Ázsiai titkok, ázsiai emberek/I

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← ElőszóÁzsiai titkok, ázsiai emberek
szerző: Ferdinand Ossendowski, fordító: Sajó Aladár
A Keserű tó
Második fejezet →
[9]

Első fejezet.

A Keserű tó.

Az óriás Jenisszei mindig kiváló, különös szerepet játszott képzeletem birodalmában. Egy másik könyvben[1] megírtam, hogy ez az irtózatos, zöldesen és sötétkéken csillámló folyam, amelynek tiszta, hideg vize Szayan, Aradan, Ulan-Taiga és Tannu-Ola csúcsainak hótakarójából ered, ellenállhatatlan erővel hatalmasan nekirugaszkodva, miként töri át a vastag jégtömböket, amelyek alá örökre el akarta temetni a tél; leírtam, mennyire megfogott ennek az élménynek szépsége és rettenetessége és hogyan kergetett el végre onnan az undor, az undor ama kegyetlen emberi szenvedés förtelmes terhétől, amelyet a folyam, mint az év első zsákmányát urának, a tengernek kincstára számára észak felé cipelt.

Amikor ezt 1920-ban láttam, — akkor kezdődött menekülésem Szovjetszibériából Urianhaion, Mongolországon, Tibet egy részén és Kínán át Pekingbe — vad gyűlölet lobbant lángra a szívemben és ajkamról egyik átok a másik után röppent el. Kultúra, civilizáció, kereszténység, huszadik század! — és itt a Jenisszei mellett korunk e kigúnyolása, ez a förtelem, amely annyira távol van minden kultúrális vívmányunktól, mint ennek a folyamnak árja az Amazonétól.

Egészen más volt első, sokkal előbb történt találkozásom a Jenisszeiel. Ez a rettenetes, politikai viharokkal teli élet akkor még nem fehérítette meg a hajamat; fiatal voltam és rendületlenül bíztam az emberiség haladásában, a tudomány és az erkölcsi érzés hatalmában.

[10]1899-ben történt. A pétervári egyetemen folytatott tanulmányaim befejezése előtt álltam; ez év februárjában tüntetést rendeztek a diákok az orosz kormány bizonyos rendelkezései ellen és a rendőrség szigorú elnyomó intézkedései ellen szóló tiltakozásul nem vettek részt a vizsgálatokon; az egyetemen nem jelent meg senki. Egy ismert tudós, vegyész és geológus, Zaleski Szaniszló tanár a kormány megbízásából éppen akkor tanulmányútra készült, hogy Chulyma-Minuszinszk pusztáinak sós és más ásványos tavait átkutassa. Szívesen fogadtam a nekem fölajánlott asszisztensi állást és elhagytam Pétervárt, hogy megkezdjem első utamat Szibiriába.

Vonaton Krasznojarszkba jutottunk és innen kis gőzösön délnek, a Jenisszeien fölfelé haladtunk Bateni előhegységéhez, ahol kikötöttünk, hogy kis kocsin, amelynek piesztierszki a neve és három erős pusztai ló húzza, folytassuk az utazást.

Ennek az előhegységnek a közelében a Jenisszei partvidéke síkság, amely nyugat felé fokozatosan emelkedik, hogy végül Kizill-Kaya előhegységeibe és szirtjeibe menjen át, amelyek devon homokkő és agyagpala rétegeiből alakulnak.

A hatalmas Bateni-szikla meredeken és hirtelenül emelkedik ki a Jenisszeiből és mellső falát óriási mélységbe bocsájtja le a folyó víztükre alá. A szikla ötven-hatvan lábnyi magas, fekete agyagpala alkotja és sűrű bokrozat meg nyírfák födik. Szűk ösvény kígyózik a kikötőhelytől a csúcsig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik. Magas, kövér füvei borított síkság terjed nyugat felé és kiterjedt legelővel szolgál tatárlovak és juhok nyájainak. Távolabb a szemhatáron Kizill-Kaya mérsékelten magas szikláinak éles körvonalai tűnnek föl. Itt-ott pásztortűz és a nomád táborok fekete jurtái láthatók, amelyekben fekete vad abakantatárok laknak. A Jenisszei széles, szigetekkel tarkított szalagja keletnek húzódik, míg a túloldalon, a folyó jobb partján orosz gyarmatosok megművelt földjei és falvai vehetők észre, akik az orosz kormány útmutatásával és segítségével e termékeny földeket előbbi tatár tulajdonosaiktól [11]vették el, akiket a bal partra űztek, ahol mindmáig folytatják nomád életüket. A Bateni-szikla csúcsán, amely óriási oszlopként nyúlik ki a folyamból, mindig lehet találkozni messziről jött tatár zarándokokkal. Láthatók itt mindig mongolok Alfáiból vagy Északturkesztán hétfolyamországából, valamint benszülöttek Pamirból.

Ennek a magában álló sziklának megvan a története. Mikor Batyi-Khan áthaladt hordáival Chulyma síkságain, foglyul ejtette a benszülötteket, hogy katonákat csináljon belőlük és elvette lovaikat és marháikat. Aziuk, a tatár fejedelmek egyike ennek a rablásnak gátat akart vetni. Különféle törzsekből nagy tatár csapatot hozott össze, megtámadta Batyi-Khan utóvédjét és visszahódította az elrabolt lovakat és marhákat.

A dühöngő Khan a lázadók ellen küldte Hubilai nevű vezérét, aki Aziuk csapatait szétkergette és tovább harcolva, magát a vezért híveinek egy kisebb csapatával együtt egészen a Bateni esúesáig üldözte. A legyőzöttek itt sokáig ellenálltak, de végre lebírta őket az éhség. Ám inkább a Jenisszeibe ugrottak, semhogy szégyenszemre megadják magukat és így a vad folyam rohanó vízében pusztultak el. Aziuk halála után már nem mert senkisem szembe szállni a győztes mongolok rablásával. A tatárok hálásan megőrizték Aziuk emlékét és mint muelint vagy szentet tisztelik. Júliusban keresi föl a legtöbb zarándok a Batenit; a bátor, szerencsétlen fejedelemnek áldozati ajándékul ételt, kést, sőt fegyvert is dobnak a szikláról a folyóba.

A Bateni szomszédságában levő síkság teljesen elhagyott, mert a tatárok kerülik ezt a vidéket, félvén a találkozástól az orosz hivatalnokokkal, akik rendszerint megzsarolják őket. Elhagyott azért is, mert a tatárok nem akarnak orosz telepesekkel találkozni, akiket mint az ő régi területüknek elrablóit gyűlölnek. A Chulyma-síkság e részén széles, jól gondozott országút visz át. Acsinszk vasúti állomást köti össze a négyszázhúsz mértföldnyire levő Minuszinszk várossal, amely az Abakan folyónak a Jenisszeibe torkolásánál van.

A síkságot kitűnő takarmányt adó magas, sűrű fű [12]borítja. A napfényben itt-ott, mintha óriási tükör lenne, sósvagy édesvízű tó csillog. A sós tavakat fekete sűrű iszap és sár széles szalagja köríti, amiből kénhidrogén, rothadó fa és föloszló elhullott állatok kellemetlen szaga terjed. Az édesvízű tavakat káka és nád veszi körül. Valahányszor véletlenül e tavak közelébe jutottunk, mindig újra meglepődve láttuk az ott élő viziszárnyasok nagy tömegét. Vadlúd és vadkacsa, minden fajtájú sirály és gém, de hattyú, flamingó és pelikán is nagy csapatokban kapott szárnyra és éles kiáltozással a levegőben maradt, míg végre a sok madár megint leereszkedett a tó tükrére vagy eltűnt a sűrű nádasban.

Könnyű, 16-os kaliberű Lepage-sörétpuska volt akkor velem. Régi, egyátalán nem ijesztő fegyver, de még ezzel is vérfürdőt rendeztem e madarak közt és egy kínai kócsaggal meg egy indiai flamingóval gazdagítottam gyűjteményünket. Egész sereg vadászható madárra akadtunk nem csupán a tavakon, hanem a síkság sűrű fűvében is, ahol a nyírfajd — Tetraogallus campestris Amman — fészkel. Tatár neve sztrepat, amit az orosz nyelv is átvett. A síkságon lovagolva gyakran láttam nagy szürke madarakat fölröpülni búvóhelyeikről. Ezek rövid röpülés után ismét eltűntek a fűben és az alpesi rózsa, az itt nyáron közönséges Rhododendron flavus, szétszórt bokrai közt. E madarak elejtése nem volt nehéz, mert közel engedtek bennünket magukhoz, röptük lassú és rendszerint egyenes vonalú volt, úgy hogy könnyü céllal szolgáltak.

A nagy Szira-Kul tó — ez Keserü-tót jelent — Bateni és Kizill-Kaya hegylánca közt elterülő erdőtlen völgyben terpeszkedik. Tojásalakú. Körülbelül hét mértföld hosszú és három mértföld széles. Északi végén nádas van egy kis édesvízű folyó torkolata körül, amely itt beleömlik a tóba. A tó ásványos, keserűsós víznek a rezervoárja, amely jó gyógyfürdőnek és emésztési zavar esetén gyógyító hatású. A keleti parton szerény gyógy- és fürdőberendezéssel ellátott falu van.

A megérkezésünket követő napon hozzáláttunk a munkánkhoz. Kicsiny, nagyon könnyű csónakot találtunk, [13]amelyre ráraktuk különböző műszereinket: mélységmérőt és készüléket talajpróba fölhozására, készüléket, amellyel meg lehet állapítani különböző mélységek hőmérsékletét és egy műszert bizonyos vegyi vizsgálatok számára.

Éppen távozni akartunk a parttól, amikor a faluban lakó vagy a szomszédságban táborozó tatárok nagy csapatai figyelni kezdtek bennünket és rosszalólag a fejüket csóválták.

— Ennek nem lesz jó vége, — mormogták tiszteletteljes félelemtől tompított hangon, — a tó szent és megbosszúlja magát ezeken a vakmerő embereken.

Meglepett bennünket, hogy szentnek mondták a tavat, mert a tatárok muzulmánok és az izlám követőinek rendszerint nincs ilyen hagyományuk. Elmondták nekünk, hogy a Szira-Kult már évszázadok óta szentnek tekintik és hogy ez a hit azoktól a törzsektől maradt rájuk, amelyek azelőtt itt laktak, de immár minden nyom nélkül eltűntek.

Úgy látszott, hogy a tó bosszújáról szóló baljóslat nem válik be, mert munkánk a Sziran sikeresen haladt előre. Sajátságosán érdekes munka volt. Mélységmérésünk kiderítette, hogy a tó feneke tölcséralakú és hogy legmélyebb helye közel van a déli parthoz, amely nagyon meredek. Ott 3200 lábnyi mélységre akadtunk. De ennek a helynek átmérője nem volt több mint ötven láb és másutt a mélység nem volt nagyobb száz-százhúsz lábnál. De mekkorát bámultunk, amikor megismételt méréskor ezt a helyet, amelyet pedig nagyon pontosan megállapítottunk, nem tudtuk többé megtalálni. Ellenben ezer méterrel távolabb északra 3160 lábnyi mélységet találtunk. Ebből azt következtettük, hogy a Szira feneke mozgékony és valamiféle hatalmas erratikus változásnak van alávetve, amelyet valószínűleg a mélység tektonikus ereje idéz elő.

Amikor a tó fenekéről iszappróbát vettünk — fekete volt és hideg, sohasem volt 34·6 Fahrenheit foknál nagyobb hőmérsékletű és kénhidrogén szagú volt — sajátságos jelenséget figyeltünk meg. A sűrű iszapból, miután egy ideig a szabad levegőn feküdt, halványsárga színű mozgékony, fűalakú képződmények nőttek ki, amelyek azonban csak[14]hamar nyomtalanul ismét eltüntek. Mintha valamiféle az iszapban élő lények csápjaikat nyújtották volna ki és ismét visszahúzták volna. És valóban így is volt. Beggiatoabacillusokkal, a tengerek és tavak halálának előhírnökeivel volt dolgunk. Akkor jelentkeznek, ha bizonyos sók szétbomolnak és kénhidrogént alkotnak, ami ebben a vízmedencében megöl minden életet.

Kutatásunk további folyamán bizonyos mélységben rengeteg hálózatot találtunk, amelyet sok ilyen egymásba fonódó telep alkotott és a tenger fenekéről egyre följebb és följebb emelkedve, minden életet elpusztított. A tó ezért teljesen ki is volt halva, kivéve a vízréteget ama szövedék fölött, ahol még a hammarusznak mondott kisfajtájú rák élt, amely hasonlít a közönséges ollótlan rákhoz, de sokkal kisebb. Ez a rák nem hosszabb egy centiméternél, de éppen olyan fürge és szemtelen, mint rokona a tengerben. De eljön az idő, amikor a beggiatoák által teremtett kénhidrogén tömege meg fogja ölni a tó előbbi állatvilágának ez utolsó képviselőit is és ha majd a bacillusokat magukat is megmérgezi a saját végzetes gázuk, tökéletes lesz a tó halála.

Később Verigo professzorral megvizsgáltam Odessza mellett a Limanokat és a Fekete-tenger bizonyos részeit. Itt az elhalásnak ugyanaz a folyamata játszódott le; hosszabb vagy rövidebb idő alatt éppen így teljesen tönkre fogja tenni az életet a Fekete-tengerben. A halak ezt észreveszik és lassankint elhagyják a tengert, mert mélyéban azokat a mérgezett vízrétegeket találják, amelyek fokozatosan közelednek a fölszínhez.

Szomorú és kegyetlen halála ez nagy vízmedencéknek, amelyek kénhidrogénszagú holt sós víz rezervoárjává változnak. Palesztinában a Holt-tenger ilyen rezervoár már régóta és Ázsia végtelen síkjain sok hasonló vízmedence van szétszórva.

A hammarusz nagyon különös állat. A Szira-tóban közel a víz fölületéhez sok ezer ilyen rák nyüzsög és dühösen megtámadja a fürdőzőt, kemény, páncélos fejével nekirohan és utána rögtön ismét eltűnik. Amikor kenyér- és parafadarabkákat dobtunk a vízbe, láttuk, hogy e kis [15]állatok egész raja körülveszi, minden irányban ide-odavonszolja és gyorsan elnyeli.

Tavi kutató utainkon gyakran kikötöttünk az északi parton, ahol a kis édesvizű ér betorkollik és káka meg nád nő. Nagy fekete kacsafajta csalogatott oda bennünket, melynek turpan vagy kormorán a neve. Ennek a madárnak bizonyára más tó volt az otthona, de úgy látszik, valami oka lehetett az idejövetelre. Talán azért jött ide a turpan, hogy kúrát végezzen, mert a Szira keserű sósvize emésztési zavar esetén kitűnő hatású. Lelőttünk néhányat, de meg is bántuk, mert a húsuk nyúlós és halzsíros volt.

Egyszer amikor itt teáztunk a parton, gyönge zörejt hallottunk. Hátratekintve a fűben egy fejet pillantottunk meg, amely rögtön ismét eltűnt. Odamentünk és egy kis, csinos tatár lánykára bukkantunk, aki ott elbújt és közeledtünkre sírva fakadt. Sokáig nem tudtuk megnyugtatni. Végre az is sikerült és a leány eljött velünk a tüzünkhöz. Ott míg teát ivott és cukrot szopogatott, szomorú történetet beszélt el, amely sajnos, Mongolország kivételével egész Ázsiára jellemző. Bár még csak tizennégy éves volt, szülei már feleségül adták egy gazdag, de meglehetősen idős tatárhoz, akinek rajta kívül még hat felesége volt. Mivel az ő családja szegény volt és minden befolyás nélkül, a többi feleség lenézte és kegyetlenül bánt vele. Sokszor megharapták, kitépték a haját, csinos arcát összecsípdesték és összekarmolták. Hangosan zokogott, amikor szerencsétlen házasságáról beszélt.

— Miért jöttél ide?

— Megszöktem férjem táborából, hogy soha többé vissza ne menjek.

— És mi a szándékod?

— Ide jöttem, hogy a Sziraba öljem magamat! — kiáltotta heves kétségbeséssel. — Annak az asszonynak, akivel rosszul bántak, Allah megbocsát, ha ebbe a tóba öli magát. A hozzám hasonlóan megkínzott teremtéseknek egész halom csontja itt van a mélységben.

Akkoriban fiatalok voltunk és nagyon fogékonyak érzelmi behatások iránt. Ezért most erősen megváltozott [16]érzelmekkel néztük a Szira lomha sóshullámait, amely különös kriptájában rejtegette azoknak a védtelen, megbántott asszonyoknak a csontjait, akik az ő csöndes vizében kerestek feledést és örök békét. De nem sokáig elmélkedhettünk, mert hirtelenül három lovas érkezett, akik nagyon bizalmatlanul mustrálgattak bennünket, azután megparancsolták a fiatal asszonynak, hogy üljön föl a magukkal hozott lóra és térjen vissza a férjéhez. A tatár asszony könnyben úszva teljesítette a parancsot, amelyet ura és mestere küldött és nyeregbe szállt. A tatárok egyike korbácsával vadul rávágott az asszony lovára, amely fölágaskodott, azután az egész lovascsapat vágtatni kezdett és hamarosan eltűnt szemünk elöl a pusztaságban.

Ennek az eseménynek a benyomásától sokáig nem tudtunk szabadulni és még hetek múlva is, ha künn voltunk a tón, önkéntelenül szertenézelődtünk attól félve, hogy elénk kerül a szegény kis tatárnő holtteste. De sohasem láttuk többé és sohasem tudtuk meg, jobbra fordult-e a sorsa vagy olyan maradt-e, aminő volt, tele szenvedéssel, üldöztetéssel, szidalommal és bántalmazással.

Közben a tó fölkészült a mi megbosszulásunkra. Egy napon, amikor a déli parttól vagy hatvan lábnyira a csónakunkban dolgozgattunk, hirtelen éreztük, hogy haj ócskánk hevesen himbálózni kezd. Körülnéztünk. A parti sziklák felől nagy, széles hullámok jöttek felénk és északnyugatnak siettek. Egészen sajátságos jelenség volt ez, mert az ég felhőtlen volt és szél sem volt érezhető. A tó mégis háborgott, hullámok csapódtak egyik parttól a másikig, egyre magasabbra ágaskodtak, durva erővel ide-oda lökdösték könnyű csónakunkat és sűrű habbal árasztottak el, amely félig betemette a hajót. Ez néhányszor annyira oldalra dőlt, hogy veszedelmesen sok víz áramlott beléje.

— Ennek a fele se tréfa — mondta a társam, — lehetetlen tovább dolgoznunk. Vissza kell térnünk a parthoz.

Igazat adtam neki, de a Sziranak más volt a véleménye. Bár mindketten erős, gyakorlott evezősök voltunk és minden erőnkkel dolgoztunk — mégsem tudtunk eljutni a parthoz. E sűrű sósvíz nagy hullámai egyre jobban a tó közepe [17]felé kergettek bennünket. A hullámok egymásután belecsaptak a csónakba, amely megtelt vízzel. Már térdünkig ért a víz, karjaink elfáradtak az evezésben és jóllehet minden erőnket megfeszítettük, azt kellett látnunk, hogy hasztalan minden erőlködésünk: a hullámok egyre messzebb vittek bennünket a parttól.

Elhatároztuk tehát, hogy a Szira kegyelmére bízzuk magunkat — számolva azzal a lehetőséggel, hogy a hullámok kisodorhatnak bennünket a déli partra — és minden figyelmünket a víz kimerítésére fordítottuk, hogy el ne sülyedjen a csónak. Hogy szükség esetén készen legyünk, mentőövet vettünk föl. Egymást fölváltva, szinte megvadulva merítgettük ki a vizet a rendelkezésünkre álló egyetlen merőedénnyel. Nem egyszer magas hullám söpört végig csónakunkon és csaknem lesodort bennünket.

Helyzetünk fölkeltette a falu népének figyelmét. Néhány férfi azonnal beszállt egy nagy csónakba, amely a fürdőzők rendelkezésére használatlanul a parton feküdt. De mert csak egy pár evezőjük volt, csak lassan közeledhettek felénk és az egyik evező eltörése nemsokára visszafordulásra kényszerítette őket, ami csak nagynehezen sikerült nekik. Eközben a hullámok az átellenes part felé kergettek bennünket. Pillanatról-pillanatra tisztábban láthattuk a Kizill-Kaya vörös szikláit. Csakhamar fölbukkant az előttük elterülő alacsony part, amelyet alpesi rózsa, fűz és nőszirom nőtt be. A hullámverés lassanként alább hagyott. Megint evezni kezdtünk és hamarosan partra értünk.

Eleddig még nem voltunk a Kizill-Kaya lábánál. Ez a hegy világosvörös színével és szikláit meg mély szakadékait födő sűrű cserjefáival már régóta vonzott bennünket. Azt reméltük, hogy itt nagyobb vadat találunk, mint a Szira túlsó oldalán levő végtelen, egyhangú síkságon. Várakozásunkban nem csalódtunk; sőt, mint később látni fogjuk, itt olyan vadra is akadtunk, aminőre éppenséggel nem számítottunk.

Megjegyzés
  1. Állatok, emberek és istenek. Franklin-Társulat, Budapest.