Álarcz alól
szerző: Reviczky Gyula
Szin: Park, közepén úri lak verandával, melyre lépcsők vezetnek föl. A park rácsos keritése mögött az országút látszik. Lent a veranda előtt padok a földbe vert asztalkákkal. (A báróné egy padon ül, ujjaival türelmetlenül egy bokrétán babrálva. Szemben vele a társalgónő, nyitott könyvvel a kezében.)
BÁRÓNÉ
Unalmas egy könyv! Hagyja abba, kérem!
Könnyü idillt álmodni - vérszegényen.
Idill?... no köszönöm! tapasztalám,
Mit ér ez álmos falusi magány.
Eléggé sínylem ezt a négy hetet.
Beh jó, hogy végre menekülhetek!
Be van-e minden csomagolva?
TÁRSALGÓNŐ (leteszi a könyvet)
Minden.
Utazhatunk akár e perczben innen.
BÁRÓNÉ
Szökünk is még ma este. Hála ég!
E házban itt csak árnyékom valék,
Nem vonzott semmi, minden untatott.
Ikertestvérek voltak a napok.
Óh, milyen élet! Gyermeknek való,
Kit még mulattat ostor, síp, fa-ló;
Kinek gyümölcsnél ízesebb a torzsa.
Én eldobom, mert nincsen sava-borsa.
TÁRSALGÓNŐ
Itéletében én nem osztozom.
Középen az igazság, asszonyom,
A falunak is megvan ingere;
Csak érzék kell hozzá.
BÁRÓNÉ
Tere-fere!
TÁRSALGÓNŐ
Falun is vannak mindenféle élvek,
Fáradt kedélyek itt árnyékban élnek...
BÁRÓNÉ
S nem kapnak napszurást... De élet ez?
TÁRSALGÓNŐ
A legjavából, mert természetes.
Őszinték itt vagyunk csak igazában,
Turnűrt letéve, könnyü pongyolában.
Szivünk elől itt el nem zárkozunk;
A nyilt természettel barátkozunk.
Mig ott, hol százezren hullámzanak,
Ki vagyunk téve, mint a kirakat,
Minden mihaszna élczelő nyilának,
S a mért aggódunk, az csupán a látszat.
A vizet meg nem isszuk, csak leszűrve,
S ugy érezünk, a hogy járunk: befűzve.
Kedvünk hazug, hangunk változtatott.
Álarcz alól kérdezzük: Ki vagyok?
BÁRÓNÉ
Lehet, hogy izlés dolga; nem tudom.
Egyet tudok, hogy a falut unom.
Mert ott az is, mi kellemes lehetne,
Magányba mint kriptába van temetve.
Nem is mulatság, nem is élvezet,
Melynek tanúi fák s nem emberek.
Akarja tudni, az igaz gyönyör mi?...
Mástól kapott ingert mással közölni.
(A bokrétára mutatva.)
Tekintse ezt. Szép úgy-e bár?... Ilyet
Naponkint küld kertészem; hogy minek,
Azt tőle kérdje; én nem látom által,
Hogy mit csináljak itt e sok virággal.
Szegény fehér rózsák, hervadjatok,
Meg nem becsülve, mint én, társatok.
(A bokrétát egy darabig elmerülve nézi, aztán elhajitja.)
Mint óraperczegés, ha egyedül
Virrasztunk, minden percz ugy nehezül
Egyhangu tik-takjával itt reám,
Azt hajtva: Nem vagy már ifjú leány!
Az óra minden perczegése int:
Asszony vagy s vénebb mával is megint.
(Elméláz.)
TÁRSALGÓNŐ
Az életzaj, a nagyvárosi lárma
Időnk folyását persze túlkiáltja.
Nem veszszük észre, hogy vérünk lehül
És megöregszünk - készületlenül.
Aztán a sose nyugvó izgalom:
Karusszel, estély, lóverseny, vajon
Nem hasonlít-e, asszonyom, a mézhez:
Ki nagy adagban falja, nem is élvez.
Sokat használt élv gyorsan lesz kopott,
S unalmas minden, a mi megszokott.
BÁRÓNÉ
Malmomra hajtja, kedves, a vizet.
Ásítni rá nem ér, a ki siet.
Az emberektől nyüzsgő bulevárdon
Egymást taposva, törli el a lábnyom.
A kép, a kedv itt egyre változó,
Minden nap új szint, új ingert hozó.
Ez a valódi élet, mely nem untat;
Nem ád időt, hogy bíráljam a multat,
S vizsgáljam a tükörben, hogy hajam
Őszűl-e már... No hát, nincs igazam?
TÁRSALGÓNŐ
Bizony nincs; mert csak falujában itt
Alhatja ki a tél izgalmait.
Igaz ugyan, nem ily rendszer szerint,
Szobájából hogy még ki sem tekint.
Mindössze néhányszor kilovagolt,
S a multkor egyszer a templomba' volt.
Szinház, hangverseny, bál itt nincs, való;
De hát mindez csak fűszernek való.
A sáfrányt, borsot én is szeretem,
De csak, ha ételhez vegyíthetem.
A mint hallottam, így okoskodott
A báró úr is s nem unatkozott.
BÁRÓNÉ
Szegény férjem? Jaj, fel ne hozza őt!
Ő csak pókhálót pókhálóra szőtt.
És a mig élt, hálóiban maradt,
Itt töltve őszt, telet, tavaszt, nyarat.
Szántott, vetett, mulatság volt neki
Dohányt ültetni, ürgét önteni.
Kint lebzselt a tanyán napon s esőbe',
A béresekkel, ispánnal vesződve;
Nem bánva semmit, hogy lesűl a képe,
Gyönyörködött, hogy dolgozik kepése.
Télen kártyázott, lőtte a nyulat.
Igy vette ő hasznát a falunak.
De én, rideg négy fal közé bezárva,
Ugy érezém, lakásom női zárda.
Próbáltam főzni vagy köték harisnyát;
Elnézegettem, hogy' fejik a Riskát.
Cselédet szidtam, játszottam cziczával,
Benső viszonyba léptem coeur-királylyal.
Himeztem erszényt, vánkost, szőnyeget,
(Sóhajtva) Csak papucsot nem. Négy hosszú telet,
Ifjuságom javát töltöttem itt
Apácza-módra, özvegységemig. (Kis szünetet tart.)
Midőn szegény férjem két év előtt
A kriptában lelt végső pihenőt,
És fordulván az év, letelt a gyászom:
Bün volt-e, hogy kiszálltam lepke-szárnyon?
S aztán?... Hisz' tudja! Néhány szó elég:
Huszonhat évvel nem mondunk le még.
TÁRSALGÓNŐ
Egy szóval: elmulasztott élveket
Behozni kamatostul sietett.
Az izgalmat tüzé ki jelszavul;
Pedig a szív, ha egyszer megvadul,
Az ész szavára nem hallgat sehogy,
S nem áll meg, csak ha végre összerogy.
Nem vón'-e jobb e szép kastélyban élni?...
Igaz, csak úgy, ha volna benne férfi...
BÁRÓNÉ (hevesen félbeszakitja)
E szép kastélyban?... Sose lássam újra!
Futok belőle: testem, lelkem únja,
De mi is tartóztatna vissza itt? (Elgondolkozik)
Ah, semmi, semmi!... minden csak taszit.
Ugy tetszik sokszor, minden ellenem
Fordul, hogy maradásom ne legyen.
Loránt grófot, szomszédomat birálni
Úgy szokta ön, hogy utazott világfi...
TÁRSALGÓNŐ
Járt Indiákon s isten tudja, hol.
BÁRÓNÉ
Szép asszonyoknak hévvel udvarol.
TÁRSALGÓNŐ
A társaságban könnyed, szellemes.
BÁRÓNÉ
Igaz-e, nem tudom: - föl nem keres.
Négy hét alatt, négy hosszu hét alatt,
Csak kétszer volt itt s akkor sem maradt.
Komoly volt, közönyös, hideg, kimért;
Nem jött, csupán az illem kedviért.
Mint lánykorbéli tánczosom, barátom,
Ezzel kötelmet rótt le csak; belátom.
TÁRSALGÓNŐ
Ejh, ez lehet. Nemünket, azt beszélik,
A gróf félig lenézi, szánja félig.
A nők, úgymond, hiúk és változók,
Csak gondüző játékszerül valók.
Nem férfi az, kit ellágyít a szoknya,
S érzést, hitet pazérol asszonyokra.
Mert Éva óta egy se volt a nembe'
Méltó igaz, valódi szerelemre.
BÁRÓNÉ
Valóban?... Oh, páratlan nyegleség!
Tuskó pótolja tán a szív helyét
A grófnál. Oh, de lesz még pillanat,
Midőn ez elvek szégyent vallanak.
TÁRSALGÓNŐ
Ni, farkast emlegettünk. Erre jő.
(Loránt az országút felől közeledik.)
BÁRÓNÉ
A gróf?... Ne leljen itt a vakmerő,
Mulasson véle; én intézkedem,
Hogy a cselédség útra-kész legyen.
(El a veranda ajtaján át.)
Társalgónő, Loránt
LORÁNT
Nem a báróné távozott elébb?
TÁRSALGÓNŐ
A gróf urat pillantá meg.
LORÁNT
Derék!
Őszinte legalább, az bizonyos,
S hideg közönyt a közönynyel viszonoz.
(Meglátva a földön heverő bokrétát.)
Azért becsűli így virágimat;
A földre dobja... Csínos egy divat.
De megtorlok minden sértést!
TÁRSALGÓNŐ
Ugyan!
Van ebben, a mi sérti önt, uram?
A báróné fehér virágait
A kertészétől kapja mind maig.
LORÁNT (nevetve)
Valóban, erről megfeledkezém.
A báróné...
TÁRSALGÓNŐ
Azt képzeli, szegény,
Hogy e fehér rózsák innen valók;
Pedig e parkban nem találhatók
Virágok; mert a kertész, látva, hogy
A kastély télen-nyáron elhagyott,
Nem termeszt csak spárgát, retket, parajt.
Rózsát itt, hajh, halandó nem szakajt.
LORÁNT
Igaz, a báróné nem is gyanítja,
Ki küldi rózsáit.
TÁRSALGÓNŐ
S azért hajítja
A porba, mert csupán kertész-becset
Tulajdonít nekik; de meglehet,
Ha tudná...
LORÁNT
Mit tart rólam? Mondja... óh!
TÁRSALGÓNŐ
Panaszkodott, hogy ritkán látható.
LORÁNT
Tán, hogy rám unjon?... Ismerem szeszélyit.
Rohammal az udvarló czélt nem ér itt.
De ha közönyt lát, érdeklődni kezd;
Asszonytermészet; ismerjük mi ezt.
Azt akarom, hogy vallomást tegyen,
Érezve kínos kéjed', szerelem!
TÁRSALGÓNŐ
Csakhogy kisülhet szívfogósdija,
S akkor hiába minden taktika.
LORÁNT
Ha ön elárul...
TÁRSALGÓNŐ
Szükség erre nem lesz.
A báróné minden, csak nem szerelmes.
Elmondtam az utasitás szerint,
Hogy ön minden őt játéknak tekint,
Leirtam mint léhán szeretkezőt...
Annál nagyobb méreg vett rajt erőt.
Toporzékolt, harapta ajkait.
S kikelve arczából, azt mondta -
LORÁNT
Mit?
TÁRSALGÓNŐ
Azt, hogy tuskó van a szive helyén.
LORÁNT
Valóban? Ez pompás! Nő a remény.
TÁRSALGÓNŐ
S a gróf ur ennek még örül s bizik?
LORÁNT
Szivével folytat pert a nő, ki szid.
Ma még villámlik s holnap már kibontja
A szerelem szivárványát.
TÁRSALGÓNŐ
Ne mondja!
LORÁNT
De tudni kell hozzá, a jégcsapot
Színlelve, hol a sóhaj nem hatott.
Jolánt a kellő hangulatba hoztam.
Mehet a játék! Föl szerencse, mostan.
TÁRSALGÓNŐ
Tehát a gróf ur még reménykedik?
LORÁNT
Ha a kisasszony, mint eddig, segit.
TÁRSALGÓNŐ
Nincs foganatja e segédkezésnek.
LORÁNT
Bocsánat, e kérdésben én itélek.
TÁRSALGÓNŐ
De a báróné még ma távozik,
Mert, ugymond, szörnyü mód' unatkozik.
LORÁNT
Igy állunk? Akkor hát ma vagy soha!
TÁRSALGÓNŐ
Van még reménye?
LORÁNT
No, de mekkora!
TÁRSALGÓNŐ
Gróf úr egy hirtelen rohamra készül,
S hogy jönni, látni, győzni fog, merészül
Reméli; (nevetve) de a báróné megyen;
Estére túl lesz már völgyön, hegyen.
LORÁNT
Megy vissza?... útazik?... Azt mondom, ő nem
Innen szökik, hanem csupán - előlem.
TÁRSALGÓNŐ
A gróf úr elbizott.
LORÁNT
Látok.
TÁRSALGÓNŐ
De csitt!
Jön a báróné: hallom lépteit.
Társalgónő, Loránt, Báróné
BÁRÓNÉ (még a veranda lépcsőin)
Üdvözlöm, gróf, mi fújta önt ide?
LORÁNT (közönynyel)
A nyugtalan lélek, mely, mint pihe,
Megállapodni nem tud egy helyen.
Libeg-lebeg föl és le szüntelen'.
A légbe' nincs számára pihenés,
Viszi, ragadja minden lebbenés.
Bucsúzni jöttem.
BÁRÓNÉ
Utazik?... Derék!
Ép igy teszünk mi is ma este még.
LORÁNT
Megunta a falut?
BÁRÓNÉ
Mint ön nemünket.
LORÁNT
Honnan gyanítja ezt?
BÁRÓNÉ
Mert véle tüntet
LORÁNT
Közömbös dolgokkal nem tüntetünk...
(Másra térve.)
Tehát ma egy házzal tovább megyünk?
Méltánylom ezt az elhatározást;
Elernyedék én is szemlátomást,
Mióta itt tapostam port, sarat.
(Kérőleg néz a társalgónőre, a ki a parkban sétálni kezd s
csakhamar egészen eltün; de időközönkint látható.)
BÁRÓNÉ (gúnynyal)
Csodálatos, hogy eddig is maradt.
LORÁNT
A gazdaság körül akadt dolog.
BÁRÓNÉ
Igy az időt elölte valahogy,
Nekem nem volt rá módon, eszközöm,
Hogy perczre is kifogjak bőjtömön.
(Különös hangnyomattal.)
Házam tájára egy lélek sem tévedt,
Csak koldusok s éhes vándorlegények.
LORÁNT (mint a ki semmit se vett észre)
Fogadja, báróné, részvétemet;
Mert a mit egyedűl átszenvedett,
Tanúim a henyélő inasok.
(Az országút felé mutat.) Én is bőven tapasztalám amott.
Egy helyhez nőttem, mint nyirkos falon
Penészvirág. De félek, úntatom,
Önnek beszélve el mindezt, ki szintén
Kivágyott a világ zajába, mint én.
BÁRÓNÉ
A férfi még könnyen segít magán;
Ha úgy akarja, néki nincs magány.
Ellátogathat ide vagy oda,
Ha jónak látja.
LORÁNT (tettetett csodálkozással)
De ugyan hova?
A bírónál itt nincsen úr nagyobb,
Kivéve a tanítót s a papot.
BÁRÓNÉ
Ön férfitársaságok kedvelője?...
LORÁNT
Ha szép asszony hí, sem futok előle.
BÁRÓNÉ
De bolygójává sem lesz?
LORÁNT
Fájdalom,
Ki nem cserélhetem véralkatom'.
Azért szeretem úgy az idegent,
Mert változó föld új ingert jelent.
S nincs olyan ország, nincs oly szép vidék,
A mely ne űzne mást is látni még.
BÁRÓNÉ
S hová megy most?
LORÁNT
Mig tart a szép idő,
Svájczban kalandozom s onnan dicső
Itáliába vagy Párizsba térek,
Hol sokfélék az arczok, gyors az élet.
BÁRÓNÉ (ingerülten)
S tegyük hozzá, hol könnyen kaphatók:
Jószívü hölgy- és kommunista-csók.
(Magát összeszedve.)
Egyébiránt programmunk egyezik.
Magamat is csak változás hevit.
Könnyű kedély az élet fűszere,
Mert nincs terhünkre s jókedv jár vele.
(Éles gúnynyal.)
Hogy érdeklődném hát a férfiért,
Ha, mint az egyszeregy, száraz s kimért?
LORÁNT (látszólagos elragadtatással)
Ah, asszonyom, beh szívemből beszél!
Gondolatlanul röpít könnyű kedély.
Valómnak egy hely bárhogy megfelelt,
Ha válni kellett, nem voltam levert.
Le nem bilincselt; mert meg nem szokám.
Vigan jövék és könnyen távozám.
BÁRÓNÉ
Látszik, nem ismeré a nők javát.
Könnyen veszített, mert könnyen talált.
Eladó lányokban bővelkedik
Párizs, ez pótlá veszteségeit.
Igy agglegény maradt.
LORÁNT
Nem, asszonyom!
Himennel még jó lábon áll korom.
Vigan hordom harminchat évemet,
S megnősülök, ha majd komoly leszek.
BÁRÓNÉ (elfojtott dühvel)
Himennel, majd ha szíve elkopott,
Kibékül, mint az éggel a cocotte.
LORÁNT (nyugodtan folytatja)
Igaz ugyan, van egy nagy bökkenő...
És lesz-e nő, olyan tökéletes,
Oly hű, hogy férjhűségre érdemes?
BÁRÓNÉ
Csupán egy?
LORÁNT
Az a kérdés, lesz-e nő,
Ki nyugtalan természetem' kiállja,
S magát ily kínos áldozatra szánja.
A kiket eddig láttam, - hejh, pedig
Láttam nyugatit, délit, keletit! -
Vagy harisnyát foldozva otthon ültek,
Gágogva jártak s azt hitték, repülnek.
Vagy hiuságnak, percznyi vágynak éltek:
Csábítva jóbarátot, csalva férjet.
BÁRÓNÉ
Ejh, gróf, a nőkhöz, látom, hogy nem ért.
Tán nem lelt eddig csak libát s ledért;
De meglehet, hiszem, lesz még idő,
Hogy megtéríti egy valódi nő,
Asszony, félig tüz, félig röpke lég
S lassú, szelid láng, hogyha feleség.
Akkor, tudom, más elvet vallana!
Ugy képzelem, higany-véralkata,
Mihelyt a jegygyürű ujján ragyogna...
LORÁNT
Mint hévmérőben összezsugorodva,
Nem állna meg fagypont alatt csupán?...
BÁRÓNÉ (sértődve)
Hogy ily gyöngédtelen, még nem tudám.
LORÁNT
Ah, érezem, hiú minden remény!
Már sok mindent megkísérlettem én.
Örök szeszély üz, hajt, kerget tovább,
Mint a regék bolygó hollandiját.
BÁRÓNÉ (élénken)
Ez aztán a váratlan fordulat!
Tehát ön női hűséget kutat?...
Igy hát mégis van czélja életének?
LORÁNT (hidegen)
Csak rossz hasonlat volt. Czélom, hogy élek.
BÁRÓNÉ (nem birja magát tovább türtőztetni)
Inkább legyen képmutató világfi;
Hogy szíve tapló, minek azt kitárni! (Eltünődve.)
Egykor pedig más színben állt előttem.
LORÁNT
Abból a korból régesrég' kinőttem.
(Fölveszi az eldobott bokrétát.)
Tekintse e szegény virágokat.
Gyüröttek, porlepettek, sárosak.
Szinük, mely természettül szép fehér:
Most szürke; hullong róluk a levél;
Óh, mert alig tárták ki keblüket,
Egy kéz, amelybe' nincs könyörület,
Hogy bárki lába eltiporja őket,
A porba dobta büszkén, megvetőleg.
BÁRÓNÉ
Ha nem tudnám, tréfál, szégyenleném,
Hogy az az ócsárolt kéz az enyém.
Ugy van; de ezt a vádat - kész vagyok
Elnézni; legalább nem untatott.
(Midőn Loránt mozdulatot tesz, hogy a bokrétát visszaadja.)
Csak tartsa meg. Ments' ég, hogy visszakérjem;
Fonnyadt virág jól áll az ön kezében,
Meg' aztán kell is rózsa itt, ahol
Odvában él az ember, mint bagoly.
LORÁNT (a bokrétát leteszi az asztalkára)
S ezért dobá el?
BÁRÓNÉ
Nem csupán ezér'.
A rózsa is, ha mindennap fehér,
Közömbös lesz, később kiállhatatlan.
A kertészem boszant igy öntudatlan'.
Hogy a legszebb virág az én szemembe'
A fehér rózsa, bölcsen kieszelte,
S most ily bokréta mindennap kijár.
Hogy úntat, csoda-é?
LORÁNT
Eldobni kár!
BÁRÓNÉ
No lám, ön, aki nőkkel nem törődik,
Hervadt rózsák lovagjává szegődik.
Nevetnem kell, hogy egy poros virágra
Több érzést pazarol, mint tiz leányra.
(Fölveszi a bokrétát s egyenkint tépdesi a rózsákat.)
Fehér után fehér következik.
Fehér, fehér, fehér ah, mindegyik!
Bocsánat, önre gondolok, ha látok
Egymás mellett száz egyszinű virágot.
Egyféleség nem vonz tartósan engem;
Csak tarkaság virágban, érzelemben.
(Mikor a bokrétából már csak egy szál rózsa maradt
a kezében, ezt leteszi az asztalkára.)
LORÁNT
Vagy rózsanyelvre forditván a szót:
Fehér s piros egymás mellé valók?...
(Az eltépett rózsákon feledve tekintetét.)
Szegény bokréta!
BÁRÓNÉ
Kedve van talán
A porból összeszedni?... Kész talány
E nagy részvéte.
LORÁNT
Én is azt hiszem;...
De rózsát látva, gyönge lesz szivem.
Mindíg szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak:
Kaczér nincs köztük, sem divat-beteg;
Közönyt, álkedvet egy se szenveleg.
Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
Elrejtve, bokrok közt is illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Mig ők a nap felé mosolyganak.
S ha jő az ősz, a rózsa-hullató:
Sohaj, sirás tőlük nem hallható.
Haláluk oly nyugodt, olyan szelid;
Tán elhervadni is gyönyör nekik.
(Az egy szál rózsát észrevétlenül elveszi az asztalkáról.)
BÁRÓNÉ
Oh, a virágok bátran téphetők!
Harag nélkül, szelíden vérezők.
LORÁNT
Nem úgy! Rózsának is van tövise,
S megszúrja azt, ki durván tépi le.
BÁRÓNÉ
Hogy érzeleg!... Jellemzi e vitát:
Szívben sivárság, gomblyukban virág.
LORÁNT
S ha meggyőződnék, hogy szivem beszél igy?...
BÁRÓNÉ
Igy szólnék, megfordítva vádam élét:
Ejh, gróf, e szenvelgés mire való!
Bizonykodik, hogy tűztelen, fakó,
Hogy mámor, izgalom nélkül nem élhet,
S mégis rajong, mint egy költői lélek.
Virág kell önnek? Várjon egy kicsit;
Kertemben piros rózsa is virit. (Menni akar.)
LORÁNT
Kérem, ne értsen félre, asszonyom!...
A mit mondottam, vissza nem vonom.
Óh szépek a virágok mindenütt,
Hanem tüntetni nem szabad velük.
BÁRÓNÉ
Szeszélyemet elégitem ki csak,
Hisz még nem is láttam rózsáimat.
(Néhány lépést tesz a kert felé.)
LORÁNT (utána siet)
Méltán mulat most felsülésemen.
Hiába, nem jól érzékenykedem.
Bevallom hát: csak alakoskodám;
Nem érzeleg a szív, a mely pogány.
BÁRÓNÉ
Az, az! (Ismét néhány lépést tesz előre.)
LORÁNT (folyvást a nyomában)
Hová megy?
BÁRÓNÉ
S ön nem tart velem?
LORÁNT
Napernyő nélkül? Ezt nem engedem.
Majd megyek én, vagy tán még egyszerübb.
A kertész hozzon -
BÁRÓNÉ
Nem, magunk tegyük...
LORÁNT (fokozódó zavarban)
Tán a kisasszony?
BÁRÓNÉ
Óh, milyen konok!
Hát bántja önt, ha én rózsát hozok?
LORÁNT (mentő ötlete támad)
Látom, hogy szólnom kell jó ügyemért,
Különben mást hisz rólam s félreért.
Mert én dicsértem a virágokat,
Ön rózsát készül hozni, pirosat
S hajadon fővel, napernyőtlenül,
Nem kérdve, keze, arcza, hogy lesül,
Tervének oly mohón indult neki,
Hogy azt kell hinnem, kedvemért teszi.
BÁRÓNÉ (hirtelen visszatér)
Mit mondott? Hát nem vette észre rég,
Hogy kedveért még semmit sem tevék?...
LORÁNT (sóhajt, de könnyebbülten)
Sajnos való! -
BÁRÓNÉ
S hogy épen a virágok
Inthették volna -