Vida József: Nemzeti koszorú
szerző: Arany János
NEMZETI KOSZORÚ. Költemények:. Irta Vida József. Pest, 1860.
E művet a SZÉPIRODALMI FIGYELŐ I. évi 14. számában Szász Károly bírálván, bírálatához Arany a következő észrevételeket fűzte:
Tisztelt munkatársunk megbocsát, ha bírálatára egykét észrevételt teszünk. A NEMZETI KOSZORÚ írójának mi is örömest megadjuk illető koszorúját: de mindenben mégsem nézhetjük őt t. barátunk, kissé talán szépítő, üvegén. Maga vallja, hogy Vida J. kedvenczei közé tartozik, s ez már jelent valamit, mert oly művelt ízlésnek, mint bírálóé, tetszeni, ifjú költőnek elég dicséret. Azonban a kit egy-két művében megszerettünk, könynyen esünk rá nézve oly csalódásba, hogy jó oldalai nagyítva, hibái kicsinyítve tűnnek fel előttünk. Fönnebb, a szerkesztői jegyzetben rámutattunk egy helyre, mit bíráló mint nagyon jelest idéz: szerintünk az épen rút. E pontra nézve tehát ízlésünk ellenlábas. Továbbá azzal dicséri szerzőt, hogy összegyűjtött művei fokozták a hatást, melyet előbb egy-egy költemény tett vala rá. Részünkről nem voltunk így vele. Mi is örömmel üdvözlők Vida egyes költeményeit, de kötetje csak részben elégíté ki várakozásunkat. Néhány jó darab mellett aránylag kevés eszmei tartalmat, formaépséget találtunk benne.
Bíráló osztályozása szerint, melyet helyeslünk, kezdjük a humoros színezetű verseken. Ezek közt a Bő szüret, formában, hangban, kétségkívül egyike a legjobbaknak. Az a humoros szeszély játszik benne, mi rossz szüret alkalmával elfogja az embert, csupán mert szűk a termés. E hangulat szerencsésen meg van tartva, sőt fokozva mind végig, semmi sem zavarja meg. De hasonlítsuk például Lévay, vagy Gyulai „Szüretjéhez:” némi eszmeür fog látszani benne. Igaz, hogy a költő eleget ad, ha érzületét, kedélyállapotát, bárminő legyen az, teljesen visszatükrözi költeménye, s e részben a Bő szüret minden dicséretre méltó. De mégis van fokozat, a szerint, a mint a kedély eszmeibb vagy frivolabb tárgyért jő mozgásba. S ezzel jellemeztük Vida humoros költeményeit általában is. Több eszmeiséget kívánnánk azokban. Szerzőnk humorának kétcsúcsú Parnassusa itt a Bő szüretben, amott a Csizmadia legény vallomásaiban tetőzik: mely épen oly talpraesett a maga nemében. De egyik orom sem oly magas, hogy megérdemlené a humor nevet. Ártatlan könnyed játsziság — csupán, hogy játszszék.
Hanem vegyük úgy szerző humorát, a mint van, vizsgáljuk csupán a kifejezést. Az idézett két vers (utóbbi a bohózatban) legsikerültebb. De a nagy többség, ügyes részletek mellett, ritkán ad öszhangzó egészt. — A Ha vannak czímű két első szaka némi lankadtságot éreztet, nem is számítva, hogy a sulykot elvetni, annyi mint nagyot fillenteni, a mi nem vág oda. (Sz. midőn népi kifejezést használ, sokszor veszi nem épen a mi kell, hanem a mellette-valót. Így ebben: „születik, mint a bundagallér,” 27. l. nem üt a szeg fejére, csak pedzi. Terem az, nem születik.) A De már több bort... második szakát rontja e kitétel: nem hordoznám (a lábamat). Ki mondja ezt: hordozni lábat? A harmadik, kopott „ugorka.” hasonlatával, megint petyhűdt, míg a vége rútba esik le. A Jaj-baj egészen ügyes: de az a „brrr!” a „házasságtól, mely bezárja, untig csépelt eszméje fiatal irodalmunknak. A Gyötrődés második versszaka igen jó: de végén a játék — fagyos. Van egy közmondás: „holtig él az ember.” Szerző azt mondja, ha így nő baja: holtig sem él. De ha a „kis lány” nem szereti, akkor azt se bánja „ha meg nem éri halálát.” Képtelen képzelet. A pacsirtához szép kis objectiv dal, nem tartozik ide. A Lakomára hívtak egész tartalma pusztán ennyi, hogy majd elrabolták a költő szívét. A forma jó, de a mi benne van, bizony kevés. S az a „mintha csak szép volnék!” oly furcsán hangzik. Tele vagyok boldogsággal... Költőnk úgy van tele boldogsággal „mint a fa levéllel.” Azaz a fán kívül van a levél; Sz.-ben a boldogság belűl. Tovább. Szíve a boldogságtól alig fér keblében. Tehát a boldogság nem a szívben, hanem rajta kívül, a mellkasban lesz: mert a szívet majd kiszorítja. Igazi lyrai confusió. Shakspeare holdas emberét[2] juttatja eszünkbe, ki egy lámpát visz kezében, hogy az legyen a holdvilág, ő maga és ebe a holdbeli embert és kutyát ábrázolván; mire helyesen jegyzi meg Demetrius, hogy akkor embernek kutyának a lámpásban kellene lenni. Figyelmeztetjük az ily hibára kivált ifjabb költőinket, mert igen gyakran találkozunk vele. A „de te kis lyány” kezdetű fordulat pedig sokkal jobban emlékeztet Petőfi hasonló fordulatára, mint a „kis-öcseség” feljogosítaná szerzőt. Ugyane költemény vége olyan a+b, mit nehéz utánképzelni. — A „Még is furcsa”-han nem azért haragszik az anya, hogy az ifjú nem titkolja szerelmét, hanem hogy szereti a lyányt. A kopogtatási kép is nagyon rögtön változik át csillagos-ég-féle, nem rokon képpé. — Hej csak feleségem volna — jó; de még jobb, — valamennyi e fajta közt legjobb: Ha majd megnősülök.
Az Öreg dódéban nem csak a banál (mi frivol-nak. neveznők) bevégzés, hanem a hang egyenlőtlensége is bánt. „Nótájában az érzelem egy hullámzó tengerré lesz:” hogy illik e frázis a többi közé? A Vásárfia nem csak „kirívó,” — de egy el nem sült humoros czélzás rontja meg. A koldusnak, ki azt kiabálja, hogy ő néma, mondja a költő, — czélozván a lebilincselt szólásszabadságra:
Szegény koldus! úgy szánlak, hogy |
No, a koldus, jogosan semmit, s ezzel az egész allegória összeomlik. Vitéz Jónás hangot formát paródiázni jó, de sikerűlt paródia az eredetinek menetét, fordulatait, szavaiból is minél többet megbír. Az arszlán, Én primadonnám, Szánlak titeket jók. — Még a Földhöz ragadt... czíműre van egy kis észrevételünk. Hogy költőnek „volt egy pár rézgarasa” de „rég lejárt a garaton...” ezt minden magyarul tudó ember úgy fogja érteni: volt pénze, de megitta. De aztán hogyan értse ezt:
S korpát őrle csak nekem, |
Mi lesz a korpa és ki a molnár? Alább meg azt mondja: szeretőt kapna könnyen, de nem kell neki, mert Éva lyánya mind hamis. S a vers végén: „reményli, hogy lesz idő, mikor koldustarisznyájából másnak is adhat.” Ez utóbbi, ha nem házasságra, gyermekekre czéloz, akkor nem tudom mire. Tehát a mi föntebb nem kellett neki azt végül reményli. Ebben aligha van következetesség.
A bíráló által úgy nevezett „eszmeszikrák” közt csodálva láttuk kiemelve az olyat is, mint Az élet (56). Epén ezek a legsilányabbak szerzőnél. Csupán egy van köztük valamire való: Nagyító üvegen — a többi bizony keveset ér. Egy-egy, sem új, sem újjá nem szült gondolat „felhősködik” bennök.
Mellőzve költőnk szerelmi lyráját, mert a kiemelt néhány darabra nézve teljesen egyetértünk bírálóval, még az Egy anya fájdalmára jegyezzük meg, hogy némi vontatottság van abban. A három utolsó versszak ugyan azt az egy eszmét készűl kimondani; s mikor az utolsó végre kinyögi, már nem új előttünk. Ez a hosszas készülgetés olyan forma, mint ha vicczét valaki előre jól megmagyarázná.
A három leíró költemény közűl csak a Szabadban érdemel föltétlen dicséretet. Kül- és belvilág itt bájos lyrai hármoniába olvad a formával. Az Erdőben, melyet bíráló annyira magasztal, nélkülözi az érzület egységét. Végfordulata igen jól szövi be a költő szerelmét: s e szerelmi hangulat gerjesztésére föntebb „a madárfészek” is szépen hatna — de a kettőt photograph-szerű közönyös tárgyak választják egymástól, melyek közt azt is látnunk kell, hogyan kapkod el a gém „egy-egy kurutyoló békát.” Kezdete pedig („A természet örök szentegyháza vagy te”) igen ünnepélyes az egészhez, főleg a bezáráshoz képest. — A gyönyörű sor: „Ringatja is őket, bölcső dalt is zeng el” — e szükségtelen el szócskával (mely csak rímsütés) van megrontva. A Fertő vidéke nyelvben, formában pongyola. A tükör szó három versszakban, egymás után. E sorban: „Mint nyugovó tenger, felséggel terűl el” rímelő szavak csoportja. A 4. versszakban sok ó-ő-végű szó. „A tó”, „tulsó,” „szürkülő,” „uszkáló,” „felhő,” „hanyatló,” „kéklő” (ez az 5-ik elején). A fa-kereszt „környezete” egy csonka fenyűszál. Egy mikép lehet környezet? Végre a lebegve participium zárja az egészet. — Pedantság úgy-e? De gyakorlott fül megakad az ilyesekben, s már azért is szükség néha emlegetni, mert a hangzatosság iránti érzék kiveszőbe indúlt közöttünk. Máskép oly költő, mint Vida, nem írna le egy ilyen sort: „Jer, jer, te meg nem vetheted” (18).
Végre az elbeszélő fajhoz tartozókra egyszerűen azt jegyezzük meg, hogy azok egyikében sem találunk igazi compositiót. Ugyanazon hibában sinlenek mint legtöbbje ballada-féle újabb költeményeinknek. A ballada, legenda stb. író t. i. elővesz valamely mondai vagy történeti tárgyat, s a helyen, hogy, mint ezelőtt 20–25 évvel, nagy hangú, szónokias sallangokkal díszítné fel — naiv párbeszéddé tördeli, s azzal megvan. Ez, uraim, nem ballada, s általában nem is elbeszélő költemény. Tinóditól így csak nyelvben különbözünk s ez is a nyelv érdeme. Költői mesét kell alkotnunk, melynek formája legyen, bizonyos kerekdedsége: kezdete, fordulata, vége. S a balladánál ez nem könnyű. Ott egy alaphangból fakad fel a forma, minden egyes balladában máskép fejlődve, úgy hogy balladai formát utánzani nem lehet. Feladatunk megkapni a balladai tárgy azon magvát, azon csírát mintegy, melyből az egész egy díszes virággá fejleszthető ki. Ha csak versbe szedjük, dialogizáljuk a történeti vagy mondai anyagot: ezzel nem megyünk sokra. Nézzük péld. szerző Hadak uta czímű mondáját. Olvassuk hozzá Lugossy prózáját, Ipolyi könyvében. Egyszerűen versbe van szedve. Bátori Gábor-ban volna törekvés balladaiságra: lélektani mozzanat ez, melyről bíráló is emlékezik. De ebben nem az megrovandó, hogy Macbethre emlékeztet — Hisz akkor minden ilyes visiót kárhoztatnunk kellene — hanem az, hogy Báthorinak öntudata van mintegy, állapotáról. „Félek magam, mert a szemem csak rémeket lát ma.” Nem kellene tudnia, hogy ez rém; tiszta valóságnak kéne vennie. De ugyane költemény bezárását illetőleg, védnem kell szerzőt a bírálat ellenében. „Ügyetlen krónikai megjegyzéssel van félbe szakítva inkább, mint bevégezve.” — Nem áll. Én ez utolsó versszakot találtam balladainak, az egészben. — A többire nem szólok, csupán Szent István stb. végét mentem a bírálattól, mert benne szép a hang, nem úgy mint fölebb, hol a szent király maga mondja, hogy őbelé már csak hálni jár a lélek, mely kifejezés, a mellett, hogy triviál, megint csak pedzi a szeget. Mamlasz emberről mondják, tréfásan.
De elég. Vida tehetségét senkisem méltányolja inkább, mint e sorok írója, de méltánylani épen az: se túl, se innen!
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
- ↑ Nyáréji álom. A. J, jegyzete.