Ének a búzamezőkről/Első kötet
| ← Bevezetés | Ének a búzamezőkről szerző: Móra Ferenc Első kötet | Második kötet → |
Szüle a bográcsot kaparta ki a pulinak a küszöbre, és amikor készen volt vele, ütőre markolta a cinkanál nyelét.
- Bojszi! Bojszi! - kiáltott ki a sötétbe.
A fűzfasövény felől csörtögés hallatszott. Az este fekete kosarából előgurult egy fekete gombolyag. Az eperfánál megállt. Sűrű leffegése jelezte, hogy a Bojszi névre guruló gombolyag mély töprengésbe merült.
- No gyere, Bojszikám, ödd mög te is a vacsorád.
Bojszika előresuttyant. A küszöbnél megállt, és fölkapta a fejét. A kócos bozontból elővillant két kis sárga tűzbogár.
- No, fene a hasadba, ne kéresd magad! - emelte szüle a kanalat.
Bojszinak esze ágában sem volt kéretni magát. Bojszi olyan nemzetségből származik, amelytől távol van minden fennhéjázás, de viszont ismeri a törvényt, és tiszteli a szertartásokat. A szertartásokhoz hozzátartozik az, hogy Bojszi csak akkor tesz eleget a meghívásnak, mikor szüle mint előételt szolgálja fel a fenét, és aszott kezével magasra emeli a kanalat.
Ez az a pillanat, amikor Bojszi csóvál egyet a farkán, és belép a bográcsba.
- Csiba te, szömtelen! - koppan a kanál a puli orrán. - Hát nem látod, hogy az a tied, ami a küszöbön van!
Dehogynem, a Bojszi tudja, hogy neki hova van terítve, és már habzsolja is szétvetett lábbal a krumplis tarhonyát. Csakhogy Bojsziban ötévi tapasztalat igen megszilárdította azt a föltevést, hogy neki csak akkor van jussa a koszthoz, ha előbb beteszi a lábát a bográcsba. Mert ha nem ez volna a törvény, akkor szüle bizonyosan nem tartaná elejbe a bográcsot, amely nyilvánvalóan nem evégre rendeltetett a világra.
Hogy ki most már itt a tökéletlen? A puli-e vagy az asszonyi nemzet? Alighanem a bogrács. Mert ahogy szüle fölemeli a földről, és viszi be a helyére, a vaslábra, úgy rémlik neki, mintha a bogrács oldalán keresztültetszett volna a gyertya lángja, amely sercegve ég a kis széken. Két kézre fogja a vasból való edényt, és ürgeti-forgatja a világosság fölött. Nem talál semmi hibát.
- Már mögijedtem, hogy ez is mögbomlott - teszi le a padkára a bográcsot. - De régön szolgál pedig. Ezt még új asszony koromban vötte kend.
Ez Mátyásnak szólna, de Mátyás most olyan foglalkozásban van, hogy nem gondolhat a többi világgal. Pipaszárat pucol. Már kérlelte lúdtollal, regulázta dróttal, de csak nem akarja a jót követni az istenverte.
- Phü! Phü! - próbál bele lelket lehelni, összeráncolva sátoros fehér szemöldökét.
Az utolsó próbatét következik. Leszakít egy kemény szálat a cirokseprőből, és óvatosan döföli vele a markában levőt. Ez nagyon kényes művelkedés, mert a cirokszálnak megvan a rossz természete, hogy szeret beszorulni a pipaszárba, aztán se ki, se be. Akkor pedig elő kell venni az ünneplő pipaszárat, s ahhoz nincs kedve Mátyásnak. Egy az, hogy az fönt van a gerendán, másik meg az, hogy az esztergályozott pipaszár csak akkor van szolgálatban, ha látják vele az embert. De hála Istennek, a cirok átkecmereg a száron.
- Mögvan - szólal meg Mátyás elégedetten, mert mindig nagy férfiöröm az, ha valamivel szót fogadtathat az ember. Ha asszonnyal, ha lóval, ha pipaszárral.
- Mög ez - visszhangozza szüle, de az ő hangja nem olyan elégedett, mint az öregemberé. - Mögbomlott ez csakugyan.
Szüle nem tudott belenyugodni abba, hogy megcsalhatta volna a szeme, s addig babrálta az ujjaival a bográcsot, míg megtalálta rajta a lyukat.
- Mit csinálunk most már vele! - csóválgatta a fejét. - Éppen máma mondja az Etel, hogy a kolompár cigányt is bekívánták már katonának, de möglépött előle. A csöndérek hajkurásszák.
- Majd mögfogják - ásított Mátyás, és leakasztotta a szögrül a subát.
- Mén kend?
- Mék.
- Ki?
- Ki.
A küszöbről visszaszólt.
- A szömit kilopnák az embörnek a betyárok.
Ez csak olyan szokás-mondás, mert nagyon nehéz lett volna Mátyásnak a szemét kilopni, ha próbát tett volna vele valaki. Olyan betyárt is nehéz elképzelni, aki rákívánkozott volna a fehér szőrpamacsok közé bújt kis sündisznószemekre. A szóban levő betyárok más ponton veszélyeztették Mátyás birtokállományát: vizet lopni jártak éjszakánkint a tanyakútra. S ebből látni való, hogy ezek a betyárok leginkább a szoknyát viselő felekezetéhez tartoztak az emberi nemnek.
Csakugyan nagyon rákaptak az asszonyok a háború alatt a Mátyás kútjára. A kút azelőtt is híres volt arról, hogy olyan vizet terem, ami csak úgy kívántatja magát az emberrel, nem győz belüle eleget inni. Nagy ritkaság az ilyen a határban. Nem a kút, hanem az ember kedvére való ivóvíz. Kút van mindenfelé, nem is kell érte mélyre menni. Éppen az a baj, hogy a krumplisveremből is mindjárt kút lesz, mert magasan jár a föld árja, s negyedik-ötödik ásónyomban mindenütt fölfakad a víz. Csakhogy az a víz nem lelkes állatnak való, hol émelyítően édes, hol sós, hol keserű, még a ló se issza meg, amelyik válogatós. Csak főzésre jó, de mostanában már arra se, úgy eliszaposodott, hogy még a rántott leves is ropog tőle a fog alatt. Mióta oda vannak az emberek a háborúban, azóta mind elkásásodott a víz a kutakban, mert nincs, aki tisztítsa őket. Az asszonyok elvégzik ugyan az emberek dolgát, szántanak, vetnek, kapálnak; kaszálnak helyettük, a káposztát is eltapossák, sőt olyan is van, aki a disznót megszúrja, de ezt az egyet, a kúttisztítást nem vállalja a fehérnép. Lehet, hogy a békától félnek, de lehet, hogy mástul is tartanak, az Isten tudja, mitül. Egyszer próbálta meg egy menyecske, az is törvénybe került miatta. Mert a kutat kitisztította ugyan, a törött fazekakat, rozsdás vasakat, miket kiadogatta belőle, de benne felejtett egy csecsemő gyereket, aki azelőtt nem volt benne.
Hát ezért szoktak oda az asszonyok a Mátyás kútjára, amelyben mindig kristálytiszta a víz, és kánikulában is olyan hideg, hogy beleüt a fogába az embernek. Egész nap nyikorgatták a gémet, és nem győztek hálálkodni minden kanta vízért.
- Az Isten fizesse mög, és adjon ezörannyit helyötte!
Az Isten meg is hallgatta az áldást és adott is ezerannyit minden kanta vízért, de mindig csak tavasszal, amikor annyira megszaporította a semlyékben a vadvizeket, hogy fölkapaszkodtak a partokra is, s a Mátyás földecskéi csak itt-ott látszottak ki belőlük. Ezért támadt Mátyásnak az a gondolata, hogy a fizetést nem bízza többé a mennyei közigazgatásra. Az fizessen, aki merít, de az rögtön, minden kanta vízért húsz koronát. Az nem pénz annak, aki adja, akinek pedig nem tetszik, az menjen viritykelni a tóra, ott teleihatja magát ingyen, s még víziborjút is nyelhet, ha szerencséje van.
Nem is szőtt a Mátyás törvénye ellen senki, mert a népekben van belátás. A kútjából mindenki maga rendelkezik, s bolond volna Mátyás, ha ingyen adná, amiért pénzt is kaphat. Éppen olyan bolond, mint aki húsz koronát adna azért, amit ingyen is megkaphat.
Mátyás a nagy forgalom, kis haszon elmélete alapján úgy számított, hogy a kút a kánikulában bekeresi a porcióravalót, de hát Mátyásnál nagyobb politikusok is buktak már bele a számításukba. A népek nappal kerülték a házat, mint ördög a tömjént, de éjszakánként mindig úgy kimerigették a kutat, hogy reggelre alig maradt benne víz, és szüle rendesen sárosan húzta föl az első vödröt.
Ilyenformán Mátyást nemcsak az elmaradt haszon bántotta, hanem a szenvedett kár is, mikor erre az éjszakára beállott kútpásztornak. Leterítette a subát a vadmuharra, a fejét nekitámasztotta a kút kávájának, egy körtefahusángot végigfektetett maga mellett, és csöndes pipaszóval várta a vízlopókat.
- No, Bojszi, mögtépjük az éjszaka a kontyosokat, csak nyitva tartsd a füled - biztatta a pulit, aki bizodalmasan a lábához hemperedett.
A puliban nem is volt semmi hiba. Előrenyújtott állal teljesen hivatásának szentelte magát, míg gazdája nehéz gondokba merülten meg-megfelejtette föltett szándékát.
Mátyás tudniillik ma adta el az új búzát a zsidónak, és most az jutott neki eszébe, hogy a zsidó aligha meg nem csalta a fizetésnél az új bankókkal, az Isten tüze pusztítsa el, aki ezt a sokféle pénzt kitalálta. Ő ugyan mondta a zsidónak, hogy neki csak régi pénzt adjon, de a zsidó kinevette. Hiszen a régi pénz már nem gilt, a jövő héten már meg is büntetik, akinél olyant találnak. No de akinek koronája van ezüstpénzben? Ajajaj, az jár csak rosszul, mert attul nemcsak a pénzt veszik el, hanem be is csukják. Hát nem hallotta, hogy a városban már mind elrekvirálták a fémeket? No igen, de az ezüstöt is? De bizony leginkább az ezüstöt, az kell most muníciónak, mert az olaszoknak olyan találmányuk van, hogy az acélgolyó nem fogja őket, csak az ezüstgolyó. Nem, ezt még nem hallotta, siket itt a tanyán az ember. Ejnye, ejnye. No, mi baj? Hát nem egyéb, mint ahogy neki is van gyugacsban egy-két ezüstkoronája. Mennyi lehet? Van vagy háromszázig való. Hát tudja mit, azt mondja erre a zsidó, én megteszem magának azt a barátságot, hogy beváltom az egészet, én sokat megfordulok Bécsben, ott még esetleg el is tudom sütni. Osztán mennyit adna érte? A teljes értékit, háromszáz koronát. Nem, azt mondja Mátyás, ne szerencsétlenkedjen vele az úr, inkább beadom a kapitányságra. Arra ígért a zsidó négyszázat, aztán többrül többre mentek, utoljára megajánlt érte tízezer koronát. Azért odaadta.
S most Mátyás maga elé rakja gondolatban a sok-sok bankót, amit a zsidótól kapott, külön-külön halomba színük és nagyságuk szerint. De mire készen van egy rakással, akkorra a puli mindig elvakkantja magát, s Mátyás marokra kapja a husángot.
- Uccu; Bojszi!
A puliban megint nincs hiba. Megiramodik, futtában mordul egy mérgeset, belecsördül a sövénybe, és szalad addig, míg hatásköre terjed. A hatáskör a szomszéd földjéig ér, ott már egy másik pulié az impérium. Sok minden megtörténhet e világon, egyik Mátyás elszánt a másik Mátyás földjéből, sőt az is megesik, hogy egyik ország elszántja a másik ország határát, de a kutyai társadalomban soha elő nem fordulnak szándékos határincidensek. Előfordul ugyan, hogy bizonyos belső hevüléseknek engedve, a Bojszik is átlépik a mezsgyét, de az más lapra tartozik. Az az úgynevezett szerelem az élők világában; tisztára egyéni akció, és sohase hivatalos hatalommal való visszaélés.
A puli tehát jön visszafelé, sokkal lassabban, mint amikor a tettek mezejére lépett, de a lihegést érthető okokból túlozza egy kicsit.
- Gazdám - ezt mondja vele -, én elkövettem mindent az erkölcsi világrend érdekében, a hiba valahol máshol lesz.
Már kezdett rúdjával lefelé fordulni a Göncöl, mire Mátyás rájött, hogy hol a hiba. Dobbal nem lehet verebet fogni, se kutyacsaholással és kurjongatással vízlopó menyecskéket tetten érni.
Mátyás észbe kapott, és rúgott egyet kútőrtársán.
- No, eridj, puli, fenébe!
A koloncot is leoldta a nyakából, amiből a puli megértette, hogy a hivatalos szolgálat mára véget ért. Nyújtódzott egyet, lerázta magáról a tisztével járó gondokat, s mint magánegyén olyan ösvényekre tért, amelyek senki másra nem tartoznak.
Mátyás pedig oldalára fordult, és magára húzta a subát. Az éjszaka ugyan meleg volt, de vigyázni kell az öreg csontokra, mert azokban a velő is öreg már, és az könnyen magába veszi a harmatot. De még a subagallért is a fejére igazgatta Mátyás, hogy ne zavarják a feleselő kakaskukorékolások és az éjszaka mindenféle neszei a bankók összeolvasásában. Így aztán csakugyan tökéletességre is vergődött. Három ötezer koronással meg tizenkét darab százassal csapta be a zsidó. Egy kicsit bosszús volt Mátyás a zsidóra is, meg a bankócsinálóra is, meg mindenkire, aki sarcolja a szegény embert. Szerencsére a szegény embernek is van magához való esze, és Mátyás elégedetten gondolt arra, hogy az ezüstkoronások közt tizenkét darab régi huszonöt krajcáros is volt, meg hogy a huszonkilenc mázsa új búzához négy mázsa penészes búzát is hozzákevert, amit tavaly vermelt el a rekvirálók elül.
A kis tanya ablaka háromszor világosodott ki, mire Mátyás így megcsinálta az üzleti mérleget. Bizonyosan a menye, Etel bajoskodik a torokgyíkos kisgyerekkel. Hiszen azt csinál a menyecske, amit akar, külön kasszára gazdálkodik a maga földjén, de azért holnap mégis megmondja neki, hogy jobban tenné, ha gyertyát öntene ő is, mit urizál azzal a petróleummal, nem szegény embernek való már az se, maholnap drágább lesz, mint a pálinka.
Ezzel a gondolattal aludt el Mátyás, s arra ébredt föl, hogy valaki ráhágott a kezire.
- Hé! - horkant föl, s vaktában kinyújtotta a kezit. Meg is kapott vele valami ruhafélét, de nem szoknyának érezte, hanem nadrágnak.
- Mögvagy, akasztófáravaló! - tápászkodott föl a tolvajba csimpeszkedve.
A tolvaj azonban akkorát rántott magán, hogy Mátyás orra bukott. Nehéz lábdobogás szaladt a fészer felé.
- Mögállj, hé, mögállj, nem bántalak! - kiabált utána Mátyás.
A tanyaablak megint kivilágosodott, s a gazda a fészer ajtajában ráismert a vászonruhás emberre. A muszka volt a szomszédból, a Piros hadifoglya, a Ferenc feleségeé, akinek a földje barázdás volt az övével.
- Gyere, muszka, gyere, nem öszlek mög - gyújtott gyufát Mátyás, s az arca elé tartotta, hogy a muszka láthassa rajta a jó szándékot.
A vászonruhás csak tovább merészkedett az ajtóban. De a jobb kezét a micisapkájához emelte.
Mátyásnak eszébe jutott, hogy a külországi ember tán nem is érti, amit ő mond. De hát tud Mátyás külországi nyelven is.
- Komm her, muszka, igyál víz. Mövan az engedél - mondta barátságosan s megcsörrentette a vödör láncát.
A muszka két lépéssel odaugrott, s fél karjával a szájára emelte a vödröt.
- Amennyi jólesik - biztatta Mátyás, s még a pipával bajlódott a föltámadt szélben, szemügyre vette a muszkát. Látni eleget látta már nyár eleje óta, de sose ért rá megnézni.
Szép, nagydarab ember. Agyas-fejes, vállas, markos. Formázza az ő katonafiát, Rókust, de az emberformább, mert barna. Ez meg olyan túró-fejű. Meg Rókus villogóbb is. Ámbár az Isten tudja, vagy az se, milyen bőrben lehet most a gyerek. Négy esztendő óta azt is meggázolhatta a fekete ökör. Úgy lehet, az meg valami muszka kútnál emelgeti most a vödröt. Hej, adná a fölséges Isten!
- Nincsen van voda ezben - húzta ki a muszka a fejét a vödörből.
- Van a kútba - mutogatta Mátyás a pipaszárral.
A muszka mind a két kezével megkapta az ostorfát, de nagyot szisszentve el is eresztette mingyárt. A meglódult vödör mellbe ütötte Mátyást.
- Ne te ne! - bosszankodott meg Mátyás -, tán tenálatok még kút sincs?
- Fáj neki kar - mondta alázatosan a muszka -, rosszul forralta neki a koszta. Koszta, magyarok mondják, csontája.
- Hát csak a szó hibádzott - enyhült meg Mátyás, s odább tolta a vendéget. - Mögállj, majd húzok én vizet.
Szokás szerint kiloccsantotta a vödröt a vályúba. Ahogy a muszka a csobbanásról észrevette, hogy ott víz van, elrikkantotta magát.
- Á, sok jó voda - s elkezdte hörpölni a vizet.
Mátyás alig bírta elrángatni onnan.
- Te is csak embör vagy tán, hé, ha muszka vagy is. Türtőztesd már magad egy kicsit, no. Ne lefetyöld azt az állott vizet, a lovak is beleittak.
Megivott a muszka másfél vödör vizet, akkor is csak azért hagyta abba, mert Mátyás rászólt.
- Ölég lösz, muszka. Szuszogd ki magad egy kicsit.
A muszka nekidőlt a kútnak.
- Keszenek, gazda bácsi. Magyarok jó emberek. Muszkák is jó emberek.
- Nono - mondta Mátyás egy kis rátartisággal.
A muszkának valami papír zörgött ki a zsebéből. Szuszogott, szöszmötélt egy pillanatig, aztán megszólalt:
- Tessék, bácsi. Cigaretli.
- Nem élök vele. Szíjjad, muszka, ha szeretöd.
A muszka rágyújtott. Nagy lánggal égett a kezében a töltényből készített öngyújtó. Mátyásnak rajtaveszett a szeme.
- Ez mán ügön. Hun vötted?
- Csinálta.
- Kicsoda? Te?
- Én. Sokakat. Tiszt uraknak is.
- Ügyes embör vagy, muszka. Miféle mestör vagy te ott a te hazádba?
- Nem mester. Paraszt apám. Én is paraszt.
- Hogy hívnak tégöd, muszka?
A muszka megmondta. Pavel Antonovics Szpiridinov.
Mátyás odább csúszott a subán, és helyet mutatott a muszkának.
- No, ülj le, Szpiritutó.
Szpiritutó leült. Jó darabig hallgattak. Az eperfa felől könnyű huppanás hallatszott.
- A fene abba a veres macskába, mindig itt kószál - mondta Mátyás, s egy görönggyel megcélozta a láthatatlan csavargót. - Mekkora földetök van, Szpiritutó?
- Sok nagy föld. Itten mondanák száz hold.
- Homok?
- Á, fekete föld. Mint a zsír.
- Búzaföld?
- Fele búza, fele kukorica.
Lám, gondolja Mátyás, ott is csak úgy van, mint minálunk. De száz hold! Az övé száraz esztendőben nyolc, vizes esztendőben hat.
- Mi ott az ára a búzának?
Ezt nem tudta megmondani Szpiritutó. Csak azt hallotta, hogy nagy a drágaság. Mit ér a sok föld, ha nincs, aki szántson-vessen? Elvitték az embereket, elvitték a lovakat. Neki is két testvére elesett a háborúban, otthon pusztul minden, az apja már öregember, tán meg is halt azóta.
Mátyás azelőtt sose gondolt ilyenekre, és most nagyon meglepi, hogy a világ ilyen egyforma. Megkérdezi, hogy hány esztendős az öreg Szpiritutó. A muszka kiszámítja az ujján, hogy hatvanhárom.
- Van neki fehér bajusz, mint a gazda bácsinak.
- Löhet - mondja Mátyás, és azon tűnődik, hogy ő hatvankét esztendős-e most vagy hatvanhárom.
- Aj-haj - sóhajt Szpiritutó, fölnéz a hajnalodó égre, és megint nekimenne a vödörnek.
Mátyás azonban megfogja a karját.
- Gyere csak, fiam, gyújtsd meg azt a lámpásmasinát.
És Mátyás elkattyog a muszkával a kamrába, előkeresi a lopót meg az itcét, és leülteti Szpiritutót az ászokfára.
- No, majd ez nagyobb melegöt ád, mint a víz - kóstol bele a borba, de csak éppen annyira, amennyire az illendőség megkívánja! - Hajtsd le, Szpiritutó.
Igaz, hogy Mátyásnak irgalmatlan rossz bora van, az a fajta egres, amit háromemberes bornak szoktak tisztelni, mert azt, akit megkínálnak vele, két embernek fogni kell, hogy el ne szaladjon. De hát Mátyás nem nagyon szokott kínálgatódzni, s a maga szájáért se tartogatná az italt ebben a szűkös világban, ha arra nem számítana, hogy hátha mégiscsak betoppan egyszer Rókus.
- B-r-r-r - mondja a Szpiritutó, már akár azért, mert mutatni akarja, hogy tud ő magyarul is, akár azért, mert a Mátyás bora olyan bor, hogy annak a nevét csak magyarul lehet kimondani. És megígéri, hogy ha a gazda bácsi egyszer őfeléjük jár, otthon, a Russziában, olyan borral tartja, mint a Krisztus vére.
- Nem hiszöm - rázza a fejét az öregember -, énbelülem már nem lösz hadifogoly.
A muszka egy kicsit vidorabban nevet a bortól. Nem úgy érti ő, hanem hogy vendégeskedni megy hozzájuk a gazda bácsi. Úgy mondták a fogolyirodában, hogy most már nemsokára vége lesz a háborúnak, mert otthon revolúció van, megölték a cárt.
- Mi a szösz? - csodálkozik el Mátyás. - Nem is hallottam. Hát mögölték? Nyilván előbb köpött volna, Szpiritutó.
Már kivilágosodott, mire kiléptek a ház elé. A tetőn burukkoltak a galambok, és az istállóban a Csillag vagy a Szikra fölnyerített az emberneszezésre.
- Hány lovatok volt, Szpiritutó?
- Ojjé, etven.
Hetven, nem ötven. Megmutatta az ujjaival.
Mátyás arcán látszott az őszinte elcsodálkozás.
- Hát tehén?
- Nad tehén nedvenkettő, kis tehén sok száz. Nem tudok nevét magyarul. Itten nem látni tanyákon.
- Kis tehén? Tán borjú, te? Mú-ú-ú.
- Nem - csóválja a fejét a muszka. - Mek-mek-mek.
- Á, tudom, kecske.
- Az, kecske - mondja örömmel a muszka. - Száz, kettőszáz, sok száz.
Mátyás lehangolódik egy kicsit.
Mégse tökéletes emberek ezek a muszkák. Ha neki száz hold földje volna, akkor ő nem csúfítaná el kecskével a birtokát.
De azért elkíséri a Szpiritutót a mezsgyéig, és barátságosan kezel vele. Mikor elhalad pár lépést, utánakiált:
- Hé, tisztöltetöm a Pirost.
Nem csúfolódásból mondja, hanem atyafias tisztességtudással. A Piros urának, Ferenc szomszédnak az anyja onokatestvére volt az ő felesége, a Róza öregebb ángyának.
A kisasszony-nap reggeli ragyogásában nagy ficserkéléssel tollászkodtak a fecskék a szarufán. Az öregek asszentálták a fiatalokat, s egy gubbaszkodó fecskefiút alighanem gyöngéllettek a menetszázadba. Az anyafecske jajveszékelve ugrálta körül a kis maródit, végig-végig fésülte felborzolódott tollát a szárnyával, aztán szembeágaskodott egy tekintélyes öreg fecskével. (Főtörzsorvosi rangja lehetett a fecske-nemzetben, mert igen mérgesen tipegett, és kopasz volt a fejebúbja.)
- Hát látott már valaki ilyen kései költésben ennél tökéletesebb fecskefiókot?
- Csivitt-csüvütt! Csivitt-csüvütt! - kavarogtak az ellentétes vélemények.
- Fecskeváló hónap - pillantott fel Etel, aki a kislányát fésülte az eresz alatt.
Egy percig rábámészkodott a zenebonás madarakra, aztán ráripakodott a gyerekre, aki köténykéje madzagját huzigálta a lábánál doromboló macska hátán:
- Hát hiába beszélök én neköd? Nem hallottad, mit mondtam?
Csakugyan Etel már harmadszor ígérte Márikának, hogy ha nem tartja egyenesen a fejét, rögtön kihozza a nagy birkanyíró ollót, és tövig levágja a haját, mint a cigánylányokét szokás, de még a fejéből is hozzácsíp egy darabot.
De azért Márikát nem kell félteni, hogy most mindjárt világgá szalad ijedtében. Ha a szegény ember gyereke mindig a szívire venné, amikor kilátásba helyezik neki, hogy belevágják a kést, keresztülszúrják a vasvillával, lecsípik az orrát a harapófogóval, kicifrázzák a fülét a csörgemetélővel, szétverik a fejét a furkóval, kettéhasítják a szekercével, és végezetül a kenyérsütő lapáton betolják a tüzes kemencébe, akkor a szegény ember gyereke hajnaltól estig nem csinálna egyebet, csak csérogna, mint a kergetett jérce. Márika keskeny háta mögött azonban nemcsak a haragos édesanya van, hanem négyesztendős múlt is, ennélfogva Márika ténybeli tapasztalatokra támaszkodva állja az egy helyet, ha nem olyan szilárdan is, mint a helyzet megkívánja. Mindezeken fölül Márika azt is tudja, hogy a birkanyíró ollót nehéz lesz előkeríteni, mert az tegnap beleejtődött a tóba, amikor lapulevélből napernyőt nyírt magának.
Mint e titok egyedüli birtokosa, Márika jogosultnak érzi magát, hogy csak azért is rántson még egyet a fején.
Erre aztán az asszonyt csakugyan elfutja a pulykaméreg. Marokra fogja a gyerek kemény szálú, fekete haját, s fölcsattanva rántja maga felé a kislányt.
- Te béka, te! Kibül szorult beléd ez a nyughatatlan vér?
Mire kimondja, már meg is lazul a szorítása. Összecsücsörített szájjal fuvogatja a hajválasztékon kifehéredő gyönge bőrt, amin piros nyomokat hasított a vastag fogú tülökfésű.
A nagy, fehér asszony mélykék szeme simogatva nézi a kis fekete gyereket. Most lehet, most ünnepnap is van, meg a gyerek úgyse látja, háttal van felé.
- Apád vére vagy - mosolyog választ a szája sarkával a saját kérdésére.
Pedig a kérdés azok közé tartozott, amikre a kérdező nem szokott feleletet várni. Olyanforma volt, mint mikor a tisztelendő úr nagy méreggel kérdezi a prédikációban, hogy "hol vagy most, Kajafás?" Szerencse, hogy Kajafás sohase mondja meg, hol van. Már nem neki szerencséje, hanem a tisztelendő úrnak. Mert ha egyszer lelépne a Kajafás a padlásról - ott kell neki lenni, mert mindig oda néz föl a pap, mikor hozzá intézi a kérdést -, bizony még csak le se tudná ültetni a tisztelendő úr. Mikor a német katonák itt mentek keresztül a télen, mind fölégették még a templompadokat is. Mindössze egy éjszakát töltöttek itt a pokolravalók, de azalatt is mennyi garázdaságot csináltak! Vagy tíz háznál rátörték az asszonyokra az ajtót, sok helyen kifolyatták a hordókból a bort, és a plébánia előtt leütötték a bánatos Mária-szobor fejét. Pedig úgy mondták, hogy a németek is keresztények, ugyan a tisztelendő úr kikiabált rájuk az ablakból, hogy rosszabbak, mint a krími tatárok. Ebbül ugyan nem lett volna baj, mert ezt vagy értették, vagy se, hanem a tisztelendő úr a puskáját is rájuk fogta, akibül a seregélyeket szokta ijesztgetni. Ebbül lett aztán a nagy kavarodás, a németeknek a főkapitánya agyon akarta lövetni a papot, de aztán megkegyelmezett neki, gondolta, öregemberrel mégse tesz ilyen csúfságot, hanem inkább fölégetteti mind a tanyákat. Úgy kellett a tisztelendő úrnak térden állva csúszkálni előtte, hogy ne tegyen szerencsétlenné ennyi ártatlan embert, arra aztán megbékült, még egy kocsi prófuntot is hagyott itt a szegényeknek. Tán még most is ott van a templom padlásán, nem kellett senkinek se, azután most nem tudnak vele mit csinálni, a jószággal mégse etethetik meg, mert a kenyér mégiscsak a Krisztus teste, ha őrölt zabszalma van is belesütve.
Azóta aztán a tisztelendő se az, aki azelőtt volt. Régebben elbeszélgetett mise után az asszonyokkal, nyugtatta őket, hogy majd csak hazajönnek már az emberek, intette őket a szép életre, s lerajzolta nekik a homokba, hogy hol van az a Szibéria meg a Szerbia meg a többi, Isten tudja, miféle csúnya nemzet. De már most úgy esztendeje formán nagyon meg van komorodva, még a köszönést is alig fogadja. A prédikációban se a Kajafást kárpálja már, hanem Hollófernest meg egyéb mindenféle ótestamentumi német királyokat, akik ezen a környéken nem nagyon járatosak, Etel legalább sose hallotta hírüket. Ugyan az is lehet, hogy ezek csak olyan példabeszédek, mint a Jezsabel leányai, akikkel a templombúcsún hozakodott elő a tisztelendő úr, kegyetlen nagy asztalverdeséssel.
- Hol vagytok, ti elvetemödött Delilák, ti orcátlan Putifárnék, ti elböcstelenedött Jezsabel leányai? Azt kérdöm én tőletök, mondjátok mög énnéköm, van-e olyan firhang a világon, amelyikön az Úristen szöme keresztül nem lát?
Ez nagyon szívhez szóló prédikáció volt akkor, az öregasszonyok rá is gyökkentettek reszketős fejükkel, hogy "bizony, bizony" és odaszúrtak a szemükkel a hadiözvegyeknek, de a Delíláknak, Putifárnéknak és Jezsabel leányainak a pillája se rebbent, csak a piros papucsok hegye villant össze, hogy nene, nézd csak az öreget, milyen tűzbe tud jönni szent ember létére!
Etel elcsudálkozott magán, még a gyerek akaratos haját bontogatta. Mi juttatta most neki eszébe ezeket az elmúlt dolgokat? Szinte hallja a piros papucsok csosszanását, és recseg a fülében a pap hangja. Igen, tudja már, attól van ez most, hogy a nyughatatlan vért emlegette.
Félszemével hátrapillant az ablakára, és fölkapja a fejét, mint a kevély ló. Az ő ablakán akármikor benézhet az Úristen. Több négy esztendejénél, hogy Rókusnak kihozták a piros palétát, rögtön menni kellett neki, még a herét is csak félig vághatta le, ő akkor ötödnapos fekvő volt, ezzel a kis rosszkor-lettel ni - s azóta nem volt leeresztve az ablakon a firhang, akkor is csak a legyek végett. Ugyan az ablakot se nagyon nyitogatta, hacsak meszelés nem volt, az idén is csak egyszer, virágvasárnap, mikor közétette a kék-szalagos szentelt barkákat. Márikáért a legkisebbet, magáért a középsőt, az emberért a leghosszabbat.
Akkor volt az, hogy a hadiasszonyok karajából szemtől szembe rávihogott a szabad szájú Boca Modol.
- Barkázhadd mán azt, Etel!
- Kicsodát? - ámult rá Etel.
- Hát a Rókusodat; no! Mintha nem möghozták volna már a hírit neköd is, hogy a te urad is hidallja mán a muszka mönyecske ágyát, úgy löket, nem is egyét. Hát mit őrzögetöd a hűlt helyét, mikor fiatal is vagy, szép is vagy, élhetöd világod? Én bizony, ha neköd volnék, mán régön kértem volna egy muszkát a fogolyirodában, azzal őrzetném magam, hogy el ne lopjanak. Nem igaz, asszonyok?
Az asszonyok vihorászva csapkodták a térdjüket. Hej, ez a Modol csak érti a szót!
- Köll a nehézségnek - vonta meg Etel a vállát -, van neköm egyéb gondom is, mint hogy arra is én vigyázzak, hogy mög ne szökjön.
- Hiszen azt belülre fektetnéd, te málé!
Úgy nevettek a csajhosok, hogy Etelnek még most is olyan lesz tőle a képe, mint akit csalánnal megcsapdostak. Nem mintha Etel valami nagy nemből származott volna, és az angol-kisasszonyok tanították volna meg rá, hogy mikor kell elvörösödni. Árva lány volt Etel, szögrül-végrül rokona Mátyáséknak, azok nevelték fel a paraszti neveléstudomány ősi törvényei szerint, s Etelnek éppen olyan korán kinyílt a szeme, mint a többi fecskefióknak, e tekintetben igazán nem érezhette a szülői ház híját. Azt látta, amit a többi gyerek, azt hallotta, amit a többi gyerek, és azt játszotta, amit a többi gyerek. Libapásztorkodott, a vályogvetést is kitanulta, napszámba is eljárt, acatolni, gyomlálni, kötözni, s mint marokverő lány eleget hálált az asztagok tövében. Nem, Etel nem volt már egészen tudatlan a világi dolgokban, mikor Mátyásék összeboronálták a fiukkal, ami minden különösebb teketória nélkül történt meg. Háztűznézőre igazán nem volt szükség, tekintettel arra, hogy a legény és a lány egy tűz körül heverésztek, tízesztendős korukig közös vackon, az ajtó mögött, attól kezdve is egy födél alatt, csak a legény a lócán, a lány pedig a szoba földjén, nyáron a pitvarban. Kendővel fizetett gügyü se kellett, mert annak a tisztjét Mátyás végezte el, disznóöléskor rácsattantván a hurkaöblögetéssel hajlongó Etelre ott, ahol leggömbölyűbb:
- Úgy nézöm, nagy lány, te is elbírnád mán a Boldogasszony ágyát!
Mire Etel nem pirult el, hanem kiegyenesítette a derekát, és visszanevetett Mátyásra:
- Hát alighanem.
- Mögtartsuk-e háromkirályokra az esküvőd? Mit szólsz hozzá?
- Ahogy Rókus akarja.
Etel nem is gondolt rá soha, hogy másnak a felesége is lehetne, mint a Mátyás fiáé. Igaz, hogy nem is kerülgette olyan szándékkal senki se. Mindenki látta és mindenki helybenhagyta, hogy Mátyás menyinek neveli a lányt. Az árva örök földecskéje, három hold szántó, hegyesen citkesedett be a Mátyás földjei közé, s ez maga beláttatta volna a szomszédokkal, hogy ezt a két fiatalt egymásnak teremtette az Isten. De meg amúgy is egymáshoz valók voltak, az egyik szőke, mint a búza, a másik fekete, mint a bogár, s tagos, bírós mind a kettő. Afelől természetesen nem kérdezősködtek, hogy szeretik-e egymást, mert mire való az ilyen csintalan beszéd azok közt, akik szent házasságra lépnek egymással? Akivel úgy elfigurázik az ember, az más, úgy a házban meg a gyöpszélen vagy a körtefa alatt, ott szokás az ilyesmi, vele jár a fiatalsággal, mint esküdttel a nadrág, de akik egy életre fogódzanak össze, azoknak csak a pap teszi föl a kérdést az oltárnál.
No meg Messzi Gyurka is föltette a lakodalomban, aki olyan nagy fogalmú öreg csősz, hogy ha a városban születik, okvetlenül prókátor lett volna belüle. Mondott az a szerelemről olyanokat, mikor az Etel fejét fölkontyolták, hogy az ördög is nevette volna. Nevette Etel is, mint ahogy azután is sok helytelenkedésen nevetett még esztendős asszony-koráig. Nem volt Etel se szégyenlősebb, se alamuszibb, mint más asszonyi fajzat. Csak tudja az Isten, mitől van az, némelyik macska a legnagyobb sárban is úgy tipeg keresztül az udvaron, hogy még csak a körme hegye se lesz mocskos, a másik meg akárhogy nyalja magát, mindég olyan, mintha a katlanban hált volna. Ki hogy születik, akár macskának, akár asszonynak.
Hiszen hallani hallott róla Etel eleget, a maga szemével is látta, hogy a háború mennyire megveszejti az embereket, de arra sose gondolt, hogy hátha az ő ura is megbomlik. Addig, míg a Psemiszlibe be nem rekesztették őket, rendesen levelezte az apját, anyját, és az se maradt ki soha a tábori postából, hogy "továbbá csókoltatom és tisztöltetöm az Etelt, és maradok hű hozzá, és továbbá csókoltatom a kis családom is". Igaz, hogy aztán megszűnt a tábori posta, de hát nemcsak neki szűnt meg, hanem a Pirosnak is meg a Modolnak is meg az egész környéknek, mert az emberek hadifogságba estek. Akkoriban sok összevissza beszéd volt erről, mert a népek még nem voltak úgy fölokosítva, hogy mi az a hadifogoly. Volt, aki azt mondta, hogy jaj a katonának, de jajabb a hadifogolynak, mert azt kiadják a tatár kámoknak, azok meg igába fogják, mint az ökröt, és ősszel szántanak rajta, télen meg levágják és megeszik. (Messzi Gyurka azt mondta, hogy ő élő tanú rá, mert Königgrätznél ő is hadifogságba került, föl is szántattak vele egy nagy darab földet kölesnek, azért szereti máig is jobban a kolbászt, mint a köleskásás hurkát - és télire csakugyan bevitték a trancsér-házba, ahol tudja az Isten, mi lett volna vele, de mire megköszörülték a nagy kést, akkorára megkötötték a békét.) Egy darabig nagy is volt a rémület, de aztán az okosabbak kitanították a népet, hogy a hadifogolynak kutya baja, nem kell neki a golyót kerülgetni, ehet-ihat, pipálhat, még haza nem eresztik, s akkor is a császár tesz eleget a kosztjáért, kvártélyáért. Nemhogy siratni kellene a hadifoglyot, hanem örülni kell neki, mert aki hadifogoly, az jó helyen van, s mentül többen esnek rabságba, annál hamarabb vége lesz a háborúnak.
Etel hálát adott az Istennek, hogy Rókus jó helyen van, csak azt furcsállotta, hogy nem tudatja a sorát az itthonvalókkal, holott lassankint megindult a hadifogolyposta is. Igaz, hogy kezdetben nem sok köszönet volt benne, mert nehezen tudták kibetűzni a hosszú útban eldörgölődött plajbászos kártyákat meg a kimondhatatlan nevű muszka helyeket. De aztán ebbe is csak beletanultak, mert ahogy telt-múlt az idő, elszaporodtak a tanyákon a muszka rabok, és beleszoktak a hadiasszonyok az idegen idiómába.
- Köll a talmács - ezzel palástolta a bűnét Piros ángyó is, mikor a nagy muszkát a házhoz vette. - Legalább van kivel íratnom Ferencnek.
- Sorotok, csináljátok - vont vállat Etel, és aratott, kapált, nádat vágott, piacozott Rókus helyett, és hordta a pénzt a városba a takarékba. Jó esztendeje telt már a przemysli heteknek, mikor egyszer Piros azzal állított be Mátyásékhoz, hogy hírt hoz Rókusról. Itt a levél, Ferenc írta, a muszka azt olvasta ki belüle, hogy valami Rókus név is van benne, az csak az Etel ura lehet.
Mátyás előkereste a tükör mögül a madzagos pápaszemet, de izgatottságában alig tudta a fejére húzni.
- Az ez valóságosan - sütött ki az arca. - Azt írja, hogy "Rókus szomszéd is ebbe a városba él..." de még itt van valami, csak ezt mán nem fogja a szömöm.
Etel nem nagyon törte a tollát a tudományoknak, de azért mégis ő boldogult a levéllel. Igaz, hogy ő a feleség szemével nézte, de meg az is bizonyos, hogy Ferenc olyan olvasható betűket vetett, akár egy kis iskolásgyerek.
- Éli világát, az van itten. Rókus szomszéd is ebbe a városba éli világát.
- Hiszön tudtam én - dörzsölgette a kezét Mátyás, és szüle hálálkodva vetett keresztet a radnai szűz képe előtt.
Csak Etel nézett maga elé elkomolyodva. Éli világát... éli világát... hogy éli a világát, aki rab?
- No, mönök is egy kis bort forralni, mert majd gyün haza a muszka a répavágásból, oszt el lösz fázva - kapta magára Piros a nagykendőjét.
Hát így élik világukat a rabok? - nézett utána Etel, de nem szólt semmit.
Hiszen majd kitudódik. Most már majd csak ír Rókus is.
De hát nem írt. Sőt Ferenc se válaszolt, akit megkérettek, hogy tudassa a Rókus atreszát.
Hanem egyszer csak azt kezdték rebesgetni a tanyák közt, hogy az Etel ura összeállt valami tatár kocsmárosnéval, és egész elpocakosodott. Lehet, hogy a kámok megeszik a rabot, de a kámnék tyúkkal-kaláccsal tartják. Hiába, az asszonyok mindenütt jobbszívűek.
Etel otthon szégyellt beszélni a dologról, de a tanyák közt utánajárt a hír gazdájának. Mutassák elő a levelet, mert ő csak a két szemének hisz. De levelet sehol se tudtak neki mutatni. Egy szabadságos katona mesélte a Rókus esetét, de az már visszament a frontra. Mi a tábori postája száma, mert ő íratni akar neki. Ez meg ez. De kár a fáradságért. A katona is csak hallomásból beszélt. Meg mire való az ilyet firtatni? Háborúban így szokott ez lenni. Etel egy kicsit lecsillapodva ment haza. Pletyka, mendemonda. Milyen szamár némelyik ember. Ha rohadt szilvát lát, azt hiszi, minden szilva rohadt.
Annyira megnyugodott, hogy libatömés közben elmondta a dolgot szülének is. Mit szól hozzá, szüle, milyen máma a világ!
Szüle csöndesen kavargatta a kukoricát a tömőtálban.
- Hát az Isten tudja, fiam. Úgy löhet, ott is csak úgy mint minálunk. Látod, ez a kehös Piros is mán második esztendeje hizlalja a muszkát.
Etellel fordult egyet a világ.
- Mit tud szülém? Mondja ki!
Az öregasszony csodálkozva nézett rá.
- Hát mit tudhatnék én, fiam? De látod, Rókus is csak Ádám fia.
Etel olyat szorított a liba nyakán, hogy utolsót se ért rá szisszenni az istenadta. Etel tán el is sírta volna magát, ha az apósa olyat nem tesz, amit még sohase tett életében.
Mátyás dohányt vágott a küszöbön. Úgy, mint máskor is szokta, szuszogva, tempósan, mert ennek ez a módja. Ha sebesen vágnák a dohányt, tán meg se gyújtódna, mert azt hinné, hogy ő salátalevél.
Az öregasszony utolsó szavára azonban fölugrott guggoltából Mátyás, és ráfogta a nagy kést szülére.
- No, Róza, most halsz mög!
Etel elsikította magát, az öregasszony pedig leesett állal tátogott Mátyásra. Megháborodott? A háború negyedik esztendejében már történtek ilyenek a kinti emberek közt. A szeme ragyogott, mint az ugrásra készülő kutyáé, és reszketett még a szája széle is.
- Hát csak kivallottad, vénasszony, hogy az Ádám fia! No, Róza, ezt se hittem volna rúlad. Csak azt mondanád mán ki, mölyik Ádámé, hogy tudnám, kit öljek mög!
Ebből aztán nagy nevetés lett, mert az asszonyok mindjárt látták, hogy az öreg Mátyás csak megjátszotta magát.
- Mán azt gondoltam, hogy az ördög szállta mög kendöt - hápogta szüle a szemét törölgetve. - Hjaj, alig győzök sóhajtani, úgy rám adta kend az ijesztőt!
Mátyás ment az udvarra, kiszedni a dohányból a közéóvakodott küszöbszálkákat. Csak úgy mentében szólt vissza, egész elcsöndesedett hangon:
- Ha az embör sóhajtani nem tudna, hát mögfulladna.
- Láttál már ilyent? - nézett a szüle Etelre.
Nem, nem látott még ilyent, rázta Etel csöndesen a fejét. Nem érthette az öregembert, Amúgy se volt már mostanában valami játékos kedvű, aznap meg éppen szavát se lehetett venni, mióta reggel a szövetkezeti boltban járt sóért.
Csak hetek múlva tudódott ki, hogy Mátyásnak majd a szíve szakadt meg akkor, mikor az eszét járta a nagy késsel, és csak az Isten őrizte, hogy igazán vért nem ontott vele. Mert az történt, hogy Mátyás a szövetkezeti boltban egy szabadságos katonával találkozott, akit az orosz rabságot kipihenni eresztettek haza.
- No - mondta a katona -, a kend családja is belegyütt az új módiba.
- Hogyhogy? - vetette oda Mátyás csak úgy félvállról.
- Hát mán hogy a pap nélkül való temetésbe.
- Nem új módi az. Nem is szoktuk mink a papot a halott mellé temetni - adta vissza a tréfát Mátyás, de azért rosszat sejtve belefogódzott a pultba.
- Nono - terpeszkedett széjjelebb a legény -, de a maguk Rókusának tán még sírt se igön ástak.
- Nem tán? - kapott Mátyás a szájából kihulló pipa után.
De alighanem úgy volt, adta elő a katona a kíméletes bevezetés után a részleteket. Ő úgy hallotta, hogy Rókus ötödmagával megszökött a Burmania nevezetű helységből, hármukat rögtön lelövöldözték a muszka őrök, kettejüket bezavarták az erdőkbe, ott is vesztek szegények, szénégetők találtak dermedt tetemükre, azok tettek róluk jelentést a felsőbbségnek.
- Persze én nem konstetálok biztosat - billegtette a tenyerét a vitéz -, de ezöket a ténkörülményöket vöttem hallomásba.
Hát ezért hadonászott Mátyás olyan furcsán a nagy késsel az apai fájdalom első dühében. De aztán csak erőt vett magán, s mikor idők múltán az asszonyoknak is fülébe jutott a rémhír, Mátyás rögtön lecáfolta őket.
- Részög vót az a csavargó. Szót értöttem én akkoriban a tisztölendő úrral. Nem löhet az igaz, azt mondja, ha a búrokról beszélt az illető. Hiszön a búrok Afrikában laknak, mög is mutatta a makkfán, hogy oda nem kerülhetött Rókus. Mög a búr háború nem is most van, Rókus még akkor csöcsszopó vót, mikor a búrok világháborúja vót, arra magam is emlékszök.
Ez ebben el is múlt akkor és többet azóta Rókusról se hang, se hír. Mátyás sokat járta a városi urakat is, küldözgették is Ponciustól Pilátushoz, de egyéb foganatja ennek se lett, csak az, hogy egyszer a műúton megbokrosodtak a Mátyás lovai valami autótól, belefordították a kocsit az árokba, Mátyásnak eltört a keze szára, és mivel a baj sose jár egyedül, az egyik lónak is kitört a lába, meg a tetejébe a hám is elszakadt.
Lassankint azután el is szoktak attól, hogy Rókusról beszéljenek. Olykor, ha rekvirálók jártak a tanyán, megképzett Etel előtt a nagy mahomed ember, amint egyszer még legénykorában megbosszankodott a végrehajtóra, amért gorombáskodott az apjával, és úgy vágta bele, szüretes idő lévén, a szőlőtaposó kádba, hogy orrán-száján eresztette a levet a nyavalyás.
- Volna csak itt Rókus! - szaladt ki az asszony száján, mikor az egyik rekviráló, valami nyegle suhanc leguggoltatta Mátyást, és az öregember hátáról ugrott föl a padlásra kukoricát szaglászni.
Mátyás inkább olyankor emlegette a gyereket, ha jó áron adott el valamit, és annak az örömére egy kicsit italosan tért meg a városból. Ilyenkor kiállt pipálni a ház végibe, ahonnan messze el lehetett látni a tó mentén, és magyarázott az asszonyoknak:
- Lássátok, ez mind egy gazdaság vót valaha, az én földem meg az Etelé mög még a Ferencé is, meg aki azon túl látszik is. Mindég úgy hallottam gyerökkoromban, hogy ez mind az én szépapámnak az öregapjáé vót, de szétörökölték. Hanem ha ezt a Ferencöt nem segíti haza az Isten, azt hiszöm, Piros elprédál mindönt, még a földet is. Azt mondom, lösznek még ezök a földek egy kézön valaha. Majd emléközz rá, Etel, mit mondtam, hogy szöröncsés embör lösz még Rókus...
Ilyenkor szüle mindig eljajdította magát, hogy mit hasogatják az ő szívét.
Telt-múlt az idő, és már csak nagyon ritkán hasogatták a szüle szívét. A minap Mátyás Eteléknél motozott a kamrában, és mikor kijött, Rókus kalapja volt a fején. A száraz kis fej ugyan fülestől beleszaladt, de amúgy egész újat mutatott a kalap.
- Jó komótos - mondta Mátyás, és kedvetelten indult benne a templomba.
Szüle ugyan egy kicsit bánatosan nézte, de azért csak annyit mondott, hogy még egy kicsit lehetett volna vele várni.
- Hát löhetni löhetött vóna - ismerte be Mátyás -, de hát Rókus mögtanálja, ha hazagyün, neköm mög most nincs ünneplőkalapom. Mert az állam elvöszi az embörtül a fiát, de nem ád neki helyötte ünneplőkalapot.
Ebben Etel is egyetértett Mátyással. Nemigen tudták volna ugyan megmondani, mi az az állam, de azt tudták, hogy a rekviráló is állam, meg a finánc is állam, meg a végrehajtó is állam, és állam minden, aminek pénzt kell adni semmiért, és még ezeken fölül van valami olyan állam is, ami elkívánja az asszonyoktól az urukat, a gyerekektől az apjukat, és elviszi őket, senki se tudja, hová, senki se tudja, miért.
- Igön, mindönnek az állam az oka - sötétedett el az Etel tiszta homloka, és tépő mozdulattal kapta ki a foga közt tartott piros szalagot, hogy belefonja a gyerek hajába.
De a fonásból nem lett semmi se. A Bojszi olyan dühösen csaholt körül valakit a ribizlibokrok mögött, hogy az nem lehetett más, csak az állam. Nagyokat puffant a kolonc az agyagtapasztáson, ahogy a kutya körbe-körbe táncolt, egyszer aztán a puli is nagyot puffant keserves vonyítással. Ebből ismert rá Etel, hogy az állam melyik formájában szerencsélteti a tanyát.
- A röndér! Az Ábel. Szaladj csak, kislányom, öregapádhoz, mondjad neki, hogy ne lögyön itthon, mönjön ki egy kicsit a kukoricába.
Mert sose lehet tudni, mi járatban van a rendőr, ilyenkor legjobb, ha férfiember nem találtatik a háznál.
- No mit hozott, Ábel? - kérdezte az asszony, s tán még a piros pántlika is elfehéredett a kezében a félelemtől. Tegnap tapasztott katlant egy kis elásott új búza fölé, s arra gondolt, hogy azt alighanem észrevette és besúgta valami becsületen kapó szomszéd.
- Mit ám? - pödörgette Ábel a kis pörge bajuszát. - Adjon Isten jó reggelt. Hát aztán kapok-e egy csókot, ha jót hozok?
- Hogyne - kezdett Etel magához térni -, kettőt is, olyan kicsikét.
- Nohát ehen-e, tartom mind a két képömet - tolta közelebb piros arcát a hivatalos ember.
- Nem vöszök zsákbamacskát - hessentette el Etel egész jókedvűen a pörge bajuszt. S nem lett volna asszony, ha rá nem ült volna a gabonaeltitkolásban kihágó katlanra. - Mondja no, mi lakik a bugyellárisban.
- Hát ez ni - húzott elő a rendőr valami kék papirosú irományt. - Mögvan az embör. A Rókus.
- Mög? - kapaszkodott Etel mind a két kezével a katlan szélibe.
- Mög. Mán illetőleg úgy van mög, hogy nincs mög. Eltűnt. Eztet közleményözi írásbelileg a katonaság.
Mintha egy fecske villant volna el az Etel szeme előtt. Oda meg vissza, kétszer. Aztán megállt előtte egyenesen a levegőben. De akkor már nem fecske volt, csak egy fekete pont.
Ábel megcsípte az asszony arcát. Borzasztó tetszett neki, hogy Etelnek ilyen fehér képe van. Nincs ilyen az egész járásban. Most meg különösen fehér volt.
- No mit mondtam, mönyecske? Ez már csak jó hír. Farsangra férjhöz is löhet mönni. Oszt addig is tudok ám én vigasztalót.
Azzal ráejtette a kezét az Etel vállára, és célirányosan csúsztatta lefelé. Etel jól ismerte ezt a mozdulatot még süldőlány-korából. "Nézöm, kislány, tán megcsípött a méhecske!" Piros lett a fehér arc, mint a pántlika a kezében, s kemény öt ujja csattant a rendőr keze fején, mint az ostor.
- Vigasztaljuk hát egymást, no!
- Hű, fene a körmödbe! - szisszent föl a rendőr, és vakargatta egyik kezével a másikat. Egy kis röstelkedéssel húzta a szemébe a sapkáját. - Ej, de kutya meleg van máma. No, Isten mögáldjon.
- Isten kenddel is - mosolygott rá Etel.
Aztán, hogy maga maradt, próbálta elolvasni a nyomtatott írást. De egyebet nem értett belőle, csak azt, hogy "eltűnt", s azt se értette. Hogy? Az állam elparancsol a családjától egy meglett embert, egy nagy erős embert, és mikor vissza kellene adni, akkor azt mondja, hogy eltűnt? Mint a kis rühes fiókmacska vagy egy gyámoltalan csipogó kiscsirke? Hát hova tette, hát mért nem vigyázott rá? Mikor ő libapásztor volt, akkor eltűnt a keze alól egy kisliba, egy hitvány, oktalan kis jószág. Akkor azért őt úgy megrázta szüle, hogy minden csontja ropogott bele, és marékkal szaggatta ki a haját. Meg is érdemelte. Mindenki megérdemli, aki nem vigyáz arra, amit rábíztak. De hát ő kit rázzon meg, kinek szaggassa a haját, kinek szedje ki a szeme világát?
A színben kotkodácsolt a tojós tyúk.
- Jézus, Mária! - ugrott fel Etel, és szaladt a színbe. Tegnap is kiszívta a görény az ottfelejtett tojásokat.
Siettében meglökött egy üres hordót, amit Mátyás tegnap kénezett ki. A hordó megindult nagy dübörgéssel, és nekivágódott a fészernek. Egy deszka lezuhant, és nagyot csattant a földön. A tetőről fölrebbentek a fecskék. A menetszázad elindult. A gyönge fecskefiók lebukott a ház elé. A macska rögtön szaladt vele az eperfára.
Mátyás nádat vágni ment a tóra, azonban az ördögnek tartozott ezzel az úttal. A víz éppen csak bepillédzett, de híre se volt még olyan jégnek, ami megbírta volna az embert.
Pedig nagy tél lösz - gondolta Mátyás, ahogy a nádvágó kacorral próbára belesuhintott a bozótba. - Nagyon taplós a káka bele.
Rosszkedvűen fordult vissza. A nagy tél nagy havat jelent, a nagy hó sok vizet jelent, s a sok víz azt jelenti, hogy a tó bemászik a földekre, s aratás helyett majd szedhetik a piócát.
Észre se vette, hogy a vakdűlő helyett kikanyarodott az országútra, s egyszerre csak ott állt a szövetkezeti bolt előtt.
- Nini, hát ez micsoda cifrasági találmány? - akadt meg a szeme a boltablakon.
A boltablakban az volt, ami máskor. Azaz hogy nem egészen, mert kékkő nem volt ott, a kékkő nagy úr lett, úgy mondták, hogy az is a katonaságnak kell. De lehet, ez is csak kitalálás volt, hogy jobban lehessen érte sarcolni a szegénységet. Minek kellene a katonaságnak a kékkő? Csak nem permetezik be vele az ellenséget? Inkább abba essen bele a feneroszpora, mint a szőlőbe.
Kékkő tehát nem volt a boltkiállításban, csak halcukor meg szentjánoskenyér és légyvesztő papiros, a kellemes keverve a hasznossal. Aztán meg egy nemzetiszín plakát, amire az volt nyomtatva, hogy A nemzeti tanács védelme alatt.
Hát ez volt a cifrasági találmány, aminek Mátyás sohase hallotta még a hírét. A tanácsét igen, a városi tanácsét, mert az adja árendába erre a bérföldeket, meg a hűbérdíjat is annak kell fizetni, meg az utakat is az csináltatná, ha csináltatná, de csak a nagy adót szedi be érte. Aztán még ő akarná mostan a nemzetet védeni, mikor az mindig az állam dolga volt?
- A nyavalya tudja, mi van velük - ment volna tovább Mátyás, de a szövetkezeti boltosné kidugta a fejét az ajtón. Fekete kendővel volt bekötve a feje, mert ennek is ott maradt az ura a háborúban, azóta maga viszi az üzletet, igen nagy ipar-asszony.
- No, nézi, Mátyás bácsi? - szólt ki barátságosan.
- Nézöm ám, hogy ez mög mán micsoda portéka.
A boltosné se tudta, a kocsmárosné szomszédasszony hozta tegnap a városbul. Azt mondja, ott nagy ribillió van, és a boltok mind ilyennel vannak cifrítva, némelyiknek négy-öt is van az ablakában, hát hozott egyet neki is, hogy ha már van, ne legyen enélkül a tanya se.
- Hát szép ez, tésasszony, annak, akinek fogalma van hozzá - ismerte el Mátyás, és ha már itt van, befordult a körbe egy kis hírhallásra.
A kör is abban a házban van, amelyikben a bolt. Már hogy a kocsma van abban a házban, és a kocsmában van a kör. A kettő közt van a kovácsműhely, de az most már két esztendeje be van csukva, mert a kovács is oda van a háborúban. Ezelőtt inkább ott hányták-vetették meg a világ sorát, lópatkolás meg ráfszorítás közben, de mióta a kovácsot is beszólították, azóta mindig a körbe gyülekeznek így ráérős időben.
A körben már nagyban áll a diéta, mikor Mátyás belép. Már annyiban nagyban, hogy négy-öt báránybőr sapka is ködlik a füstben, mikor Mátyás betaslog.
- ... sten!
- ... sten!
- ... sten!
- ... sten!
Ahogy Mátyás közelebb lép, egy kicsit szétveri szelével a füstöt, és fölismeri a sapkákhoz tartozó és bőrködmönben tartózkodó férfiakat. Magakorú, magaformájú gazdák, sógorok és komák. Igen nekiörülnek egymásnak, és most már, hogy tudják, ki kinek köszön, kiadják a teljes köszönést.
- Adjon Isten jó napot!
- Kendnek is adjon Isten!
- No, mire végzik kendtök?
- Hát arról tösszük a törvényt, hogy hogy s mint s eme s ama? Hogy hogy lösz hát mán ezután?
- Hát úgy, mint eddig - igazkolódik el Mátyás a lócán. - A ködmön vágja a fát, a palást mög melegszik mellette.
Egy kis tüskebajuszú szőrmók ember rábólint.
- Csakis. Én is ezt álítom.
Egy hosszú, sovány ember, akinek le s fel szaladozik az ádámcsutkája, mint a lúdgége, beljebb könyököl az asztalon.
- Hát pedig most éppen azt akarják, hogy ne úgy lögyön, hanem másképp lögyön. Hogy ne csak a palást melegödgyön mán, hanem részesödjön a ködmön is.
A szőrmók erre is azt mondja, hogy csakis, ő is így gondolja. Mátyás pedig azt mondja, hogy "no fene!", és kijjebb szabadítja a fülét a sapkából, hogy jobban halljon. Mert nem tud ő az égvilágon semmit, csak úgy találomra köpte ki a szentenciát a ködmönrül meg a palástrul.
- Mondják mán kendtök, no.
Aztán mondták, ki mit tud, ki hogy hallotta. Hogy forradalom van a városban. Polyog a nép az utcákon, mint a hangya, és nemzetiszín gomb van varrva a lajbikra. Úgy beszélik, hogy a király leköszöntött, de még talán az úti cédulát is kiváltotta. Vége van a háborúnak, kitestvériesedtek a népek, hazamehetnek a rabok, a mieink is kikapják az obsitot. Szól a muzsika mindenfelé, és a városháza előtt is kihirdette egy pántlikás karú úriember, hogy megvan a magyar szabadság, hát most már talpra, magyar!
Mátyás megint lejjebb tolta a sapkát. Ez nem olyan nagy újság, szokott ilyesmi lenni ezeknek előtte is március tizenötödikén. Volt az a háború előtt a körben is, délelőtt a tralla-tralla, este a lalla-lalla meg a bürgepaprikás, kint volt a követ is meg a polgármester úr is, másnap aztán már megint nem látta meg a szegény embert egyik se.
- Csakis. Ez a beszéd, sógorom.
A lúdgégenyakú engedelmet kér, de hát nem egészen úgy van az. Mert ő tegnap be akarta fizetni az akcist, be is ment az adóhivatalba, de egy alacsony kisded barna ember, hiszen ismerhetik, mindig olyan barátságos adótiszt volt az, azt mondta neki, hogy "mönjön haza, bácsikám, vigye vissza a pénzit, igyon belőle egyet a Károlyi grófért, mert az törölte el az akcist".
- Az Isten ne segijjön haza, ha nem így vót, Mátyás sógor.
- Csakis, hát én is ezt beszélöm - lelkesedett a szőrmók.
Mátyásban megállt az ütő. Hát ez már valami, ha nem kell akcist fizetni. Akkor holnap ő is befizeti, csakhogy ő írást kér róla, hogy nem vették el tőle a pénzt. Mert azért olyanformán van ő ezzel, hogy nem lesz itt más világ addig, még a kétfejű pipi-madár el nem repül a bajnétszíjrúl, és azt nem csipogja, hogy "éljön a negyvennyóc!".
Ezen nevetnek. Csakhogy a sarokból megszólal egy homályvörös ember, akit Mátyás eddig észre se vett. Valami esernyőcsináló lehet, vagy más efféle úriember, nem erre a vidékre való, Mátyás nem vél rá, hogy látta volna valaha.
- Annak már lemúlt. Nem az már a beszéd, hogy éljön a negyvennyóc.
No, ez nem tökéletes ember. Éppen a Kossuth atyánk képe alatt ül, mégis így lecsökkenti a negyvennyolcat.
Mátyás élesen szól oda neki:
- Hát mi a beszéd, kéröm szépen?
A homályvörös ember ráüt az asztalra:
- Az, hogy éljön a komenizmus!
Elcsöndesednek. A szőrmók ugyan erre is azt mondja, hogy "csakis", de azt is utána teszi, hogy "úgy löhet".
A homályvörös ember feláll. Csak most látszik, hogy az egyik lába térdtől lefelé fából van. Odabiceg a társasághoz.
- Mögengedik az elvtárs urak?
Hogyne, kész az engedelem. Finom embernek látszik. Bőrszivart szív.
- Tudják kögyetök, mi az a komenizmus? - nehezedik mind a két könyökével az asztalra a homályvörös. - Mögmondom. Az, hogy nincs többet úr mög paraszt, csak elvtárs van. Aki aztat az elvet vallja, hogy mindön embör egyforma, az elvtárs.
- Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk - mondja valaki.
A falábú fölkapja a szót.
- Az Isten, az a papok találmánya. Majd elbánunk ővele is.
Az emberek zúgnak. A falábú csöndesebbre veszi a szót. Odafordul egy potykaszemű öreghez.
- Nem akarok sönkit mögsérteni az érzületében. De aztat mondja mög az elvtárs, hogy hol volt az Isten, mikor a kend fiát kivitték a frontra?
A potykaszemű rázta a fejét.
- Az én fiamat nem vitték. De mög nem is viszik.
- Hja, fölmentött!
- Nem az, csakhogy neköm nincsen fiam. Három lánygyerököm van neköm, de azok még katonának se köllenek.
Csöndesen heherésznek. A homályvörös alkalmasabb hálóvetést próbál.
- Hát igazság az, hogy az egyik embör tejbe-vajba fürdik, a másik mög úgy él, mint a kutya? Hát igazság az, hogy az egyik embörnek száz hold földje is van, virilista lösz belüle, a másik mög nem boldogul, ha orrával túrja is a földet, mégis szolga marad egész életire?
Már akkor tele volt a kör barázdás képű, nehéz szagú, rongyos emberekkel. Mind azt zúgták, hogy ez nem igazság, és Mátyásnak is be kellett látni, hogy nyomon beszél az úrforma.
Az pedig most már egészen nekitüzesedett.
- Az az igazság, hogy el köll vönni azét, akinek sok van, és szétosztani azok közt, akiknek semmije sincsen.
- Csakis, ez az igazság! - villogott körül a társaságra a szőrmók. Mindenki utánamondta, csak Mátyás nem. Úgy nézte, hogy a többiek, két-három holdas gazdák meg árendások, felesek, harmadosok, azok könnyen osztozkodnak, maga is elmenne oda, ahol a száz holdakat széthasogatják, de a magáét nem adja, hát hogy gondolja ezt az esernyőcsináló? De, gondolta, mit ellenkezzen vele, mikor úgyis csak szó, szellő az egész.
Ugyan nem is szólhatott, mert a homályvörös kivágta a tromfot.
- Hát igazság az, hogy én szivarozok, még a tisztölt elvtársak fán termött dohányt szopogatnak? Az az igazság, hogy ha neköm sok van, osszam szét azok közt, akiknek semmije sincsen.
Azzal odadobott az asztalra egy nagy bőrtáskát. Tele volt bankóval meg szivarral. A bankókat kivette, zsebre vágta, a szivarokat beljebb tolta az asztalon.
- Tessék parancsolni, elvtárs urak. Jut is, marad is.
Hát maradni nem maradt, hanem jutni mindenkinek jutott. Mátyás is az agyarára szorított egyet, és kihúzta a fejét a válla közül. Csudálatos, hogy a szivartól mindjárt gangosabb lesz az embernek a fejtartása. A pipa lehúzza, a szivar fölmagasítja a fejet.
- Mondja, mondja az úr!
Az úr mondta. Fönthangon, keményen, most már nagyon otthon érezte magát.
- A komenizmusnak az az egy törvénye van, hogy nem köll semmi törvény. Nem köll katona, nem köll bíró, nem köll rendőr, nem köll végrehajtó, nem köll finánc.
- Pap se köll! - kiáltott valaki az ajtó felül.
- Zsidó se köll!
- Nonono! Embörök! - emelte föl Mátyás a karját. - A pap mög a zsidó, az nem állom! Csak az az állom, amit az úr mondott. Hát ha állom nem lösz, akkor én is vállalom azt az izét, a kominizmust.
- A komenizmust - javította ki az esernyőcsináló. - Hát állam akkor is lösz, mert a komenizmus is állam, csakhogy az köztársaságállam.
Mátyás tiszta bort akart önteni a pohárba.
- Mögálljunk csak. Hát ki lesz abban a köztársaságállamban a királ?
- Hát ki lönne? Senki se. A köztársaságban nincs király - nevetett a falábú.
Mátyás fölállt. A diadala önérzetével lépkedett a komenista elé.
- Mind mese ez, hallja. Ha nincs királ, akkor kinek a képét töszik rá a pénzre? No?
Az esernyőcsináló is fölállt. Mérgesen hadonászott mind a két kezével. Amerikát magyarázta. De nem ért már az semmit. Az emberek eloldalogtak mellőle. Mátyás megbuktatta a komenizmust, de a győzelem nem tette gőgössé. Elmenőben barátságosan nyújtott kezet az eszmei harcban leterített elvtársnak:
- No, adjon Isten hasznos munkát.
A kocsmában a pulton libát tisztított a szomszédasszony. Ennek nem fekete kendője volt, hanem fekete főkötője, mint afféle zsidónénak. A zsidót még a háború elején elérte a baj a szerb fronton. Kár volt érte, mert nagyon rendes ember volt, mérésnél sose szűkölt el az italból semmit. A kört is ő csinálta, hogy jobban odaszokjanak a népek. Le is ült közéjük, ha ráért - ugyan ez a zsidóféle mindig ráér -, és borzasztó szeretett fogadni az emberekkel. Azért történt vele aztán a szerencsétlenség is. Addig duggatta ki a fejét fogadásból a lövészárokból, még a rácok bele nem trefeltek. Ezer koronánál többet találtak a katonaládájában, azt mind úgy nyerekedte össze fogadáson - no, azt haza is küldték az asszonynak. Jól járt vele, mert mindjárt hordót vett az egészen, és ő még akkor is kereskedett a hordóval, mikor már a városi kádárok is mind kifogytak belőle.
Mátyás igen becsülte a nagyeszű zsidónét, most is odaszólt neki:
- Mikor lösz az ölés, szomszédasszony? Gyönnék mán a zacskóért.
A zsidóné tartotta a hitét, nem ette meg a szalonnát, de mint afféle kocsmárosnénak, kellett neki húst tartani a háznál. Három disznót is vágott egy télen, s a dohányzacskónak való matériát mindig Mátyásnak ajándékozta.
- Nem tudom, Mátyás bácsi, majd ha keményszik az idő - mondta a szomszédasszony, és megtörölte a kezét a pohárrongyba, hogy odanyújthassa Mátyásnak.
De Mátyás akkorára már betette maga után az ajtót. Az üvegen keresztül meglátta a muszkát, amint elhaladt a ház előtt, és szót akart vele érteni. Volt egy vesznitért öreg diófája Mátyásnak, ki akarta vetni, mert nagyon kecsegtette az asztalos, ahhoz kellett volna a segítség.
- Hé, muszka. Hé... Szpiritutó!
A muszka megfordult. Még most is bocskorban járt és vászonnadrágban, de a vállán már keshedt téli bekecs volt. A derekára már nem nagyon jutott belőle, kurta is volt, szűk is volt neki, alighanem a Ferencé lehetett.
- No, Szpiritutó, hány hét a világ?
- Ajjaj, ne is kérdezze.
Mátyás ránézett a muszkára. Csak most vette észre, hogy a magyar katonasapka fordítva van a fején a simléderével hátra, és hull a szeméből a könny.
- Hát tégöd mi lelt? Talán sajnálod itthagyni a Pirost? Hallom, hogy kitelt az esztendőtök, möhettök a hazátokba.
A muszka nagyot zokkantott, mint a fejbe vert gyerek.
- Meghalt a Piros.
- Eszöd tokja - kapta föl a fejét Mátyás. - Hát mit töttél neki? Hiszön tegnapelőtt még láttuk, mikor a rostát hazahozta. Még mondtam is neki, hogy ü is jól szolgálta a császárt, nyilván kétfejű sas lösz a bölcsőben, mire Ferenc hazakerül.
- Igen, az volt a baj - törölgette a muszka a szemét -, jó szemmértéke volt a gazda bácsinak. - Ikreket szülhetett volna a Piros, ha kivárta volna az idejét. De Ferenctől levél jött, hogy útban van hazafelé, Piros megijedt, siettetni akarta a dolgot, hogy akkorára túl legyen rajta, kenőasszonyt hívatott az este, a többiről aztán a muszka nem tud. Őt kiküldték a pitvarba, a kisfiúval, a Péterkével, neki csak a tálat adták ki kétszer, hogy öntse ki belőle a vért, ehol, még most is véres mind a két keze, csak reggel mondták meg neki, a kenőasszony meg egy másik öregasszony, hogy meghalt a Piros, kettős gyereke lett volna neki, menjen orvosért, és tegyen jelentést a kapitányságon. Ezt ugyan nem mondták az asszonyok, de ő katona, tudja, mi a regula, és ő nem tett semmi bűnt. De orvos nincs, azt lefogták a városban katonaszabadításért, és a kapitányságon sincs senki, rendőr, csendőr, mindenki szétszaladt, mert azt mondják, most kiütött a szabadság, és nem parancsol senki.
- Aztán még szöröncse, mert így nem kerültök bajba, csak ne nagyon járjon a szád - okosította Mátyás a muszkát.
De van más baj is. A muszka nem tudja, volt-e, nem-e pénze Pirosnak, nem is akar kutakodni sehol se, de koporsót mégiscsak kellene csináltatni, neki van egy aranypénze meg egy aranygyűrűje, eddig a bocskorában volt eldugva, hát azt szeretné eladni.
Nem merte mondani, hogy Mátyás vegye meg a holmikat, de ott rázogatta előtte a tenyerében. Azonban Mátyás tudja, hogy az ilyesmi nagyon huncut portéka, meg nem is akar belekeveredni a dologba. Hát csak a zsidónéhoz küldi Szpiritutót, maga pedig elkerül Ferencék felé. Mátyás ugyan nem kíváncsi természetű, nem is szereti magát a más dolgába ártani, de hát mégiscsak szomszéd volt szegény Piros, és nem is volt rossz szomszéd, semmi viloncia nem volt vele, kár érte, hogy ilyen szerencsétlenül járt.
És amíg megy Mátyás az elszáradt tarlókon, meg-megriasztva a károgó varjúfalkát, számvetést csinál magában. Igaz, hogy a Ferenc tanyája megroskadt, meg is repedt a fal, a tapasztot is levedlette magáról, a tetőn is szétnyiladozott a nád, de hát azt nem sokból helyre lehet hozni. Amúgy meg a Szpiritutó gondját viselte a földnek, az őszi el van vetve, a száz út szőlő betakarva, lám, még méhest is telepített a muszka. Mátyás nem sokra tartotta ugyan ezelőtt az ilyen piszmogó munkát, de most nagy ára van a méznek, nagyon veszkődnek érte a mézeskalácsosok. Hallott olyan asszonyrul, aki két tehenet kiárult a mézből. Etel is megtanulhatná, ha Ferencnek kedve volna hozzá. Igen, Ferencnek, mert Mátyás úgy találja, hogy Ferencnek most már el kell venni Etelt, és akkor mégiscsak összekerülnek az összevaló földek. Mátyás ugyan azt gondolta a nyáron, hogy Ferenc nem kerül haza, és Rókus váltja majd meg Pirostól a földeket, de hát ha az Isten emígy rendelte, ebbe is bele kell nyugodni. Az ő földje meg az Etel három holdja meg a Ferenc négy holdja - nohát szép birtok lesz együtt. Igaz ni, hiszen ennek az istenadta Pirosnak is maradt két hold örökföldje Ferencre, az ugyan a tó másik oldalán van, most ki is van adva felesbe, de hát azt el is cserélheti Ferenc valamelyik innenső szomszéddal, akinek meg odaát van a nagyobb tagja. De ha nem lehet, hát az se baj, így se lesz több akkora birtok a környéken, mint az övék. És az öreg Mátyás egész megfiatalodva lépdegélt a zizergő homokon, lelke álomvetési közt, mikor éktelen gyereksivítás hasított a fülébe a Ferenc-tanya udvaráról.
- A kis Pétör, Ferencnek a fia! - nyilallt a szívébe Mátyásnak. Lám, hogy kiment az esziből, hogy ez is a világon van! Hát így persze a Piros-féle földre az árvaszék teszi rá a kezét, és a Ferencéből is ki kell majd valamikor adni a jusst a gyereknek. Ejnye, hejnye. De hát addig még sok minden történhet, veszendő az ilyen gyerekféle, meg tán máris a nyavalya töri.
Pétörke valóban akkor se ordíthatott volna szívrehatóbban, ha tudta volna, hogy miképpen őrlődik kis élete a Mátyás eszének sebesen forgó kerekei közt. Egy rossz kis subába bugyolálva ült a konyhaajtóküszöbön, és egy hároméves férfi dühös önérzetével tiltakozott az ellen, hogy Etel megsértse kis pisze orrához való tulajdonjogát.
- Hát tik? - kérdezte Mátyás a menyét, és odapillantott a kisgyerekre, akinek a nagy sapka és a kis suba közül éppen csak vörös orrocskája és két kökényszeme látszott ki. Úgy nézett Mátyásra, mint a vércse; könnynek híre se volt a szemében.
- Az orrát akarom megtörleni a kis mérögdudának - intett Etel bosszúsan -, de inkább nem bántom, mert még fölóbégatja a halottat.
Márika, aki eddig az anyja szoknyáját fogta, és némi együttérzéssel tekintett a kis szomszédra, szerencsésen lesodrogatott a nagykendőjéről egy rojtot, és az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit gyakorlandó, odahajolt vele a legényhez.
- Nézd-e, Pétörke, cicka fajka - csiklandozta az orrát a bojttal.
Péterke azonban válogatás nélkül gyűlölte a női nemet.
- Nem töjj - kapta félre a fejét, és amennyiben ruházati fölszerelései engedték, bele is ütötte az ajtófélfába. Valami Talí vagy Pali bácsi után ordított torka szakadtából.
- Kit hív ez a gyerök? - értetlenkedett Mátyás.
- Hát a muszkát. Azt híjja Pali bácsinak. Nagyon magához szoktatta a gyerököt, még ha szántani mönt is, vitte a hátán puttonyban.
- Szüléd is itt van?
- Itt. Bent imádkozik a házban a halottnál.
Mátyás nem ment be a nyitott ajtajú kis szobába, amiből tódult a savanyúkáposzta-szag, a kemencebűz és a nehéz emberi pára. Mátyás nem ezért nem ment be, mert ő ezt nem érezte, hanem úgyis annyian vannak odabent, hogy be se férne. Csupa asszony, az öregje sopánkodva, de szemmel láthatóan nekifrissülve, a fiatalabb hadiasszonyok sápadtan, hallgatagon és lesütött fejjel. Csak Boca Modol nem volt megilletődve, de hát neki könnyű volt, se urát, se senki számonkérőjét nem kellett neki várni, és azért se lehetett sápadt, mert ő hétköznap is ki volt pirosítva.
- No, mögnézi, Mátyás bácsi? - hajtotta föl a halottról a lepedőt. - Szögény Piros mán letötte az exámentot, neki mán könnyű.
A sápadt asszonyok még mélyebbre hajtották a fejüket, valaki eljajdította magát, "szentségös Isten, tekints le ránk", egy másállapotos menyecske a kemencének dőlve fuldokolva zokogott, szüle rákezdte a minden szentek litániáját, Mátyás pedig belemártotta két ujját a szenteltvíztartóba, és kétszer is megrázta ujjait az ágy felé. Igaz, hogy a víz nem ért az ágyig, csak a sublótra hullott, ott is éppen a Ferenc katonaruhás képire, aminek szép körtefa rámát faragott a Szpiritutó, szívekkel, teknősbékával és csókolódzó galambokkal. Ahogy a víz lepergett a képen, olyan volt, mintha sírna a mosolygó szemű, petyke bajuszú Ferenc, akit a császár is megbecsült, mert már két csillagot is varratott a gallérjára - de Piros már ezzel nem törődött, és más se vette észre.
Mátyás sietett haza, mert szárat kellett vágni, még a havak le nem esnek, pedig az ég nagyon arra mutatott, és a törött karjában is érezte, hogy valami esés lesz. A temetésre se ment el másnap, mert nagyon szorgos volt a munka, meg a temető is távolast van, a tó miatt messzire tették. Csak onnan a földről nézte a menetet, de a sapkáját egész levette, úgy is tartotta, még a kövesúton el nem kanyarodtak a Szent Mihály lovával. Pedig cudar szél fújt, és havas eső is csapkodta a kopasz feje búbját, de hát az ember a halottnak is megadja, ami neki dukál.
Este, vacsora közben megkérdezte Etelt:
- Nene, hát most mi lösz a gyerökkel?
- Melyikkel? - nézett rá szüle.
- A Ferencével. Pétörrel.
- Hát azt mondja a muszka, hogy ű most már télvíz idejin itt nem hagyja az árvát. Én ugyan mondtam, hogy mink is elvállalnánk, még valami intézködést tösznek felüle, de a muszka csak szoringatta magához a gyerököt, hogy ű mán csak mögvárja, még az apja kezibe adhatja.
Szüle megborzadt. Majd meglátja, aki megéri, hogy ebbül még emberhalál lesz.
- Löhetségös - mondta Mátyás. - De azért a Szpiritutó mégis nagyon röndös embör. Száz hold földje van otthon, halljátok.
Jól mondta Mátyás, Szpiritutó csakugyan nagyon rendes ember volt, s ha Ferencet igazán hazasegíti valaha az Isten, aranyba foglaltathatja a muszkát, annyit köszönhet neki. A falat kitapasztotta, be is meszelte, még az alját is elhúzta kékkel meg sárgával, az ő hazájában nyilván ez a divat. A tetőt megszegte náddal, az a csuda, hogy a téli zimankó le nem sodorta; világosabb nádszálakból még az évszámot is kirakta rajta, ilyent még nem is láttak ebben a tartományban, jövő esztendőre bizonyosan mind utánacsinálja, aki tudja. Kerítést is barkácsolt, s ajtót olyant csinált rá, hogy az csudaság. Závárja sincs neki, mégis bezárja, csak az alján igazít valamit a lába fejével. Valahol ott lent lehet a bezzegje, de hogy melyik, azt ki nem lehet találni. Azt se lehet kitalálni, hogy hol vette Szpiritutó a nádat meg a léceket meg a drótot meg a többi miegymást. De nem is való ezt keresni ilyen jó szándékú embernél, aki nem is a maga hasznára töri úgy magát. Hát hol vette király a várát? Szerzette. A muszka is szerzette, amire szüksége volt. Egyik tanyán is lába kelt valaminek, másikon is, de hát nem egy ökör-érő volt, ami elveszett. Nem mentek jelentést tenni sehova, különben is hasztalan lett volna a szaladozás. Nem olyan világ volt, hogy a hatóságok nagyon mertek volna kereskedni. Az egyik pusztázó lelőtt valamelyik tanyán egy kutyát, csak úgy negédességből, mert a kutya nem tett egyebet, csak megugatta, márpedig neki az a hivatala - másnap lelőtték a pusztázót a lováról, és csúfságból még egy kutyafarkat is tettek a szájába, mintha pipálna, a fűzfához támaszkodva. Máskor az ilyesmiért a fél határt belökdösték volna a kapitányságra, onnan a városba, még tán akasztás is lett volna belőle - most nem kutakodott senki, a pusztázót szép csöndesen eltemették, aztán a kakas se kukorított többet utána. Vigyázzon mindenki magára meg a magáéra, most ez volt a törvény, ami legjobban is illik ide, a homoki világba, ahol nem támaszkodnak egymásra a házak, hanem szanaszét gurulva, mint vasvilla-címeres várak, maguknak élik befelé néző, magános életüket.
Azt nem lehet mondani, hogy Mátyáséknál is a kezéhez ragadt volna valami Szpiritutónak, pedig ott sokat megfordult, hol egyik asszonytól kért egy kis tejet, hol a másiktól egy tojást. Ó, nem magának, dehogy, tartott még az avas szalonnában, mert azt azelőtt, a dínomdánom napokban nem nagyon fogyasztotta, meg különben is szegény Piros úgy kihizlalta, hogy most kitelelhetett a maga zsírján is. Csak a gyereknek akarta egy kicsit javítani a kosztját, hogy el ne savanyítsa a kis gyomrát a sok káposzta, krumpli. Sütésre-főzésre nem volt olyan kantáros legény a muszka, mint fúrásra-faragásra, s például mikor pitét öntött Péterkének, azt úgy odaégette, hogy baltával kellett kifeszegetni a tepsiből. A muszka nagyon megijedt, hogy a tésztából való srapnell-szilánkok kárt tesznek a kis árva rizskása-fogában, azért megcsócsálta neki a kemény csemegét, és úgy rakta a szájába.
Igen, az már valóságos maskara volt néha, amit Szpiritutó a kicsivel csinált, aki utóvégre se inge, se gallérja nem volt neki. Mátyásék elnézték az ablakból, amint a szomszédék hányták a havat, és nem lehetett azt nevetés nélkül megállni, ahogy a kis rongyos gyerek a nagy rongyos ember tövében tüsténkedett. Mikor egy kicsit összekeménykedett a hó, a muszka kis házakat gyurkált belőlük, amiket Mátyás betlehemeknek gondolt. Pedig azok templomok, várak, kastélyok voltak, amilyeneket a maga hazájában látott Szpiritutó. Aztán egy nagy embert rakott össze hóból, akkorát, mint ő maga. Vékony pipaszárlábat csinált neki két karóból, azokra rakta a nagy pocakot, a szakállas fejet; szemet, szájat koromból festett neki, az orrát nagy cső piros paprikából szerkesztette - olyan volt az, mint a valóságos panoráma, ahogy a vörös orrú hófigura lenézett a lábánál kuporgó tornyos házakra. Mikor aztán a muszka tökhajból koronát illesztett a hóember fejére, akkor látni való volt, hogy az a valóságos muszka császár.
- No, ez jól van tanálva - örült neki Mátyás, aki maga is egészen ilyennek képzelte a császárokat, csak persze lóháton és tiszti subában. - Nagyon csúnya apja löhetött, nem csudálom, ha a népei fölmondták neki a barátságot.
A detronizálás úgy történt, hogy Szpiritutó nekiszaladt a hócsászárnak, föl akarta lökni, de mindig mellétaszított, és maga nyekkent végig a hóban, ami Péterkének kimondhatatlan örömére szolgált, kis testét csak úgy döcögtette a kacagás. Aztán Szpiritutó biztatására ő iramodott neki a hóóriásnak. Kosfejet ütött vele, mármint a térde hajlásával, mert csak addig ért föl, s Péterke természetesen sokkal erősebb volt, mint a Pali bácsi, mert a hóból való császár egyszerre leesett a lábáról, hasra vágódott, s maga alá temette a soktornyos házakat.
Ez már nem tetszett Mátyásnak, azt tartotta, hogy kár volt a sok szép munkáért. Márikának azonban, aki olyan jóízűt nézett, hogy az orrocskája majd odafagyott az ablaküveghez, a szíve akart megrepedni a nagy vágyakozástól. Hát még mikor a Szpiritutó csikóbőr tarisznyát húzott a fejére, letérdelt négykézláb a hóba, körülbrummogta Péterkét, mint a medve, aztán fölállt két lábra, és elkezdett neki táncolni! Márika akkor már nem állhatott ellent az ördög kísértésének, letottyant a kanapéról, és az anyja észre se vette, hogy kiszökött a szobából, annyi neszt se ütve meztelen talpacskáival, mint egy világlátni induló egérke.
Szüle éppen szembejött vele a pitvarban, csutkát hozott a góréból, és mérgesen taszigálta vissza a tetten kapott egérkét.
- Majd mögmuszkázlak én tégöd, te kis varasgyík! Nem is hiszöm, hogy az a muszka mög nincs háborodva. Másképp nem csinálna magábul oktalan állatot embörnyi embör létire.
Ezt már Etelnek mondta szüle, minden rossz szándék nélkül, de csakugyan fölbosszantotta, hogy a muszka annyit esztelenkedik a kisgyerekkel. Szüle már öreg volt, elmosódott előtte a fiatalság, mint hajnali kép a hosszú fasorban, és nem látott már vissza odáig, ahol Mátyás bukfencvetésre tanította Rókuskát a gyepen.
Etel se gondolt semmi rosszra, mikor ráhúzott egyet Márikára, és csak úgy odavetve azt válaszolta az öregasszonynak:
- Mért volna mögháborodva? Azért, mert szereti a gyerököt?
- No, csak pártold a muszkádat - szaladt ki szüléből a szó, míg leöntötte a kötőjéből a csutkát, és odább rúgta az ágy lábánál szundikáló macskát, noha az nem volt neki útjában.
Nem, a macska nem vétett semmit, és Etel még annyit se vétett, mint a macska. Csak éppen hogy szüle öreg volt már, kicsi és töpörödött, elborítva az esztendők pókhernyóitól, mint a leveleszáradt szilvafa. Etel pedig nagy, erős, fehér-piros, mint virágos almafa a napsütésben. Tudni való, hogy jó anyós csak egy volt a világon, azt is elvitte az ördög, de még el nem vitte, bizonyosan az se szerette a menye tükrében látni magát.
Etelnek zöldet villant a kék szeme, de azért nem szólt semmit, csak rántott egyet a kerek vállán. Sohase járt különösen kedvében az öreg asszonynak, nem, Etel nem az a természet volt, hogy hozzátörleszkedett volna valakihez, de nem is aggatódzott szántszándékkal senkibe.
Szüle azonban látta a vállvonítást, és orrába vette azt is, amit mondott Etel, meg azt is, amit nem mondott. Ezt azzal mutatta ki, hogy attól fogva, ha meglátta jönni a muszkát, mindig elhúzódott előle, és valami rejtekhelyről leste, hogy Etel hogy nevetgél a legénnyel. Ilyesmit Etel nem tett ezelőtt, de észrevette, hogy mi van a begyében szülének, és Etel nem lett volna fiatal asszony, ha föl nem vette volna a csöndes harcot. Mindig kezet adott a muszkának, sőt egyszer azt is látta szüle az almárium mögül, hogy pajzánkodva hátba vágta, csak azt nem tudta kivenni a beszédből, miért. Azonban panaszt tett Mátyásnak, hogy Etel, meg a muszka nagyon értik egymást és noha maga se hitte, hogy volna valami köztük, mégis azt mondta, nem szeretné megérni azt a csúfságot, hogy az ő menye is a Piros sorsára jusson.
- Hát ne is! Szömöd lögyön rá! - mondta Mátyás szigorúan, és beavatta szülét a titokba, hogy mi szándéka van neki Etellel meg Ferenccel.
Szüle egy kicsit fanyalgott a terven. Ő sokkal illendőbbnek tartotta volna, ha Etel tovább is viseli az özvegység szűz-koronáját, mert neki így sok segítségére van a ház körül. De szüle nem volt ahhoz szokva, hogy ellenkezzen Mátyással, és amúgy örült is neki, hogy most már a Mátyás akaratából is regulázhatja Etelt.
Ó, nem úgy dérrel-dúrral, lármával, mert szüle azért szerette a békességet, és csak úgy jó szóval szurkálódzott.
Etel kint állt a kerítésajtóban, és azon tűnődött, hogy tavasszal hova kellene tenni a veteményest, mert az idei helyén sok kárt tettek benne a tyúkok.
- Ne hozzak nagykendőt, fiam? - jóskodott oda hozzá szüle.
- Minek?
- Nem jó így a hidegben - leskelődni.
Etel elég nyugodtan csak azt felelte, úgy látja, hogy szüle is nagykendő nélkül leskelődik, pedig szülének már könnyebben megárt a hideg, mint neki.
Ezen szüle fölhúzta magát, három nap a köszönését is alig fogadta Etelnek, negyednapra azonban megkérdezte tőle, nem tudja-e, hova lett a fazekasról a fekete jérce tojása.
- Tudom én - mondta Etel. - Elhasználtam.
- Tán Pétörkédnek?
- Ha Pétörkémnek, ha nem Pétörkémnek. Az én jércém tojta.
- De nem a muszkádnak.
Etelnek most már egész zöld lett a szeme, mint az egérre ugró macskának.
- Sok baja van azzal a muszkával, szülém. Én szégyöllném magam, ha ilyen öreg asszony létömre mindég embörön járna az eszöm.
Kegyetlen jólesett neki a kegyetlenség. Még a szája szélét is megnyalta utána.
Szüle sírva emelt vádat Mátyás előtt, Etel személyében a mai fiatalság ellen. Ő próbált volna csak nyelvelni az anyósával, mármint a Mátyás anyjával, pedig az nagytermészetű asszony volt, Isten nyugtassa, nem olyan béketűrő, mint ő. Isten őrizz, világért se azt akarja szüle, hogy Mátyás vegye elő Etelt, minek vinnék kenyértörésre a dolgot arra a kis időre, ami még szülének hátravan, de valakinek mégis ki kell önteni a szívét, mert nagyon fojtogatja a keserűség. És utóvégre Mátyás tudhatja legjobban, hogy ő csak jót akart, és azt is csak azért, mert Mátyás úgy kívánta.
Mátyás mogorván szólt ki a szőr közül:
- Úgy köllött, káposztába hús köllött. Mit járt a szád? Mögkaptad, amit kerestél.
Szüle szájáról egyszerre lehervadt a szó. Az ablakhoz húzta a kis-széket, elővette a Krisztus-atyafiság könyvét, és a pápaszem alól abba potyogtatta a könnyeket, de nem háborodott fel, mert szüle nem végzett magasabb iskolákat. Azt azonban érezte, ha megszövegezni nem tudta volna is, hogy a férfinemen levő emberek mind kijárták Ádám apánk iskoláját, aki mindjárt el merte követni az első bűnt, mihelyt asszonyt érzett maga mellett, akire a saját botlását rákenhette.
De már akkor Mátyásnak is igaza volt abban, hogy Etelt vette védelmébe szülével szemben. Mátyás elővette a muszkát, és megkérdezte tőle, hogy állja-e már új asszony a Piros helyét. Nem így kérdezte, hanem úgy példabeszédben. Tréfaformában.
- No, Szpiritutó, nem hidegöllöd még egymagadban az ágyat?
A muszka nagyon komolyan felelt. Nem, ő Péterkével alszik együtt, és minden éjszaka Pirossal álmodik. Olyan fekete palástban van, mint a kazáni Mária, otthon, az ő hazájában, egy-egy lecsukott szemű kis Jézust is tart a két karján, csak éppen a piros köves korona nincs még a fején. De mihelyst rendes faragott fejfája lesz neki, mindjárt megkapja a koronát is, és akkor a két Jézuskájának a szeme is fölnyílik.
Itt a muszka megtörölgette a szemét az öklével, és megkérdezte Mátyást, hogy mennyiért adná el neki azt a kiszáradt öreg diófát.
- Nem tudom én - csavargatta Mátyás a nyakát. - Van neköd pénzöd?
Az óvatosság mindig jó. A muszka megvallotta,ˇhogy nincs pénze, de mihelyt hazaér, mindjárt megküldi Mátyásnak, amit a fáért kíván. Amire Mátyás azt mondta, hogy ha kivágná a fát, mindet okvetlen Szpiritutónak adná, de hát nem vágja ki, mert úgy nézi, van még abban élet, és tavaszra alighanem kihajt.
Pár nap múlva a muszka egy nagy szőlőtaposó kádat gurított át a Mátyásékhoz, mire Mátyás azt mondta, hogy ha már ott van a kád, maradjon is ott, de neki nem kádra volna szüksége, hanem szuszékre, s ha azt tudna szerezni, csináljon a diófával, amit akar. Mátyás ezt a szuszéket akkor kívánta meg, mikor meglátogatta Pirost a halottas ágyán, a szuszék ott volt az ágy lábánál, nagyon takaros, faragásos munka, a muszka eszkábálta.
Másnap a muszka átvitte a szuszéket, s Mátyás eldicsekedett vele az asszonyoknak, milyen jó vásárt csinált. Azt is elmondta, mire kell a muszkának a diófa, s ezzel a tereferével igen eredményesen szolgálta a közjót.
Lám, hát Etelt mégis ártatlanul vettük gyanúba - gondolta szüle, s megkérdezte a menyét, hogy elfogadná-e az ő piros virágos fekete selyemkendőjét. Egy kicsit kitöredezett már a hajtogatásán, de azért még szép, ő csak azért nem viseli, mert fiatalos az már az ő korához.
Lám, szülének igaza volt, a muszka csakugyan mög van háborodva - gondolta Etel, aki sose tudta megérteni, mit lehetett Piroson szeretni, a Mária-látásokon pedig megbotránkozott. Nagy orcátlanság kell hozzá, hogy gyarló földi ember Isten szent szülőjét belekeverje a maga latorkodásaiba. És szólt szülének, hogy karácsonyra ne kerestessen diót a szomszédoknál, mert az ő padlásán van még egy szakajtóra való, azt hiszi, nem is nagyon férges.
A muszka pedig kivágta a diófát, le is gallyazta ott a tetthelyen, ki is fűrészelte a derekából a fejfának valót, azt hazagungorgatta, a többit otthagyta Mátyásnak, aki megint megerősödött abban a világnézetben, hogy sose volt jó az a nagy sietség, mert ha annak idején az asztalosnak adta volna el a fát, sokkal rosszabbul jött volna ki vele.
Szpiritutó lassan haladt a munkával, mert se műhelye, se szerszáma nem volt hozzá, a szoba közepén kutyorgott vele baltával és bicskával, és minduntalan oda kellett szaladni Péterkéhez, aki a kuckóban feküdt. Megfázott szegényke, nagy forrósága volt, a muszka ugyan főzte neki fazékban a bodza-teát, de természeti ellenkezés volt a kis pajtás és a bodza-tea közt. Csak úgy lehetett összebékíteni őket, ha Szpiritutó forgács-galambok közbenjárását vette igénybe, amelyek madzagra kötve értettek a repüléshez, csipogáshoz és egyéb művészetekhez.
Egy hét múlva nagyjában ki volt faragva a fejfa, s már a szív alakot kezdte kiformálni a muszka, amikor elpattant a bicskája.
- Bozse moj, bozse moj - próbálgatta össze az eltörött pengét, mikor valaki elsuhant az ablak előtt.
Nem látott belőle semmit, háttal térdelt az ablaknak, csak a keresztre vetődött árnyékot vette észre, mégis fölugrott, és sápadtan támaszkodott a fejfára.
- Emböj vót - nyilvánított véleményt Péterke, és már görbítette a száját, hogy embergyűlölő érzelmeinek a szokásos módon adjon kifejezést.
Az ember akkorára bent is volt a szobában. Szép csöndesen betette maga után az ajtót, és egy pillanatra megállt, még a hótól elvakult szeme megszokta a szoba homályát. Havas volt kalapja, válla, melle, s hogy a forróság megcsapta, egyszerre tócsa támadt körülötte a hóléből.
Olyan iparosforma ember volt, középmagas, őszes, lompos bajuszú, vékony arcú, fáradt nézésű. Nem, igazán egy vonása se hasonlított őfelsége nyalka bakakáplárjára, aki a sublót tetején szívek és csókolódzó galambok baráti körében egy teknősbéka hátán állja a kemény haptákot - de azért Szpiritutó tudta, hogy az a két fekete szem, amely vasvilla módjára fúródik bele, csak a Ferencé lehet.
- Adjon Isten - szólalt meg az ember, inkább olyan bánom is én-hangon, mint haragosan, és vizes keze fejét végigkenve a kabátja száraz hátulján, a zsebébe nyúlt.
A muszka kétségbeesett pillantást vetett a törött bicskára. Lám, hogy ez is most lett az ördögé. A muszka nem volt gyáva ember, s ha leromlott is az özvegyi konyhán, nagyon megnyomta volna Ferencet, ha ráesik. Számot is vetett ő ezzel a találkozással, mert hallott már egy-két magyarszkiról, aki belevágta az asszonyba a bicskát, és tudta, hogy itt neki kell helyt állni, mert Piros már odaát várja a piros köves koronát. De azért most mégis forgott vele a világ, és mégse a baltát kapta föl, csak a fejfába fogódzott mind a két kezével.
- Adjon Isten - köszönt még egyszer az ember, és előbbre lépve kivett a zsebiből egy piros cukorfütyülőt, bele is fújt.
A cukorfütyülő megszólalt, és vidáman gurgulázó fütyülés futott szét a szobában. Az ember odatájékozódott a kuckóhoz.
- Nézd-e, Pétörkém, mit hozott neköd apád - nyújtotta oda a sípot a gyereknek, de se meg nem csókolta, se a kenderszőke hajboglyát nem érintette. Mindjárt meg is magyarázta a muszkának, miért. - Egyönösen az internálótáborból gyövök. Ott sok mindönt összeszödhet az embör.
Péterke elvei fönntartásával elfogadta a fütyülőt, sőt elszánt kísérleteket tett a nyalogatás terén is. Nagyokat cuppantott. A szél koppanó hópelyhekkel hajigálta az ablakot. A muszka nagyot lélegzett, és lépett egyet az ember felé.
- Hát megjött? - kérdezte halkan.
- Mög - bólintott Ferenc. - Hát egy kis szappantok van-e? Szeretnék jól mögmosakodni.
Nem, szappan nincs... A muszka nagyot nyelt. Azt akarta mondani, hogy azóta nincs szappan. Azóta, mióta asszony nincs. Hanem majd átszalad a Mátyásékhoz, az Etelhez.
Ferencnek elgondolkodva rebbent egyet a szeme. Etelhez? Ja, igen, tudja már, nem, nem kell menni sehova. Majd ő elmegy a boltba. Lám, ha eszébe jutott volna, ezt is meg lehetett volna venni a fütyülővel együtt. Csak nem tudja, hogy lesz-e elegendő magyar pénze. Elővette a bugyellárisát, a muszka odapislantott, néhány hosszúkás bankó volt benne, amilyent ő nem látott még.
- Amerikai dollár - fogta föl Ferenc a pillantást. Arra szökött, Szibérián meg Kínán keresztül. Bányákban, gyárakban dolgozott, úgy zsugorgatott meg egy kis pénzt.
Péterke belesivított a beszédbe. Rájött, hogy a sípot nem szívni kell, hanem fújni. Az ihlet perce fölvidítja még az olyan komor kedélyt is, mint a Péterkéé.
- Szój - fűzött magyarázatot a tudatlanok számára az előrebocsátott tényhez.
Szpiritutó úgy találta, hogy itt az alkalmas pillanat a vérségi kötelékek életbeléptetésére. Megsimogatta a gyerek buksiját.
- Látod, milyen jó apád van neked - mutatott Ferencre.
- Nem töjj apa - fordult falnak a buksi. - Paji báti töjj.
A muszka elszomorodott, Ferenc azonban elmosolyogta magát. Odalépett a kereszthez, és végighúzta rajta a jobb kezét.
- Pirosnak?
- Annak - reszketett a szája a muszkának.
- Hallottam az esetjét a kapitányságon. Szögény teremtés. Körtefa?
- Dió.
- Az, az, én is azt akartam mondani.
Ferenc aztán elment. Ahogy elhaladt az ablak alatt, a muszka is kiment és utánanézett, még látta. Hol bukfencet szeretett volna vetni a hóban örömében, hol kiszaladni a világból szíve fájásában. Aztán csak bement a gyerekhez, eldúdolgatta az ölében, megvetette az ágyat, és odafektette faltól a kicsit. Ő maga a kanapén nyújtózkodott végig, ruhástól, lelógatva hosszú lábait. Gondolta, ez a nap úgy múlik el legjobban, ha alvást tettet.
Ferenc megjött, gyertyát gyújtott, csöndesen jött-ment, sokáig kint maradt a konyhán, csak a nagy pocskolása hallatszott be. A muszka szeretett volna neki kiszólni, de nem mert, pedig félt, hogy megfázítja magát. Aztán bejött, leült az asztalhoz, szemben a muszkával, papírral csörtögött, kenyeret, túrót, vöröshagymát, sót-paprikát szedett ki belőle. Jóízűen evett-ivott, a muszka egész bátran vizsgálgatta a szempillái résein keresztül. Nem sokkal lehetett idősebb őnála, de kétannyinak látszott. A szeme mosolygós volt, azonban a szemöldöke közt három erős ráncot vetett a homloka. A haja olyan vasderes színű volt, és amikor letette a vizes-kancsót, és kétfelé törölte a durzós, sárguló barna bajuszát, akkor látszott, hogy a szája végitől lefelé jobbra-balra mély árok húzódik.
A muszka ráért nézelődni, mert Ferenc sokáig evett. Mikor a hagyma meg a túró elfogyott, akkor kis szeletekre vágva bicskahegyen mártogatta a kenyeret a sóba, paprikába. Az utolsó szeletkét azonban visszahúzta a szájából, letette, és elkomolyodva nézett maga elé. Aztán nyújtódzott egyet, bugyellárist, írásokat az asztalra hajigálva a zsebiből, körülnézett. A sublóton meglátott két cigarettát, az egyiket elvette, ráismert a képire, nézegette a rámát, rámosolyodott, a gyertyánál rágyújtott, és kiment a szobából.
A muszka kinyitotta a szemét. Észrevette, hogy az amerikai bankó a bugyellárisból a földre esett, megmozdult, föl akarta emelni, hogy el ne keveredjen. De aztán eszébe jutott, hogy kívülről belátni az ablakon, és nem mozdult. Sokáig hallgatta, hogy csikorog a ház előtt a hó, Ferenc le s fel járkált az éjszakában - Szpiritutó megnyugodva gondolt rá, hogy nem így szokták a fejszét keresni.
Mikor bejött, levetkőzött, s aközben észrevette a földön az amerikai pénzt. Fölvette, az asztalra dobta, a gyertyával rávilágított a kisgyerekre, aki lihegve aludt, lenyomkodta mellette a dunnát, hogy a fal hozzá ne érjen, a gyertyát elfújta a padkán, anélkül hogy a muszkára ránézett volna, aztán lefeküdt a sötétben.
De nyilván nem bírt elaludni, mert sokáig hányta-vetette magát. Néhányszor azt is hallotta a muszka, hogy felül. Mért? Hiszen nagy útról jött, szél, hó elgyalázhatta, fáradt lehet. Mi bánthatja? Abban az ágyban nem tud elaludni?
A muszka felugrott, és meglökte az asztalt.
- Mi baj? - szólt oda Ferenc.
A muszka odatapogatta magát az ágyhoz.
- Hallja-e... én... én... mondani szeretnék valamit.
Makogott, alig lehetett érteni a szavát. Ferenc nyugodtan válaszolt.
- Semmit se mondj, testvér. Emböri dolog volt. Nem te vagy a hibás. Mindnyájunkkal mögeshetött volna ez mostanában.
- Én... én... elmegyek - csukladozott a muszka hangja.
- Az a te dolgod, testvér. De mostan feküdj le, oszt aludj. Ez már mög van beszélve, és nincs tovább. Adjon Isten jó éjszakát!
A muszka paraszt és a magyar paraszt keze megtalálta egymást a sötétben, és aztán csakugyan nem volt tovább. Szpiritutó egy fertályóra múlva aludt, mint a tej. Ferenc azonban nem sokat részelt az éjszakai nyugodalomban, mert egyre a kapálódzó gyereket takargatta. Mikor meg az békén hagyta, a muszka kezdett el mindenféle idegen szavakat kiabálni.
- Muszka ökörnevek - mosolyodott el Ferenc. - Otthon jár már a testvér is.
Mátyásék közül Etel látta meg legelőbb Ferencet. Mindjárt a megérkezése után való nap, amikor Ferenc Szpiritutóval föltekintette a földeket. Azokon ugyan nem sok látnivaló volt, mert a hó alatt egyik föld olyan, mint a másik. A hó fölött azonban egész másképp csikorog az ember csizmája a maga földjén, mint a másén. Az idegen földön inkább csak csosszan, szusszan, unottan és köpetlenül, "má-sé, má-sé". De mikor a tulajdon földjén érzi magát a csizma, akkor mindjárt frissen koppan és vígan csikordul, mintha ráncába külön csikorgót tett volna a varga, "itt-hon, itt-hon".
Ferencnek ugyan még most csak bakancs volt a lábán, azt is amerikai gépsuszter csinálta, de azért egyszeribe beletanult a törvénybe, és sokkal keményebben taposta a havat, mint a muszka csosza bocskora. Etelnek éppen ez tűnt fel, ahogy az ablakon kinézett.
- Ejnye, de pöckös öregembörrel botladozik a muszka a hóban.
Pedig Etel ismerte Ferencet, hiszen együtt gyerekeskedtek, együtt is cseperedtek föl. Csakhogy aztán Ferenc összeszólalkozott az apjával, aki házsártos ember volt, egyszer a feleségében is megmártotta a bicskát - kocsisnak vagy minek szegődött be a városba, s csak az apja halála után folytatta megint a parasztságot. Az Etel lakodalmán már itthon volt, ő volt az egyik vőfély, de Etel nem sok ügyelembe vette, mert olyan csöndes, magának való, bákó fiatalember volt, aki alig mert a lányokhoz szólni. Piros se úgy lett a felesége az Etel lakodalma után való farsangon, hogy ő kérte volna meg, hanem a nyakába varrták az időses lányt a keresztanyjáék.
De hát úgy elváltozott Ferenc, hogy nemcsak Etel nem ismert rá, hanem Mátyás se, aki szintén odament az ablakhoz.
- Valami szenzál löhet - mondta, de éppen csak azért, hogy mondjon valamit.
Azután jutott eszébe, hogy nem nagyon szenzálnak való idő az ilyen, mert a havat nem szedik úgy a zsidók, mint a barackot meg a bort, bár szedhetnék, mert van belőle elég. Nagyon fúrta a fejét, hogy mit találhatott már megint ki a muszka, nem restellte előkeresni a papucsát. Az egyiket meg is találta az ágy alatt, de a másik nem volt sehol, bár szüle váltig erősítette, hogy ő még söprögetés után is látta valahol. Mire pedig rájöttek, hogy a szüle csakugyan jól emlékezett, mert ő maga akasztotta a papucsot söprögetés után nehezéknek az óraláncra, akkorra eltisztult a muszka a szenzállal, az idő meg úgy elförtelmesedett, hogy a jó kutyát se verte volna ki az ember a házból. Aminthogy a Bojszit is nemhogy kiverték volna, hanem inkább a tulajdon hajlékából beinvitálták a házba, a pitvarba. A kommunizmusnak ilyen gyakorlásában ugyan a tudatlan ember nem sok logikát talált volna, mert a kutyaólba nem esett be a hó, ellenben a pitvarba beesett a nyitott kéményen keresztül. De a hóval együtt a füstölt kolbász zsírja is csepegett a kéményből, és a zsíros stallumokért nemcsak a kutyai pályán szokás elengedni a logikát.
Aztán meg is feledkeztek a dologról, az ablak is befagyott úgy, hogy ki nem lehetett rajta látni. Csak harmad-negyednapra hozta meg a hírt Mátyás, mikor a zsidónénál járt a dohányzacskókul szolgáló nyersanyag irányában.
- Itthon a Ferenc - topogta le a havat a csizmájáról.
- Itthon? - néztek föl az asszonyok a tollfosztásból, mert arra való délutáni idő volt, de higgadt megfontolással, mert a fosztott toll nem állja a szeles fejkapkodást.
- Hát - verte Mátyás az olvadt havat a sapkáról az ajtófélfához. - Alighanem az volt az az öregös forma embör, akit te láttál, Etel.
Etel elcsodálkozott. Az lett volna? Nohát csúnya mesterség lehet az a háború, ha így megmocskolja az embert.
- Azt beszélik, hogy Emerikából gyött Ferenc, osztán annyi a pénze, hogy ritkaság olyat látni. A boltosné maga mondta, hogy tíz pakli masinát mög öt darab szappant vött egyszörre. Mi az Isten-egerinek löhet az neki?
Szüle óvatosan leborította a tollas szakajtót a két tenyerével, és elfordította a fejét. Olyan izgalmas kérdést tett föl, hogy az indokolt minden elővigyázatot.
- Azt mondja mán kend, mire mönt a muszkával? Mögvágta-e?
Nem, nem vágta meg. Békességben vannak. Szüle újra a tollfosztásnak szentelte magát, a többi nem nagyon érdekelte.
- Most is együtt möntek be a városba, fogadott kocsin. A muszka készül a hazájába, az ű írásai után szaladoznak. Ha itthon volna a Ferenc, mindjárt átmennék hozzá.
Mátyás nem kerülgette tovább a dolgot. Egy kicsit megkonyította fejét, mikor kimondta a nehéz hírt.
- A boltosné kérdezősködött Ferenctül az errül való katonák felül... Kit látott... kirül hallott... gyöttibe-möntibe... Látta Rókust...
Sikítva ugrott föl mind a két asszony. A fosztott pihe fölrebbent, és kavargott az egész szobában. Mintha bent is esett volna a hó. Márika, aki csöndesen csutkababázott a kuckóban, boldog visongással kapkodott a pelyhek után.
- Ő fogta le a szömit - fejezte be Mátyás a híradást, és elkezdett köhögni a torkába ragadt pihéktől. Ki is ment, hogy kikrákogja a gyalázatos szerzetet, és jó darabig kint maradt.
Szüle csöndesen hötyögött, és a kislány tovább lepkedte az el nem olvadó havat, föllökve egy széket.
- Nyughass mán - szólt rá Etel, de azt is hozzátette, hogy "lelköcském". Aztán egy tollseprűvel összesöprögette a pelyhet, ahol érte, és megkérdezte az öreg asszonyt:
- Szülémék ösznek-e valamit vacsorára?
Szüle megrázta a fejét, ő nem eszik. Mátyás úgy emlékezett rá, hogy tán van egy kis déli hurkamaradék.
- Mindjárt mögmelegítöm.
- Ne bántsd, fiam, úgy is jó lösz. Inkább ha egy kis bort nem röstellnél behozni.
Etel behozta a bort, megimádkoztatta a gyereket, és maga is lefeküdt mellé, jó éjszakát se mondott senkinek.
De később fölkelt, és megsimogatta az öregasszony vállát, aki félig álomba sírva magát, a kemencepadkán bóbiskolt.
- Feküdjön le, édös szülém. - Levette a fejkendőjét, felsőszoknyáját, és jóformán a karján vitte az ágyba.
- Hát maga, édös apám?
Mátyásnak már nekitüzesedett a képe, és szinte vidáman kacsintott rá a menyecskére.
- Engöm nem köll félteni, Etel. Tik se féljetök, még engöm láttok. Röndbe hozok én mindönt, okos disznó mély gyökeret ránt.
Ezzel lepilledt a feje az asztalra, ott is maradt reggelig. De azért nem kell Mátyást ítéletbe venni. A hirtelen ivott bor zákányossá teszi az embert, és aki volt már ebben a napban, az tudhatja magáról, hogy ilyenkor nagyon kívántatja magát az ital.
Reggel is kotyogott még a feje, de mire a hóbuckákon átnyomakodott Ferencékhez, akkorára egészen kitisztult.
A két ember akkor is a kereszttel bajmolódott. Már egészen készen volt, csak még egy kicsit meg kellett edzeni olajos kapcával. Szépen meggyártották, az bizonyos, errefelé nem is szokás így kicifrázni. Bele volt faragva a teljes Szentháromság meg a Piros neve rozmaring-koszorúba. Alul meg, ahová az idevaló faragó-mester a halálfejet szokta helyezni, szívet látott Mátyás. Abban is volt valami különös írás, de azt nem tudta elolvasni, bizonyosan a muszka véskélhette a maga nyelvin.
Mátyás nem rohant ajtóstul a házba, hanem a "dicsértessék" után azzal nyújtott kezet Ferencnek:
- Szembesülj mán velem, no, hagy nézlek. Hát látom, sok havat hoztál a fejedön.
- Ingyen adták - bólintott Ferenc.
- Hát az egészség hogy szolgál?
- Képesint. Néha van egy kis mejjszúrásom. De nem a lövéstől, mert a golyót kivötték a doktorok a spitálban. Mögfáztam a Murmanban, azóta köhögök.
Mátyás legyintett.
- Addig köhög az embör, még él. Hogy mondtad, hun fáztál mög?
- A Murmanban, Jeges-tengör partján. Ott építtettek velünk vasutat a muszkák.
- Ejnye, hejnye. Hát nem Afrikában van a Burman? A tisztelendő úr pedig úgy mondja, hogy a burkok Afrikában laknak.
- Az mögint más - rázta a fejét Ferenc. - Nem Gurman, hanem Murman, mö betűvel.
- Tudom, tudom - integetett Mátyás. - Akkor mégis nyomon beszélt az az illető, aki azt jelöntötte néköm, hogy a mi Rókusunk is ott veszelődött el az erdőkben.
- Hát nem egészen ott, mert ott nincsenek erdők, csak engedetlen nagy vizek vannak, mög füzes sömlyékök. Az erdők olyan háromezer versztányira kezdődnek oda.
- Kilaméter - okosította Szpiritutó Mátyást.
- Hát osztán te láttad? Saját szömöddel?
- Hát hogyne látta volna - felelte Ferenc. Hiszen együtt szöktek meg, ötödmagukkal, de csak ketten jutottak el az erdőkig.
Szpiritutó megint magyarázott. Tudott már egyet-mást a világi dolgokról.
Csak félnapi járóföldenkint találtak egy-egy faházat, ott koldultak egy-egy falat kenyeret a favágó muzsikoktól.
- Parasztok - mondja Szpiritutó.
Parasztok, de ne gondolja Mátyás, hogy olyan mifajta parasztok. Mink csupa grófok vagyunk azokhoz képest. Fagyökeret őrölnek a kenyerükbe, az ő szájukból ki is fordult kezdetben, de aztán már ez is jó lett volna, csakhogy ilyent se kaptak, embert se láttak, mindenféle bogyókon rágódtak. Rókus aztán nem is bírta soká. Valami nagy fák közt aludtak akkor - mikor megvirradt, Ferenc keltette Rókust, de akárhogy rázta, már nem lehetett lelket verni bele, a szeme is föl volt akadva, ő fogta le.
Mátyás kivette a szájából a pipát, mert úgyse égett.
- Eltemetted?
Nem, nem temette el Ferenc, mert a föld keményre volt fagyva, neki meg semmi egyéb szerszáma egy rossz bicskán kívül. Hanem kapargatott rá mohát meg falevelet, hogy legalább az oktalan állatok meg ne csúfolják. És megnézte a zsebeit is, de semmi az égvilágon nem volt nála a fogolyigazolványán kívül, azt elvette tőle, meg is őrizte, itt kell valahol lenni az írások közt, mindjárt elő is keresi.
Kihúzta a sublótfiókot, és a kezébe adott Mátyásnak egy összehajtogatott cédulát. Mátyás szétnyitotta a papírt, nézegette rajta a léniákat, az írás nemigen látszott már, meg hiába is látszott volna, mert muszkául volt írva, de ha angyalul lett volna is, attul már Rókus föl nem támad.
Mátyás zsebre dugta az írást, és fölállt.
- Hát ezt is köszönöm, Ferenc. Mi szándékba vagy most?
- Hogy mi szándékba?
- Mibe foglalod most mán magadat? Itt maradsz gazdálkodni, vagy eladod a földet?
- Dehogy adom. Inkább még ragasztanék hozzá, ha löhetne.
- Azért mondom - derült elégedettre a Mátyás arca, és beleigazgatta a fülét a sapkába, mint ahogy menő szándékú ember szokta.
Ferencnek is eszébe jutott az illendőség.
- Tisztöltetöm a Róza ángyit. Mögvan-e még?
Pedig tudja, hogy megvan, hiszen Szpiritutó beszámolt neki mindenről. De hát ami tisztesség, az tisztesség.
- Mög ám, mögvan. Ü is tisztöltet tégöd. Mög az Etel is.
- Azám, az Etel. Azt se láttam még. Tiszteltetem őtet is.
Mátyás a muszkával is kezelt.
- Hát te? Táskálódsz-e mán hazafelé?
A muszka kivett a kebeliből egy írást. Itt a passzus. Délután útnak indul.
- No, akkor szöröncsés utat. Tisztöltetöm az öreg Szpiritutót is.
A muszka gyerekarca elsötétedett. Isten tudja, mi van az öreg Szpiritutóval.
Mátyás elballagott, a két ember pedig újra hozzálátott a munkához. Déltájra kifényesítették a fejfát, és megszalonnáztak. Ugyan inkább csak Ferenc evett, a muszkának el-elakadt a falat a torkán. Péterkébe tömögette volna a szalonnát, de a kis pajtás a Ferenc térdét veregette.
- Apám ötessön!
Attól fogva, hogy a gyerek az apja mellett ébredt fel, és rájött arra, hogy a lompos bajuszban sokkal jobb kapaszkodás esik, mint a kukorica-bajuszban, amivel Szpiritutó szokta megférfiasítani magát, Péterke egészen elszívelhetőnek találta az új lakótársat. És mivel apró ajándékok erősítik a barátságot, a cukorfütyülőt pedig árpacukrok és halcukrok követték, a fiú teljesen kegyébe fogadta az apját. Szpiritutó tett ugyan egy utolsó kísérletet a barátság visszaállítására, de az tökéletes kudarccal végződött. Szpiritutót ugyanis elküldte Ferenc szöget venni, és míg a boltosné szöget keresett a pult alatt, addig Szpiritutó ellopott egy szem fügét a pult fölül. A jó Isten bizonyosan elenged neki ezért a bűnéért néhány esztendőt a tisztítótűzből, mert Szpiritutó Péterke visszahódítására tulajdonította el az idegen ingóságot. A szándék jó volt, de a kivitel rosszul sikerült. A füge beleragadt a Péterke egérfogaiba, úgy kellett őket kézzel megszabadítani, miközben a hűtlen frigyes az ujját is megharapta néhai szövetségesének, és végleg megszakította vele a diplomáciai összeköttetést.
Ilyesmi bajuszosabb nagyhatalmakkal is megesett már, mindannak dacára Szpiritutó nagyon a szívére vette a dolgot, és most is el-elködlő szemmel nézegette a kis szösze-pöszét.
- No, hát möhetünk is - csattantotta be Ferenc a bicskát s a maradék kenyeret, szalonnát kendőbe kötözve, odaadta a szabadkozó muszkának. - No, csak tödd el, majd jó lösz az úton, nem tudhadd, mikor találsz kvártélyt.
Úgy állapodtak meg, hogy együtt viszik ki a fejfát a temetőbe, onnan aztán már a muszka vissza se jön, hanem bemegy a kapitányságra, ahonnan útnak indítják a hazája felé.
- Nézzük no, bírjuk-e? - állt Ferenc a kereszt mellé.
Ketten kétfelül belekaroltak, és kivitték a ház elé. Cudar idő volt, bőgött a szél, csadarta a tetőről a szúrós, fagyott havat, fülük, szemük, orruk, szájuk egyszerre tele lett vele.
- Burana - rázkódott meg a muszka, s fülébe beleszaporázott a trojkák csilingelése a doni hósivatagokon.
- Az - mondta Ferenc, s visszahúzódott a tető alá.
- Tán ne is mönnénk bele az ítéletidőbe.
De a muszka erősködött. Hogy neki már nincs maradása, s holnapra még rosszabb is lehet az idő, egészen betemetheti az utakat a hó. Aztán meg, tette hozzá vitézkedve, értek már ők mindketten csúnyább időt is ennél.
- Az igaz - biccentett rá Ferenc. - No, akkor hozom az ásót. De merre is lakik itten most az ásó?
A muszka úgy emlékezett, hogy ő utoljára az ólajtóhoz támasztotta.
Még Ferenc utánakurkászott a hóban, a muszka bement a házba, fölkapta a kis pajtást, aki az ablakdeszkáig pipeskedve lesett ki a világba, s mikor orozva rátámadt a veszedelem, visított, mint a szíven szúrt kismalac. Szpiritutó nem törődött vele, hanem csókolta, ahol érte, a fényes hajacskáját, a fényes szemecskéjét és a fényes orrocskáját. Aztán hirtelen letette a gyereket, a szenteltvíztartón meglátta a Piros kis gyöngyház olvasóját, azt a kebelibe csúsztatta, és becsapta maga után az ajtót.
Ferenc megtalálta az ásót, rákocogtatta vele a lelki egyensúlyát visszanyert Péterkére az ablakot, és aláigazította a vállát a keresztfa jobb karjának.
- No, Isten segíts!
- Nehéz lesz - nyögdült el a muszka a bal karfa alatt.
- Legalább kimelegszünk.
Többet aztán nem is beszélgettek a temetőig. Nem is lehetett volna, ha lett volna is mit. Akármerre fordultak, szemben találták magukat a széllel, amely nagy hótölcséreket kergetett maga előtt szeges korbácsaival, mint fehér lepedős kísérteteket. Se ház, se fa, semmi se látszott, kutya se vakkant, madár se csippent, sehol semmi élő, csak a két kis fekete emberbogár mászott lassan, kínlódva a végtelen fehérségben a végtelen szürkeség alatt.
A temetőben Ferenc nem tudott tájékozódni, de a muszka biztosan vezette.
- Itt van az árok mellett. Annál a villa formájú akácfánál.
A keresztet odatámasztották a fához. A muszka a kezével tapogatta ki a sírt. A karja vállig süllyedt a hóba. Úgy kaparta maga felé, mint üregásó kutya a földet.
- Megvan. Ez a vége.
Mivel az ásó Ferencnél volt, ő fogott hozzá a gödörhöz. De a föld fagyos volt, vissza-visszarúgta az ásót.
- Lefelé már puhább lösz - törölgette a homlokát lihegve.
Most a muszka vette át az ásót. Itt már csak úgy szaladt a homokba.
- Ölég mély már - becsülte föl Ferenc a gödröt.
Beléállították a fejfát. Ferenc tartotta, míg Szpiritutó túrta be a földet.
- Fogja már - eresztette el a keresztet.
Aztán kétfelül jól megtaposták a földet. Mire készen lettek vele, kis fehér hósipka kereklett a fejfa hegyén. Ferenc próbálta megrázni, de meg se mozdult.
- Úgy áll ez, mint a kőszikla.
Szpiritutó nem felelt semmit. Lehajtott fejjel imádkozott. Ferenc nézte a muszka írásos szívét.
Aztán keresztet vetett Szpiritutó, először a sírra, azután Ferencre, utoljára magára, és nyújtotta kivörösödött kezét. Először volt, hogy ő nyújtott kezet Ferencnek.
- Isten megáldjon, testvér.
Ezt is először mondta. De tisztán, bátran, elfogódás nélkül. Ferenc is úgy felelt:
- Tégöd is, testvér.
Aztán a muszka átugrott az árkon, Ferenc megindult a temető kapuja felé. Egy-két lépést tett, mikor a muszka megkiáltotta:
- Hé, megállj csak.
Ferenc visszafordult. A muszka lóbálta a karját a túlsó árokszélről.
- Eztet kapd meg. A gazda bácsinak, a Mátyásnak. Emlékbe.
Ferenc összefogta a két tenyerét. Elkapta az emléket. A lámpamasinát, a töltényből készült öngyújtót.
Beletelt egy hét, mire Ferencnek eszébe jutott az öngyújtó. Akkor is csak azért, mert az asztal sarkához koppant a kabátja zsebében. Kitette a sublótra, de aztán gondolta, megint csak megfelejti, gyerek kezeibe kerül, elkallódik, jobb lesz mindjárt átmenni vele.
A Bojszi államhatalmat sejthetett az idegenben, mert mérgesen nekitámadt. Ferenc föl se vette, csak akkor dobbantott egyet, mikor a puli aziránt érdeklődött, hogy van-e a lábán vastaghús.
A puli visszaugrott, mint a lapda, de az acsargásából kiérzett, hogy visszavonulási szándéka nem végleges. Ferenc nem dobbantott még egyet, rávágással se fenyegetődzött, csak ránézett a pulira, s a puli esze nélkül kotródott vissza lakosztályába. Úgy szűkölt, mint akit megostoroztak. Vannak szemek, amelyeknek a nézésétől reszketés áll még az olyan gáncs és félelem nélküli pulikba is, mint a Bojszi, s Ferencnek ilyen szeme volt, ha akarta.
A szíves fogadtatáson túlesvén, Ferenc egy kicsit tétovázott az udvaron. Nem tudta, hogy a kis tanyában laknak-e a szomszédék, vagy a nagy tanyában. A nagy tanya kéménye füstölt ugyan, de mintha a kis tanyából hallott volna ajtónyitást.
Csakugyan onnan jött ki Etel. Kukoricáért volt a csirkéknek. Barátságosan köszöntötte a szomszédot.
- Nini, Ferenc! Mingyárt megösmertem!
Ferenc egy kicsit idegenül nézte Etelt, de azért az ő hangja is barátságos volt.
- Én mög majd mög nem ösmerlek tégöd. Etel, ugye? Nézd, egész muszka asszony lött belüled!
- Nem tán?
- De biz Isten. Ott vannak ilyen nagy, szőke fehér szömélyek.
Etel egy kicsit megpirult. Lám, nem is olyan bákó ez a Ferenc. A szemibe is mer nézni az asszonyfélének. De ez nem esett rosszul Etelnek.
- No, leginkább majd sűrűbben gyün hozzánk, ha muszka asszonyt akar látni. Tudom, mögszokta őket.
- De mög is ölégöltem - mondta Ferenc őszintén.
Etel nem haragudott meg ezért az őszinteségért se. Tessékelte Ferencet, hogy kerüljön beljebb a házba.
De Ferenc nem akarja föltartani Etelt a munkában. Csak Mátyás bácsinak hozott valamit. Csakhogy Mátyás a padláson van szülével, a füstölt húsokat aggatják föl. Nem tesz semmit, Etel is átadhatja neki, amit hozott, ez a kis semmiség az egész, a muszka küldi emlékbe.
- Ugyan ne siessön mán úgy, hiszön nem várja otthon se kicsi, se nagy.
- Nem vár? Hát a gyerök?
Etel úgy elszégyenli magát, hogy majd kiejti a keziből a kukoricás szakajtót. Ez a Ferenc még azt gondolhatja, hogy ő tán nem is törődött soha az árvával. De hogy is felejtkezhetett így meg róla? Szerencsére Etel mindjárt föltalálja magát:
- Éppen azért mondom, hogy hát a Pétörkét hová tötte? Át köllött volna hozni, majd itt elpötyögtek volna az én Márikámmal.
Bemennek a szobába, Ferenc köszön az ajtóban, leveszi a kalapját, és leteszi az ágy tetejére. Igen, mostanában már van olyan fiatal, aki így tesz, és ilyenkor azt szokás mondani, hogy "tartsa föl a kalapját", vagy "tödd föl a kalapod", de Etel úgy érzi, hogy Ferencnek nem lehet ilyent mondani. Olyan különös ez a Ferenc, olyan furcsa, mintha nem is paraszt volna. Nem a szék szélire ül, se nem veti el magát rajta, kezit-lábát széthajigálva, mintha nem az övé volna, hanem ül egyenesen, mégis komótosan. Aztán a haja is szépen le van fésülve, elválasztva, pedig most hétköznap van. Aztán így közelről nem is olyan öreg, meg jól is áll az a fehéredő haja ahhoz a fekete szeméhez, csak meg kell szokni.
- Hát az anyósodékkal élsz, Etel? - néz körül Ferenc a szobában.
- Csak így télön. Jobban befújjuk a szobát, kevesebbet köll fűteni, mög nem is köll kétfelé világítani.
- Jól van az - mondja Ferenc, és megakad a szeme a sublóton a Rókus katonaképén. Úgy áll ott, mint otthon az övé, csak ráma nélkül, egy zöld pohárhoz támasztva, széles arcú, bikanyakú, nagy dupla ember, most olyan zöldessárga színű a zöld pohártól.
Ferenc elszótlanodva nézi a képet. Etel pedig beszalad a kamrába, és összekapja magát, mert most veszi észre, hogy hosszabb a péntek, mint a szombat, kilóg az alsószoknyája a fölső alul. Mire Etel kijön - időbe is alig telik, pedig a kendőjét is újra kötötte, meg a krasnyogó rossz papucs helyett is másikat rántott -, akkorra már Ferenc föl is áll, mert még tésztát is kell neki gyúrni délelőtt.
- No de ilyet! - nevet Etel -, osztán nem lösz az a tészta pipaszagú?
Nem, nem lesz pipaszagú, mert Ferenc csak cigarettázik, csak nagyon muszájból kénytelenkedik a pipára, főzni meg megfőz a világon mindent, akár paprikás krumplit, akár krumplilevest, akár krumplis-tarhonyát, akár savanyú-krumplit, akár krumpli-kását.
- De nem haragudna ám meg az a sok krumpli egy kis füstölt kolbászra mög oldalasra - hiszi Etel, és nekik annyi van még tavalyi is, hogy mind rájuk avasodik.
Ferenc köszöni szépen a jóakaratot, de holnap hetipiac lesz, bemegy a városba, ellátja magát mindennel addig, még valamerre fordítja a sorát. Etel pedig nem erőlteti a dolgot, mert Ferenc még azt találná gondolni, hogy így vagy úgy, pedig olyan embert még nem teremtett az Isten, akiért ő egyet lépne, és mikor erre gondol Etel, fölkevélyszik feje, melle, dereka. Neki csak megesett a szíve a szomszédon, mint jó szomszédnak - ezt magamagának mondja, Ferencet pedig bátorítja, hogy ha valami asszonyi munka nem esne kezére, vagy hiányossága lenne valamiben, csak szóljon neki, akár szüle, akár ő mindenben segítségére lesznek.
- Hiszön a muszka is úgy járt ide, a jámbor, mint a mi fiunk, hát maga se lögyön idegönebb - fogott kezet Etel Ferenccel, és hozzátette ő is -, még valamerre fordítja a sorát. Csak ahogy a pitvarajtóból visszajött, ameddig kikísérte Ferencet, és utánanézett az ablakon, csak akkor tűnt föl neki, hogy ő nem kendezte Ferencet, mint a többi efféle embert, hanem magázta, mint a tisztelendő urat meg a kántor urat vagy a kapitány urat. Etel nem értette, hogy mért tette ő ezt, és nem is ért rá tünekedni rajta, mert szaladni kellett enni adni a csirkéknek. Etel sokkal fürgébben és könnyebben szaladt, mint máskor, csakhogy ezt már ő se vette észre, és arról se tudott, hogy egy nagy jégcsapot letört az ereszetről és úgy pergette a napsugárban, mint egy játékos gyerek.
A következő hetekben azonban be kellett látni Etelnek, hogy ővele valami változás történt, és ez a változás mégiscsak akkor kezdődött, mikor először vette észre, hogy milyen fényes fekete szeme van Ferencnek. Ezért nagyon el is szégyellte magát Etel, és ezt szemtől szembe meg is mondta magának, mégpedig a kihúzós tükörben, de aztán meg is békült magával ugyancsak a tükörben, amely nem éppen kivetnivaló, szív formájú, sima, fehér arcot mutatott. Nagyon összeillő sugár szemöldökkel, kicsit fitos orral és pittyedő piros szájjal. Jobban szerette volna ugyan, ha lesültebb az arca, és inkább gesztenyésbe barnul a haja, mint búzaszőkébe aranyozódik, de ez is csak most jutott neki eszébe, soha ezelőtt az életben.
- Me-e, muszka mönyecske! - öltötte magára csúfolódva a nyelve hegyét, amit szintén nem cselekedett még Etel soha az életben. Mert a nyelvüket öltögetik ugyan az asszonyok a jegenyék alatt is, de nem magukra, nem tükörből és nem délelőtt tizenegy órakor.
- Hát te mit tükrösködsz? - lépett be szüle a szobába, és Etel majd szörnyethalt ijedtében.
- Alighanem pattanás van a nyelvemön - kapta be a nyelvét, éppen mikor ki kellett volna nyújtani.
Szüle erre nagyon jó orvosságot tudott, el is mondta mindjárt a receptjét, és nagyon elcsodálkozott rajta, hogy délben Etel mégis olyan forrón ette a levest, csak úgy füstölt ki a szájából.
- Hát neköd nem fáj mán a nyelved?
- Neköm? - nézett rá a menyecske. - Hát mért fájna? Soha életömben nem fájt még neköm a nyelvem.
Ha szüle jól kereste volna, egyéb csodálkoznivalókat is találhatott volna a menyén. A rátarti, nyugodt mozgású asszony szeles lett és szeleverdi. Hol tányért tört, hol poharat tört, hol a csirkeólat felejtette nyitva, hol a csörgemetélőt hányta el valahová. Ha szüle évelődött rá, máskor elpittyesztette vagy összeszorította a száját, és csöndes volt, mint kaszaharsogáskor a fürj. Most mentül jobban harsogott szüle, Etel annál jobbkedvűen kacarászott, s mikor szülét ezen ette a méreg, akkor Etel vagy azt vette észre, hogy a szüle tyúkjai jobbfajták, mint az övéi, vagy egy kis felejtett babkávét talált a ládájában, vagy azon szomorodott el, hogy mire ő annyi idős lesz, mint szüle, ő már a kását se bírja rágni, pedig a szüle foga még a porcogót is megropogtatja - mind olyan találmány, amire el kellett felejteni a haragot.
Azon is el kellett volna csodálkozni szülének, hogy a menye mindig talált most valami öltögetnivalót, még az apósa szakadt ingeit is előszedegette, de az volt a különös, hogy mindig az északi ablakhoz húzódott a varrnivalóval - lehet, hogy ezért is nem haladt vele. S ha szüle ezt észrevette volna, és meggyanúsította volna Etelt, mint ahogy a muszkával gyanúba vette, hogy tán Ferencet lesi, akkor szüle még jobban megcsalódott volna. Mert ha Etel Ferencet forgatta volna a fejében, valahányszor az ablaknál vizslogott, akkor mért bújt volna el előle, mikor látta, hogy hozzájuk tart? Ezelőtt az öreg asszony leste a fiatal asszonyt a muszkával ajtó mögül, fazekas mellül meg mindenféle rejtekekből, most pedig Etel lapult meg, ha már ki nem bírt szökni, mikor Ferenc beállított valamiért.
Szüle nem látott semmit, hanem Mátyásnak egyszer szemet szúrt a dolog. A vacsoránál fogtomra vette Etelt.
- Hallod-e te, hát te mióta hiszöd, hogy te hajtod a Göncöl szekerit?
Etel elámult.
- Neköm mondja, édös apám?
- Neköd hát, nem is az öreg papnak. Mi bajod neköd Ferenccel?
- Neköm? Semmi a világon. Se töszöm, se vöszöm a jámbort.
- Éppen ezért vöttelek elő. Ahelyött hogy tyúkkal-kaláccsal kecsögnél neki, úgy töszöl vele, mintha féketőmadzag volna.
Etelnek elborította a láng a képit.
- Még hogy én kecsögjek neki? Hát minek néz engöm édös apám?
- Nézd, fiam, neköd is csak kettő az orrod luka, mint a szögény embör malacának.
Kemény asszonyszív legyen az, amelyik még az ilyen szép példabeszédre se indul meg. Etel megindult. Nem mondott se jót, se rosszat, de fölállt az asztaltól vacsoravégezetlen. Fölvette a vacokrul az alvó Márikát, és kezdte rácsavargatni a nagy kendőt.
Mátyás ránézett szülére. Fölrántotta a szemöldökét egész a sapka alá. Őnála ez volt a kacsintás. Annyit jelentett, hogy "eriggy mán, asszony, békítsd mög ezt a másik bolondot". Mátyás mégse tehette, ennyivel tartozott a férfiúi tekintélyének.
Szüle, mint életében mindig, most is szót fogadott, bár szíve szerint inkább a tepsit vágta volna a fiatalnak a fejéhez pörkölt káposztástól. Mit kéreti magát az ebadta, mint a kompóti nemes asszony!
- Mit akarsz te, lányom? - fogta meg a karját.
- Haza mögyök - pöfögött Etel.
- Haza? Hát nem itt vagy te itthon? Volna lelköd ezt az ártatlant megbetegíteni abba a farkasordító hidegbe?
Etel letette a gyereket. Ebben igaza van szülének. Meg akárki mit mond, nagy tisztesség az, ha az anyós megköveti a menyét. Igaz, annyibul könnyebben teheti, hogy nem ő bántotta.
- Hiszön nem akar neköd rosszat édös apád, édös gyerököm.
- Akkor minek mond neköm olyanokat - ült Etel a padkára, olyan félig háttal-formán az asztalnak meg a világosságnak.
Mátyás egy kicsit megütődött, mikor Etel fölugrott, és hiába döfögette a tepsibe a bicskát, mindig csak a káposztába talált bele. Most azonban megkoppant a sült disznóállán, és Mátyásnak egyszerre megjött az étvágya. Az asszony úgy jó, ha hallgat, de ha nagyon hallgat, akkor beütött az ördög a határba. Ha megszólalt Etel, akkor elmúlt a mérge. Okos asszony az, lehet vele beszélni.
- Hát mit mondtam én neköd olyant? Gyere mán no, nézd, ehün az álla csontja, törd mög, ha szeretöd a velőt. Isten nyugtassa szögény öreganyámat, mindég azt hallottam tőle, hogy ettől mindég csókolódzhatnékja van az asszonynak.
Mátyás sose hallott ilyent az öreganyjától, mert nem is ismerte az öreganyját, csak azért fogta rá ezt a csintalanságot, mert kellő mederben akarta tartani a társalgást.
Csakugyan Etel egy kicsit a lámpa felé fordította a képét.
- Mindég olyanokat mond neköm édös apám, mintha én Boca Modol volnék. Nem vagyok én falu szénája.
Mátyás sietett átvenni a szót. Kifordította a tálat, még füstölt.
- Azt is úton érje a jégeső, aki terád olyat gondolna. Nem, lányom, csakhogy te özvegyasszony vagy, annak se utolsó, Ferenc mög özvegyembör, az elejiből, hát összevalók volnátok no. Kimondom, ha mán ki köll mondani.
A vastag fehér szemöldökök megint bebújtak a sapka alá.
- Add mán bele te is az eszödet, anyjuk, te is puhítsd ezt a fahitüt.
Szüle beleadta az eszét. Két ujja közé vette az alsó ajkát, mint mindig, ha olyasmit akart mondani, amit különösen érdemes meghallgatni.
- Bizony, lányom. Úgy szokták azt mondani, hogy suba subával, guba gubával. Nagyon egy pár lönnétök tik a Ferenccel.
Etelnek megeredt a könnye, pedig nem állt nála könnyű helyen.
- Hát én mög azt mondom kendtöknek, hogy énneköm egy porcikám se kívánja a férjhöz mönést. Mit kénytetnek engöm olyasmire, amihöz nem húz a véröm? Hát olyan rossz lányuk vagyok én kendtöknek, hogy mindönáron mög akarnak szabadulni tőlem? Hiszön azért nem köll engöm senkinek a nyakába varrni, mögélök én a magaméból, se el nem puccoskodom, se el nem táncolom, amim van.
Inkább szomorúan beszélt, mint haragosan. Az öregek szép szóval békítették. Nagyon tisztelik, nagyon becsülik, mindég jó menyük volt. Világért meg nem válnának tőle. Éppen azért szeretnék, ha Ferenccel köttetné be másodszor a fejét, mert akkor együtt maradhatnának, osztán mégiscsak lenne ember is a családban, aki az öregekről is levenné a gond nehezit, meg akire Etel is támaszkodhatna, ha nekik halomásuk történne. Pedig bizony már ők olyan elült verebek, akiknek hajnalban is napáldozat van, Ferenc meg helyes, rendes ember, jól is bírja magát, s akire szemet vet, az ott is hálát adhat az Istennek, ahol senki se látja.
- Addég szömesködj, lányom, még máshol nem sütik neki a lepényt. Mert az ilyen cukorra, mint ehol Ferenc, nagyon száll a légy, oszt úgy löhet, ha jobban körülnéz, az ű szeme is jobban kap a bimbós majoránnán, mint a dufla rózsán.
Ezt szüle mondta, részben mint a világi életben sokat látott nőszemély, akinek már megért mind sajtja, mind túrója, s aki meg tudja adni a savát a létnek, részben mint anyós, aki annak is tökéletes, tartja az anyóstörvényt, s akkor is szúr egyet a menyén, mikor cirógatja. És Etel azt tette, nem is tehetett mást, hogy megtörölte a szemét, félrehúzta a száját, és azt mondta csípőre tett kézzel, még a derekát is megbillentve hozzá egy kicsit:
- No, szüle, ha előbb nem öszik Ferenc lepényt, még én nem sütök neki, akkor kiadhatja a fogát árendába erre az életre.
- Nem mönnél hozzá?
- Ha szentül kukorékolna, akkor se.
- Hát nem erőszak a disznótor, lányom - mondta szüle engedelmesen, de öreg szeme nekifényesedett az örömtől. Ha szüle azt látta volna, hogy a fiatal asszony nagyon esenkedik az emberért, és éppen Ferencet nézte ki magának, akkor nem tett volna keresztül szalmát se a szándéka elé, mert azzal a Mátyás akaratának eleget tett volna, de nem is járt volna kezére. Szüle ez esetben kényszeredett semlegességgel nézte volna a meginduló szerelmi hadjáratot. De mihelyst Etel kimutatta, hogy nem vette célba Ferencet, szülében azonnal fölserkedt az ösztön. Nem nagyon értette ugyan, mi leli a fiatalt, nem is nagyon kereste, mert szülének volt annyi tapasztalata, hogy az ilyenekre nincs egyéb magyarázat, csak az, hogy "a nyavalya nem egyforma", azt azonban elhatározta szüle, hogy most már törik-szakad, de Etelnek Ferenchez kell menni.
Igen, az Isten úgy teremtette az asszonyi nemet, hogy legyenek ilyen különösségei. Alighanem úgy volt az, hogy kevésnek találta azt az egy emberbordát ősanyánkhoz, és más teremtett állatokból is csipegetett hozzá egy kicsit. A tyúkból okvetetlen, mert a sok kárálást bizonyosan attól örökölte meg, a veszekedhetnékséget a bíbictől, és hogy tovább ne firtassuk a dolgot, a megfoghatatlanságot a szitakötőtől. Ül a kórón, legel nyugodtan, meg se sejdíti az embert a háta megett, az ember kinyújtja a kezét, összekapja a markát, "no, megvagy", mert érzi is benne a szitakötőt - kinyújtja, hát a szitakötő már a kútostorfán rezeg, ott is fejjel lefelé. Ilyen kitanulhatatlan és megfoghatatlan az asszonyi fajta is - ugyanazért a szitakötő is csak megfogódik előbb-utóbb, különösen ha a harmat megveri, de leginkább hogyha elálmosodik.
Mátyás gondolt ilyeneket az ágyban, mikor a lámpát elfújták, és csak úgy sötétben szopogatta a pipát, de a Mátyás gondolatait, ezeket is meg a következendőket is aláírhatja minden ésszel élő ember. Mind ilyen különösen és más fajbul valóak ők, a más nemen lévők, akár Rózák, akár Etelek, akár a magjukhoz száradt aszalt szilvák, akár piros-fehér bőrű, teli húsú tüköralmák. Lám, ez az Etel is. Mit játssza meg magát, mint valami Tündérszép Ilona, aki majd megbomlik az Árgyélus királyfi végett, mégis csak epeszti magát a szamár a Feketevárban? Ha a városi selyem-csorda tesz így, aki írásokból tanulja a szép szenvedelmeket, és tanulhatja is, mert egyéb dolga úgy sincs neki, egész nap lóthat-futhat, mint az őrlősök kutyája, egyik szenvedelembül a másikba, hát jó, az erre született. Csakhogy Mátyás azt hallotta a szövetkezeti boltosnétul, aki világban járatos némber, hogy mostanában már a városi Tündér Ilonák is megokosodtak, nem bujdosnak az ifjú Árgyélusok elül, inkább kiülnek elejbük a placcra, a lábukat is kivetik, hogy jobban észrevevődjenek. Ezt Mátyás maga is tanúsíthatja, mert ő már öregember ugyan, de azért csak nem szúrhatja ki a szemit, és így tulajdon személyiben is látta már a városi utcákon a fehérnépek ina hajlását. Hát akkor ez az Etel mit mórikálja magát ilyen kényeskedőn? Akármilyen fehér képe van is, és akárhogy szereti is a tisztát, azért ő is csak arra teremtődött, amire a többi asszonyi állat. Mátyás ugyan sose kapta szerdéken a menyét mint hadiözvegyet, lehet az is, hogy hideg szájú, aludt vérű, tyúkban is van olyan, aki nem akar meglapulni, de Mátyás szerint azt mindig kakasa válogatja, s ő olyan kakasnak véli Ferencet, akin még jércének is megakadhat a szeme. Négyholdas gazda a mai világban megér egy kis pittyegést, és ha Mátyás Etelnek adhatná az eszét, akkor a menyecske már rég megigazította volna a feje alját a szomszédnak, mert ami biztos, az biztos, és azzal jól járnának mind a ketten, és jól járna maga Mátyás is. Egy az, hogy jó mostohaapja lenne az onokájának, másik az, hogy nagyra menendő mostoha veje lenne neki magának.
Igen, ez így lenne rendjén, és így is lesz, s tán az se baj, ha várakozni kell rá egy kicsit, hiszen úgy szokás mondani, hogy a hamarkodó kutya vak kölyköt vet. Csak össze kell csalogatni a fiatalokat, aztán majd beteljesedik rajtuk az élet törvénye. Most azonban még csak az a törvény, hogy Etel hányja-veti magát a kislány mellett a vackon, csörög alatta a száraz kukoricahaj-derekalj, s mentül jobban magára húzza a tarka dunnát, annál jobban fázik, mentül többet lekapálódzik belőle magáról, annál nagyobb a forrósága.
Az éjszaka nem holdas éppen, de azért nem egész sötét a szoba. Bent a kemence fehérlik, kívülről a hó világít be.
Etel lecsúszik az ágyról, s a fehér homályban fehér árnyék halad végig a szobán, meztelen talpa nem csusszan a meztelen földön. Mátyás ha nem izgatja-mozgatja is az ágyat, mert ő csak az elméjét hányja-veti, mindent észrevesz, és csöndesen szólal meg.
- Lelt valami, Etel?
- A kancsót keresöm - tapogat Etel a sublóton, arccal az északi ablak felé. - Kiszáradt a szám, borzasztó melegségöt csinál ez a kemönce.
A tejes kukorica szöme is kipattan a tűzön - gondolja Mátyás, és mivel ez nagyon kellemes gondolat most neki, megelégedetten alszik el. Etel azonban még sokáig nem tud elaludni, mert sötétnek látta ugyan a szomszéd ablakát, de a sötétséget éppen olyan sokféleképp lehet magyarázni, mint amennyiféleképp a világosságot lehetne.
Szép tiszta nap volt, a csorgásban levet eresztett a hó, az eperfa kopasz koronájában sármánymadarak árulták az aranyat, és a sövényben a cinegék hangoztatták szokott téli véleményüket a csizmadia-iparról.
- Kis cipő! Kis cipő!
- Kicsit ér. Kicsit ér. Kicsit ér!
Akármilyen kicsit ért, szüle azt gondolta, hogy a Márika viseltes cipője még egészen jó lenne Péterkének. A piacon már úgyse adnának érte semmit, mert a kérge mind ki van dűlve, a sarka félretaposva, s a talpát inkább csak találgatni lehet, hogy melyik volt - az Isten se tudná, hogy ezek a mai gyerekek mit csinálnak a cipővel. El vannak kényeztetve, ki vannak urasítva, nem úgy, mint szüle volt annak idején. Az ő lábán menyasszony koráig nem volt papucsnál egyéb, s hóba, sárba azt is lehúzta és a hóna alá vette. Etel is tízesztendős volt, mikor először cipőt kapott, ugyan ő is inkább csak azért, mert Mátyás a keresztdűlői vargán nem bírta megvenni a két véka búza árát, hát összenyalábolt minden cipőt, amit a verpánk alatt talált. S lám ennek a kis piszének már háromesztendős korában cipőbe bújtatta a lábát Etel, hogy ne mezítláb szaladozzon ki a hóba, mintha nem kimehetett volna a Mátyás papucsában is! Így romlanak az erkölcsök, s úgy lehet, azt is megérjük még, hogy eztán már majd csizmástul, cipőstül füröszti fel a bába a gyerekeket.
- Nézd mán no, Etel, mit szólsz hozzá, átküldjem-e ezt a kis lábbelit a Ferenc kisfiának?
Etel megbotránkozott.
- Ugyan, édös szülém, hogy csúfolkodna mán vele, no! Pörnyés-gödörbe való mán az.
- Jó ez még ajándéknak, fiam. Tarlón járáskor hasznát vöheti a kisgyerök.
Etel most már nem haragudott, csak nevetett.
- Hol van még a tarló, szülém? Hiszön még a vetéstül is messze vagyunk!
- Öreg-asszony messze lát - mondta szüle, törölgetve kötőjével a cipőcskékről a penészt. - Ereggy dolgodra, oszt ne avatkozz az enyimbe.
Szüle csakugyan messze látott. Márikától küldte át az ajándékot délután, Márika ottfelejtkezett játszani Péterkével, és estefelé Ferenc vezette haza Márikát. Ugyan nem is vezette, hanem a karján hozta, magához ölelve a subája alatt.
Ez volt az, amit szüle előre látott és olyan biztosra vett, hogy lámpagyújtásra nemcsak hurkát sütött, hanem herőcét is. Etel ugyan ajánlkozott, hogy majd ő áll a lábas mellé, de szüle rápirított Ferenc előtt.
- Látja, Ferenc, hogy irigyli a fiatal még azt a kis tüzet is az öregtül?
Mit volt mit tenni. Etelnek odabent kellett maradni Ferenccel. Mátyás is megérkezett ugyan a malomból, hallották, hogy tapogja le magáról a havat a konyhán, de Mátyás nem került beljebb. Szüle jelentést tett neki a helyzetről, és Mátyás elvonult bort fejteni, ami különben is alkalmas hevítő foglalkozás, mikor az ember át van fázva.
A herőce sokáig sistergett a zsírban, és Mátyás úgy belefelejtkezett a borfejtésbe, hogy kezdett keresztbe állni a szeme. A fiatalok kétszer eljuthattak volna tőlük a holtomiglan-holtodiglanhoz, de úgy ültek ott, mintha már régen keresztül is estek volna rajta. Etel varrogatott, igaz, hogy nehezen talált a tűbe a cérnával, négyszer is eldöfött mellette, ám ez csak amiatt van, hogy mostanában vizezik a petróleumot, vagy mit csinálnak neki, de oly rosszul ég, alig lehet kitűrni. Ferenc pedig arrul beszélt, hogy Amerikában már az istállókban is villannyal világítanak, és a béreseknek is autójuk van. Csöndesen beszélt Ferenc, nem hadonászott, sok cigarettát sodort, és a pici cigarettavégeket, amik a szájához ragadtak, mind egy helyre hajigálta az ajtó mögé.
- No, én nem tudnék mögszokni abban az Amerikában - harapta el Etel a cérna végét, és új varrnivalót keresett. Egy ingvállát húzta elő, két esztendeje vett egy vég vásznat, abból való ez, de mind szétmegy jóformán az állásba.
- Hadivászon - morzsolgatta meg Ferenc az ingvállat, és mondott egy amerikai várost, ahol két hónapig dolgozott egy szövőgyárban, de ott nagyon becsületes munkát csinálnak.
- Úgy nézöm, maga nagyon beleszeretött abba az Amerikába - neheztelt meg tréfásan Etel.
Igen, ott más világ van, Ferenc nem mondja, tetszett is neki egy darabig, de aztán csak haza húzta a szíve.
- Ahun a családja az embörnek, ott a hazája - mondta Etel.
Igen, de nemcsak ez. A föld is más itt, a búza is, meg minden. Ferenc, még oda volt, sokat álmodott az itt való élettel s csak itthon látja, hogy mégis fordítani kellene rajta, mert így nem jól van, ahogy van.
- Tán maga is földosztó? - nézett föl Etel a varrásból. - Mert édös apám beszélte, hogy van most valami ilyen felekezet is, nem is tudom, minek hívják.
Nem, Ferenc nem komenista. Lehet, hogy jót akarnak azok is.
Ferencnek olyan különös hangja volt, Etel nem hallott még olyant, nem is tudja mihez hasonlítani. Nem éneklős volt, mégis a templomot juttatta eszébe. Mintha az orgona szavában lett volna ilyen, mikor még nem rekvirálták el róla a sípokat. Akármilyen volt Ferencnek a hangja, Etel elhallgatta volna reggelig, és nemhogy elálmosodott volna, hanem kiment volna az álom a szeméből, ha benne lett volna is.
Szüle hírül se volt így kibékülve a világgal. Egy kicsikét hallgatódzott az ajtón, az udvarra is kikerült, bekukucskált az ablakon, örült is neki, mikor hallotta, hogy Etel nevet. De látni nem látott mást, csak azt, hogy Ferenc összetette a két keze fejét, billegtette az ujjait, és olyan árnyékok mozogtak a falon, mint a valóságos kis nyúl meg galamb meg kecskefej, de olyan, hogy még a szakállát is rezgette. Ezt ugyan mind a Márika mulatságára csinálta Ferenc, de Etel is nevetett rajta, sőt szüle is elmosolyodott a bolondságon. De, az ördög vigye a dolgát ezeknek a mai fiataloknak, az ő korában mégiscsak másban találta kedvét a fiatalság.
- Mönjünk no be, hé - hagyatta abba Mátyással a borral való művelkedést -, úgy nézöm, nagyon uradzanak ezök, máskor majd leeresztöm rájuk a firhangot.
De ezt aligha találta el szüle, nyilván nem a firhangban volt a hiba.
Mert ahogy véget ért a vacsora, amelynek során Mátyás fölköszöntötte Ferencet, és kívánt neki "bort, búzát, békességöt, szépasszony-feleségöt", s amire Ferenc csak azt a tromfot adta, hogy "erőt, egészségöt", hamarosan fölállt a vendég, és azt javallta, hogy tegyék el magukat másnapra, mert elosztják az éjszakát.
- Késérd ki, fiam, Ferencöt - parancsolta nyájasan szüle Etelnek, és Etel szót fogadott, ugyan parancs nélkül is megtette volna, mert ezt így hozza magával az illendőség.
Itt derült ki, hogy szüle szándékába nem azért szaladt bele a madzag, mert a firhang nem volt leeresztve. Hiszen kint le volt eresztve az éjszaka fekete firhangja, még az ég aranyablakai is behunyták a szemüket, és azért Etel mégis mindjárt visszajött, egy leheletnyit se volt kipirosodva a képe, se ő maga elgyulladva, sőt még vacogott is a foga, ahogy a kezeit összedörzsölte:
- Jé, de foga van az időnek, a lelke majd kifagy az embörnek!
És telt-múlt az idő, a hó már kezdett veszegetni a földeken, csak a hajlásokban húzódott még meg, mint fekete subán a fehér foltok, Ferenc eleget elszürenkezett Mátyáséknál. Péterke is odaszokott, néha majd fölvetette a két gyerek a házat, de a két fiatallal csak nem akart megindulni a kocsi. Pedig az öregek ugyancsak serénykedtek, hogy egy párt csináljanak a két bolondból.
Ha este Ferenc átjött a gyerekért, szüle úgy pergett körülötte, mint a pereszlen.
- Ugyan ne bántsuk szögénykéköt. Hagy aludjanak együtt, hiszön úgy össze vannak szokva, mint az édöstestvérök.
- Nem löhet - tréfálkozott Ferenc -, ki vigyáz akkor rám az éjszaka?
- Hát én mög nem adom, no - nyakaskodott a szüle. - Itt fogom zálogba.
Hát bizony erre azt kellett volna mondani, ha belátás lett volna Ferencben, hogy fogja ott a szüle őt is, akkor zálog se kell. De Ferenc csak mosolygott szokása szerint, és fölnyalábolta a kis legényt, aki ordítozva fogta át Márika nyakát. Lelkivilága igen nagy változáson ment át, amióta beszokott Mátyásékhoz, és határozottan sokkal több fogékonyságot mutatott a női nem iránt, mint az apja. Ennek azonban nem csupán lelki rugói voltak, közrejátszottak olyan közönséges földi jók is, mint az aszalt meggy és bagolytüdő, mely utóbbi névre a kettéhasított férges alma hallgat, mikor a nyár heve az öltetőn déligyümölccsé szárítja. Szüle máskor már karácsony előtt piacra dobta ezeket a luxuscikkeket, most azonban egyáltalán nem bocsátotta őket kereskedelmi forgalomba.
Máskor azt az észrevételt tette szüle, hogy úgy látja, Ferencnek az ingei el vannak klórmeszezve.
- Nem hinném - mosolygott Ferenc, és ezt Etel nemcsak azért szerette látni, mert a szomszédnak jól állt a mosoly, hanem azért is, mert szép, egészséges fogai voltak.
- De igön - erősködött szüle -, ezek a városi mosók ki vannak tanulva. Mire való ilyet tönni? Hiszön Etel is nagyon szívesen kilötykölné azt a kis ruhát. Azt köll mögnézni, amit az Etel mos. Szömibe mögmondva, olyan az, mint a patyolat.
Ferenc megnézte, mert az Etel réklijén nyitva volt egy gomb, és kifehérlett az inge széle. Etel szégyellte magát. Nem az inge miatt, mert azon igazán nem volt mit szégyenleni, hanem mert érezte, hogy megpirkadt.
Pedig arra se volt semmi oka. Ferenc éppen olyan nyugodtan mosolygott, mint azelőtt, mikor még nem látta a bizonyságát az Etel ügyességének. Furcsa is volna, ha a kintvaló ember mindjárt megveszne, ha valami asszonyi fehéret lát.
- Aki énrám mos, azért jótállok.
- No?
- Magam végzöm én azt. Volt ölég időm mögszokni.
Etel elnevette magát. Szüle érezte, hogy a nevetés neki szól. No, szüle, megbukik minden tudományod.
Szüle tanácsot tartott Mátyással. Etellel az ördög van, Ferenc pedig bamba. Mit gondol, lesz-e ezekből prédikációs halott? Mátyás azt mondja, hogy lesz, mert lenni kell. Amit ő kitervelt, azt véghez is viszi. A földek okvetetlen összeragasztódnak, ha fene fenét eszik is. Ismeri ő az asszonyi fajzatot, a vadmadár is megszelídül, ha kiéhezik. Majd rájön Etel is az ízére, hacsak egyszer megropogtatja is Ferenc a derekát. Csak Ferenccel kell csínján bánni, mert nem tudni, mi lakik benne. Az bizonyos, hogy őt is abban a bordában szőtték, amiben a másik embert, de azért semmit se lehet tudni. Lehet, hogy van neki valakije, sokat jár a városba. Az is lehet, hogy keveselli magához Etelt, tán parasztollja is, mert mindenféle különös szokásokat vett fel Ferenc. Mindig újságot hoz ki a városból, azt szüle is vehette észre, hogy se íze, se sava a káromkodásának, nem köpköd, és vízzel issza a bort. Igaz, hogy a Mátyásék vízivel ihatja is, de ez mégis úri tempó, nem mifajta embernek való. Aztán ő még különösebbet is tud ennél. Szülének megmondja, de Etel meg ne tudja. A múltkor reggel ment oda, hát majd sóbálvánnyá vált, Ferenc derékig meztelenül hóval mosta magát a kútnál. Mátyás már öregember, de hát mondja meg a szüle, hogy látta-e az ő hátát vagy mellét ebben az életben? Nem azt senki, mióta az édesanyja megtanította rá, hogy hogy kell az inget fölvenni meg levetni, és nem is látja senki addig, még a koporsóba tétel előtt föl nem fürdetik, de arról ő nem tehet, hogy akkor már nem szégyellheti magát. No jó, ha csak ennyi volna, Ferenc katona volt, háborúban, bujdosásban ütődött-vesződött, rátanulhatott erre a pucérságra. De Ferenc a fogát is mosta. Kefével. Mátyás a saját szemével látta, meg is csóválta a fejét, szólni is akart neki, hogy micsoda ő? Doktor vagy micsoda? Mert ilyent még az úri népek közül se tesz más, csak a doktor, annak is csak a fiatalja, mert öregségére a doktornak is megjön az esze. De aztán csak nem szólt, mert hátha az orrába venné. Hiszen lehet, hogy le is szokik róla, majd ha elmúlnak a szentheverdelnapok. Majd ha jön a nyitás meg a szántás meg a palántázás, majd akkor megmondja Ferencnek, hogy no, most lubickold a fogad, ebadta! Hát az nem is lehet, hogy ebben a háború volna a hibás. A katonát nem arra tartják, hogy a maga fogát riktírozza, hanem hogy a másét kiverje. Mátyásnak más föltevése van. Mátyás hallotta a zsidónétul, hogy kétszer is látta Ferencet az iskolába bemenni, de mindig úgy, hogy a tanítókisasszony zörgette rá az ablakot. Hát nyilván itt a kolomp, itt kell keresni az ökröt. Majd kitudja Mátyás, és a lelkére beszél Ferencnek. Hogyha csak melegedni mén be hozzá egy kicsit, abban nincs semmi, a Ferenc idejében ilyesmi még megesik az emberrel, különösen mikor így össze van keverve egymással a mindenféle nép, mint most. Csak arra ne gondoljon valahogy, hogy befonassa magát vele, és ő tegyen kontyot a fejire. Nincs annak az égvilágon egyebe, mint az a két nagy ijedt szeme, abban is a harangozópénzt látni már, hisz olyan vékony az istenadta, hogy árnyékot se vet. Ferenc meg gazdaember, mégpedig nagyra menendő, ha jól forgatja magát, és hallgat az okosabbra.
Mátyás kitalálta a módját, hogy miképpen nyissa föl Ferencnek a szemét. Volt egy kis pénze a ládafiában, egy kicsi a sublótban meg egy kicsi viaszkos vászonba csavargatva a padláson, a tetőben. Aztán meg a bankban is volt egy-két garas, ugyan nem is egyben, hanem többen, mindenütt egy-egy kicsi, hogy ha hibája is történne egyiknek-másiknak, legalább ne vesszen oda az egész. Mátyás tehát összeszedte a bankkönyvecskéket, és átvitte őket Ferenchez.
- Nézd mög mán, rendben vannak-e, mert éntőlem azt írhatják be, amit akarnak. Sohase tudom, hogy nem csapnak-e be.
Ferencnek notesze is volt, plajbásza is benne, csontvégű, egykettőre kiszámította, mennyi a pénze Mátyásnak.
- Tizenegy milliom kettőszáznyolcvankétezör.
Mátyás rántott egyet a kislajbivégen, ami falun-városon annyit tesz, hogy a teremtésit neki no, hát mégiscsak valaki az ember.
Ferenc azonban nagyon fahitű ember. Nem mutat semmi megilletődést azon, hogy a pénzvilágnak ilyen vezéregyénisége tisztelte meg bizalmával, mint ehol Mátyás. Csóválta a fejét.
- Röndben van mindön, a kamatok hozzá vannak írva, hanem azért kend mégis be van csapva.
Mátyásnak melege lesz, kiereszt egy gombot a ködmönön.
- Úgy mondod? Be vagyok?
- Be. Kend maga csapja be magát. Hogy lehet ennyi pénzt a bankban hevertetni? Hiszön elszemetödik egészen.
Mátyás nem egészen értette, amit Ferenc a pénz elértéktelenedéséről beszélt neki, de attól elment a kedve, hogy a nádtetőről és a többi betéti intézményről is jelentést tegyen neki. Arra fordította a szót, amiért jött.
- Hát csak sok ostobaságot kitanulsz te azokbul az újságlaplevelekbül. De azért magadnak mégse tudsz tanácsot adni.
- Töszöm azt? - sodorta Ferenc a cigaretlit.
- Arra nem gondolsz, hogy mög is köllene házasodnod.
- Nem én - nézett Ferenc Mátyásra nagyon őszinte meglepetéssel. - Hát kendnek miről jutott ez eszibe?
Mátyás egy kicsit zavarodottan pusmogott. Csak úgy eszébe jutott. Szoktak beszélgetni szülével róla, hogy az ilyen helyes ember, mint Ferenc, bizonyosan könnyen találna valami jóravaló fehérnépet, mert szokás-mondás, ebet kapni, csak korpa legyen.
- Ölég volt belüle - rázta a fejét Ferenc. - Elszoktam én már az asszonytól, Mátyás bácsi, osztán mög olyanformán vagyok vele, hogy jó az asszonnyal, de jobb nála nélkül.
- Hát a gyerök? Anya nélkül nevelődjön?
- A gyerököt már nem köll szoptatni, más gondját mög én is el bírom látni. Ide nézzön kend!
Fölnyitotta a kamraajtót. Friss kenyérszag csapott ki rajta. Ott gömbölyödtek a kenyerek a keresztléceken. Hat darab.
- Ma sütöttem - dicsekedett Ferenc.
- Hatot eccörre? Tán szögényök étetésire gondolsz?
- Hát tudja, Mátyás bácsi, sütni csak kisütöm én, de dagasztani nemigön szeretöm. Kicsiért nem fogok hozzá, kavartam annyit, amennyi belefért a teknőbe. Így legalább húsvétig nem lösz rá gondom.
- De hát mind rád szárad, baltával köll szétvernöd.
- Van itt ész, Mátyás bácsi. Möglocsolom őket minden hétön.
Amúgy rend volt a kamrában, de meg az egész háznál, szoba fölsöpörve, ágy fölvetve, még karácsonyi búza is zöldellt az ablakban egy bögrében. Mátyásnak be kellett látni, hogy nincs itt csak egy hiba, de azt ki is mondta.
- Hideg az a dunna, amelyiköt asszony nem melegít.
Ferencnek éppen olyan kell, nem állhatja a meleget, ha a gyereket nem féltené, éjjel-nappal nyitva tartaná az ablakot.
Mátyás arra gondolt, hogy ez megint úri tempó, és elfanyalodva készülődött haza. Nem végzett semmit, hat ökör se mozdíthatja meg ezt a kutyanyakú embert.
- Én is mögyök, Mátyás bácsi, egy úton haladhatnánk hazáig - kefélgette Ferenc a könyökével a kalapját.
- Mihozzánk?
- Nem, a tanítókisasszonyhoz.
Még el is mondja a szégyentelen. Mátyás ráhorkant.
- Mi sorod vele?
- Facsemetéket akarok tőle vönni a tavaszon. Mán nem is őtőle, hanem a vőlegényitül, aki a múlt hetekben elgyűrűzte. A nagy postán hivatalnok, a városban, de kertészetje is van neki. Együtt süttök vele a makkot Volhiniában.
Mátyás belátta, hogy rossz fűre lépett, mikor Ferencet gyanúba vette a tanítókisasszonnyal, mindjárt jobban adta a füstöt a pipája. Megkérdezte a szomszédot, hogy milyen fát akar ültetni, hova akarja ültetni. Hiszen van már elég fa a szőlőben.
- Nem, nem is oda - mondta Ferenc. Onnan inkább azt is kihányja, ami ott van, mert öregek is már a fák, nem is jó fajták, meg szőlő közé nem is való a fa.
Mátyás hitetlenkedett.
- Mindég azt hallottam, hogy fával szép a szőlő, mint sátorral a lakodalom. A régi öregök így tartották. Nézd mög az én nagy sárgabarackfámat, az idén is húsz mázsa barackot fizetött.
- Nem mondom - intett Ferenc -, de árnyékot vetött negyven tőkére, arról nem sokat szüretölt kend.
Ez így igaz, Mátyás belátta. De hát szegény ember vízzel főz, bottal ránt. Kicsi a föld, ki kell használni. Csakhogy éppen az a baj, hogy nincs kihasználva, mondta Ferenc. Látta ő más országokban, hogy s mint csinálják, pedig ott is ésszel élő emberek vannak. Japánországban egész kert van akkora helyen, mint egy sárgabarackfa - mert ott törpefákat szeretnek. Ezen Mátyás nagyon elcsodálkozott, ő még csak olyant hallott, hogy a kis kutyát rostálják meg, mert akkor nem nől nagyra, de ő ezt se próbálta, mert a kutyában csak az ér valamit, aki nagy. De azért kedve telt benne, hogy Ferenc ilyen szemes. Szerencsés is az, aki úgy körülnézhetett a háborúban, bárcsak az a szegény Rókus is olyan szerencsés lehetett volna, most nem kellene ennek az Etelnek magának vergődni a földecskéjével.
- Pedig szép kis főd, nézd csak - kanyarította körül Mátyás a karját. - Mög jó is. Majd csak ér az annyit, mind a tied, mert egy holddal kisebb ugyan, de nincs benne szék.
Ferenc azt ajánlotta, hogy a földnek a víz felül való szélét paprikával kellene behasználni, az most kifizetőbb lesz, mint a búza.
- Nem győzi szögény asszony a munkát - terelgette Mátyás a helyes ösvényre Ferencet. - Mingyárt másképp lönne itt mindön, ha valami jóravaló embör bekötné a fejét a mönyecskének. Mög is érdemölné, mert takaros, röndös fehérszömély, nem olyan ucca-cifra, házi rossz, mint aminőket most látni.
Igen, Ferenc maga is látja, hogy Etelben semmi hiba sincs a világon.
- Egy kis pénzöcskéje is van, mög mivelünk se töszik le a sírba, amink van, mindönünk ő jussolja az onokánk révén. Vóna is neki kérője, tudod, mint a rojt, de válogat az Etel, mint tót a körtében. Kit fiatalol, kit öregöl, van még ideje, azt mondja, kivárja, akit neki tartogat az Isten.
- Zsák mögleli foltját - mondta Ferenc, és nagyon barátságosan fogott kezet Mátyással.
Mátyás beszámolt szülének, hogy nincs semmi hiba se, csak azért kapkodja a szomszéd a fejét a hám elül, mert nagyon szemérmes, de hát errül is lehet tenni, s ő majd talál kádenciát erre is.
Farsang utolsó vasárnapján elővette Mátyás Ferencet a körben. Menjen át hozzájuk vacsorára húshagyókedden, temessék el a farsangot.
- Köszönöm szépen, Mátyás bácsi, de nem szeretöm én a nagy dínomdánomot - szabódott Ferenc.
Mátyás megnyugtatta, elmúlt az már régen, nincs már olyan dínomdánomos világ, mint azelőtt. Nem is lesz más náluk, csak Ferenc, meg ha esetleg vetődik még valaki. De okvetlenül elvárják, a gyerekkel együtt, az is hadd vesse ki a drágát a haskójábul, aztán majd eheti az olajos káposztát húsvétig.
Jó, Ferenc tisztelteti a Róza ángyit, ott lesz idejében, a gyerekkel együtt.
De húshagyókedden Márika már délután beállított Péterkéért. Szüle pattogatott kukoricát küldött tőle Ferencnek, és meghagyta neki, vigye át a gyereket is még világossal, de azért az apja se maradjon sötétre.
Napszállat után át is ballagott. Esőre hajló idő volt, páráztak a mezők. Valahol dudát nyekergettek, rekedten szólt, az is az esőt jelzette.
Ferenc a konyhán találta az asszonyokat, sürögtek-forogtak a tűz körül. Szüle nagy istenkedéssel fogadta a vendéget, a fiatal asszony sápadt volt, gyűrűs a szeme környéke, szinte meg se lehetett ismerni, ahogy öregesen nekigubbasztott a katlannak.
- Tán beteg vagy? - kérdezte Ferenc.
- Tudja a nyavalya. Nem érzöm különösebb bajomat, csak a hideg gyújtogat.
- Szerelöm hidege, lelköm - vetette oda szüle nagy ártatlanul, valamit kavargatva a tűzön.
- Arrul könnyebb tönni, mint a szögénységrül - vette fel Ferenc a tréfát. - Férjhöz köll mönni.
- Elmúlt mán a farsang - guggolt le Etel, aláfújni a nyers venyigének, amely sisteregve izzadta magából a vizet a parázson. Ahogy a tűz föllobbant, Etel a szeméhez kapott. Füst vágódott bele.
- Dehogy múlt, hát akkor mért gyöttem én ide? - űzte tovább a tréfát Ferenc. - Hát Mátyás bácsi?
- Odabent neveli a gyerököket - nyitotta ki szüle az ajtót a vendég előtt.
Mátyás gyakorlati nevelő volt. Azt tartotta, hogy korán kell kezdeni az edzést, és semmi se edzi meg úgy az embert, mint a bor.
A két kisgyerek összefogódzva tántorgott a szoba közepén. Márika kivörösödve énekelte, hogy Ferenc Jóska mit írt a levélbe, de nem nagyon forgott már a nyelvecskéje. Péterke pedig zöld volt, mint a gyík, csak jobban bukdácsolt. Mátyás gyönyörködve tapsikolt nekik a kanapé sarkából.
- No mondjad te is, Pétör!
Péter mondta is, kóta nélkül:
- A fene mödögye, a fene mödögye... - hogy milyen irányban foglalkoztatta volna a fenét, az nem derült ki. Ahogy az apját meglátta, hozzá akart szaladni, és egész három arasztos hosszúságában végigvágódott a földön, mint farsangoló komoly férfihoz illik.
- Szögény kis bogár - emelte föl az apja, és lefektette a vacokra. Mári magától fölkuporodott mellé, átfogta a nyakát, és mindjárt álomba szuszogta magát.
Szüle látta, hogy Ferenc elkomolyodott, és haragszik-formán áll a szeme. Ő is elítélően csóválta meg a fejét.
- Ó, ez a vén csausz, hogy töhetött már ilyent ezekkel az ártatlanokkal!
Mátyás, mint vén csausz, kipirultan nevetett. Az ő fején is igen félre volt már billenve a sapka.
- Hagy emlögessék mög, hogy űk is ellakták a farsangot! Én se vótam nagyobb, mikor először berészögödtem, mégis emlékszök rá. Tödd le, Ferenc, a subádot!
Ferenc erőt vett magán, még koccintott is Mátyással, de csak a száját értette a pohárhoz.
Etel behozta a tyúkhúslevest, szüle pedig egy kis szegetlen kalácscipót tolt a Ferenc tányérja mellé. Ezt neki sütötték, ilyent biztosan nem evett Muszkaországban.
- No nem - mondta Ferenc, és kettétörte a cipót, úgy nézegette.
- Ugyan milyen kenyeret esznek azok a muszkák? - kíváncsiskodott szüle. - Ott is volt hadiliszt? Keverték-e kukoricával?
- Mikor hogy - felelt Ferenc kurtán, s fölé hajolva a tányérnak, nagyon mohón kanalazta a levest, de csak úgy kenyér nélkül.
Szüle azt mondta, úgy látja, Ferenc nem nagyon kenyeres.
- Nem, az nem - nyeldesett Ferenc.
- No, szögény Rókusom az volt - sóhajtott szüle -, majd möghalt a kenyérért.
Ferenc vörösre köhögte magát. Valami kis csont mehetett a torkára. Hamar egy nyelet kenyeret utána, biztatta szüle, az majd leviszi. Ne vesse már meg, ha már neki sütötték.
Ferenc köszönte szépen, már lent van, és csípett egy falásnyit a kenyér fehér beléből, a szájához is vitte, de aztán megint letette, és legurított egy pohár bort, mégpedig víz nélkül.
Etel észrevette, hogy Ferenc csak elmorzsolgatta a kenyeret, de mindent kenyér nélkül evett. Jó, hogy szüle nem vette észre, mert szüle elszomorodott volna rajta, hogy hiába próbált szerencsét az étetővel. A cipóba ugyanis az Etel szoknyakorcábul volt belesütve egy-két szál, ezt így tanulta Róza még Rozálka korában az édesanyjától, Mátyást is ezzel étették meg még Matyi korában, de persze úgy, hogy se Matyi nem tudott róla, se Rozálka, mert másképp nem fogott volna a bűbáj.
Szüle azonban csak azt látta, hogy Ferenc hozzányúlt az étetőhöz, s ezen való örömében abba is belenyugodott, hogy Ferenc beérte a töltött káposztából egy szármával, és a sült húsban se sok kárt tett.
- Nagyon kákabelű embör löttél te, Ferenc - elégedetlenkedett Mátyás.
- Hát nem köll több az ölégnél - mentegetődzött Ferenc. Azelőtt nem így volt, győzte étvággyal, de a sok koplalásban összeszorult a gyomra, és most néha úgy érzi, mindjárt kiszakad.
- Ezt pedig el köll fogyasztani, ami előttünk van, mert mit csinálunk vele a böjtben?
Éppen mikor ezt mondta, ugatni kezdett a kutya. Mátyás addig többször is nyugtalanul fülelt kifelé, de most nagyon megnyugodva nyúlt a pohárhoz.
- No, nem adnám egy süveg ördögért, ha valami éhös embör gyünne. Ösmerőst ugat a Bojszi.
A kutya csakugyan valami rendes embert köszönthetett. Nem acsargott, ahogy úrfélére szokás, nem huppogott, mint a koldusnak dukál, hanem barátságosan leppegett. "Ele, bele, befele."
A rendes ember már a pitvarban dicsérte a Jézust, olyan hordógurigató hangon. A két öreg megelégedetten tekintett össze. Etel bosszúsan mosolyodott el.
- Hát ezt mi hurcolássza ilyenkor? Messzi Gyurka - tette hozzá Ferencnek.
Etel nem nagyon szerette a vén bor-zsákot, aki ha részeg volt, ragadt, mint a bojtorján, ha józan volt, olyan lopós híre volt, hogy a szögek is megijedtek a falban, ahová a lábát betette. Ferenc még nem jött össze az öreggel, mióta hazatért. Azelőtt nagyon tartották a barátságot, s bojtárgyerek korában sok lopott kukoricát köszönhetett neki.
A csősz oldalvást táskálódott be az ajtón, kalapjáról, szűréről patakzott le a víz, a nyitott ajtón behallatszott, hogy kint zuhog a tavasz postája, az eső. Hosszú, keszeg ember volt, ami csősznél ritkaság, mert aki ilyen hivatalban van, az nem éhezik és sokat alszik, továbbá nyakban volt, ami csősznél nem ritkaság.
Aki nyakban van, az még nem részeg, csak kapatos. Azt nem lehetne mondani, hogy elitta az eszét, csak nem a csizmaszárába öntötte a bort. Nem a feje tántorog, csak a lába szédeleg. Egyszóval abban az állapotban volt, mikor a férfiember azt hiszi magáról, hogy az Isten is örült, mikor őt megteremtette, ennélfogva neki is kötelessége örülni minden teremtett léleknek.
Mátyásnak úgy örült a csősz, hogy megkérdezte tőle, ő vágta-e földhöz a kancsót, vagy a kancsó őt, Ferencnek úgy örült, hogy azt mondta neki, "szerbuc", amivel nem mindenkit tisztelt meg, Etelnek pedig úgy akart örülni, hogy Etel nagyot húzott az öt körmire a villanyéllel.
- Hun jár kend, vén lator, ahun a madár se jár!
A csősz ingatta a fejét, mint ló a zabostarisznyában.
- Tudod, galambom, a vén darázs, ha mán mög nem öheti az érött körtét, legalább mögdongja. Nem igaz, Róza?
Szüle azt mondta, hogy úgy igaz az, s miután állta, hogy a csősz megdongja egy kicsit, elébe tolta a tálat.
- No, egy kis maradékot, Gyurka bácsi.
A csősz szabadkozott. Dél óta egyik tanyából ki, a másikba be, hát bizony nagyon megtelt az oldalköz.
Mátyás is bizonyította, hogy a sógor amúgy is mindég kis étvágyú ember volt.
- Ölég neki vacsorára egy madárka mög egy borjúcska.
Gyurka bácsi nem akarta szégyenben hagyni Mátyást. Maga elé húzta a tálat, és elbánt a benne valóval. A mákos rétest nem nagyon szereti ugyan, mióta Königgrätznél akkora volt az ínség, hogy puskaporral mákozták a kiflit, de azért illendőségből abból is leküldött kilenc darabot, s mikor szüle ijedten a fejéhez kapott, hogy jaj, meg se kérdezte Gyurka bácsit, tán egy kis kocsonyát is evett volna, Gyurka bácsi vállalta azt is, mert az az igazi húshagyó étel.
- Csakhogy nem jól aludt mög ebben a lágy időben - tett az asztalra restelkedve szüle egy tányér kocsonyát.
Szerencsére a csősz így szerette legjobban. Így rágni se kell, ki lehet mártogatni kenyérrel. Ki is mártogatta, ki is törölgette a kalácscipóval. Akkor aztán odafordult Mátyáshoz:
- No, sógor, mivel is veszejtötte el az ördög a fiát?
Mátyás nem akarta szomjúság által elveszíteni a sógort, sűrűn öntögetett neki. A csősz nem keveset ivott, hanem sokszor. Igaz, hogy azért nem felejtkezett meg Mátyásról se, Rózáról se, ő meg azoknak töltögetett. Csak éppen a fiataloknak nem öntött.
- Nektök lögyön magatokhoz való eszötök.
A két fiatal csöndesen beszélgetett egymással. Etelnek a hadisegéllyel volt valami baja, azt mondták, vigyen szegényi bizonyítványt, más özvegyeknek nem mondták, pedig négyannyi földje is van némelyiknek, mint neki. Nem is tudja, mikor mehet be, ugyan annyiban emberséggel voltak hozzá, hogy azt mondták neki, nem muszáj hivatalos időben menni, délután is mehet, de meg csakis akkor menjen, akkor maga lesz ott az az úr, és nyugodtabban megbeszélhetik a dolgot. Mit gondol Ferenc, hogy kellene csinálni, mert ő nagyon együgyű az ilyenekben. Ferenc azt gondolja, hogy legjobb lesz, ha ő bekíséri, úgyis dolga van a városban, cséplőgépet vesz részletfizetésre.
Az öregeket a csősz tartotta szóval. A keresztdűlői pálinkafőzőnek a fia, az a kőműveslegény, emlékezhetnek rá, kutya rossz kölyök volt, de a lélekváltság harangját senki se tudta olyan szépen csendíteni, hát az most majdnem főispán a városban, olyan kormányi biztos, osztán őt is állásba akarja tenni, ő lenne a főcsősz a város kertjében, de nem tudja ő, hogy vállalja-e ezt a nagy hivatalt.
Szüle elcsodálkozott, nohát, ki hallott ilyent? Mátyás azonban már kezdte elejtegetni a fejét, és a koccintásnál nagy szemöldökrángatással igyekezett célnak igazítani a csőszt.
- Mintha... mást akartál volna... mondani... sógor.
A csősz nem hagyta magát éliből kiverni. Igazán nem tudja, mitévő legyen. Nagy állás, nagy állás, koszt, kvártély, ruha, penzió, minden, csak az a baj, hogy nem lehet kutyát tartani, márpedig eb a német kutya nélkül.
Ferenc vesztére beleszólt az öntusakodásba.
- Hát akkor legföljebb maga ugat a csősz, ha kutyája nincs.
A csősz egyszerre hivatása magaslatára emelkedett.
- Teveled mög szavam van, te szent életű vasfazék.
- Állok elébe - könyökölt az asztalra Ferenc.
A csősz fölállt, és emelte a poharát, de nem egészen függőleges irányban.
- Midőn a fölségös Isten a paradicsomkertben a szent házasságot fundálta...
A szónok észrevette, hogy a pohár be van rúgva, a bor végigfolyt a viaszosvászon terítőn, és hallatszott, ahogy kopog a Mátyás csizmája orrán, mint a tetőrül az esőcsöpp. A leendő főcsősz gondba esett, hogy az abrosz alá tartsa-e a száját, vagy az abroszról hörpölje fel a szentelt vizet, de aztán rájött, hogy legjobb lesz biztosítani, ami a kezében van. Fölhajtotta a poharat, leszopogatta a bajuszáról, amit ellopott tőle, aztán beletenyerelve a kiömlött borba, hogy az se vesszen egészen kárba, újra kezdte:
- Mikor az Úristen a paradicsomkertbe magához vötte ennek a tisztösségös ögy... öz... ögyveznek az urát...
Etel haragosan rákiáltott:
- Hagyja kend el, Gyurka bácsi! Inkább igyon.
A megzavart szónok kísérletet tett, hogy karja lendítésével adjon nyomatékot a szavának. De a boros tenyér visszakívánkozott az asztalra.
- Nem... nem löhet... Inni löhet... fő vagyok rá bérölve...
- Mi a ménkűre?
- Hogy mögmondjam... ennek a böcsületös... vasfazéknak... mög teneköd is... mit... nyavalyogtok... a... arany bárány... a... aranykos... mingyár össz... össze mönnek most... Igaz-e, Mátyás só-sógorom... Hát... hát nem így... mondtad?
Mátyás már nem bizonyított semmit. Vállára nyaklott fejjel aludt a sarokban. Szüle is csukott szemmel mosolygott.
- Vén bolond! - legyintett Etel, és megrázta szülét.
- E... e... a sublóton van - nézett föl szüle hirtelen, aztán megint lekonyult a feje. Bizonyosan azt hitte, Mátyás keresi rajta a pápaszemet.
Etel is, Ferenc is a sublótra tekintettek. Mi van ott? Más nem volt ott, csak a halott katona világba villogó képe.
Ferenc útra huzakodott.
- Úgy hallom, elállt az eső, löhet mönni.
Etel kétségbeesetten nézett rá.
- Ne mönjön még, az Isten is mögáldja. Mit csinálok itt egymagam ezzel a vén disznóval?
A csősz értett a nevére, és az önérzet erőt adott neki. Kihúzta magát keményen.
- Majd... én... mö... mö... mögmutatom... mit csinálj... te... te...
Ferenc elébe toppant.
- Mönjék kend!
A csősz nagyon odavolt. Másképp, mint tapasztalt ember, tudta volna, hogy mikor ikes ragozással szólítják föl az embert a menésre, az már több, mint ultimátum. Az már az első ágyúdördülés a háborúban. De már nem tudott semmit, csak tárogatta a karját Etel felé.
Ferenc aztán nem is vesztegetett rá több szót, megkapta derékon a szerelmi közvetítőt, ki se nézte volna belőle az ember, olyan könnyen vitte ki a szobából, keresztben a karján, nem keresve, feje koppan-e, vagy a lába az ajtófélfákban.
- No, nyugodalmas jó éjszakát! - dobta ki az ereszet alól a locspocsba.
A puli odaugrott a neszezésre, s várta farkcsóválva a farsangi csontokat. Elcsodálkozott rajta, hogy húsostól kapta, de hogy ráismert a jó emberre, bizonyosan nagyon örültek egymásnak.
Ferenc aztán bement a szobába, nyakába kerekítette a subáját, és egy kicsit zavarodottan nyújtott kezet Etelnek.
- Köszönöm a barátságot, engedelmet kérök az alkalmatlankodásért.
- Kész az engedelöm, nem volt sömmi alkalmatlankodás - tette a tenyerébe Etel a kezét.
A Ferenc keze meleg volt, az Etelé mint a holté.
Az eső csakugyan elállt, csillagok nézegették magukat a megszaladt vizekben. Ferenc elgondolkozva kerülgette az apró pocsolyákat. Hát csakugyan ővele akarják összeboronálni Mátyásék a menyüket? Mostanában sejtette már, hogy ezért kerülgetik az öregek. Tudja Isten. Pedig tán Etel is elmenne hozzá, ha megkérné. Takaros, helyes asszony, jól jár vele, aki elveszi. De Ferencnek semmi kedve hozzá. Nem kívánja az asszonyt, se Etelt, se senki mást. Fáradt ember ő, csendet, békességet akar, örülni a földnek, a vetésnek, a munkának. Nem mondja, talán egyszer később, ha kiheveri az ötödfél esztendőt, és úgy föltalálja magát a világban, mint azelőtt. Akkor tán az asszonyra is rákíván. Ha Etelt elviszik akkorára, lesz más, Ferenc azt hiszi, igen egyre megy az ember az asszonyokkal.
A körben március tizenötödiki vacsorát tartottak. Ugyan délelőtt is kellett volna ünnepélynek lenni, de nem volt. Máskor ilyenkor mise szokott lenni, utána elmennek a honvédemlékhez, az ügyvéd úr kijön a városból nehány barátságos urakkal, nemzetiszín pántlikás koszorút tesz az emlékre, és elmondja, hogy mit kíván a magyar nemzet, és kik voltak a honvédek. Persze nem azok, akik itt a kő alatt vannak eltemetve. Ezek hárman voltak, tiszturak, de nem a csatában estek el, dehogy! Erre menekültek a nagy szaladáskor, mikor a császár a hóhér kezére akarta adni még Kossuth apánkat is, és bizonyosan oda is adta volna, ha megfoghatta volna. Hát akkor jött a három honvédtiszt, és azt mondták a népeknek, hogy mink föl akartunk benneteket szabadítani, de megbuktunk, hát most tik mentsetek meg bennünket, tegyetek rejtekhelyre, hogy meg ne találjon bennünket a német. A népek aztán csakugyan el is rejtették őket, úgyhogy nem kerültek a német kezire, agyonverték, mind a hármat, éjszakai álmukban, mert meglátták, hogy aranypénz van náluk, nem a Kossuth apánk bankója. Ha Kossuth apánk jött volna erre, és őnála is aranypénz lett volna, úgy lehet, ő is agyonverődött volna, mert a népek mindig ilyenek voltak.
De persze az emléknél nem ezt beszélik, mert mit is beszélnének ezen, hanem olyan szép szavazatokat tartanak, hogy azt meg se lehet érteni, és nemcsak az asszonyok fakadnak sírva, hanem még az emberek is a szemüket törölgetik. Már az öregebbjei, akik még hallottak az apjuktól, öregapjuktól azokról az időkről, mikor még nem volt se finánc, se zsandár, se a porció nem volt ilyen kibírhatatlan. Uram teremtőm, de csak szép idő lehetett, ugyan visszajön-e még valaha?
Egy-két öregasszony, öregember az idén is összeverődött az emlék körül, de hiába vártak, nem lett se mise, se koszorú, se semmi. A tisztelendő úr kiüzent, hogy ő betegen fekszik, az ügyvéd úr pedig nem is üzent semmit, csak nem jött ki. Talán nem is jöhetett, mert a tó kiáradt, még szerencse, hogy az idén nem a földek felé, legalább eddig, hanem a kövesútra, el is vette úgy, hogy egykét befelé igyekvő kocsi visszafordult, még az indzsellér ki nem jön, nem lehet a városba bejárni. De olyan hír is volt már a múltkoriban, hogy az ügyvéd urat befogják, mert azt mondta, hogy nem enged a negyvennyolcból. Hát az meg már hogy lehet? Hiszen most a magyaré az uraság, a németről lemúlt a hatalom, nincs se császár, se király. De hát az a különös, hogy az ügyvéd úr éppen azért került csávába, mert azt szavalta, hogy megint a császár kezébe kell adni a gyeplőt. Ezt törje már fel, akinek jó foga van! De hát soruk, csinálják, az a kenyerük, mink meg gyerünk haza, emberek, mert már megint csörgetik a diót a felhőkben, mindjárt itt lesz megint az eső.
A szóvivők azonban megállapodtak benne, hogy estére mégiscsak tartanak egy kis ünnepi pocetát a körben. Ha már rákészült az a szegény zsidóné, ne fagyjon rá a bürgepaprikás, meg Kossuth apánkat is mégis illik megköszönteni, ha már az urak felköszöntek is neki a barátsággal.
Ferenc a tóparton haladt a kör felé, és nyugtalankodva nézegette a piszkos hullámokat, amik már a földek lábát nyalták. Délután felhőszakadás volt, most ugyan elállt az eső, de nagyon haptákban állnak a csukaszürke felhők, pedig ha megint befog az idő, akkor egy-két nap múlva nagy ürgeöntés lesz a tanyák közt, s az Isten indzsellérje se bír a vízzel.
Bimm-bamm, bimm-bamm... a tisztelendő úr a betegágyábul is meghúzatta a harangot, hogy a népek boruljanak le a haragos Isten előtt, aki egyedül parancsolhat a szeleknek, hogy söpörjék föl az ég udvarát, és a napnak, hogy süssön ki és rakjon szárító tüzet az elszabadult vizek fölött.
De hát kicsoda az, aki Gergely-nap táján elszabadítja a vizeket és rászabadítja a tavat az emberek házaira, vetéseire, és azt mondja neki, hogy eredj lopakodva, pusztíts harsogva, szaggasd föl a temetőt, hozd vissza a halottakat az élők közé, omlaszd össze a házakat, és csinálj halottakat az élőkből, és ne keresd, hol imádkoznak, hol átkozódnak, és ne tégy különbséget, ki a jó, ki a rossz? Micsoda ez a tó, ki teremtette ide a sivatag homokok közepébe Isten ostorának, emberek rettegtetőjének?
A tudós azt mondja, vadvizek teknője, amelyek itt folynak össze a magasabb térszínről föld alatt és föld felett. A nép azt mondja, forrásai vannak, amik időnként fölsajganak, de elsüllyedt városokról, a mélyből felkonduló harangokról nem tud semmit. Ezen a vidéken sose voltak kolostorok, itt nem laktak püspökök és más világhatalmasai, ennek a helynek nincs története és nincs mondaköltészete. A tó néha áradás után különös kifúrt köveket hágy a vetések közt, amiket a fenékről kotrott fel az ár. A paraszt azt mondja róluk, láncos mennykövek, a régész azt mondja, kőbalták, amikkel tízezer évvel ezelőtt verte agyon az ősember az őzet. Tízezer év óta itt mindig szegény emberek laknak, egyik faj beleolvadva a másikba, mint ahogy egyik nádkorhadékból kihajt a másik. Tízezer év óta szeretnek, születnek, élnek, halnak itt a föld névtelen rabjai, munkájukkal szelídítve, verejtékükkel termékenyítve a sivatagot, nyáron virágot szedve játszó gyermekeiknek a nádoázis partján, tavasszal megrettenten kérdezve tőle: ki vagy te?
Régi térképek azt mutatják, hogy a tó mindig az volt, aki most: játékos szörnyeteg, egyszer ártatlan pocsolya, máskor temérdek tenger. Némelyik térképen nyoma sincs, akkor olyan kis vizecske volt, hogy a mappacsináló észre se vette - a másik vármegyényi beltengernek rajzolja.
Néha szőke, mint az érettbúza-színű asszonyhaj, máskor haragos-zöld, mint a májusi vetés; mikor legijesztőbb, akkor koporsószürke. Van úgy, hogy esztendőszámra csak gólyahírvirág sárgállik meg a nagybugájú füzény piroslik a nád és káka közt, a víz tisztásait pedig a fehér boglárka csipkéje szövi be. Aztán egyszerre csak megjelennek soha nem látott vörös és kék virágok, tenyérnyi tölcsérrel isszák a harmatot a futókák, és fává kövérzik a pulykatakony. Honnan magzott ide, ki rendelte fel őket az iszapból? Néha csak a bíbic ijedt visongását hallani hónapszámra, mintha valami elátkozott királyfi keresné a menyasszonyát: "kiévitt? kiévitt?" Máskor hirtelen megtelnek a sűrűségek mindenféle idegen neszekkel, az éjszaka tele van csörgő, recsegő, hápogó, fütyülő, sziszegő, zizergő, kotyogó, csipogó, vakogó, kacagó, röfögő, vijjogó hangokkal, s a hajnal rózsaszínében, a holdkelte rézszínű párájában ezen a vidéken ismeretlen madarak suhognak, libegnek, cikáznak, bukdácsolnak, köröznek, kóvályognak. Ki küldte őket, honnan jöttek, hova lesznek? Isten ijesztgeti tán velük az embereket, mint egy rémvilág hírnökeivel, ahol elveszik büntetésüket, akik e földön nem az ő útjain járnak? Vagy messze nagy tengerek üzennek velük, a leszegényedett kis rokonnak, hajdani óceánok búzaföldek és szőlőkertek közé szorult maradékának?
Szó sincs róla, hogy Ferencet ilyen hiábavaló kérdések foglalkoztatták volna, míg ráfelejtkezett a szemlátomást dagadó vízre, nekivetvén a hátát egy göcsörtös, összevissza görbült, öreg, de kemény és erős mocsári-tölgynek, amely ugyan homoki nyelven makkfának neveztetik, de azért megkülönböztetendő a térképtől, amely magyarul szintén makkfának hívatik, mert ez olyan szó, amit meg lehet érteni. Ferenc csak arra gondolt a maga külországokban köszörülődött obsitos-eszével, milyen furcsa az, hogy ennek a tónak, amely végre minden rejtélyességével se egyéb, mint egy alföldi mocsár, nem akadt még eddig mestere. Ferenc nem tudott semmit a régi korokról, és ha a fejét leütötték volna, akkor se tudta volna világosan felfogni, hogy mennyi az az ezer esztendő, amennyivel ezelőtt honfoglaló őseink ezen a tájon országgyűléseztek és nagy áldomást tartottak kancatejen. De az bizonyos, hogy amióta Ferenc az eszét tudta, sőt a Ferenc öregapja az eszét tudta, azóta itt mindig békességes, munkás emberek laktak, a magáét Istennek, embernek megadók, királytisztelők és törvénymegtartók, még a mezőrendőri kihágási törvénynek is eleget tevők, különösen ha muszájítva voltak rá. Fizették a városnak az adót, az államnak a katonát, a tenyerükből etették tiszta búzával a tükörből fésülködő magasabb társadalmi osztályokat. És azért soha senki azt nem mondta még, se állam, se város, se követ, se vármegye, hogy no, emberek, tik is érjetek egyszer örömet, kiszárítjuk, lecsapoljuk, betemetjük ezt a nagy lyukat, ne kelljen minden tavaszon rettegnetek, hogy megesz benneteket házastól, földestől, kutyástól, macskástól, csak éppen az adókönyvecskéteket kímélve meg, mert az oly könnyű és vidám könyvecske, hogy mindig fölül marad, mint a hab. Ferenc meg nem foghatta, mért van ez így, de azt érezte, hogy ennek nem szabad volna így lenni, azokban a külországokban se így van, amelyeket ő jártában-keltében föltekintett. Ott a szegény emberekre is van gond, nemcsak a bárókra, mert lám, az új báró uradalmát itt is töltés védi, ott északnak ni, ahonnan idehallik a zongoraszó, el-elnyomva a harangocska jajszavát.
Hát ez bizony bonyolódottabb probléma, mint az egész teozófia és geológia együtt, és a legokosabb, amit Ferenc tehetett, az volt, hogy az árvatölgyrül lemetszett egy elszáradt husángot a bicskájával, és az esőszagú alkonyatban a lábnyomszéles mezsgyéken, a vakdűlőkön, és hogy rövidítse az utat, a friss szántásokon megindult a kör felé.
A husáng a kutyák ellen lett volna szánva, mivel sötétben még azok se verhetők meg szemmel, azonban a kutyák úgy vannak teremtődve, hogy olykor okosabbak, mint a gazdáik. Az bizonyos, hogy ők nemcsak a halált érzik meg három nappal előbb, mint amikor odalép az ágy végihez, hanem az elemi veszedelmekről, árvízről, földrengésről is mindig előbb kapnak értesítést, mint az ember, már azt ők tudnák megmondani, honnan, és ilyenkor mindig olyan helyet keresnek, ahol biztonságban érzik magukat, például a kocsi alatt vagy az ól tetején. Ferenc csak egy-két macskabagoly keserves vernyákolását hallotta, s csak egy-egy korán ébredt bőregeret rezzenthetett el husángjával, amelyek a még korábban éledt szúnyogokat lepkedték. A tanyák hallgatva lapultak meg a sötétben messze egymástól, mint a héja elől szétgurult csirkék.
A kör azonban már messziről világos volt. A zsidóné mind a két kocsmaablakot kivilágította egy-egy bádogellenzős lámpával, hogy világítótornyokul szolgáljanak az igazságra, de meg egyébként is szomjas lelkek számára, amelyek elég sűrűn bontakoztak ki a homályból. A zászlót csak a teljes sötétségben tűzte ki az óvatos zsidóné. Sötétben minden zászló fekete, és nézheti vörösnek a felvilágosodott esernyőcsináló vagy nemzetiszínűnek az igaz hazafi. Ő ugyan mind a kettőt kitűzte volna szegény egyszerre, legjobb is szerette volna úgy, de se égen, se padláson nem volt több, mint ez az ötvenéves korteszászló, amelyik még most is büszkén hirdette a régi öregek követének rég elfelejtett nevét, mert nincs szebb a halhatatlanságnál.
Ferenc megállt a küszöbön, ette a szemét a pipafüst. A kör tele volt már emberrel, a zsidóné boldogan sergett-pergett, hordta a bort az öregeknek, a fiatalok sört ittak.
- Erre tartson, szomszéd - intett az új vendégnek -, ide Mátyás bácsi mellé, mindjárt hozom a paprikáshúst.
Mátyásnak volt rá gondja, hogy Ferenc őmellette üljön, az öregek közt. Amúgy nem nagyon szokás összevegyeledni a fiatalokkal, de hát Ferenc jó negyvenest mutat az őszbe csavarodott harminc-sincs fejével. Dévánkoznak is vele, hogy nagyon huncut malomban szállhatott rá ez a hamarliszt, de Ferenc is kézügyben tartja az eszét. Azt feleli a dévánkozóknak:
- Aki pedig nem akarja, hogy megőszüljön a feje, az vágja el a nyakát.
Akik régebben érkeztek, azoknak a képét már kiverte egy kicsit a Szent Antal tüze, de azért még nem nagy a lárma, csöndesen beszélgetnek. A háborúról nemigen. Legföljebb, hogy kinek veszett oda vagy kinek került meg a fia vagy veje vagy keresztgyereke, ki hagyta ott a karját vagy a lábát, és hogy ki hány lövést hozott a melliben vagy hány medáliát a mellin. Ugyan van olyan szerencsés, aki mást is hozott, értéket. Egy hasba-vállas kis ember azzal dicsekszik, hogy az ő fia egy vaskályhát hozott emlékbe a Montenegróból. Nem nagy az egész, egy tarisznyába beleférne, de súlyra megvan vagy harminc kiló. Valami gazdátlan házban találta a gyerek, és háton hozta hazáig, a világért el nem hagyta volna, még mikor megsebesült se, mert gondolta, hogy az anyja majd örül neki. Örült is, mert borzasztó adja a meleget.
- De csak ha belegyújtanak kendtök - incselkedik egy piros képű szélmolnár. Mire csöndes nevetés döcög végig az asztalok mentén. Köz-öröm, ha a dicsekvő embert alkalmas formában ki lehet nevetni.
Hőstettekről, virtuskodásokról nem hallani. Legföljebb a boszniai okkupáció ha úgy feljön beszédközben, az öregek közül többen szolgálták akkor a császárt, és Fülöpevicsnek hívták a generálist. Hű, a fene teremti, de kutya nagy háború volt az is, vödörrel itták a feketekávét Mosztárban. Majd ezeknek a mostani fiataloknak is lesz ilyen emlékük, mire ők lesznek az öreg emberek, s őket is ilyen tisztelettel hallgatják az akkori nyálas fiatalok; csak ki kell várni az idejét.
Valaki szóba hozza a pálinkafőző fiát, a kőműveslegényt, hogy most az parancsol a városházán. Nem lehet az igaz, vannak most ilyen kitalálások. De elhiggyék, hogy igaz, ő saját szemivel látta, saját fülével hallotta, mikor a piacon beszédet tartott a népeknek, és kihirdette nekik, hogy ezután ők lesznek az urak.
- Kik, a kőművesök?
- Nem, hanem átaljában mindönféle munkások, akik eddig alul voltak.
- No, akkor a kőművesök mög a kéményseprők ki lösznek rekesztve, mert ük eddig is fölül voltak.
Ezt Mátyás mondja, aki nincs ugyan kibékülve az állammal, de abba mégse akar beleegyesülni, hogy ezután a kőművesek szedjék a fűbérdíjat meg a helypénzt. Az öregebbek egy hiten vannak vele, de a fiatalok közt van, aki az új rendhez húz. A szó kezd elhangosodni, az egyik asztaltól átkiabálnak a másikhoz. Egy kék untercikkes, katonasapkás fiatal veri az asztalt, így meg úgy az urak, most kell elbánni velük, látta ő Oroszországban, hogy hogy kell. A harmadik szomszédja, aki útkaparó, nagy lármával helyesel neki, ő ugyan hivatalos ember, de azért ő is ott lesz a lapáttal, ha az útbiztost agyon kell verni, az a legkutyább valamennyi közt, ővele bírságot fizettetett, mert a malaca az árokparton túrt. Egy öreg gazda azt kiabálja, hogy akkor inkább a rekvirálókat, azt ő se bánja, Mátyás pedig elkurjantja magát:
- Nem az a beszéd, embörök; hát nem tudják kendtök, mi nap van ma?
Nem, az emberek nem akarják tudni, nem is hallgatnak Mátyásra, már egymás szavát se értik. Mátyás föláll, a Kossuth-nótát akarja elénekelni, mint más esztendőkben ilyenkor; csakhogy máskor a kántor úr kezdte, a többiek aztán beleénekeltek, azt még sose próbálta Mátyás, hogy ő adja meg a hangot, hát nem is sikerült neki.
- Nézd - panaszolja Ferencnek -, a könyörgőjit ennek a nótának, segíts mán, nem tudom eltalálni a kótáját.
- Nem vagyok éneklős embör - mondja Ferenc, és megfogja az öregember karját -, hagyja el, Mátyás bácsi, elmúlt az mán.
Mátyás értetlenkedve leül.
- Mi múlt el?
- A Kossuth-nóta mög a Kossuth apánk. Más világ járja mán.
Mátyás olyan lesz, mint a hörcsög. Haragjában még azt is elfelejti, hogy mért jár ő mindég ennek az embernek a sarkában. Segítségül hívja még a szomszédját is, egy álmosan pislogó hatökrös gazdát. Ide hallgasson, mit mond ez a Ferenc. Erre a hatökrös is kinyitja a szemét, kimegy belőle az álom.
- Soha, öcsém, soha. A Kossuth apánk sose nem múlhat el.
- Hát kire szavazott kend, mikor követöt köllött választani? - kérdi Ferenc csöndesen. - A negyvennyócasra vagy a kormánypártira?
- Az más - mondja gőgösen a hatökrös, és megáll egy pillanatra. Már a száján van, hogy azt mondja Ferencnek, "hatökör vagy te ahhoz öcsém", de mégis meggondolja, mert ő is hallott már róla, hogy Ferenc gépet vett, és lehet, hogy kivakaródzik még a szegénysorbul. Hát csak ránéz Ferencre kevélyen. - Az más. A báró úr elszüveskedett hozzám, rá köllött szavalnom.
Ebben a többiek is igazat adnak neki. Akik meghallották, miről folyik a diéta.
Igen, az más, ők a báró úrra szavaztak, ki azért, mert kisüstöt kapott, ki azért, mert bérletet kapott, ki muszájból, ki ingyen barátságból, de azért az elve mindnyájának a negyvennyolc, mert az soha el nem múlhat. Egy ragyás ember, szőlőkapás, nagy negyvennyolcas, de nincs neki szavazati joga, el is neveti magát:
- Úgy löhet, ha Kossuth apánk elszívösködött volna kendtökhöz, akkor ű rá is rá szavaztak volna.
Ezt lemarnák, mert ez rongyéletű, tán még az inge se az övé, azonban Ferenc megint megszólal. Megint csöndes hangon, mert mikor mindenki lármázik, az hallatszik legjobban.
- Az se bizonyos. Töszöm, ha Kossuth apánk üzenne kendtöknek, ahogy a nótájában van, elmönnének-e kendtök?
- Hát el! - koppantotta le Mátyás az asztalra a poharat nekitüzesedve. S a nagy indulat megtaláltatta vele a kótát is. Rácsikordított a nótára:
Kossuth Lajos azt üzente...
Fölugráltak a belül ülők a lócákról, a kívül ülők hátrataszigálták a székeket, és állva énekeltek, ahogy az uraktól tanulták. Nem mindenki. A katonasapkás meg egy-két fiatal ülve maradtak, és félrehúzott szájjal hallgattak. De amikor a többiek odaértek, hogy "ha még egyszer azt üzeni", akkor már ők se bírtak magukkal. Nem álltak föl, de együtt dúdoltak a többivel.
Ferenc is mondta velük, de már a nóta után következő nagy béke-koccintgatásból kihúzta magát. Akkor már őbenne is talpra állt az ördög. Elkiáltotta magát:
- Csakhogy Kossuth Lajos nem azt üzenné ám kentöknek, hogy osszunk földet!
Nem mondta ő ezt senkinek se, csak úgy mondta. A katonasapkás azonban elordította magát a másik oldalon:
- Ez is a báró kutyája!
Ferenc fölugrott. Elfehéredett, mint a vakart hal. Elővette a szék mögül a husángot.
- Ki mondta eztet?
- Én mondtam! - pattant föl a katonasapkás is. - Tégöd is a báró tart moslékkal. De majd kicserzünk a gazdáddal együtt!
A tölgydorong úgy csattant rá az asztalra, hogy meghasadt a vége. A Ferenc hangja nem orgonázott, hanem rekedten szólt, mint a tök szárduda.
- A szentségös Istenödet! Te mondtad?
Azzal keresztülvetette magát az asztalon a szoba közepére, fellökve üvegeket, poharakat.
Már akkor ott volt a legény is, a nadrágzsebben mind a két kezivel.
- Én mondtam. Mondom is.
A zsidóné belépett egy tálca feketekávéval.
- Jézus Mária! - sikoltotta el magát, mert megcsúszott valamin, és a földre szervírozta a feketét.
Az emberek rápisszegtek. Azt hitték, az asszony ijedtében sikoltott, és a két ember közé akarja magát vetni. Azt pedig nem szabad. Az ilyesmit csak nézni szabad, de akinek nincs köze hozzá, ne ártsa bele magát.
- Mönjön innen, tésasszony - tessékelték ki az asszonyt. Utóvégre is ő nem köri tag.
- No, majd nemsoká mondod, az anyád ne szült volna! - tágult a Ferenc orrlyuka. S a husángot bevágta a sarokba. Ha meg akar fojtani valakit az ember, van annyi tisztesség benne, hogy meztelen kezű embernek nem megy bottal.
Erre aztán a legény is eleresztette a bicskát, amit fél kézzel ki is nyitott már a nadrágzsebben.
- Ne bántsd az anyám! Azt a tarka fejű szentjét az apádnak! - emelte föl a jobb karját.
Az ajtó nagyot reccsent, mintha nekivágódott volna valaki. Hát csak nem nyughat az a sózott farkú tyúk, a zsidóné!
- Be kell zárni! - kiáltott valaki, és mindenki az ajtót nézte, a két dühös ember is.
Az ajtó azonban kivágódott, és betámolygott rajta egy ember, sáros, lucskos, mint az ázott ürge. A tüskebajuszú sógor, de igen betörülközve. Aki legközelebb állt hozzá, rászólt:
- No, kend is fölszentölte az ünnepöt!
- Föl - tántorgott az ember -, de nem én, hanem a víz. Kiöntött a tó a tanyábul, ehol-e. Gyertök be, hé... itt legalább mögszáradtok!
Mezítlábas öregasszony kattyogott be, a bal kezén egy inges kisgyerek, a jobb hóna alatt egy kacsa. Aztán egy fiatalasszony csizmában, a karján pólyás csecsemő, a szoknyáját egy bandzsal kislány fogta.
Az emberek megszelesedve ugráltak jobbra-balra, mormogtak, dörmögtek, káromkodtak, botjukat, kalapjukat keresve taszigálták egymást. Kossuth apánkkal és az elvi harccal senki se törődött már.
Ferenc fölugrott egy asztal tetejére.
- Embörök, ne szaladjunk szét, mint a mögkergültek. Ide hallgassanak!
Mindenki odafordult.
- Egyéb segítség nincs, minthogy át köll vágni a báró töltésit.
- Csakis! - nyújtogatta vizes nyakát a tüskebajuszú, de aztán egyszerre lekapja a fejét. Megütötte a fülét a nagy csönd.
- A báróét? - döbbent föl elsőnek a hatökrű. - Hm. Örökös rabság!
- Vállalom - ütött a mellére Ferenc. - Én mindönt vállalok, csak egy-két ásós, csákányos embör tartson velem.
Az emberek azonban már duródtak kifelé az ajtón. Bolond lukból bolond szél fúj, nem érdemes azt hallgatni. Mert csak az idő telik vele. Mátyás ijedten rángatta a Ferenc lába szárát, azt hitte, a bortól zavarodott meg, esztelenül bajba keveri magát.
- Ferenc, Ferenc, ide hallgass!
Ferenc félreértette az öreget, és elhárította a lábától.
- Kend már nem arra való, Mátyás bácsi. Akad ott markosabb embör is. No, vállalod-e hé?
Ez már a katonasapkásnak szólt, aki egy üveg gazdátlan borral hűtögette a lángját. De még azt is letette, olyan nagy törvénytisztelő lett a Ferenc kérdésére. Igenis, ő majd kicserzi a bárót meg a csahosait, de olyan bolondot nem csinál, hogy nekimenjen a töltésnek, mert azt tilalmazza a törvény.
- Mingyárt gondoltam - nevette el magát Ferenc, és leszállt az asztalról. A tüskebajuszúnak ütött a vállára:
- No, gyöjjön kend, kend már ráér, mög kendnek már úgyis mindögy.
A tüskebajuszú most nem azt mondta, hogy "csakis", hanem azt, hogy nem úgy van az. Ő már nem törődik semmivel, de ha ő károsodott, károsodjon más is, az az igazság.
Még a rücskös ember legjobban föltalálta magát. Azt kérdezte, mennyi lesz a napszám.
- Hogyhogy a napszám?
- Én abbul élök. Neköm az parancsol, aki fizet, azért aztán ő a felelős, hogy mit parancsol.
- Röggel kap kend ötezer koronát. Csákánnyal, kapával szaladjon kend a töltésre, ahol a három nyárfa van. Én mög viszöm az ásót, mingyárt kérök a zsidónétul.
A zsidóné azonban magára zárta a szoba ajtaját. Ő se látni, se hallani nem akar semmit. Ő se ásót, se lapátot nem ád, ott van mind a kettő a szalmásistállóban, ha valaki elveszi, erről ő nem tehet.
Mátyás nyöszörögve szaladt Ferenc után, ameddig öreg lába bírta. De aztán, hogy elveszett szeme elől, hazakanyarodott a cuppogós földeken keresztül. Ijedt is volt, haragudott is, otthon fölverte az asszonyokat, és elejétől végig elkáromkodta nekik, hogy a Ferenc fejében nyilván minden szöglet megbomlott. Szüle sápítozott, Etel hallgatott, mint nagypénteken a harang, és egy kicsit pityergett is a sötétben. Kakasszókor kiszökött a tanyából, elbódorgott a tó felé, nézgelődött jobbra-balra a hajnal szőkülésében, de nem látott senkit. Fáradtan leült egy hantra, s addig nézett bele a lábánál locsogó vízbe, míg megszunnyadt egy kicsit. Arra ébredt föl, hogy pörköli a nap az arcát, megdörzsölte a szemét, a víz egyarasznyit lehúzódott.
Ferenc átvágta a báró gátját. Ész nélkül szaladt haza tüskön-bokron keresztül.
Otthon már többet is tudtak. A báró barátja, a hatökrű fölverte a csendőröket. De mire azok föltáskálódtak, akkorra már a töltés át volt szakítva. A ragyás ember meglépett, de Ferencet lefogták, be is vitték egyenesen a városba. Szüle nagyon sajnálta, nem kívánta senki kárát, de nagyon meglepődött, mikor azt hallotta Mátyástól, hogy Ferenc nem kap többet két-három esztendőnél vagy még annyit se, mert ő tanúsítani fogja több szomszéddal, hogy Ferenc részeg volt, azt se tudta, mit csinál.
De hogy másnap nem hallottak semmi hírt se, szüle mégis próbálgatta magában, hogy össze tudná-e még szedni az akasztott emberért való imádságot. Nagyon szép imádság volt, gyerekkorában sokat elmondta, mert akkor olyan betyáros világ volt, sok szép tanyai legényt kitettek a szárítófára a városi urak, de bizony annak nagy ideje már, s öregembernek szalajt az esze.
Szüle, hála Istennek, megcsalódott a reménységében. Egy hét múlva a városban a törvény házára is felhúzták a vörös lobogót, és Ferencet szabadon eresztették. Maga a báró úr járt érte közbe, aki mindig nagy barátja volt a szegény embernek. Ő mondta így Ferencnek, nagyon kérte a bocsánatot a kellemetlenségért, ő igazán nem tehet róla, hiszen neki is az a szándéka volt, ki is üzent az ispánjának, hogy vágassa át a töltést, ne a föld népe károsodjon, hanem ő. Szivarral is megkínálta Ferencet, de Ferencnek nem volt szivarozhatnékja. Megengedte neki, hogy akármikor lőhet őzet az erdeiben, de Ferenc azt mondta, hogy nem él őzhússal. Nem akarna-e valami jó kis bérletet? Nem, Ferenc örül, ha a maga kis földjén meggyőzi a munkát. Utóvégre arra kérte, tegye meg neki azt a barátságot, kísérje el végig a nagyutcán, a sörházba, de Ferenc nem ért rá, a kaszárnyába kellett neki menni, mert cédulát kapott még a múlt hetekben, hogy vegye át a vitézségi érmeit.
Ferenc egyenesen Mátyásékhoz ment, mert gondolta, volt bennük annyi emberség, hogy Péterkét magukhoz vették. Péterke az Etel ölében hempergett s ahogy az apját meglátta, gurult elébe, mint a labda. De Márika sebesebb volt, s megelőzte a köszöntéssel.
- Mit hozott a vásárbul, édösapám?
Márika egész héten hallotta, mikor az anyja azzal békítgette Péterkét, hogy az édesapja majd hoz ám neki valamit a vásárból, és Márika azt hitte, neki is így kell kérdezni, mint Péterkének.
- Ezt-é, csöppeim - mondta Ferenc, előhúzva a zsebéből a kisezüstöt meg a nagyezüstöt, és a nagyot adta Márikának, a kicsit Péterkének, kor szerint. Péterke mindjárt beleharapott, mert azt hitte, ezüstpapirosos cukor, és ki is fejezte elégedetlenségét a hadi medáliával szemben, amelyet még meg se lehet enni. Márika ellenben kieszelte, hogy azt nyakba lehet akasztani és azért illedelmesen hálát adott érte:
- Köszönöm szépen, édösapám.
Ferenc úgy örült a szabadságnak, hogy figyelembe se vette a csacsogást, de Etel észrevette, és mivel lehajolt a tűjeért, vörösebb lett, mint a fülében a kláris. És Mátyás is hallotta, hogy angyal szólt ki a gyerekből, és Mátyás reményeinek búzatáblája újra kizöldült, sőt már a fejét is hányta.
- Új borra - gondolta magában.
De hát új kenyérre se kellett várni, hogy Márikának jussa legyen Ferencet édesapjának szólítani.
Hogy miképpen került össze Ferenc Etellel, azt legérdemesebb meghallgatni a Mátyás előadásában. Kezdetben talán rövidebb volt ez az előadás és tisztán ténykörülményekre szorítkozott, az is lehet, hogy vékony folyású és akadozó erecske volt. De sokszor elmondatták Mátyással, és valahányszor elmondta, mindig nőtt egy kicsit, el is kanyargósodott, míg végre szép kerek tóvá állandósult, amely nemcsak a rideg történelmi eseményeket tükrözte vissza, hanem Mátyás kritikáját is történelmi eseményekről. Ez a kritika valószínűleg nem tárgyilagosabb, mint más történetíróké, viszont az események talán kevésbé vannak eltorzítva benne, mint az ideális alapon álló történetírásban. Legalább Mátyás azt mondja, egy órával se éltesse tovább az Úristen, ha nem a tiszta színigazat beszéli.
- Hát azt nem löhetne mondani, hogy itten mifelénk valami különösebb garázdaságot csináltak volna a vörösök. Ük maguk, a katonák, vagy harmincan löhettek, az iskolába voltak bekvártélyozva, az lött vóna a dóguk, hogy a szervöket vigyázzák a demakráciás vonalon, de nappal leginkább csak az epörfák alatt heverésztek, kártyáztak, danoltak, különösen egy suszter vót köztük, hát az oly szépen danolt, hogy olyat még a vásárban is ritkaság hallani. Különösen mikor azt énekölte, hogy "Körösztényök, sírjatok", hát csak úgy röszketött bele az embörnek a szíve. Mög a misét is el tudta fütyülni az egészet, hallják. Mondtam is neki, hogy ha mán a suszterségbül nem tudott mögélni, mért nem ment el inkább istória-árulónak vagy hangásznak, mert pikulázni is tudott, minek adta magát erre a pályára?
- Mátyás bácsi - felelgetött -, möghiggye, hogy elmöntem vóna én akárminek, de sérvést kaptam az olasz fronton, a Doberdőbe, oszt nem vagyok mán én azóta jó sömminek, hát beálltam katonának, itt mégiscsak a legnagyobb békességben vagyok.
- Nem tudom aztán, mi lött vele, löhet, hogy ez is lajtorján mönt a sírba, mert ez nem nagyon tudott szaladni se, de ezt az egyet nagyon tisztöltem, mert ez egy-két pipa dohányért csizmát, bocskort, papucsot, mindönt mögfódott, amit odavittünk hozzá.
Ölég az hozzá, hogy mink csak kidűlőztünk a vöröseinkkel, mert se adóval nem sarcoltak bennünket, se a jószágot nem bántották.
Azért csak motoszkált énbennem az, hogy nem jól van ez így, miránk is majd sor kerülhet, mög a pénzüköt se szerettem, mert minél jobban mögfehérödött, annál kevesebbet adtak érte, mög el se akarták vönni. Fizetni mög mindönki azzal fizetött, hogy másforma nincs neki. Magam is nádcsövekbe duggattam a régi bankókat, azokat mög beletapasztottam a ház hátuljában a falba. Hát csak sokat álmatlankodtam én emiatt, akkor se tudtam elaludni, mikor az eset történt, éppen Pétör-Pálra virradóra.
Ahogy hánykolódok az ágyba, löhetett úgy tizenegy óra felé, mert éppen beszolgált a Félkenyér-csillag az ablakon, eccör csak hallom, hogy verik az ajtót, a pitvarajtót. Mert ezöknek előtte sose csuggattunk mink sömmit, de miúta ez a mögkeverödött világ van, rátoljuk az ajtóra a závárt. No, mondom, a kutya nem ugat, akkor ez nem löhet idegön, csak az Etel löhet, mert így nyárára ü mindig ott hálál a tanyájában, jobban szömmel tarthatja a baromfit, mög a Rózával se köll nekik egymást kerülgetni, no, ha mán mög köll mondani. Hiszön tudják, milyen ez az asszonyféle.
- Mi lelt no, tán itt felejtöttél valamit? - szólok ki neki az ágybul. Möghallhatta, mert a szobaajtó nyitva vót éccakára, sarokra. De nem felel neköm az Etel, csak tovább veri az ajtót, mög nene, mintha Márika kaparászná is. Hát csak mán kimék, mögnézöm, mi van ezzel a mönyecskével.
Kinyitom az ajtót, hát nincs ott se Etel, se senki, csak a puli fekszik a földön, érzöm a lábammal. Bojszi ne, mondom neki, csak úgy csöndösen, mert gondolkozóba estem, mi lelheti az ebet. Ahogy a nevit mondom, elnyöszörödik, lehajolok hozzá, mögtapogatom, vizes lösz a kezem a szőritül, de mégse víz löhet ez, mert összeragad tőle az ujjam, szagolom, hát vér. Ejnye, ejnye, hát hun jártál? - verögetöm a nyakát. Mögnyalja az istenadta a kezemöt, de hát persze mondani nem tud sömmit, ugyan ű nyöszörög, de én nem értöm mög, mit. No, hozok neki egy kis vizet, mondok, kezdök tapogatódzni, hogy neki ne ütődjek valaminek, mert sötét vót istentelen, hát eccör csak hallom ám, hogy mögint verik az ajtót. Verik ám, de nem a mienköt, hanem az Etelét, de még tán nem is ököllel, mert nem úgy duhog. Á, csörög is, ez csak puskatus löhet.
- Nyitod-e mán, mönyecske? Mert az őrmester úr már alig áll a lábán, olyan fekhetnék.
Hű, aki fölmarkolta, nem csirkére éhöztek ezök, hanem asszonyhúsra! Mit csináljak, hova lögyek, tiblábolok, kapkodok, hol a söprűt vöszöm a kezembe, hol a kaszát akasztom le a szögrül - mögálljatok, azt a keserves Ponciusát a Pilátustoknak - debizisten, odamöntem volna, lösz, ami lösz, de akkor egyszörre csak piff-paff, dirr-durr, piff-paff, dirr-durr, szól ám a puska, de nagyon, de nem is egy, hanem három. Hát én úgy meglepődtem, hallják, azt se tudtam, mit csinálok, csak azt vöszöm észre, hogy nagyon töri a derekam valami. Odanyúlok, faág. Hát nem fölmásztam az ecötfára möglepetésömben? Onnan hallgatom oszt, hogy mögint nevetgéröznek mán. Az egyik akasztófáravaló danol, azon nevet a többi. Aztat danolja, hogy "kis ablakát mögveröm", azzal zirr-zurr, csörömpöl az ablaküveg.
- Bemönjünk-e vagy te gyüssz ki, öszöm a szádot?
Most mán az Etel szavát is hallani.
- Ne reszelődjönek mán ott, hiszön föl se vagyok öltözve.
- Úgy szeretjük mink éppen - mögint röhögnek.
Nohát, itt mégiscsak szólni köll a Rózának. Mönjön, hozzon valahunnan segítségöt, addig kibírja az ajtó, az ablakon mög körösztvas van. Lecsusszanok a fárul, bemék a szobába, lelköt verök az öregasszonyba, eredj hamar, szóljál a Ferencnek, neki puskája is van, mög lármázz föl mindönkit, akit érsz. Minek no? - mondja mérgesen -, mért nem hagyja kend aludni az embört. Mögrázom oszt erősen, hát nem hallod, hogy piff-paff, dirr-durr? Nyargalj, de azonnal, de tüstént, mert az Etelre mingyárt rátörik az ajtót a katonák! Hát osztán, erős az, mint a kőfeszület, nem köll azt félteni. De az onokád is ott van, a Márika, nem értöd? Érti ű, azt mondja, de borzasztó fél, hallom is, hogy vacog a foga, hull a puskagolyó a sötétben, mönjek én. Mögharagudtam osztán kögyetlen, hogy hogy hagyhatnám én itt ilyenkor a tanyát, a lovak is itt vannak, a tehén is az istállóban, meg ű is itt van, hát csak nem hagyom itt egymagára? Erre osztán csakugyan föl is bátorkodott, a kezibe kapta az alsószoknyáját, és a nyakába vötte a világot. Én mög kiálltam az ereszet alá, ott ténförögtem egy darabig, de mikor hallottam, hogy röcsög mán az ajtó, eccörre elöntött a verejték. Jaj, szögény asszony, szögény asszony, mi lösz veled? Gondoltam én, hogy rájuk kiáltok, hagyják abba ezt az istentelenségöt, máshun is tanálnak asszonyt, mért éppen a mi Etelünkre törték rá a kórét, de aztán csak fölértem ésszel, hogy nem jó lösz az, mert majd akkor engöm is agyonvernek, oszt egy kárbul lösz kettő, haszna mög belüle senkinek. Uram, Teremtőm, tekints le ránk, nézegettem föl az égre, kezdött pirkadni, elindultam a földekön a világosság irányába, hát eccör csak zörög a rozs, össze is rözzentem, hogy úgy magamba vótam szállva, odatekintök, nyúl-e, róka-e, hát a Márika volt.
- Uramfia - vetök magamra körösztöt -, te vagy-e az, Márika lelköm?
- Én vagyok, öregapám.
- Hát honnan kerülsz te ide? Hát te nem voltál anyáddal a kis-tanyában?
- Ott voltam én. Csakhogy gyüttek a katonák, anyám fölkapott, oszt kitött az ablakon, hogy szóljak öregapámnak.
- Melyik ablakon, te? Hiszön az ablakon vas van?
- De a kamraablakon, amelyik öregapámék felé néz, nincsen.
Látják, ilyen ritka szita mán a vénembör eszeveleje. Úgy elfelejtöttem én a kamraablakot, mint epörfa a virágot. Ha előbb eszömbe jutott vóna, beszólhattam volna Etelnek, hogy ne féljön, mert ébren vagyunk.
- Osztán anyáddal mi lött, lelköm? - kérdöm az onokámat.
- Hát ű, azt mondja, aztat mán nem tudja. No, mondok, ez eccör kár, hogy olyan nagy derék asszony. Ha olyan hitványos vóna, mint öregszüléd, ű is kiférne az ablakon.
- Jaj, édös öregapám, de fázok - kulcsolja át a kislány a lábam szárát, csak akkor vöszöm észre, hogy egy ingbe van az istenadta. Ugyan magam is csak úgy vótam, ahogy az ágybúl kiugrottam, oszt éröztem, hogy neköm is ugyancsak szűrik ám a ruhámat. Mert hiába vót Pétör-Pál, így víz mellett akkor is csak híveses a hajnal, mög a harmat is kezdött már verni bennünköt. Még jó, hogy a vázat mögláttam, a madárijesztőt a búzában, mindjárt levöttem rula a rossz kis lajbit mög a többi rongyokat, belecsavargattam a gyerököt, no, galambom, möhetünk mán.
De oly okos az a kislány, hallják, mint a tordal malac, Budára beillene bírónak, amönnyi esze annak van magához való képest. Rám néz azzal a fekete szömivel, oszt azt kérdi.
- Hová mönünk mostan, öregapám?
Én bizony tovább is csak tévelyögtem vóna, mint vak légy az ablak közt, úgy mög vótam zavarodva még most is, de erre csak mögálltam.
- Hát hova mönjünk, kisgyerök?
Azt mondja, gyerünk "édös apámhoz", mármint hogy Ferenchöz, mert akkoriban mán mindég úgy mondta. Ebbül is kitűnik, hogy ki van ruházkodva ész dolgában, az én édösszülém vót ilyen, hogy egyik szavam a másikba ne öltsem. Mert annak az vót a szavajárása, hogy aki tízig nem ártatlan, húszig nem szép, harmincig nem erős, negyvenig nem okos, ötvenig nem gazdag, hatvanig nem szent, azután se lösz az.
Hát hun is hagytam el? Igön, hogy mönjünk Ferencékhöz. Hogyne mönnénk, mondom a gyeröknek, hiszön én is odaindultam, csak elfelejtöttem, gyerünk no. Mög is indultunk osztán mind a ketten, ugyan úgy köll mondanom, hogy mind a hárman, mert a Bojszi is odavágódott hozzánk, alig vonszolta magát szögény pára. Egész el volt ütve a hátulsó fele, de azért csak fölkeresött bennünköt. Jó is vót, mert másképp nem gyöttünk vóna Rózának a nyomára, így mög ahogy a Ferenc búzájába beértünk, mindjárt mögvakkantotta. Ott térdepült szögény a körösztnél, mert Ferenc nem várta mög Pétör-Pált, a géphöz köllött neki alkalmazni magát, hogy möhessön vele, hát ű mán levágott nehány köröszt rozsot, oszt ott a Róza térdön állva, csak úgy ingvállba, alsószoknyába. Rákiáltok, hát te mit csinálsz? Int vissza az összetett kezivel mög a fejivel, hogy imádkozik, hiszön hallhatom, hajnalt harangoznak.
Én is mögálltam osztán, körösztöt is vetöttem, ugyan máskor is szoktam, de most el is szomorodtam, édös jó Istenöm, löhet ez a lélekváltság harangja is, szögény Etel tán mán nem is hallja.
Róza is ezt gondolhatta, mert könnyes vót a szöme, de csak nem mertük mondani, ű se, én se, inkább fölkérdöztem, hogy hát mit végzött, mire mönt, hun a segítség. Nem volt biz az sehun se, mert hun a kutyátul nem volt mersze bemönni a szomszédokhoz, hun mög nem löhetött beléjük lelköt verni. Ugyan egy olyan is vót, aki gyütt vóna, fejszével, de azt mög a felesége nem engedte, hogy ne ártsa bele magát a más dolgába, mink is mit botrányoskodunk ilyesmi miatt, Etel se hal bele, amit más kibír, legalább, majd nem hordja olyan fönt az orrát. Mert tudják, úgy van ez, mint a régi öregök tartják, hogy csepűn csomót, tojásba szőrt, egyik asszonyba más asszony iránt való embörségöt ne keress.
- Hát Ferencnél jártál-e? - számoltatom oszt tovább Rózát.
Hogyne járt vóna, azt mondja, de csak utoljára, mert először ész nélkül a másik irányba szaladt, aztán oszt hogy mindenütt kikopott, Ferencnél is szöröncsét próbált, de ott mög nem jutott tovább a kerítésnél.
- Pedig Ferenc kutyát se tart - mondom.
- Azám, de ott a kerítésajtó - azt mondja Róza.
- Igaz is az, amit az a fene muszka olyanra csinált, hogy nem löhet kinyitni.
- De nemcsak az - mondja tovább Róza -, hanem még valami akadály is oda van húzva az ajtó elé, hogy be ne löhessön taszítani, sutú vagy mi a nehézség.
Sutú, sutú, szöget ütött a szó a fejembe. Nincs most szüret, hát mi a fenének cipeködhetött vóna azzal most Ferenc?
Mondom oszt szülének, hát az ablakot nem verte mög? Nem az udvarit, hanem amölyik mifelénk néz. Nem ám, úgy mög van ő ijedve még most is, hogy az eszibe se jutott neki. No, mondok, ne félj, még engöm látsz, kontyos, mert tudják, a szava is mingyárt möggyön az embörnek, mihelyest a napocska a szömibe süt, pedig mán akkor jócskán sütött. Mégiscsak szót köll érteni Ferenccel, hozza azt a puskát, osztán szömbesüljönek velünk a betyárok, ha mernek.
Odaérünk a kerítéshez, csakugyan oda van húzva a sutú. Ejnye, ejnye, mi történhetött itt is? Mögyünk az ablakhoz, hát le van eresztve a firhang, nem löhet belátni. Hű, a kirelájzumát ennek a világnak, én már akkor kezdem pödzeni a tényvalót, mint agárkutya a nyulat. Mögkocogtattam az ablakot csak úgy az ujjam bütykivel. Nem ügyít rá sönki. Mögcsapom két ujjal. Sönki. Ütöm az öklömmel az ablakfát, háromszor. Möglebben a firhang sarka. Néz ki Ferenc pislogva.
- Mink vagyunk - mondom jó föntszóval.
Ferenc mögrázza az ujját, hogy ne kiabáljak, aztán int a fejivel, hogy kerüljünk az ajtóra, osztán gyün kifelé, hallani is mán, ahogy nyikorog a konyhaajtó. De a firhang úgy maradt fölakadva, odaszorítom a szömöm az üvegre, elnevetöm magam.
- Hát kend? - csudálkozik rám Róza -, tán az angyalát látja?
No, majd nevetsz te is mingyárt, gyerünk hamar, ott fehérlik mán Ferenc a kerítésnél.
- No - mondom -, tudod már a peteköt, ugye?
- Tudom - azt mondja.
- Itt az Etel?
- Itt - azt mondja.
- Régön?
- Ölég rég - azt mondja.
- Hát hogy szabadult mög?
- Hát úgy, hogy elővette a lúgos fazekat, hirtelen kinyitotta az ajtót, szömön öntötte lúggal a katonákat, ósztán még azok a szömük világát keresték, ide szaladt.
- Jól tötte - mondom -, hála legyön az Istennek. Hát nem gyön még haza? Nem lösz itt most mán sömmi baj se.
- Nem - azt mondja Ferenc -, ne bántsák kendtök, éppen most aludt el, hadd pihenje ki szögény az ijedtségöt.
- Nono - mondok.
Osztán elgyüttünk haza, persze tárva-nyitva mindön, de ögyéb kár nincs, mint hogy az ajtó meghasadozott, mög hogy a lúgos fazék cserepekben van a földön.
- Vigyétök mán azt az ebet - mondok -, mög ne nyalja.
Mert amönnyi esze van az ilyen oktalan állatnak, a lúgot is mögnyalná örömiben. Ugyan neköm se köllött vóna hozzá nagy biztatás, olyan örömbe vótam, hogy így ránk tekintött az a nagyon jó Isten.
Hát ez így vót, embörök. Róza is tanúsíthatja.
Hát ami Rózát illeti, szüle ilyenkor megcsippenti két ujjal az alsó szája szélét, és egy csöpp savanyúsággal úgy mondja ki az ítéletet, hogy "ez így igaz, kiki beleharapott az almába". Ez egy kicsit homályos beszéd, de csak a tudatlanok szemében, Mátyás értelmes ember, ennélfogva megvédi az almába harapottakat azzal, hogy "ha tej nem volna, nem önnénk túrós rétest". Etelnek nevetésre hasad a szája, és eldugja a fejét a Ferenc háta mögé, Ferenc pedig mosolyog csöndesen, és ha mond valamit, akkor azt mondja, hogy "holtig embör az embör".