Turin
| Turin szerző: Tisza Domokos |
Ticíno hídján sír a leányka,
Érzékeny szivét nagy keserv bántja:
A túlsó partról haza jött volna,
Útját állotta egy rút vámszolga.
Oh mert nyakába — Giuseppe vette —
Egy piros selyem kendő volt vetve,
Tegnap volt vásár: be sem szeghette,
S ím a vámszolga bántja érette!
A mikor vette, Giuseppe azt mondta:
Míg hű léssz hozzám, viseld naponta,
Mikor elpártolsz, kösd fel egy fára,
S megesküdött ő anyja sírjára.
A kendőt harczos országba’ szőtték,
A ki viselte, megfizettették.
De ő mit adjon? Anyja keresztjét?
— Életét inkább, mint ez ereklyét.
Kacsint a vámos, besúg fülébe — —
Csupa egy láng lesz Rosetta képe;
Sötét szeméből pattog a villám:
S indul le sírva a folyam partján.
Pattog az ostor, tombol a négy ló,
Megáll a hídnál az ékes hintó,
Gazdag szép úrfi száll ki belőle,
Mi baj galambom? így kérdi tőle.
Ügyét meghallván, a lányt kiváltja,
Szép hintajában helylyel kínálja;
Nem sír Rosetta, hamar megbékél —
Jaj de kendőjét elkapta a szél!
Elkapta a szél magát is lányt,
Felejti Beppót az ifjú karján; —
Már minálunk itt ez szokott járvány,
Egy hű lány sincs a Ticíno partján.