Ágyúgolyók az arzenál udvarán
szerző: Ábrányi Emil
A gyár-kéményből gomolyogva száll
Sűrű, nehéz füst s odafönn megáll,
Oly feketén, mintha pokolból jönne.
Átok, halál és iszonyat van benne.
Benn zakatol, zúg valamennyi gép.
Morajja: mint bősz, zűrzavart beszéd.
Mintha e gépek egymást dühre szítnák,
S az őrült embert vad haraggal szidnák.
Sujt, döng a pőröly. Réz, acél hasad.
Habarják, gyúrják, öntik a vasat.
Mint láváját a tűzhegy, szakadatlan
Okádja, ontja híg ércét a katlan.
Fel! fel! Zubogjon, bömböljön a gőz.
Fel! fel! A munka szörnyen sietős!
Parancs parancsra, sürgető a szó,
S halmozva ott áll... százezer golyó.
Mint alvó kígyók, újszülött vadak,
Sötéten, némán, tétlen nyugszanak.
Mint százezer tikkadt, mogorva sátán,
Közönyösen torlódnak egymás hátán.
Mind oly szelíd, mint az a kis gyerek,
Ki játszadozva rajtuk őgyeleg, -
Enyelgő csókját zord arcuknak adja,
S kezével őket végig símogatja...
Rajtuk pihen, nézd, a hunyó sugár,
Fölöttük dong a bujdosó bogár,
S nincs annyi mérgük, hogy tovább leheljék
A föld legapróbb, legsilányabb pelyhét.
Ó tettetők ti!... Majd ha kél a nap,
Hol százak, ezrek sorba állanak,
Ha majd az ember ember ellen lázad,
S hurráh! kezdődik a véres vadászat...
Ha majd rohannak, mint a fúriák,
A csatasíkok vér-páráin át,
Minden golyó sujt, ugrál, pattog, tombol,
Hegyet rak, szörnyűt, csonka test-halomból.
Ugatva, bőgve marcangolja szét
A fetrengők imádkozó kezét, -
Vad kedvteléssel rácsap a halottra,
Izekre tépi... ronggyá darabolja...
Ahol levág, amerre elsüvölt,
Reszket, dobog a bíbor-színü föld,
Dörgés, szitok, jaj őrült keveréke
Tolong, kereng a lőpor-ködös égre...
Ha minden ón, mint százezer halál,
Tép, szakgat, öl, mar, sujt akit talál,
S hevernek szerte roppant temetőket
Betöltő hullák - - akkor nézd meg őket!