Ágai Adolf
szerző: Szini Gyula
Mindig mély és csöndes megilletődést jelent számomra, amikor Ágai Adolf jellemzően göndör fejét valahol megpillantom. A régi római Forum fiatalsága nem nézhetett föl olyan tisztelettel a konzulviselt férfiakra, mint ahogyan én szemlélem magamban ezt az elegáns, nagyúri ősz fejet, amelynek a tekintete ma is harcrakész, eleven, éles és fiatalosan vidám.
Nem tartozom olyan generációhoz, amely a múltat és hagyományait túlságosan tiszteli, sőt olyan korban élek, amely a keserű bírálatot a «tempi passati»-ra is kiterjeszti. De abban a meggyőződésben élek, ha mesterségbeli elfogultságnak is látszik ez, hogy ami haladás és fejlődés ebben az országban a múltban történt, azért elsősorban a mi újságíró elődeinket illeti meg a hála.
Ágai Adolf újságíró volt már akkor, amikor Prottmann képviselte nálunk a kritikát és újságíró ma is, amikor hetvenöt év nyomja erős vállát. Ott látom ma is irodalmi kávéházakban, mindig hírlapírók társaságában mindig frissen és korszerűen, mintha csak, a redakcióból nézne be egy pikolóra és a könyvkiratokban megpillantom egy újabb könyvének újabb kiadását: «Utazás Pestről – Budapestre.»
Ilyenkor jó régi pesti babona szerint az asztalra illenék kopognom, hogy az isten éltesse még sokáig annak jelképéül, hogy a természetnél mégis hatalmasabb az emberi elme, a vidám életbölcsesség, a Demokritosz filozófiája, amely dacol az idők mohával.
Nem tudom, hogyan vannak mások Ágai alakjával. Bizonyára azok közül, akik ma a fórumon a leghangosabbak, sokan akadnak, akik féltek a tollától, akik talán ma sem felejtették el a régi sebeket vagy ha valamit elfelejtettek, bizonyára a hála az, amivel tartoznak. Azt sejtem, hogy közömbösen kevesen mennek el mellette, vagy szeretik, vagy gyűlölik.
Nekem egészen különleges emlékem fűződik hozzá. Egy szegény újságíró család kinn a messzi külvárosban, a Csikágóban elvesztette a család fejét, aki negyven esztendeig szerkesztett különböző lapokat, akit újító, felforgatói, szociális elméi miatt hol apostolnak, hol hóbortosnak mondottak és akiről az élete végén már kevesen tudták, hogy él és hogy a magyar szocializmus úttörői közé tartozik.
Egyszerű ravatalát néhány házbeli ismerősön kívül csak özvegye és két tanuló fia állta körül. Aztán nyílt az ajtó és belépett egy magas, connétable-termetű, göndörhajú úr, kezében a merészen hajlított cilinderével, amely már szinte az egyéniségéhez tartozott. Eljött, hogy utoljára láthassa még ifjúkori barátját, akivel együtt kezdték az újságírói pályájukat még Bécsben, a Török János «Magyar Sajtó» című lapjánál, mert szabadabb szájú újság magyar nyelven akkor még csak Bécsben egzisztálhatott.
A halott író az édesapám volt, a merész cilinderű úr pedig Ágai Adolf. De ebben még nem merült ki Ágai embersége. Gyönyörű, férfias részvétlevél az édesanyámhoz és egy tárcaszerű nekrológ a «Pesti Hírlap»-ban az édesapámról, ez volt az újságíró tisztelgése régi barátja koporsója előtt.
Nekem tehát jogom és kötetességem hírdetni, hogy azokat az emlékeket, oszlopokat és fejfákat, amiket Ágai a «Por és Hamu»-ban, az «Új Hantok»-ban és egyéb visszaemlékezéseiben állított elhalt magyar szellemeknek, emberileg és barátilag jó szív, szeretettel teljes, tehát hű emlékező tehetség sugallta.
Csak így tudom megérteni azt a ragaszkodását, amellyel ehhez a furcsa Pesthez nőtt és amelynek újabb emléket emelt legutóbbi könyvében, az «Utazás Pestről-Budapestre» címűben. Tehetsége, világlátottsága, nyelvtudása, humora, elbeszélő, jellemző, karrikorozó művészete egy európaiasan nagystílű újságírói vagy írói pályára jegyezték elő, mint ahogyan Hevesi Lajos, aki Ágai vezetése alatt a régi «Borsszem Jankó»-nál bontogatta szárnyát, a legelső európai kritikusok és írók közé emelkedett.
Hiszem, hogy Ágai jobban szerette és szereti Pestet, mint a közmondásossá vált báró Podmaniczky Frigyes. A «kockás» báró soha, még nyáron sem mozdult el Pestről. Ágai ellenben beutazta a világ háromnegyedrészét, úgyszólván minden nyáron fölszerelte magát Európa újabb ismeretével, még csak néhány évvel ezelőtt is Hellaszból írt leveleit olvastam, szóval örök kontaktusban állott a nagyvilággal, a civilizációval és mégis hű maradt ehhez a városhoz, amelyben mindig csak «mozog» a valami és nem tud nagyon előrejutni.
Hogy mi lett volna Ágaiból, ha Bécshez pártol át, nem tudom kiszámítani. De tudom azt, hogy ott sem lett volna más, ott is megmaradt volna annak az előkelő léleknek, aki a tollával újat tud teremteni. A mi íróinknak nem a kalibere kisebb a külföldiekénél, hanem a mi hálánk és elismerésünk irántuk szűkebb körű, mert ritkán tud túlterjedni a Lajta határán. Magyar írók megítélésében ezt a körülményt is latba kell vetnünk.
Ágai Adolf nálunk mint az újságtárca atyamestere és mint a «Borsszem Jankó» alapítója, fölvirágoztatója van előjegyezve a hálás utókor számára.
Ez a hálás utókor azonban tudni fogja-e, hogy Ágai tárcái és úti levelei nem csupán egy kedves, könnyű, mindig érdekes «acauseur» írásai, hanem a tudás és a humor kettős fegyverével való örökös harc egy új, szellemibb, szabadabb Magyarországért?
A «Borsszem Jankó» történetében való szerepe mutatja meg leginkább, hogy Harlequin köntösében demokritoszi bölcsességet rejtegetett. Ez a lap, mint a kormány hivatalos élclapja indult meg. Vicc és kormánypártiság a világ két ellenkező pólusa, és eddig még minden gouvernemental-élclap rövidesen lapos apoplexiában múlt ki.
Ágai megcsinálta azt a csodát, hogy egy kormánypárti humorisztikus közlönyből erőteljes, energikus ostort font, amelynek a hatása évtizedeken át megérzett, meglátszott a közéleten. Ágai alatt érte meg a «Borsszem Jankó» azt a virágkorát, hogy benne két sor gyakran többet jelentett, mint az újságokban hasábos cikkek.
Az ő kausztikus, éles, mindig harcias, mindig fölvilágosult szelleme öltött testet a Borsszem Jankóban, amely pecsovics-cilinderének maszkja alatt voltaképp örökös ellenzéket jelentett, a magyar közállapotoknak és társadalmi züllésnek fáradhatatlan korbácsát.
Ágai szárnyai alól került ki két nagy újságírói generáció, a régibb ívásból Hevesi Lajos és Dóczy Lajos rajzott ki, a fiatalabb, az Európa kávéházbeli rajból Ambrus Zoltán és Kozma Andor. Aki ezeket az írókat alaposan ismeri, jól tudja, hogy az a vegyi hatás, amit fiatalkorukban Ágai tett rájuk, nem maradt nyomtalanul műveikben.
És mégis e közéleti, korszakos, írói jelentőségű Ágai Adolfnál bennem sokkal mélyebben megmaradt az ember, aki csak egyszer árulja eI magát, amikor ő maga sem sejti. Gyermekkorom ablakán át tekintett be először hozzám és csak így tudom őt látni, emberi jó szíve férfias gyöngeségében.