Ma.
XVII. Mit jelent az ide csatolt „ma” szócska?
E szócska közös gyarlóságunkra figyelmeztet. Mert kiki bízik magában, hogy legalább az egy napra szükséges élelmi szereket megszerezheti, habár alig reméli is, hogy saját erejéből megszerezheti hosszabb időre az életre szükségeseket. Azonban Isten még ezen önbizalomra sem jogosít föl bennünket, miután megparancsolta, hogy az egyes napokra is tőle kérjük az eledelt. A miből szükségkép következik, hogy mivel a mindennapi kenyérre mindnyájunknak szüksége van, az Úr imádságát mindennap imádkozni kell mindenkinek. Ennyit a kenyérről, mely szájjal vétetve, a testet táplálja és fenntartja; a mely közös lévén a hívőkkel és hitetlenekkel, a jámborakkal és gonoszokkal, Isten jóságából,[1] „ki az ő napját fölkelti a jókra és gonoszokra, és esőt ád az igazaknak és hamisaknak,” mindenkinek adatik.
XVIII. Mit kell itt a lelki kenyér alatt érteni, mely szintén bennfoglaltatik e kérésben?
Hátra van még a lelki kenyér, melyet szintén kérünk itt. Ez jelenti mindazt, a mi ez életben a szellem és lélek üdvére és javára szükséges. Mert valamint sokféle az étel, mely a testet táplálja és fenntartja: úgy nem egyféle az eledel, mely a szellemet és lelket élteti; mert az Isten igéje is eledele a léleknek. A bölcs ugyanis így szól:[2] „Jertek, egyétek az én kenyeremet, és igyátok a bort, melyet nektek elegyítettem.” Midőn pedig Isten az embereket az igétől megfosztja, a mit akkor szokott tenni, mikor vétkeink által súlyosabban megbántatik: akkor, mint mondani szokás, éhséggel sújtja az emberi nemet. Mert Ámosznál olvassuk:[3] „Éhséget bocsátok a földre; nem a kenyér éhségét, sem a viz szomjúságát, hanem az Úr igéje hallásáét.” Valamint pedig a közel halálnak biztos jele az, midőn az ember gyomra az eledelt be nem veszi, vagy a bevettet meg nem tarthatja: úgy méltán kételkedni lehet azok üdvéről, kik Isten igéjét nem keresik, vagy ha előttük van, el nem fogadják és ezen káromló szavakra fakadnak Isten ellen:[4]
