltására. Holott, Isten bocsássa bűnünket, ha jól felgondoljuk, nagyobb dolgok is vannak a világon, mint a világ megváltása.
- Gyí, te - mondja az öreg hóhér, de már korántsem olyan vérszomjasan, hanem úgy, mint ahogy rendes lóval szokott beszélni a rendes ember. A lovacska megérti, hogy a feszültség megszűnt, de meg érezhető is, mert a gyeplő meglazult. A lovacska ezen való örömének halk nyerítéssel ád kifejezést, és egyszerre meglassudik, úgy mén, mint aki epret szed, bár ő inkább csak a dűlőút két oldalán mereszkedő lósóskák kövér leveleihez kapkod. Bent járnak már a homokokon, itt már nincs értelme a sietségnek, ugyan annak máskor sincs - idelátszik már a tanya a dombon, a kútgémmel, amelyik olyan kútba kukucskál bele, hogy annak a vizéhez az artézi nem is fogható, ezt igazán el lehet hinni a lovacskának, mert ő ebben szakértő.
Mátyás is látja a kútja gémét, és hogy még többet lásson, egy kicsit megemeli magát az ülésen. Így végiglát a kék permetes szőlőpásztákon, a megtámogatott ágú almafákon, a gyönge szélben szőke hullámokat vető rozsokon, az egész földön, ami kenyeret termett az apjának, az öregapjának, a szépapjának, az ősapjának, aminek nincs egy porcikája, hogy arra az ő verejtéke ne hullott volna; amin nincs egy vakondtúrásnyi folt, hogy ő annak a színit, szagát, fogását ne ismerné. Elég baj, hogy csak ennyi maradt abbul, ami régen volt - hát ő most ezt elprédálja, kiváltsa rajta a fiát, és vele együtt beálljon öreg napjaira béresnek, napszámosnak, zsellérnek, más keze-lábának? Hogy őtet ne ebből az öreg tanyából temessék? Amelyíkbül az apját, anyját, feleségét kikísérte a pap? Nem, ezt az Isten se kívánhatja tőle.
- Hó, hóha, te! - Mátyás megállítja a lovacskát a tóparton, és kiszáll a kocsiból. Amit elvégzett magában, legjobb azt mingyárt végrehajtani. Előhúzza a bugyellárist, kiveszi belőle a kék levelet, és belehajítja a vízbe, olyan messze, amennyire öreg karjától telik, s vissza se fordul utána, még föl nem vackolódik a kocsira. Akkorára azonban a kék levél már kint van a parton, fölakadva a fűre, ahogy a hullám kiverte.
- Azám, a képet mög benne felejtöttem - jut eszébe Mátyásnak.
Megint leszáll, kihúzza a vizes borítékból a levelet, beleteszi a képet a bugyellárisba, s megint visszadobja a levelet, de most már megvárja, míg elmerül. A levél ing-leng a magaverte sárga gyűrű közepén, aztán szép csöndesen úszik kifelé. A tó, amely megölte Péterkét, és elnyelte Etelt, megelégelte az áldozatszedést, és nem akarja elvenni az öregembertől a fiát.
Az öregember kihorgássza az ostornyéllel a levelet, körülnéz, egy őskori kőbalta fekszik a csizmája orránál, tízezer éves hagyatéka az egykori Mátyásoknak, azt beledugja a levélbe, összecsavarja két végén a kék borítékot, meglóbálja a karját; a víz nagyot csobban, a tó egy titokkal többet őrizhet, mint eddig. A szomorú rab elmegy Ferganába tevét fejni, Mátyás pedig elkanyarodik a harangláb felé, mert eszébe jutott, hogy részes után kell nézni, a jövő héten lehet vágni a rozsot.
Egy hónap múlva aztán, betakarítás után, mikor már pénzel is Mátyás egy kicsit az új búzából, elmegy a tisztelendő úrhoz, és megkérdezi tőle, hogy élőért lehet-e gyászmisét mondatni.
- Nem, azt nem lehet - mondja a tisztelendő úr, aki megint nyájasan elbeszélget a népekkel, mióta látja, hogy jóba foglalták magukat, és új sípokat is csináltattak az orgonára -, hanem lehet szentmisét mondatni és fölajánltatni az élőnek valamely, Istennek tetsző kívánságára.
- Igön, hiszön én is úgy gondoltam - mondja Mátyás, és megkönnyebbült szívvel olvassa le a taksát. A tisztelendő úr nem kérdezősködik a kívánságról, elég azt csak általánosságban előjegyezni a misenaptárba, és örülni kell neki, hogy ilyen istenes szándéka van ennek a nyakas vénembernek.
A nyakas vénember visszafordul az ajtóból.
- Ejnye, tisztelendő úr, mög tudná-e neköm mutatni a makkfán azt a Tatárországot?
Hogyne, nagyon szívesen, de ezt már mégiscsak megkérdezi, hogy jutott eszébe Mátyásnak.
- Hát csak forgattam az eszömet az éccaka, oszt erre is sor került.
Kiderül aztán, hogy Tatárországot nem is olyan könnyű megtalálni a lexikonkönyvben, de már nem akar az ember szégyenben maradni, és addig kereskedik, míg rámutat egy térképre, hogy ez az ni.
- Hát nem éppen nagy darab föld - veszi szemre Mátyás -, de úgy nézöm, itt-ott szép zöld fű terömhet benne, ahogy ki van rajzolva. Hát az a tartománya mölyik... mögálljon csak... Terka... vagy Tarka... vagy minek hívják.
Ennyire a tisztelendő úr sem járatos Tatárországban, különösen ha a nevét se tudja biztosan Mátyás az illető tartománynak. Hanem arra a kérdésre már megfelel, hogy aztán csakugyan kutyafejűek-e azok a tatárok?
- Dehogy - nevet a tisztelendő úr -, majd olyan emberek azok, mint mink vagyunk.
És addig kutakszik a lexikonkönyvben, míg talál benne egy képet, amelyiknek alatta is van, hogy ez tatár nőt ábrázol, meg látja is Mátyás, hogy ez valóságosan az, mert éppen olyan lórúgta orra van, mint annak a menyecskének, akinek a kezét fogja Rókus a szíve fölött, a bugyellárisban. És ennek nagyon örül Mátyás, mert ebből látja, hogy a tisztelendő úr nyomon beszél.
És aztán ősszel, szüret után, mikor egész éjszaka hallgatja Mátyás a mustok bugyborékolását, noha van már egy kis karcos is, eszébe jut Messzi Gyurka, aki el-elhajítja ugyan a sulykot, de azért mégiscsak sokat próbált és világban járatos ember. Másnap behívja, amikor arra van a kerülője, és megkérdezi tőle, igaz-e, hogy nazarénus lett?
- Igaznak igaz - mondja Gyurka egy kicsit mélásan. - Előbb-utóbb a lelke üdvösségirül is gondoskodni köll az embörnek.
- Nono - aggóskodik Mátyás -, de azért mégse egészen csősznek való hitvallás az.
- Éppen az benne a szép, hogy olyan szigorún tilalmazza a hazudást mög a tolvajságot.
- Hát az italt? A boritalt?
A csősz megvallja, hogy e tekintetben megreformálta a nazarénus hitet. A bort megissza, de koccintani nem koccint.
Ilyenformán elvi akadály nem lévén, megjelenik a kancsó a karcossal, meghányják-vetik a világ folyását, és Mátyás megkérdezi Gyurkát, hogy mit tud ő Tatárországról.
Hát egyebet nemigen, mint hogy az már nagyon magasan van, és ott nem szeretne csősz lenni. Hogy mért? Azért, mert ott létrával kell járni a csősznek, másképpen nem látszana ki a búzábul.
- Olyan jó földek vannak ott?
- Ott olyanok, de ennél ögyebet aztán nem is hallottam róla.
Mátyásnak ez is elég. Ahol jó a föld, ott nem kell félteni az emberi nemzetet.