Április (Belleau)
Április, te évek éke,
fák reménye,
bolyhos bimbók szoptatója;
fényed jár a fák fölött,
ág között —
s búvó zsengéinket ójja.
Április, ha jössz, a rét
sok szinét,
új virágát szórod, sárga,
piros, kék s kékeslila
bomlik a
feltündöklő szép világra.
Április, Zefíreid
lesnek itt,
fák alatt vidám szövetség:
hűvös hálót bontanak
hallgatag,
hogy a szép Flórát elejtsék.
Április, szelíd kezed
hinteget
szerteszét, bokorra, fára
könnyü szirmot, harmatot,
s illatod
leng fölöttük, mint a pára.
Április, te kedvesem
kedvesen
bomló szőke varkocsán is
ott lebegsz, nevetve rám,
s telt nyakán
úgy ragyogsz, akár a kláris.
Április, te Cypria
illata,
teste édes szusszanása;
rétjeid fölött remeg
istenek
jószagának földi mása.
Jössz, te hívó, jó idő,
s visszajő
mind, ki messze járt a télen,
s visszatér a lenge, szép
fecskenép, —
villan és fecseg ledéren.
A patakok partjain
kankalin
forgolódik s a vadrózsák,
liliomok táncosan,
rangosan, —
új ruháikat kibontják.
Ifju lomb közt, fenn a fán
csalogány
ring az ágon és egyszerre
rápereg a szerelem
s hirtelen
dalra dobban borzas melle.
Visszatérsz s kényeskedőn, —
téli tőn,
rajtunk vágy fakad s a fáradt
tűz erünkben lángra kap,
szétszalad —
és szerelmünk ujra árad.
Láthatod, hogy száll a méh
százfelé,
a virágról rabló kedve
új virágra lopja át
himporát,
combocskáin rejtegetve.
Május fú majd el, te friss
Április,
csordul méz és sűrü gyanta,
érik mind a sok gyümölcs,
s önti bölcs
kellemét szélfútt hajadba.
S mégis téged zengelek
gyermeteg,
Cytheréa legszebb éke,
fák között és bokrokon
átoson
pillantásod égi fénye.