Theodora
| Theodora szerző: Surányi Miklós |
A St. Lazare-fogháznak előkelő, szép, feltűnést keltő látogatója volt. Portás, gondnok, ügyészek, orvosok, ápolónők, börtönőrök és ügyvédek, akik véletlenül ott tartózkodtak, mind összeszaladtak a csodálatára. A hölgynek magától az igazságügy-minisztertől volt látogatási engedélye: inkognitó érkezett - egzotikus fejedelmi személyeket megillető kíváncsisággal és tisztelettel fogadták -, a folyosókon végigrepült néhány izgatottan elsuttogott szó... hercegnő... India... fenség... ajtók nyíltak ki, tágra nyílt szemek kandikáltak feléje függönyök mögül, különféle csengők szólaltak meg és zizegtek végig a korridorokon, a fogházigazgató zsakettben és a becsületrend szalagjával díszítve sietett az érkező elé, és - annyian hallották, hogy semmi kétség benne - fenségnek címezte a látogatót. Ő pedig csak mosolygott és bólingatott, s vele együtt mosolygott és bólingatott idős és tiszteletre méltó kísérője, társalkodónője - vagy talán udvarhölgye? -, aki alig tudta utolérni úrnőjét, amint az rövid prémkabátban, egyszerűen, szerényen, de hódítóan és szívdobogtatóan suhant végig a fehér oszlopok között. A fenség végigjárta a munkatermeket, cellákat, konyhát, kápolnát és végül, mint egy angyal, szinte lebegve és úszva a levegőben, a lába tán nem is érintette a földet, berepült a kórterembe.
Körülnézett, és feltűnt neki, hogy az egyik ágyban fiatal, ragyogó, fekete szemű, húsos ajkú párizsi nő fekszik az ágyban. Egyenesen feléje tartott.
- Hogy van? - kérdezte tőle idegenszerű kiejtéssel.
A beteg nem felelt. A fenség zavarba jött. Elpirult. A beteg pedig lehunyta a szemét, így is nagyon szép volt, pedig pokoli módon gonosz kis arcát fintorra torzította, és lehunyt szempillája alól kicsordult egy könnycsepp, nem a fájdalom, hanem a dac és a bosszankodás könnye. Valamit mintha mondani akart volna, de meggondolta magát, és inkább gúnyosan mosolygott.
- Szenved? - kérdezte a látogató, és félénken megsimogatta a beteg homlokát.
A kis párizsi nő lebiggyesztette az ajkát, és fejét elfordította. Végtelen megvetés és sértődés sugárzott le sápadt és szenvedő arcocskájáról. Helyette a fogházorvos hadart el valamit.
- Tizenkilenc éves, bűnrészesség, rablás és halált okozó súlyos testi sértés, közveszélyes munkakerülés, orgazdaság, hat hónap óta vizsgálati fogoly, visszaeső bűnös. Tegnap este a fogházban kislánya született.
A fenség intett, hogy elég. Úgy látszik, nagyon jó szíve és finom tapintata megsúgta neki, hogy elviselhetetlen gyötrelem lehet végighallgatni mindezt az egynapos anyának. Mindenki elhallgatott. Az anya mellett felsírt a csecsemő. A többi beteg mind arra fordult, és elragadtatva mosolygott a gyermekágy felé. Az ablakon hirtelen besütött a nap. Sugárkéve esett az anya fejére. E pillanatban senki sem gondolt az orgazdaságra és halált okozó súlyos testi sértésre. Mindenki az élet dicsőségére gondolt.
- Szabad megnéznem? - kérdezte a hölgy, akit a fogházigazgató fenségnek szólított.
- Nem - intett szemével a fiatal anya.
- Megátalkodott... - akart valamit mondani az ápolónő, de a fenség félbeszakította.
- Igaza van. Utálatos lehetek neki, hogy idetolakodok a gyengédségemmel.
- Eltaláltad, madame - szólalt meg hirtelen a beteg, és a csecsemő után nyúlt. - Utálom az üdvhadsereget és a leányvédelmi elnöknőket. Hagyjanak magamra.
És a kisbabát a keblére vonta.
Ezalatt a kórteremben a főorvos odasúgta az orvoskisasszonynak:
- Nézze, milyen mély tüzű szeme van. És a profilja! A Louvre-ban láttam ilyen egyiptomi istenasszonyokat.
- Hindu? - kérdezte az orvosnő kissé féltékenyen.
- Eredetére, úgy mondják, görög.
- Fejedelmi vér?
- Nem. Csak a lénye fejedelmi. Csodálatos, elragadó, emberfölötti szépség.
Az orvosnő sértődötten biggyesztette fel ajkát.
- Túlságosan kicsiny. Nem lehet több negyvenöt kilónál. Csenevész.
- De tökéletes arányai vannak.
- Ugyan, ugyan! Bizonyos benne?
- Láttam.
Az orvoskisasszony elfordult, és befogta a száját. Majdnem kitört belőle a kacagás.
- Látta? Hogy érti ezt?
- Úgy értem, hogy láttam.
- Megőrült? Az aktját?
- Azt. Mindenki látta Párizsban. Három évvel ezelőtt még meztelenül táncolt a Hippodromban. Naponta tízezer ember látta.
- Hát ki ez tulajdonképpen?
- Theodora Basilissa.
- Vagy úgy?
Az orvosnő úgy tett, mintha már nem is érdekelné többé a dolog. Theodora Basilissa. Vagy úgy! Nem érdemes rá szót vesztegetni. Néhányat azért mégis vesztegetett rá.
- Semmi hangja nem volt. Csak kukorékolni és visítani tudott.
- De azt aztán csodálatosan.
- És csak hányta-vetette magát a porondon. Mint egy részeg matróz.
- De megőrjítette vele azt a tízezer embert.
- Magát is?
- Valamennyiünket.
- Jellemző magukra - legyintett az orvosnő, és ellenségesen mérte végig a kollégáját. - Nincs butább állat a férfiúnál.
- Ez igaz - hagyta rá mély meggyőződéssel a főorvos.
- Hát az is igaz, hogy egy indiai rádzsa elvette feleségül?
- Vagy rádzsa, vagy valami afféle. Mindenesetre mérhetetlen gazdag és ragyogóan szép. Nézze csak, nem tud elválni attól a kis vadmacskától.
- Ez a lélekrokonság.
- Már egészen meghódította.
A fenség és a fiatal kis anya csakugyan összebarátkoztak. Pedig nem tettek egyebet, csak nézték és nézték és megigézték egymást egyforma mély tüzű, mandulavágású fekete szemükkel. A beteg fészkelődött, a kisbabáját simogatta, lassan megfordult, és végre zavartan kinyögte:
- Na?
- Jobban van?
- Mit akarnak velem?
A látogató könyörgő pillantást vetett a kíséretére.
- Kérem, hagyjanak egy kevéssé magunkra.
Aztán leült a betegágy szélére.
- Kérem, ne gyűlöljön! Jó szívvel jöttem.
- Mi tetszik?
- Adja a kezét. Így. Gyönyörű kis babája van.
- Úgy találja?
- Valóságos kis angyal.
- Meghiszem azt.
- Mi lesz a neve?
- Nem tudom.
A látogató arca kigyúlt. Lehajolt a beteghez, és megcsókolta a gonosz és gyönyörű kis arcát.
- Asszonyom - tiltakozott zavartan a fogoly.
- Nővérem, mondja így - suttogta amaz -, szólítson nővérének.
- Ezt már ismerem - szólt cinikusan a beteg.
A látogató majdnem sírva fakadt.
- De én igazán a nővéred vagyok. Te táncosnő vagy? Hol táncoltál? Csak montmartre-i kávéházakban? Én is ott kezdtem. Nem igaz, még ott sem. Pérában kezdtem... Tudod, hol van Péra?... Konstantinápolyban, a csatornán túl, ahol a görögök laktak, de persze jó messze a követségtől, közel a tengerészeti raktárhoz, ahol a laktanyák vannak. De már akkor tudtam, hogy hercegnő leszek.
A beteg szeme felragyogott.
- És az lett?
- Az.
- És honnan tudta?
A hercegnő közelebb hajolt az ágyhoz.
- Mert az akartam lenni. Te is lehetsz még hercegnő.
A beteg lehunyta a szemét.
- Lehetetlen. Engem bezárnak. Tíz-tizenkét év. Biztos, mint a halál. Mire kiszabadulok, öregasszony leszek.
A fenség arca egy pillanatra elborult, de aztán ráesett a tekintete a csecsemőre.
- Hát akkor a kislányod. Akarod, hogy a kislányod hercegnő legyen?
A beteg arca átszellemült.
- Ó, édes istenem!
- Hallgass ide! Minden attól függ, hogy milyen nevet adsz a kislányodnak. Én is azzal csináltam a szerencsét. Hidd el. Esküszöm.
- Lehetséges ez? Nem tréfál, madame? Hogy történt? Mondja el, kérem.
A fenség még közelebb hajolt. Mintha valami drága titkot akarna átadni szegény, nyomorult kis barátnőjének, egyedül csak neki, hogy senki más ne hallja.
- Figyelj ide! Apám görög templom harangozója volt. Anyám mosogatóasszony egy pérai lebujban, a laktanyák mellett. A pocsolyában élt szegényke, már meghalt, az Isten nyugosztalja, és azt mondják, az elméje nem volt egészen rendben. Álomlátó volt, jövendőmondó vagy őrült volt? Sokan őrültnek tartották, s az őrülteket úgy kell tisztelni, mint a szenteket. Én azt mondom, hogy szent volt. Írni és olvasni nem tudott, mégis ismerte a legendákat, és azt mondta, hogy több mint másfél ezer esztendőre tud visszaemlékezni. Ezért mondták rá, hogy őrült. Pedig én később könyvekből ellenőriztem, és meggyőződtem, hogy csakugyan vissza tud emlékezni anyáira és dédanyáira és azok ősanyáira, vissza, vissza, ezerötszáz vagy ezerhatszáz esztendőre, és mindenben igaza volt neki, amit arról az időről mesélt. Elmondta, hogy első ősanyánk, akire emlékezik, ott született, ahol én, de akkor a várost Bizáncnak hívták. Ott nőtt fel a Hippodromban, és az apja medveőrző volt. Még a nevét is megmondta. Acaciusnak hívták. Ősanyánk az Embolon-negyedben nőtt fel, katonák és a céda leányok között, de szép volt, kicsiny termetű, mint egy gyermek, fekete szeme volt, és a szobrászok szívesen mintázták, olyan arányos volt minden tagja. Tizenhat éves korában fellépett a Hippodromban, nem tudott sem énekelni, sem táncolni, csak kiállt az arénába, meglóbálta magát, kacagott, és negyvenezer ember majd meghalt a kacagástól, aztán csendre intette őket, és olyan némaság feküdt rá a negyvenezer ember lelkére, hogy egy repülő légy szárnya suhogását is hallani lehetett.
A kórteremben visszafojtották a betegek a lélegzetüket, hogy elkapjanak valamit a látogató suttogásából. A két fekete szempár egymásba mélyedt. A kis beteg ajka utánarebegte a fenség szavait. Maga mellé vonta a csecsemőt, olyan csend volt, hogy a szívük dobogását is hallani vélték.
- És tudod, egy nap megjelent a Hippodromban a császár fia, és beleszeretett ősanyánkba.
- Mint egy tündérmese...
- Én is annak véltem akkor, de később megtanultam a könyvekből, hogy Justinianus császár így szerezte a feleségét. És én feltettem magamban, hogy betűről betűre lemásolom az ő életét. Anyám is így akarta. A császárné nevét adta nekem a keresztségben. Hidd el, kicsikém, minden attól függ, hogy milyen nevet hord magán az ember, hogy milyen névvel indul a világba, mert a névvel kijelölik az ember sorsát is, az ember neve lehet átok vagy áldás, lehet élet vagy halál, dicsőség vagy gyalázat, mennyország vagy pokol.
- Én pedig mindent a nevemnek köszönhetek. Még az alakomat, a szememet és azt a képességemet is, hogy meg tudtam igézni az embereket. Kicsikém, én három esztendővel ezelőtt még a Hippodromban léptem fel esténként, a Hippodromban, amelyet talán azért neveztek el így, mert Bizáncban is a Hippodromban lépett fel ősanyám, aki császárnő lett. Sem énekelni nem tudtam, sem táncolni, de biztos voltam benne, hogy azt tehetek az emberekkel, ami nekem tetszik. Csak megmutattam magam, és az emberek tomboltak, csak egyet intettem, és megnémultak, csak fintort csináltam, és tízezer ember hahotája remegtette meg a Hippodrom falait. És jött egy maharadzsa fia, és én elhatároztam, hogy el kell vennie feleségül.
- Igaz ez, madame?
- Igen, mert a nevemmel együtt az emberek felett való hatalmat is örököltem ősanyámtól, aki Justinianus császár felesége lett. Szépség, tudás, művészet, arany, drágakő, bíbor és hermelin mind nem ér semmit, a gyermekeink akármelyiket is hiába öröklik, mindent el lehet veszteni, minden ellenünk támadhat, mindenben elpusztulhatnak...
- Én nem is adhatok a kislányomnak semmit - lihegett a beteg.
- De adhatsz neki nevet, és ezzel boldoggá teheted egész életére.
- Milyen nevet adjak neki? - kérdezte babonás félelemmel az egynapos anya. - Mert az igaz, hogy minden attól függ... Én is, meg az anyám is...
A látogató odahajolt hozzá, egész a füléhez, és csak belehelte ünnepélyesen, mint valami imádságot:
- Fogadd el tőlem a legtöbbet, amit adhatok, fogadd el kislányod számára a nevemet.
A beteg arca elragadtatásban úszott, és összetette két keskeny, fehér kezét.
- Mi a neve, madame?
- Theodora.
A következő pillanatban eszeveszett sikoltás hasított be a kórterem csendjébe. A beteg asszony öklével a látogató arcába sújtott. És üvölteni kezdett, mint egy megvadult utcalány.
- Fuj, gyalázatos, szégyellje magát. Azért jött ide? Takarodjék innen!
A hercegnő rémülten ugrott hátra, az ajtókon berohantak a fogházigazgató, az ápolónők és az orvosok, a beteg szitkozódott, rikoltozott, az öklét rázta és a szája tajtékzott a dühtől. Lefogták, és injekciót adtak a szerencsétlennek. A fenség kétségbeesve siránkozott:
- Mit vétettem én?
A zűrzavar és a rémület minden arcot fehérre festett. Mindenki tanácstalanul nézett maga körül, csak egy öreg ápolónő nem vesztette el a fejét, és szelíden faggatni kezdte a beteget.
- De hát miért vagy olyan izgatott, lelkem?
A beteget, úgy látszik, lecsöndesítette ez a gyengéd, részvevő hang, vagy kimerült a dühöngésben, egyszerre sírva fakadt, és keservesen panaszkodni kezdett.
- Miért engedték hozzám? Rá akart beszélni, hogy a kislányomnak a Theodora nevet adjam. Így akarta elpusztítani.
- Hogyan? Miből gondolod ezt? - kérdezték tőle egyszerre öten.
- A Theodora névvel akarta megátkozni. Hiszen engem is úgy hívnak, meg az anyámnak is az volt a neve. Theodora. Hát nem volt elég kettő?
Az orvosok értelmetlenül bámultak egymásra, a prémbundás fenség, Theodora Basilissa pedig a fogházigazgató karjára támaszkodva, halálsápadtan kitámolygott a kórteremből.