Éjjeli vendégség
Szóval – Glycéra fog ma bennünket fogadni?
s a szép Amália kész miveIünk mulatni?
és Róza, akinek lágy tánca szenvedély
sarkantyuja, s a vágy előtte nem alél?
és huga, akinek szép énekét csodálják,
hangjával fogja majd kisérni vad gitárját?
Velünk lesz Julia, a barna kacagó,
kinek a melle oly kemény és csillogó?
Egyszer már láttam őt hasonló orgiában,
félmeztelen, zilált hajaknak oldatában:
bacchánsnő soha szebb vad antik éjszakán
nem őrjöngött regés Kithéron hegyfokán.
Jól van hát: kész vagyok veletek odamenni…
De mi lesz, ha Camille hírt fogna róla venni?
Mi lesz a vége majd ily éjnek, mily vihar,
ha arról ő csak egy szót is rebegni hall?
Ti nem is sejtitek, Camille mily szörnyü zsarnok:
hacsak dicsérek egy szemet, mosolyt vagy arcot,
vagy szép nőnek vagyok szomszédja vacsorán,
aki fülembe súg, vigan nevetve rám,
ő látja – s kész a könny, a korholás, a kétség;
egy szó, egy mozdulat, előtte szörnyü vétség.
Mit mondjak? bosszuja a tettekig fajul.
Képes megverni. S én azt szinlelem vadul,
hogy én is megverem – de olyan könnyü kézzel,
hogy csöpp kezén dühöm végül is csókba vész el,
mert szerelem-csatán erős a karja csak
s még a hangján se bír csufítni a harag.
Ah, inkább hadd legyen haragos, mint közömbös,
dühe is ráadás szerelmi örömömhöz.
Nem kérem senkinek, ha javát akarom,
a békés szeretőt. Mit ér a nyugalom?
Inkább kivánom én a vad szavak özönjét,
vagy magam sírni, vagy látni a lányka könnyét,
vadul vádolni vagy csitítni a csatát,
és megbocsátani, s kérni bocsánatát…
De mi ez? Juliát hallom már – friss kacajhang.
Lépjünk be! – Ó vig éj! vad mámor, buja barlang!
Hány drága mell husát dagasztja lágy nyomás!
s becézett bájakon boldog kéz orgonáz!
Hány szép test, mely takart varázsait kitárja!
Hiszem, a Szajna is, ha vig zajunk bejárja
visszhangzó habjait, kicsap s a partra jő
s ágyán ébredve a szomszéd kereskedő,
ha ingerli irigy fülét a kéjes ének,
kétannyi csókot ád túl-ifju hitvesének.