Tavaszi öngyilkosok
| Tavaszi öngyilkosok szerző: Krúdy Gyula |
Tavasszal történik a legtöbb öngyilkosság. Tavasz az élet és halál szezonja. Ilyenkor lesz szerelmes a legtöbb kisleány (ez különben csak frázis), és ilyenkor válik meg a legtöbb szerelmes az élettől (ez már nem frázis).
Miért van ez?
Azt hiszem, hogy éppúgy dolgozhatnának az öngyilkosságban utazók télen vagy ősszel vagy mindenkor máskor, miért éppen tavasszal. ─ Mikor állítólag a legszebb az élet?
Igen, az élet tavasszal a legszebb, de szép sohasem.
Rózsák nyílnak a kertekben, és a levegő balzsamos lesz, édes. Jólesik élni. Népesek az utcák. A nők boldogok, hogy fess toálettekben pompázhatnak, mert a tavaszi toálettek mind szépek, a férfiak pedig boldogak azért, mert futhatnak ezek után a fess toálettek után.
Ez természetes, és ezen nincs csodálnivaló. Végre is új ruhát ölt a természet is. A füstös bürók ablakait kinyitják. A júniusi levegő beözönlik, és a száraz hivatalnoknépség kedvvel, felfrissülve görnyed az íróasztalok mellett. Ott van az élet mindenütt. A levegőben új ─ és úgy hisszük, hogy eddig ismeretlen ─ illatok keletkeznek. Meleget lehel magából minden; melegséget, életet. Érezzük, hogy e pillanatban nem kín és teher többé az élet, hanem igazán a legfőbb jó. Egy pillanatra mintha csendesülne, lanyhulna a küzdelem a létért. Átengedi magát mindenki, ha csak nagyon kis ideig is, a gyönyörnek. A gyönyörnek, amelyik voltaképpen csak egy absztrakt fogalom, egy alak nélküli valami, aminek nincs színe, nincs anyaga, és csak képzelődünk, mikor róla beszélünk.
És az öngyilkosságok száma ilyenkor a legnagyobb.
Minden öngyilkos egy nagy problémával küzdött az életben. A problémát nem tudta megoldani. Jön egy pillanata, mikor kétségbeesik... Ennyi az egész.
Egy problémát hord magában minden ember. Ez a probléma: megküzdeni tudni az élettel, hogy úgy vegyük az életet, ahogy az van, és ne másképp. Az élet szörnyűségesen reális, reális az undorodásig. A probléma megoldása, úgy élni, hogy ne vegyük észre éppen a legsötétebb oldalakat a létben. Szépet úgyis keveset láthatunk; a derű és a fény a legritkább az életben. Itt-ott van egy kevés, egy nagyon kevés, és igen sokak csak távolról élvezik.
Aztán azok a szerencsétlenek ilyenkor tavaszkor ébrednek fel a nyomorúságokból. Úgy hiszik, hogy boldog mindenki, csak ők nem. És a legtöbbször az anyagi a rugó. Igen, a pénz, a nyomorult pénz, amiből olyan kevés van mindenkinek. A pénz után a lelki bajok. Kielégíthetetlen vágyak. Érzéki vágyak, egy Szodoma bűneivel s a lelki vágyak szókrátészi szomjjal. Egy szép asszony, egy pár mosolygó szem, amely naivan és az ártatlanság zománcával néz a világba, nagyon sokakat vitt már az utolsó stációig. És, istenem, a szép asszonyok tavasszal a legszebbek, és azok a naiv, ártatlan szemek ilyenkor mosolyognak a legbájosabban.
Igen, szeretünk, csalódunk és meghalunk. A processzus rövid. Vigasztaljuk magunkat. Axiómákat hozunk fel, hogy például az élet nem egyéb, mint csalódások láncolata. A vigasz keserű azonban. Az ész és a szív sohasem tudtak egységbe lépni. Jön egy nagyon keserű pillanat, mikor látjuk az életet e teljes mivoltában; pesszimisták leszünk a jövőre. Elgondoljuk, hogy mily óriási kínok és gyötrelmek várnak ránk, ha tovább élünk a fájdalommal. Megriadunk. A heves indulatot reakció követi. Bágyadtság és végtelen rezignáció. Fáradtak vagyunk az életre, és eltompult aggyal nyúlunk a halál után.
Tavasszal van a legtöbb öngyilkosság, és ez nem is lehet másképp. A szerencsétlenek úgy látják, hogy az élet szép, mindenkinek, csak nekik nem. És végre is lehet így élni?