Első fejezet.
A Keserű tó.
Az óriás Jenisszei mindig kiváló, különös szerepet játszott képzeletem birodalmában. Egy másik könyvben[1] megírtam, hogy ez az irtózatos, zöldesen és sötétkéken csillámló folyam, amelynek tiszta, hideg vize Szayan, Aradan, Ulan-Taiga és Tannu-Ola csúcsainak hótakarójából ered, ellenállhatatlan erővel hatalmasan nekirugaszkodva, miként töri át a vastag jégtömböket, amelyek alá örökre el akarta temetni a tél; leírtam, mennyire megfogott ennek az élménynek szépsége és rettenetessége és hogyan kergetett el végre onnan az undor, az undor ama kegyetlen emberi szenvedés förtelmes terhétől, amelyet a folyam, mint az év első zsákmányát urának, a tengernek kincstára számára észak felé cipelt.
Amikor ezt 1920-ban láttam, — akkor kezdődött menekülésem Szovjetszibériából Urianhaion, Mongolországon, Tibet egy részén és Kínán át Pekingbe — vad gyűlölet lobbant lángra a szívemben és ajkamról egyik átok a másik után röppent el. Kultúra, civilizáció, kereszténység, huszadik század! — és itt a Jenisszei mellett korunk e kigúnyolása, ez a förtelem, amely annyira távol van minden kultúrális vívmányunktól, mint ennek a folyamnak árja az Amazonétól.
Egészen más volt első, sokkal előbb történt találkozásom a Jenisszeiel. Ez a rettenetes, politikai viharokkal teli élet akkor még nem fehérítette meg a hajamat; fiatal voltam és rendületlenül bíztam az emberiség haladásában, a tudomány és az erkölcsi érzés hatalmában.
- ↑ Állatok, emberek és istenek. Franklin-Társulat, Budapest.
