Werther

Werther szerző: Surányi Miklós

      Abban az esztendőben mindenki Badenben töltötte a nyarat. Napóleon bukása után Európa népei úgy érezték, mintha egy nagy család tagjai volnának. A veszedelemtől való halálos rettegés elmúlt, a királyok testvériséget, szabadságot és egyenlőséget esküdtek egymásnak - ennyit vettek át a francia forradalom vívmányaiból. Az arisztokraták is ugyanezt cselekedtek, és a Szent Szövetség árnyékában boldog örömmel élvezték a béke és a dicsőség napjait. Mintha találkozót adtak volna egymásnak: angolok, franciák, németek és oroszok összefutottak egy-egy kongresszuson vagy kies fürdőhelyen, és egymást ünnepelték. Európában volt akkor néhány ezer ember - kivétel nélkül a legnagyobb rendjelek nagykeresztjének tulajdonosai -, akik azt hitték, hogy új aranykor virradt az emberiségre. Az asszonyok megszépültek és megfiatalodtak. Az öreg hercegnők megtanulták a bécsi keringőt, és versenyt táncoltak unokáikkal. Nagykövetek és tábornagyok táncórákat vettek az operaházak prímabalerináitól, és kecsesen lejtették a lengyelkét és a német menüettet. Feleségeik Badenben önfeledten kacérkodtak az ódon városka szőlőművelő és fafaragó parasztlegényeivel. Mintha egy leánynevelő intézet pajkos növendékei özönlöttek volna el Badent, mindennapra rendeztek kirándulást, hol a Helena-völgybe, amelyet Haugeneck és Scharfeneck regényes romjai koronáznak, hol a régi Krainerhüttébe vagy Heiligenkreuzbe, hol pedig az árnyas Klausen-Leopoldsdorfba, amelynek olyan idillikus ligetei vannak, mint amilyenek csak Watteau pásztorképein láthatók. És a társaság csakugyan valóságos Watteau-idilleket rendezett az égig meredő ősfák s a ligetek bokrai alatt, patakok és tavacskák partján. Együgyű kis társasjátékokat játszottak, fogócskákat és szembekötősdit, s a Blinde Kuh és Lebende Scharaden ártatlan pajkosságai közepette nagyokat sikongatva négykézláb mászkáltak a smaragdzöld pázsiton. Ah, a nők olyan könnyen voltak öltözve, mint az árkádiai pásztorlánykák. Északon nem játszanak fogócskát, és nem járnak négykézláb a nyakig begombolt ruhájú és lovon nyargalászó harcias valkűrök.

A fürdőhelyen egyszer csak megjelent egy szép szál öregember, túl a hetvenen, de izmos, erős, kemény tekintetű és fürge járású. Az arca még most is szép volt, s ha vékony, sápadt ajkait szóra nyitotta, mély orgonahangon búgott domború melléből a hang. Ő volt a legelegánsabb gavallér Badenben. Az asszonyok megfordultak utána, és izgatottan összesúgtak, mintha szerelemről vagy titokzatos életregényről volna szó. Nem volt fejedelem, aki előtt nagyobb félelemmel és kíváncsisággal hajlongtak volna, mint ez előtt a magányos és gyönyörű aggastyán előtt, akit excellencnek szólítottak a fejedelmi vérből való hercegasszonyok is, s féltérdre ereszkedtek előtte a hercegasszonyok unokái.

Az öregúr a weimari nagyherceg minisztere volt, Johann Wolfgang von Goethe, aki állítólag töménytelen könyvet írt hosszú és munkás életében, de a badeni társaság csak egyetlen könyvét ismerte: a Werther-t. Az ifjú Werther keservei-t.

Ezt a könyvet már a valcert tanuló öreg hercegnők is olvasták, és olvasták leányaik is, akiktől az à la Grecque-frizurás unokák kapták esküvőjük alkalmával ajándékba.

Ki volt ez a Werther? És mik voltak keservei, amelyek annyi feltűnést keltettek az egész világon, ahol könyvet olvasnak és elérzékenyednek a regényhősök szenvedésein? Werther egy volt a száz és száz millió közül, akik valaha reménytelenül és halálosan szerelmesek voltak, de Badenben úgy tudták, hogy a Werther című könyvben Johann Wolfgang Goethe önmagát írta meg, és ezért áradt feléje az érzelmes asszonyszívek rajongó hódolata.

Bagration hercegasszony, aki még Weimarból ismerte Goethét, a fejébe vette, hogy magától az öreg minisztertől tudja meg a valót.

- Mondja, kedves miniszter úr, kiről írta maga Az ifjú Werther keservei-t?

Az öregúr elmosolyodott. Bagration hercegasszony azonban egyike volt a legszebb és legokosabb nőknek, s úgy tudott hízelegni, mint egy szerelmes kis macska, tehát maga elé vonta a park egy padjára, és mesélni kezdett.

- Első szerelmemet Charlotténak hívták, Wetzlarban lakott.

- Szép volt?

- Nem volt olyan szép, mint maga, hercegasszony.

Bagration hercegnő hálásan pillantott az öregúrra, és közelebb húzódott hozzá. Megfogta a kezét. A miniszter pedig folytatta.

- A kis Lotténak azonban kérője volt, és ő igent mondott.

- Charlotte nem szerette magát?

- Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy én nagyon szerettem őt. Kedves hercegasszony, higgye el, hogy csupán ez a fontos. Lehet, hogy Charlotte félt tőlem. Neki volt igaza. Bizonyára bennem volt a hiba. Elszaladtam előle, azt sem tudom miért. Várjon csak! Talán mégis meg tudom mondani. Úgy volt a dolog, hogy nyolc hétig könyörögtem neki: legyen a feleségem. Nyolc hét után aztán megkaptam a választ.

- Kikosarazták.

- Én pedig azt az éjszakát végighemperegtem az ágyamon, s elhatároztam, hogy öngyilkos leszek.

- Őrültség!

- Mit tudja azt maga, hercegasszony! Van eset, hogy nagyobb őrültség életben maradni, mint szépen és hősiesen meghalni. De hát most már mindegy. Reggel felé eljött hozzám az ifjú Jerusalem.

- Kicsoda?

- Bocsánat hercegnő, egészen megfeledkeztem arról, hogy maga nekem az unokám lehetne. Mit tudja ön azt, hogy ki volt Jerusalem!

- A barátja volt?

- Velem egykorú fiatalember... nem, nem... öt évvel idősebb... Jerusalem akkor már diplomata volt, komoly, képzett, derék úriember... braunschweigi követ.

- Természetesen nagyon szerették egymást.

Az öreg kegyelmes úr a fejét rázta.

- Jerusalem nem szeretett engem. A hátam mögött piperkőcnek és firkásznak nevezett. Különben is kellemetlen ember volt, merev, zárkózott, pedáns - és kék frakkjával, bő, sárga mellényével, barna szárú cipőjével olyan volt, mint egy angol lord karikatúrája. Akkor mégis a keblére borultam Jerusalemnek, potyogtak a könnyeim, és elmondtam neki, hogy nem tudok tovább élni. Meg fogom magam ölni Lotte miatt.

Bagration hercegasszony egész testében reszketett.

- És mit mondott Jerusalem?

- Azt mondta, hogy ha ezt megtenném, megérdemelném az emberek megvetését. Még most is magam előtt látom gőgös, puffadt és merev arcát és sárga mellényét. Rettenetes volt!

- Okos ember volt.

- Csak el ne hamarkodja az ítéletét, kedves hercegasszony. Akkor én is azt hittem, hogy Jerusalem a világ legokosabb embere, és elszégyelltem magam. Visszaszöktem Wetzlarból anélkül, hogy Lottéval találkoztam volna.

- Ez csúf volt öntől - mondta a hercegasszony meggyőződéssel.

A miniszter maga is elérzékenyedett.

- Nagyon csúf volt, bizony. Azóta sok minden történt életemben, de higgye el, hercegnő, még most is a torkomban dobog a szívem, ha Lottéra gondolok.

Bagration hercegasszony most már megsajnálta Goethét. És keserűen gondolt a kis Lottéra, aki bizonyára boldogan élte le életét az ura, a wetzlari ügyvéd úr oldala mellett. De aztán eszébe jutott a könyv, amely az ifjú Werther keserveiről szól. Tehát mégsem Goethe volt az ifjú Werther, aki nem bírta el az életet az imádottja nélkül! Kissé csalódottan nézett maga elé. Goethe pedig hirtelen felkiáltott:

- Az előbb, ugye, a braunschweigi követről beszéltem, hercegasszony?

- Jerusalemről.

- Igen. Jerusalem, aki olyan megvetéssel hallgatta végig siránkozásomat, s akinek kék frakkjától és sárga mellényétől annyira féltem, másnap főbe lőtte magát.

Bagration hercegnő megdöbbent.

- Főbe lőtte magát... - susogta izgatottan, és belekapaszkodott a miniszter karjába. - Talán ő is szerelmes volt?

- Igen, egy pfalzi kereskedő feleségébe.

- Szóval gyáva és bolond volt.

Az öreg kegyelmes úr szeméből haragos villám lobbant ki.

- Hercegnő, ne legyen ilyen kegyetlen. Én tudom, hogy mi az: szeretni valakit, akit nem tehetünk magunkévá. Tudja-e, hogy még most is sokszor álmodom Lottéről! Együtt látom őt az urával, ahogy csókolódznak. Majd felfalják egymást.

- Bolondság.

- Bolondság, de ilyenkor mindig nagyon boldogtalan vagyok. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy ilyen egyedül, ilyen árván, nyomorultan nem érdemes élni. Ilyenkor mindig felteszem magamban, hogy elhagyom Weimart, lemondok mindenről, amit kaptam a világtól, elmegyek Wetzlarba, megkeresem Lottét, és kényszerítem, hogy váljon el az urától, és legyen az enyém. És ha nem, akkor agyonlövöm magam.

Johann Wolfgang Goethe hirtelen elnevette magát:

- Ne féljen, hercegnő, nem vagyok őrült. Tudom, hogy Lotte most már összeaszott öreg anyóka, és talán nem is emlékszik rám, a piperkőc firkászra. Csak álmomban vannak ilyen eszeveszett gondolataim. Ha felébredek, belátom, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, és eszembe jut a szegény Jerusalem. Jerusalem azt mondta, hogy megvetésre méltó ember az, akin a szenvedélyei elhatalmasodnak. Látom nagy, püffedt, pofaszakállas arcát, barna csizmáját és sárga mellényét, és ilyenkor szégyenlem magam.

- Szegény Jerusalem.

- Most már tehát tudja, hercegasszony, hogy kiről írtam Az ifjú Werther keservei-t.

- Jerusalemről.

Az öreg miniszter apró, szénfekete szeme lázban égett. Két tenyerét kifelé fordította. Vállát felhúzta, mint aki maga sem tudja, hogy Jerusalem volt-e az ifjú Werther modellje. Halkan megszólalt, mintha csak hangosan gondolkodnék, és maga elé mondta:

- Nem bizonyos, hogy Jerusalemről. Igaz, hogy ő ölte meg magát, de mégis én voltam Werther. Ez a Jerusalem csak azt cselekedte, amit nekem kellett volna megtenni. Helyettem lett öngyilkos Jerusalem, mert valakinek meg kellett halni, hogy a másik megborzadjon az öngyilkosságtól. Jerusalem tükröt tartott elém. Hercegnő, maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy az a sárga mellényes, kék frakkos, merev, szőke angol karikatúra, aki kinyújtózva, nyitott szemmel és nyitott szájjal, mozdulatlanul feküdt a hátán... hercegnő, maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy az a halott: Jerusalem volt. Én megsúgom magának... tartsa titokban... legyen ez a mi kettőnk titka: azon a halottas ágyon nem Jerusalem, hanem Johann Wolfgang Goethe feküdt.

- Excellenc, ön félrebeszél.

- Hercegnő, az isten szerelmére, ne szóljon senkinek semmit. Az a Goethe meghalt, a kis wetzlari Lotte Wolfgangja elfutott a szenvedés és fájdalom elől... én nem akarok többé tudni arról a Wolfgangról, aki helyett Jerusalem megölte magát.

A hercegnő fázósan húzta össze magán a kasmírkendőt, melyet az orosz cártól kapott ajándékba.

A miniszter pedig halkan morgott:

- Néhány nap múlva nekiültem, és elkezdtem írni Az ifjú Werther keservei-t. A könyv megjelent, és néhány esztendőn belül az egész világ tele lett a kék frakkos, sárga mellényes Jerusalemekkel. Az emberek százai követték a braunschweigi követ példáját. Meghaltak helyettem, aki - Jerusalem öngyilkossága előtt egy nappal meg akartam ölni magamat Lotte iránt érzett szerelmemből. Száz és száz Jerusalem ment a halálba a szerelmes ifjú Goethe helyett.

Bagration hercegasszony keresztet vetett magára.

- Miniszter úr, félek, hogy a maga lelke el fog kárhozni.

A miniszter csendes mosollyal válaszolt:

- Imádkozzék értem, kedves hercegasszony.